Lovag, hölgy és szerelemkert - Középkori Eötvös Klasszikusok
Nemrég új mániám támadt: megismerkedtem Horn király gesztájával (amelyről nemsokára írni fogok), s innentől kezdve semmi mást nem akartam, csak a középkorról olvasni, mégpedig igazi, hamisítatlan középkori történeteket. Miután lepakoltam könyvespolcomról az összes, a definíciónak megfelelő könyvet, rá kellett jönnöm, hogy meglehetősen kevesen vannak. Ezért ezután kutatás következett az interneten, majd pedig - olvasás, olvasás, olvasás.
Amiről ez a poszt szól: felfedeztem magamnak sok-sok csodás művet - s egyúttal az Eötvös József Könyvkiadót, s az ő Eötvös Klasszikusok sorozatukat. E pompás szériában ugyanis fennállása idején, vagyis 1995 és 2014 között számos olyan középkori mű látott napvilágot, amelyet más szemléletű kiadó valószínűleg sosem tudott volna megjelentetni: monumentális középkori lovagregények a javából, bájos románcok, ódon eposzok, verses novellafüzérek s tündéri regék. Az alábbiakban ezeket sorolom fel, s mutatom be néhány sorban.

Roland-ének - Ófrancia históriás ének egy oxfordi kéziratból
Fordította: Rajnavölgyi Géza, 1996
A pompás eposzt nem véletlenül nevezi a bevezető enigmatikus műnek. Több mint négyezer sor színtiszta élvezet: egy háborúnak és egy történelmi vereségnek a legendák és mondák magasságába való felemelése; harci jelenetek, diplomáciai cselszövések és egy megható megtérés lebilincselő ábrázolása. A geste szövegét (amely 1131-ben már biztosan létezett) a 19. század elején találta meg egy fiatal francia kutató a Bodley-könyvtárban. Az ófrancia szöveget Rajnavölgyi Géza fordította le magyarra, a lehető legnagyobb formahűséggel, élvezetes és gördülékeny magyar nyelven, drámaian lüktető verssorokban. Ezt még számos ihletett fordítás követte, amelyek alább következnek.

A szerelmes és a Halál - Száz régi spanyol románc
Fordította: Simor András, 1996
A románc lírai krónika: a hozzá nem értőket legjobban talán az angol és skót középkori balladákra emlékeztetheti. A kötet fordítója százat válogatott ki a legjobbakból: közülük hét az országát elvesztegető Rodrigo királyról, nyolc Bernardo del Carpio lovagról, Roland kortársáról, hat az áruló cselszövéssel a halálnak adott hét infánsról, harmincegy pedig El Cidről, vagyis Rodrigo Diazról, a nagy spanyol hősről szól. A további majd' félszáz románc önálló, megható, megdöbbentő regéket mond el mórokról és szerelmesekről, királylányokról és rabnőkről, kísértetekről és gyilkosokról, az okos lányról, Trisztánról és Izoldáról vagy épp a háborúból hazatérő férjről és hűséges feleségéről.

Chrétien de Troyes: Az Oroszlános Lovag (Yvain)
Fordította: Vajda András, 1998
Minden lovagregényszerzők koronázatlan királya, Chrétien de Troyes 1177 és 1181 között párhuzamosan dolgozott két remekművén: a magyarul Lancelot - A Kordé Lovagja címen megjelent egyik, és az Yvainról szóló másik verses lovagregényen. Yvain az ismeretlenebb hős, de az ő történetét tartják tökéletesebbnek: Lancelot regéje ugyanis nehezen egyeztethető össze az udvari szerelem eszményével. Ezzel szemben a mesés és kalandos Yvainben tökéletes az összhang az amour courtois és a chevalerie között. Vajda András élvezetes fordítása mindenben hű az eredeti formákhoz: ennek is köszönhető, hogy szinte beleszerettem az alázatos oroszlánba, a lovag kísérőjébe.

