Ekultura.hu - Walther von der Vogelweide Összes versei
Volt egyszer egy költő. Születése szerint nem volt nemes, érzelmei és erkölcsei alapján annál inkább. Keserű korban élt és rendkívül cinikus tudott lenni, a nők mégis rajongtak érte. Igazi tehetség volt, legyőzhetetlen a briliáns rímelésben, bravúros verselésben. Életében mégis izgalmas eseménynek számít, amikor a pártfogójától kapott egy kabátot – igaz, nem kopottat, hanem elegánsat. Legjobban versben tudott dühöngeni, de talán udvarolni is. Már egészen fiatalon ismertté vált, halála előtt néhány évvel viszont teljesen elhallgatott. No, és ilyeneket tudott írni:

Azt nem tudom
hogy közömbös vagyok-e neked én szeretlek
egyvalami nagy fájdalom
keresztülnézel rajtam szemeid távolba merednek
ha jobb nem fog tőled telni
én ezt nem bírom elviselni
az irántad érzett vágy lever
segíts hordozni túl nagy a teher!

Aki az előbbi sorok olvastán valahol a 20. század végén igyekezné betájolni az említett úr működését, óriásit tévedne és mégis, valahogyan igaza volna. A szóban forgó szerző ugyanis a leghíresebb német lovagköltő, Walther von der Vogelweide, aki 1170 körül született, talán valahol Alsó-Ausztriában és 1230 körül halt meg, talán Würzburgban – vagyis lassan nyolcszáz éve halott. Ennek ellenére szövegeit olvasva időnként olyan közel érezheti őt magához bármely versrajongó, mintha egy kortárs költőt fedezne fel magának. Olyasvalaki, akinek van mondanivalója, akit nem kegyes nosztalgiából, dölyfös sznobizmusból vagy iskolai kötelező olvasmányként ismerhetünk meg, hanem azért, mert – függetlenül saját korának, világának messzeségétől – ma is jelen van, ma is képes megszólítani bárkit.

Például, amikor efféle bölcsességeket ír: „Titkolt bánat alatt inogva /gondolj kedves nőkre így lesz lelked szabad…” Vagy amikor így értékeli korunkat – vagy a saját korát: „Hogy ilyen gonoszak a férfiak / az a nők hibája nem tudom másképp hívni / régen ha hírnévre tört egy lovag / a nők elismerését akarta kivívni (…) / most viszont gyakori jelenség / hogy a nőknek tetszik a gerinctelenség.” Amikor pedig felölti a szegény, poligám fiatalember szerepét, szinte ismerőssé válhat a szomszédból: „azt engedd meg hogy szórakozzam / amíg kegyeidre kell várnom / nem mondom meg mi az tudod te milyen vágy nyom / de halld meg mitől félek én / attól hogy rászokom ha ezt csinálom hosszan.”

Persze adódhat a kérdés, valóban ilyen-e Walther von der Vogelweide. Tényleg ennyire hozzánk szól? Tényleg ilyen szókimondó, modern, laza és okos az a költői személyiség, amely a versei mögött áll? Mennyi múlik a fordítón? Mennyit ajándékoz oda saját tehetségéből a régmúlt idők költőjének Márton László, aki valóban kortárs író, s mint ilyen, tényleg szókimondó, modern stb.? Nos, valóban, ilyen kérdések folyamatosan felmerülnek bármilyen lefordított irodalommal kapcsolatban. Közülük is kedvencem a „lehetséges-e egyáltalán bármilyen irodalmi művet, különösen verset lefordítani?”, amit általában több ezer magyarra fordított vers gondos áttanulmányozása, összevetése és elemzése (azaz olvasói kiélvezése) után szokás feltenni…

De véleményem szerint a fordítón múlik minden: ugyanis csak ő tudja megmutatni, mennyire hozzánk szól egy-egy idegen költő. Törekvése bizonyos szempontból valóban lehetetlenség, hiszen míg az eredeti mű korához és önmagához kötött (Walther például a maga középfelnémet nyelvváltozatához), a fordítás olyan újjászületés, amely klasszicizálódhat ugyan, de nem biztos, hogy megér ugyanannyi időt, mint az eredeti. Ellenben újdonságával és tiszteletlen bátorságával ismét ráirányíthatja a figyelmet régebbi, elvben már unásig ismert alkotásokra. És: bár a fordító szerethet egy rossz verset is, s emelhet rajta egy kicsit a maga fordításváltozatával, ha tisztességesen dolgozik, át nem írhatja. Így egyértelmű, hogy az a lenyűgöző zsenialitás, amely Márton László kötetének minden Walther-sorából árad, a lovagköltő sajátja kell, hogy legyen.