Trubadúrok és trouvère-ek - Az udvari szerelem költészete
Válogatta: Szabics Imre, 1998
A 11. századi dél-franciaországi nemesifjú-költők, a trubadúrok, s 12-13. századi, észak-francia társaik, a trouvère-ek csodálatos költői hagyatékot hagytak az utókorra: zengő, szépséges nyelvű, az olvasót költői képeikkel és bonyolult szerkesztés- és rímtechnikájukkal elbűvölő költemények sorozatát. Ez a vékony kötet ezek közül válogat ki félszázat: huszonhét ismert és több ismeretlen szerző ötvennégy versét vagy versrészletét vehetjük kézbe benne a legjobb magyar műfordítók tolmácsolásában. A szerzők között szerepel Oroszlánszívű Richárd, Marie de France, Beatritz de Dia trobairitz, Guilhem de Petitieus, az első névről ismert trubadúr és a híres Peire Vidal is.

Minnesang - A középkori német világi líra gyöngyszemei
Válogatta: Lőkös Péter, 1998
A német középkori világi lírát - ellentétben a trubadúrok költészetével - már korán felfedezték a magyar költők és műfordítók. Ennek ellenére tematikus gyűjteménynek csak két válogatás tekinthető: az 1935-ös Lovagköltők és az 1960-as Énekelj, aranymadár. Ezért nagy dolog e kötet kiadása, amely - stílszerűen ismét aranyba öltöztetve a középkori költők szövegeit - huszonnyolc ismert és több ismeretlen költő százötvenkét versét tartalmazza a legjobb magyar műfordítók tolmácsolásában. A leghíresebbnek, Walter von der Vogelweidének harminckét műve szerepel, de olvasható vers a könyvben Wolfram von Eschenbachtól, a Kürenbergitől vagy VI. Henrik császártól is.

Don Juan Manuel: Lucanor gróf, avagy Lucanor gróf és Patronió példabeszédeinek a gyűjteménye
Fordította: Scholz László, 1999
Ötven remek elbeszélés alkotja a könyv anyagát, amelyet egy uralkodói sarj, Don Juan Manuel, Bölcs Alfonz kasztíliai király unokaöccse, Villena uralkodó hercege írt, aki 1282 és 1348 között élt, s talán az első spanyol novellaszerző volt. A nemes királyfi számos forrásból dolgozott: elbeszélései között feltűnnek fabulák az ókorból, s keleti, mohamedán és keresztény vándormotívumok, ám még az olyan meséket is, mint a császár új ruhája, a makrancos hölgy, vagy a hollók és a baglyok története, teljesen sajátos, erkölcsös, vallásos, s legfőképpen lovagi nézőpontból írja át és dolgozza fel. Pompás és tanulságos olvasmány.

Juan Ruiz: Jó szerelem könyve
Fordította: Simor András, 2001
A hitai esperes fergetegesen humoros és önironikus verses regénye elképesztően különleges és szórakoztató könyv. Találhatunk benne imádságokat, Szűz Mária-himnuszokat és bölcs töprengéseket, de akad benne állatmese és verses novella, lírai önvallomás és szerelmi ének, sőt, sírversezet is. Mindezek pedig - mint Villon Testamentumába a balladák - egy nagy költői mű anyagába fonódnak bele, melyet írója 1343-ban, magányosan, börtönben ülve szentelt a szerelemnek és az életörömnek. Hőse, kitalált önmaga számos csodálatos kalandot él át, vad hegyilakó lányok fenyegetik, vénecske kerítőnő segíti, sokat csalódik, de mindig, újra megtalálja a jó szerelmet.

Ének Cidről - Középkori spanyol epikus költemény
Fordította: Csala Károly, 2002
Nem hittem volna, hogy élvezni fogok egy olyan hőskölteményt, amely csak és kizárólag háborúról, bosszúról, hatalmaskodásról, menekülésről és csatákról szól, több mint nyolcszáz éves (1207-ből való), s nem nevezhető sem rímbravúros, sem izgalmas strófaszerkesztésű vagy igazán harmonikus verselésű műnek. A páratlan tudással magyarító fordító, Csala Károly nagy költői leleménnyel alakította ki azt az archaizáló, asszonáncokat az eredeti műhöz méltó mennyiségben, de a mai költészetben megszokott minőségben tartalmazó szöveget, amely méltó módon idézi meg a legnagyobb spanyol lovag, Cid történetét, s mutatja be a spanyol epika első fennmaradt, nagy vállalkozását.

A papagáj meséje - Középkori okszitán elbeszélések
Fordította: Szabics Imre, 2008
A címlap rajza, a Codex Manasse 14. századi illusztrációja már sejteti, kikről, s milyen eseményekről is szólhat a kötetben olvasható 9 novas, vida és razo, vagyis trubadúrnovella. Rajta büszke, ám lányos arcú lovag látható hűséges paripája nyergében ülve, bal karján szerelmi hírnökével, sólymával, jobb kezében pedig verse kéziratával, szerelmes üzenettel, amelyet várba zárt hölgye kezébe kíván átnyújtani. Ugyanígy a fin'amor, a courtoisie, a bájos udvari szerelem eszményei mozgatják a könyv szereplőit: trubadúrokat és domnáikat, vágyódó szerelmeseket, Csipkerózsikaként alvó császárlányt, kerítő papagájt, sőt, még a bibliai Eszter királynét is.

Guillaume de Lorris - Jean de Meun: Rózsaregény
Fordította: Rajnavölgyi Géza, 2008
Élt egy francia költő, Guillaume de Lorris, aki 1225-1230 között buzgón dolgozott monumentális verses regényén, amely csupa allegóriában ábrázolta a szerelmet, a vágyakozást és a szenvedélyt. Meghalt azonban, hatalmas műve torzóban maradt: 4060 sora készült el. Szerencsére egy pályatársa, Jean de Meun kedvet érzett magában a folytatáshoz, s 1264-től 1269-ig, további 17826 sorral gazdagítva, befejezte a Rózsaregényt. A szinte csak az Isteni színjátékhoz fogható verses látomás-enciklopédia Dantéra is hatott, amikor megírta A virágot. Rajnavölgyi Géza fordításának köszönhetően bűvöletesen szép, s könnyedén érthető szöveg vár a szerelemkertbe ellátogató olvasóira.

Marie de France: XII szerelmes rege
Fordította: Rajnavölgyi Géza, 2011
Franciaországi Máriáról csak annyit lehet tudni, hogy a 12. században élt, felnőttként már Angliában, nemes hölgy volt, s ő tekinthető az első francia költőnőnek. Van, aki apátnővel azonosítja, van, aki grófnővel, s van, aki egy francia királylánnyal. Ami bizonyos, hogy írt tizenkét szerelmes regét, vagyis lais-t, s verses elbeszélésgyűjteményét 1160 körül fejezte be. Benne felhasználta az udvari szerelem és költészet hagyományait, de különféle csodálatos breton, sőt, talán walesi meséket is. Trisztán lovag, a gyilkos ispánné, a farkasember, az ikerszülő nő vagy a fülemüle története felejthetetlen és gyönyörű. Rajnavölgyi Géza pompás fordításában pedig mindenképpen elolvasandó.

Chrétien de Troyes: Erec és Enide
Fordította: Rajnavölgyi Géza, 2011
A lovagregényszerzők közt legnagyobb Chrétien de Troyes ezzel a különleges és lebilincselő meseszövésű, Artúr király udvarában és országában játszódó, ám helyenként tündérmesékre emlékeztető szerelmi históriával kezdte önálló epikai pályafutását. Az Erec és Enide 1170 körül készült el, s ez a szerzőtől fennmaradt legkorábbi verses regény. A címben szereplő párnak sok kalandot és próbát kell átélnie és kiállnia, hogy végül boldogan élhessenek egy virágzó királyságban: lovagi párviadalokban győzni nem elég, tudni kell megbocsátani, hűséggel kitartani, a másikért mindent feláldozni is. Rajnavölgyi Géza páratlanul gördülékeny, mégis pontos fordítását igazi öröm kézbe venni.