Csak talán eddig még nem vettük észre. Legalább is a többség nem: például azok, akik csak az iskolából ismerik őt, jobbára egyetlen verse, A hársfaágak csendes árnyán alapján, amelyet Babits Mihály fordításában szokott olvasni minden földi halandó. Ez a vers gyönyörű és káprázatos, van benne játék és humor, ölelkezés a fa alatt, fiatal, s cseppet sem előkelő női megszólaló – és itt a probléma. Az, amikor a bájos lányka fülemülés szerelmi emlékezései közben időről időre a honfoglaló magyarok lovas harci kiáltását hallatja a refrénben – „Ejhajahujj!” –, sokakat győzött már meg arról, hogy Walther von der Vogelweidénak fogalma sincs a nőkról... Hogy az egyébként kiváló fordító Babits miért döntött e fordulat mellett, nem tudni. Az egész vers újjászületik azonban, ha másként szólal meg: „Ott ő kirakta / tetszetősen / virágokból az ágyamat / bizony kacagna / szívből erősen / aki azon az ösvényen halad / ha rájönne a rózsaszirmot látva / tandaradei / hogy az volt fejem alatt a párna.”

Márton László bravúros fordításai ráadásul nemcsak könnyed látleletek Walther költészetéről: kivétel nélkül elképesztő filológusi munkára épülnek, amelyekről bárkit meggyőzhetnek az egyes versek bőséges jegyzetei és szellemes kommentárjai. Ezek elmagyarázzák, miért szabad az ich vriunde szókapcsolatot csajozoknak fordítani, hogy miért praktikus a mindent kimondó, szellemes bemondásokkal teli rövidverseket Spruchok helyett Beszólásoknak nevezni, s hogy miképpen indulhat ilyen strófával egy 12. századi, szabályos alba, vagyis hajnali búcsúdal: „Összefonódó taggal / fekszik egy lovag hűha milyen daliás / egy hölgy karjaiban látja virrad / rózsaszínű fénnyel dereng a felhő / a hölgy így szól szavában bánata feljő. / „Átkozott légy te nappal / miattad a kedvesem maradni nem bírhat / amit szerelemnek mondunk gyötrelem óriás.” (Ugyanez Weöres Sándornál még így kezdődött: „Nyájasan pihent / egy ifju szép vitéz / kegyes úrnője karján…”)

Márton László kötete tehát igazi irodalmi mérföldkő, emellett pedig óriási élvezettel olvasható, remekbe szabott verseskönyv. Magyarországon először tartalmazza Walther von der Vogelweide összes versét cenzúrázatlanul, megrostálatlanul, kiválogatatlanul, a legmodernebb német kritikai kiadások anyaga és értelmezése alapján sorba rendezve és lefordítva. Számomra azonban sokkal inkább abban áll a jelentősége, hogy benne minden Minnesängerek legkiválóbbika, a pompás szerelmes versek és kíméletlen szatirikus költemények szerzője új – irodalmi – életre ébred, s generációknak válhat kedvenc kötőjévé. Ha akarjuk. Hiszen: „Akik a tisztességes költészetet zavarják / azoknak száma nagyobb jóval / mint akik hallgatni akarják / de én hadd tartsak a régi példaszóval..." Viszont: „nem hitték nekem hogy vannak ezek a gondok / közben felnőtt egy új nemzedék / hozzájuk eljut amit mondok..."