Renaud de Beaujeu: A Szép Ismeretlen
Fordította: Szabics Imre, 2012
Ez a 13. századi udvari mű különlegesség az egész sorozatban. Olyan lovagregény ugyanis, amely prózában íródott, s megszületésének célja nem valamely udvari megbízás, hanem egy szerelmi siker elérése. Írója, Renaud de Bâgé, Saint-Trivier ura (1165-1230), aki kifejezetten a már címében is (La Bel Inconnu) varázslatos szépségű regénye megírásához vette fel a Beaujeu (Szép Játék) írói nevet, egész regényét az ismeretlen hölgynek ajánlotta, "akit teljes odaadással szolgál", s akinek az alakját is beleszövi a történetbe a mágikus tündér szerepében. Maga a mű is egy szolgálat története, benne Sir Gawainnek, Artúr lovagjának elveszett fia, Guinglain szerzi meg sok kaland után hölgye kezét.

Almásderes - Középkori francia udvari elbeszélések
Fordította: Szabics Imre, 2014
A 2008-ban megjelent A papagáj meséjéhez hasonlóan ebben a könyvecskében is középkori novellákat vehetünk kézbe: ezúttal azonban a fordító olyan elbeszéléseket válogatott össze, amelyek nem okszitán (vagyis provanszál), hanem észak-francia nyelven maradtak az utókorra. A szerencsehozó kismadár, a szerelméért önmagával csatázó lovag, a csábító úrnő és a szökevény szerelmesek története épp olyan érdekes, mint az itáliai Szibilla-barlang titkát megregényesítő történetfüzér: az öt rege különlegessége, hogy témája lovagi, mint a lovagregényeknek és udvari regényeknek, formája azonban próza, ahogyan azt például Boccacciónál megszokhattuk.

Megjegyzés: a felsorolásból a sorozat köteteit ismerőknek hiányozhat az Új élet, új stílus - Középkori olasz költők művei című 2002-es válogatás, amelyet Baranyi Ferenc fordított. Erről azonban a Dante-posztomban szeretnék írni, mert odaillik.
A felsorolt összes könyv kiváló áron kapható az interneten a Flaccus Kiadó könyvesboltjában.
Ekultura.hu - Christopher Duggan: A bódult nemzet - A Mussolini-imádat anatómiája
A fényképen egy pozőr szónokol. Egy alacsony, kövérkés, kopaszodó férfiú, aki rövid alsó lábszárát katonásan fényes csizmákkal, rövid felsőtestét pedig világos katonai öv viselésével rövidíti tovább. Jobb karját színpadiasan csípőre vágja, bal karjával széles mozdulattal hadonászik. Szája üvöltésre nyílik, ám ettől csak még jobban megereszkedik a tokája.

Ilyen vagy ehhez hasonló leírását adhatnánk Christopher Duggan könyvének, A bódult nemzetnek a magyar borítójáról, ha csak úgy elnézegetnénk: ha nem tudnánk, hogy rajta a huszadik század egyik legfélelmetesebb diktátoráról, Mussoliniről látható fénykép. És ha nem olvasnánk el a kötet alcímét: A Mussolini-imádat anatómiája.

A divatok változnak, akár a politikában, akár az öltözködésben. Manapság is igen nagyra értékeljük Churchillt, de hangja hangfelvételről fele olyan lenyűgözőnek sem tűnik, mint azt a visszaemlékezések alapján várná tőle az ember. Jávor Pál hetyke bajuszkája igen vonzó a saját arcán, a filmvásznon vagy a régi fotókon, de aligha szeretnénk, hogy a barátunk ilyet viseljen. Nehéz elfogadni Bethlen István szinte agárszerű, majdhogynem kóros soványságát is, s sokan nevetségesnek találják a sok fényképen rosszul lefésült, a kopaszodó homlok mögött felálló hajkoszorúját: pedig ilyenkor a huszadik század első fele legsikeresebb magyar miniszterelnökének és legnagyobb hatású politikusának a képét szemlélik. Mégis, ezekben az emberekben van valami, ami még ma is érződik: jelentőség, sajátosság. És ez ellensúlyozza a változó divatokat.