A cikk az Ekultura.hu-n: Walther von der Vogelweide Összes versei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Az idézetek a kötet következő oldalairól származnak: 165., 49., 125., 91., 81., 85., 88., 138., 352. A képeken Vogelweide különböző korokban szoborrá merevülve Bozenben, a thüringiai Weissenseeben, Heidingsfeldben, Innsbruckban és Würzburgban.
Ki nyer ma? - Agatha Christie egy percben
Ennek örülni kellene. Vagy mégsem? Két könyv, amely októberben érkezik a könyvesboltokba, filmképes borítóval. Az egyik az Európától, október 4-én, a másik a Helikontól október 2-án...

Könyvpárok 20. - Két szép regény
A mai, huszadik, így jubileumi Könyvpárok-posztban két kortárs szépirodalmi kötetet tettem egymás mellé. Furcsa módon mindkettőhöz azonos kiindulópont juttatott el: az, hogy szeretem, keresem és olvasom a Typotex Világirodalom (2013-) sorozatot, amelyben ma élő és publikáló, sokszor egészen fiatal, vagyis a szó szoros értelmében kortárs szerzők könyvei jelennek meg Európa minden részéről.
E válogatásnak volt egy régebbi kötete, a Hotel Sapiens, amely megismertetett finn szerzőjével, Leena Krohnnal. Nagyon tetszett, így azután újabb olvasmányokat kerestem tőle: s így vettem észre, tőlem szokatlanul szinte a megjelenéskor A tévedést. Az pedig, hogy a Typotex "rászoktatott" a modern európai regények és könyvek elfogadására és befogadására, hamarosan azt eredményezte, hogy számos hasonló, más kiadóknál, egy kissé később megindult szépirodalmi sorozatot kezdtem el figyelni: a L'Harmattan Világ-szép-irodalom (2016-), a Kossuth K-európai történetek (2016-), majd pedig az Európa női szemmel sorozatba tartozó könyveit is. Előbbiek között akadtam azután Ivana Sajko rendhagyó családtörténetére.
A fenti felsorolás egyébként részben a jubileum miatt született (ezzel ünnepelve a huszadik idei könyvpárt), részben viszont azért, mert tiszta szívből kívánom mindenkinek, hogy ismerkedjen meg a kortárs európai irodalommal, ha még nem tette. Jók ezek a sorozatok, s én sok olyan hangot találok bennük, amit nem ismerve szegényebb lennék - amelyek tényleg képesek megszólítani.

Leena Krohn: A tévedés
Széphalom Könyvműhely, 2017
Hasonlóan Zdeněk Svěrák A csaló című novelláskötetéhez (amelyet sosem vettem volna a kezembe, ha nem hívja fel figyelmemet az íróra a friss kiadású Kettős látás), A tévedés című könyv is azért tűnt fel nekem a boltban, mert két éve óriási élmény volt elolvasnom írója Hotel Sapiens című regényét (elbeszéléskötetét, történetfüzérét?).
Leena Krohn 1947-ben született, s mára Finnország talán leghíresebb írója vált belőle: műveit világszerte ismerik, mintegy húsz nyelvre fordítják, őt magát pedig díjak sorozatával jutalmazták. Nem csoda: ez a könyve is elképesztően bonyolult szerkesztésű, filozofikus és sokértelmű, mégis kirívóan rövid és könnyen elolvasható. Főhőse, a sikeres író (E.) egy író-olvasó találkozóra érkezik egy városkába, amelyet nem ismer. Odafelé téved egy közlekedési helyzet megítélésében, s így majdnem balesetet okoz. Nem csoda, hogy ezek után alig tudja rávenni magát, hogy teljesítse küldetését, s mégiscsak elmenjen a könyvtárba, találkozni olvasóival. Az igazi vesszőfutás azonban csak ezután kezdődik: a megjelenő érdeklődők ugyanis mintha mind E. miatt jöttek volna, nem pedig a műveit megismerni. Olyan kérdéseket tesznek fel neki, amelyekre talán nem is lehet válaszolni. Felolvasott írásainak olyan jelentéseket tulajdonítanak, amelyek E.-ben fel sem merültek. A beszélgetés és felolvasás lassan támadássá és ellentámadássá válik, E. szemében pedig minden megkérdőjeleződik, amiben hitt: az élet, az irodalom, önmaga... Író és olvasók szóbeli párviadala végül különös véget ér - egy újabb tévedéssel.
Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyek kevés szóval is képesek sokat mondani: a túlbeszélt regények virágkorában élmény találkozni egy rövidke művel, amely ennyire súlyos tud lenni. Maga a történet is enigmatikus, ám még rejtélyesebbek az ezekbe beleépülő novellák és regényrészletek: egy képzelt író képzelt elbeszélésgyűjteményének illetve nagyregényének részletei, amelyeket mi mindig csak ilyen "kiemelt", új kontextusba helyezett részletformában ismerhetünk meg (és az eredeti egészet csak köré képzelhetjük), hiszen más módon nem is léteznek... Különleges irodalmi kalandozás a könyv: ráadásul életem egyik legfeldúltabb hetében olvastam, mégis tökéletesen le tudott kötni.

Ivana Sajko: Családom története dióhéjban
Kossuth, 2016
Azzal kell kezdenem, hogy talán sosem vettem volna a kezembe ezt a különleges könyvet, ha nem a 2016-ban kitalált K-európai történetek (akkor még Új k-európai történetek) című sorozatban lát napvilágot. Arra ugyanis igyekeztem figyelni, miután egyik kötete, Piotr Pazinski Panziója  nagyon tetszett. Be kell azonban vallani, hogy - szerintem - a horvát írónő könyve sokkal izgalmasabb és különösebb a Panziónál.
A regény rendkívül, egészen meglepően rövid, alig százhetven oldal, huszonegy rövid fejezet. Mindez érdekes kontrasztot alkot a címmel - Családom története dióhéjban - és az alcímmel: 1941-től 1991-ig, és tovább. A családtörténet, családregény műfaja általában vaskos köteteket eredményez, amelyek vagy a tanúskodás jegyében születnek ("mindent meg kell írni"), s az "ott voltam, átéltem örököltem" különféle magatartásformáit mutatja fel, vagy a dokumentumokkal való körülbástyázottság, a - természetesen csak elviekben - objektív hitelesség adja a lényegüket. A posztmodern irodalom korában és azon is túl az utóbbi írói módszer nyilvánvalóan megkérdőjeleződik, legyen szó egy szimbolikus mélységekig kitalált vagy egy teljességgel valóságos család történetéről. Úgy vélem azonban, hogy Ivana Sajko könyve bizonyíték arra, hogy az első módszer, a - szinte biblikus, ugyanakkor némiképp parodisztikus, hiszen mintakövető - tanúskodás nem lehetetlen egy huszonegyedik századi író számára sem. Csak épp a totalitásról kell lemondania: ám a "mindent meg kell írni" lélekben felhangzó, erkölcsi tartalmú felszólítása kiegészíthető annyival: "amit tudni vélünk / ami megmaradt / ami még elmondható". Ilyen tükörcserepekből rakja össze egyébként monumentális igényű, legalább három, de helyenként öt generáció történetét összefoglaló művét, amelyet különféle referenciapontok egészítenek ki: párhuzamos történetek a második világháború alatti ellenállásról, Tito rendszeréről, s a cselekmény átmeneti végpontjáról, a délszláv háborúról, továbbá gondosan megjegyzetelt adatok, idézetek. Mindezek beillesztése felfogható egyfajta segédletként egy egyedi, átlagemberekből álló horvát-jugoszláviai család történetének megértéséhez, tekinthetjük őket kontrasztot adó párhuzamos történeteknek is, de mindenekelőtt rájátszanak a hitelesség, dokumentumok általi alátámasztottság problematikájára.
S ha még azt is hozzáteszem, hogy maga a megszülető szöveg a helyenként történészi, helyenként emlékezői-kommentáló nyelvezet mellett időnként szinte prózaverses költőiséggel szólal meg, talán nem kell sokáig bizonygatnom, miét is tetszett annyira. Csak ajánlani tudom a legnagyobb örömmel mindenkinek.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Könyvpárok 16. - Török kötetek
Könyvpárok 17. - Történelmi nyomozások
Könyvpárok 18. - Régen várt tudomány
Könyvpárok 19. - Cseh-szlovák elbeszélések