Van azonban két személy, két diktátor a huszadik századi történelemben, akik gesztusaikkal, szónoki stílusukkal, öltözködésükkel, sőt, tulajdonképpen egész politikusi imázsukkal együtt sem mások, csak nevetségesek – abban a pillanatban, hogy elfelejtkezünk arról, mit is tettek és miért is felelősek. Ők: Hitler és Mussolini. S közülük is a súlytalanabb, a hihetetlenebb és hiteltelenebb egyértelműen az olasz vezér: a duce, akiről azután végképpen nehéz elképzelni, hogy nem csak hatalmas és erős politikus tudott lenni, aki átnevel, militarizál és háborúba rángat egy nemzetet, de egyúttal szinte vallásos imádat tárgyává és szexszimbólummá is képes volt válni…

Márpedig ez az igazság: s erről szól az angol szerző könyve, amelyből részletesen megismerhetjük Mussolini életét is, ám legfőképpen azokat a vélekedéseket, gondolatokat és mesterségesen megalkotott képeket, amelyek ehhez az élethez hozzáfűződtek. E "fasiszta hangok" segítségével (amelyekről a kötet eredeti címét nyerte) rakhatjuk össze az apró részletekbe menően azt a folyamatot, ahogyan az olaszok elfogadták, megszerették, szinte családtagjukká, atyjukká tették ezt a viszonylag közepes kvalitású politikust, s azután ehhez a bájos, sőt giccses és az átlagember mindennapi életétnek valamennyi színteréhez hozzákapcsolódó képhez kényszerűségből, megszokásból, hamis reménykedésből vagy épp érzelmi és politikai elkötelezettségből akár még a vezér halála után is ragaszkodtak.

A történész szerző rengeteg forrást dolgoz fel a könyvben: a Mussolinihez írt levelektől és köszöntésektől kezdve különféle naplókig, magánjellegű feljegyzésekig és visszaemlékezésekig számos különféle anyagból olvashatunk részleteket. Megtudhatjuk, miként gondoltak Mussolinire a kocsmákban és a leányszobákban, a párthivatalokban és a katonaságnál, fénykorában és a háború kitörése után.

A kötet felteszi a kérdést, miként válhatott a fasizmus szinte politikai vallássá? Miként láthatta egy ország megmentőjének és bajnokának a kövér, jelentéktelen pozőrt? S egyúttal feltérképezi azt is, hogyan tudjuk becsapni magunkat: hová vezethet egy nemzet elégedetlensége, s megmagyarázhatatlan, olthatatlan vágya egy mindent megoldó vezér, egy erős ember, egy diktátor iránt?

Izgalmas történelmi séta, s komor figyelmeztetés Christopher Duggan kötete: érdemes elolvasni. Az önbecsapás ugyanis kortalan dolog: újra megtörténhet…

A cikk az Ekultura.hu-n: Christopher Duggan: A bódult nemzet - A Mussolini-imádat anatómiája
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Régen volt, talán igaz sem volt. Láttam egy kiállítást 2012-ben, az Iparművészeti Múzeum szecessziós csodapalotájában, egy másikat pedig 2014-ben, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában. Mindkettő időszaki tárlat volt: számomra azonban mindmáig óriási élmény és emlék mindkettő. És hogy miért csak most tettem szert a kiállításokat kísérő katalógusokra? Sajnos, a pénztárcámban keresendő az ok. Ám így legalább még egyszer intenzív, nagy nosztalgiával gondolhattam vissza a két látogatásra. És persze tehetem majd minden alkalommal, amikor a két kötetet kézbe veszem.

Art deco és modernizmus: Lakásművészet Magyarországon 1920-1940 - Kiállítási katalógus
Iparművészeti Múzeum, 2012
A kiállítás időtartama: 2012. március 16. - szeptember 30.
A kiállítás kurátora és a katalógus szerkesztője: Horányi Éva
Ez a kiállítás meghatározó volt számomra több szempontból is. Hosszú évek után először történt meg velem, hogy egyedül, puszta érdeklődésből felutazzak Budapestre megnézni egy tárlatot: ám azóta ez jóleső szokásommá vált. Korábban egyáltalán nem érdeklődtem a bútorművészet iránt, ez a pompás anyag viszont a legteljesebb mértékben felkeltette a figyelmemet, s a téma azóta is folyamatosan foglalkoztat. Ráadásul itt fedeztem fel magamnak több olyan alkotót Kaesz Gyulától Kozma Lajosig, akiknek a műveivel, tevékenységével azóta is találkozom könyvekben, tárlatokon és gyűjteményekben.
Az Art deco és modernizmus legnagyobb jelentőségét azonban az adta számomra, hogy megismertetett azzal, mi is a magyar art deco.
Míg számos tankönyv és ismeretterjesztő kötet továbbra is a szecesszióról szóló részét kezdi azzal, milyen nehezen is nyer polgárjogot ez az irányzat, stílus a magyar művészettörténetben és oktatásban, véleményem szerint ma már nem a szecesszió, hanem inkább az art deco az, amelynek még "bizonytalan" a sorsa. Míg korábban a szecessziós műkorpusz állt össze nehezen, hiszen olyan festmények, szobrok, tárgyak tartoztak bele (egyértelműen), amelyet egy egész művészettörténész-generáció kívánt lelkesülten valamely más, "haladóbbnak", kevéssé "dekoratívnak", sokkal "hasznosabbnak" ítélt stílushoz kapcsolni, ma mások az "art decósságtól" védelmeznének egyes művészeket.
Talán elég arra utalni, hogy még e pompás kiállítás katalógusának előszavában is azt írja Ferkai András, hogy "kockázatos vállalkozás" a magyar art deco festészetről beszélni, a kötetben Gellér Katalin tanulmányában megjelenő szemlélet "könnyen összemossa a jó festőket a másod- és harmadvonallal, sőt a műkereskedelemben felbukkanó, gyakran giccsbe hajló alkotásokkal", továbbá "nehéz (...) elfogadni, hogy e logika szerint Kádár Béla, Vaszary János, Aba-Novák Vilmos, (...) Kontuly Béla és Medveczky Jenő (...) egyes képei ugyanúgy art decónak minősülnek". Ha valamit nem értettem ebben a kiállítási katalógusban, hát ezt a szemrehányó és óvatoskodó bevezetőt: nyilvánvaló, hogy Ferkai nemcsak Gellér Katalinnal, de Vadas Józseffel sem ért egyet, aki Art deco - Divat, luxus, művészet (Geopen, 2004) és A magyar art deco (Corvina, 2005) című köteteiben jóval bátrabb art decóba sorolást alkalmaz a magyar művek esetében, mint Gellér.
Maga a katalógus egyébként - számomra - nem is a tanulmányok, hanem a képanyag miatt lett kedvenc. A több mint százötven oldalnyi színes tárgyfotó a kiállítás által átfogott húsz év legszebb, legkülönlegesebb és legérdekesebb tárgyait ábrázolja: Kozma Lajos pompás és hívogató, meleg és élénk színű, gobelines ülőkéjű karosszékeit, "barokkos" kisbútorait (lásd itt, a szövegtől jobbra és fenn), Kaesz Gyula intarziázott írószekrénykéit, K. Lukáts Kató festett bútorait (lásd itt, lenn) Breuer Marcell csővázas székeit, Kovács Zsuzsa tölgyfa-jávor, magának tervezett, látványos könyvespolcsorát és kombinált szekrényét, Hidegh Dezső íróasztalát, Bierbauer Virgil dolgozószoba-berendezését.
Továbbá P. Szabó Éva szöveteit, gyönyörű tükröket, csipkéket, falra szerelhető porcelánmaszkokat, faliképeket és gobelineket, vázákat, hamutartókat, díszedényeket, asztali készleteket, csomagolópapírokat, könyvkötéseket és lámpákat... És persze festményeket, szobrokat, kisplasztikákat: többek között Aba-Novák Vilmos, Batthyány Gyula, Biai-Főglein István, Bortnyik Sándor, Félegyházi László, Ferenczy Noémi, Kádár Béla, Kontuly Béla, Sassy Attila, Scheiber Hugó, Undi Mariska és Vaszary János art deco műveit.
A könyv lapozgatása és az olvasása is igazi öröm. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Közben pedig várom, hogy az Iparművészeti jelenlegi, pompás lakberendezési tárlatához, a Breuer újra itthonhoz is végre megjelenjen egy katalógus...

Az Uffizi Képtár magyar önarcképei
Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2013
A magyar kiállítás címe: Festők a tükörben - Magyar önarcképek az Uffizi Képtárból
A magyar kiállítás időtartama: 2014. március 22. – július 20.
A kutatás irányítója és a katalógus szerkesztője: Fehér Ildikó
A firenzei Uffizi Képtár 1664-ben, egy Medici alapításának köszönhetően kezdte el gyűjteni a művészönarcképeket. A huszonegyedik századra 1600 fölé nőtt az itt őrzött önportrék száma, a művészek sora pedig a reneszánsz nagyságaitól kortárs, fiatal festőkig terjed. Ebben a gyűjteményben 2013-ban megtalálható volt 21 magyar művész 23 festménye is. Elsőként, 1872-ben Markó Károly, utolsóként, 2009-ben pedig Urbán János magáról festett portréja került be az Uffizibe.
Az ötlet, hogy ezeket a műveket - a galéria állandó kiállításán szereplőket és a raktárban őrzötteket is - érdemes lenne együtt bemutatni, a magyar születésű, de 1968-tól haláláig Olaszországban élő és dolgozó Boskovits Miklós művészettörténésznek jutott eszébe, bár sajnos a kiállítás megvalósulását már nem élhette meg. Ahhoz ugyanis fel kellett dolgozni a 23 kép keletkezésének és az Uffizibe kerülésének izgalmas és szerteágazó történetét. 2013-ban azonban létrejöhetett az olasz kiállítás, amelyet 2014-ben követett a magyar, amelyen a festők nemcsak Itáliában őrzött önarcképükkel, hanem egy-egy másik, itthon őrzött festményükkel szerepeltek. Csók István például épp azzal a képpel, a Két bálvánnyal, amely előtt állva önarcképén lefestette magát.
A huszonegy festő különleges módon idézi fel a magyar festészet utolsó két évszázadát. Ott van közöttük számos vitathatatlan nagyság, mint Kupeczky János, Markó Károly, Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, Perlmutter Izsák, Csók István, Victor Vasarely (utóbbi két képpel is). Találkozhatunk saját koruk elismert festőivel, akik mára mégis szinte teljesen feledésbe merültek, mint az Angliában nevezetes karriert befutó László Fülöp, a Monarchia-szerte elismert Angeli Henrik, a kiváló portretista Horovitz Lipót, vagy a különös technikájáról híres Kotász Károly. Feltűnik egy ismeretlen, műveket hátra nem is hagyó művész, Sándor Árpád és egy amatőr tehetség, a Benczúr-tanítvány bárónő, Nemes Eliza.
Találkozhatunk két kortárs festővel, Lakner Lászlóval és Urbán Jánossal és egy majdnem-kortással, az egykor preferált, mára szinte elfelejtett Gábor Marianne-val, akinek két szép képe is bekerült az Uffizibe. Van két kalandos sorsú mű is: a magyar állam ugyanis az Uffizi megnyitásának 400. évfordulójára fel kívánt ajánlani egy festményt, eredetileg a művészettörténészi vélemények alapján Pór Bertalan önarcképét, Éri Gyöngyi főigazgató azonban végül váratlanul Nagy Balogh János önportréja mellett döntött - még szerencse, hogy Pór örökösei az eredetileg kiválasztott képet is felajánlották az olasz múzeumnak. Végül van a galéria gyűjteményében egy hamisítvány is: Schreiber Hugó "önarcképét" ugyanis biztosan nem a művész festette...
A 2014-es kiállítás sajnos csak néhány hónapig volt látogatható. Bezárása óta viszont immár 23 festő 25 magyar önarcképe tekinthető meg az Uffiziben: a fenti névsorhoz csatlakozott ugyanis Keserű Ilona és Fehér László is.

Link
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos