Dickens minden eshetőségre
Charles Dickens örökzöld példázata, a Karácsonyi ének igazi karácsonyi klasszikus. Szerzője 1843. december 19-én jelentette meg először - és mire eltelt egy év, a történet már a 13. kiadásban látott napvilágot. Nálunk is rendkívül népszerű, s idén négyféle alakban is a karácsonyfa alá tehető.
Az Európa Kiadó friss megjelenése a Karácsonyi történetek című gyűjteményes kötet, amelyben Dickens olyan klasszikus írásai találhatóak meg egybekötve, díszes borítóban, mint a Harangszó, a Házi tücsök, Az élet csatája, A szellem embere - és persze a Karácsonyi ének. A könyv új fordításokat tartalmaz N. Kiss Zsuzsa és Barkóczi András tollából.
Szintén idén került a boltokba a Holnap Kiadó mesekönyve Karácsonyi ének címen. Ebben a jól ismert kisregényt László Noémi mesélte újra olvasni frissen megtanult gyerekeknek. A különleges képeskönyvet Szimonidesz Hajnalka szegletesen bájos rajzai teszik kedvessé.
Bár tavalyi kiadás, jelenleg is kapható az eredeti mű hangoskönyvként, mégpedig Kern András tolmácsolásában. A Vígszínház művésze, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, aki idén karácsonyra már Rejtő Jenő hangoskönyvekkel készült fel, H. László Éva magyar szövegét olvassa fel a Hungaroton-lemezen.
Végül, bár 2015-ös kiadás, utánnyomásban változatlanul kapható a Helikon Zsebkönyvek 25. kötete, a Karácsonyi ének Illés Róbert új fordításában. A sorozatba az ő leporolt, megújult szövegével került be Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde-ja is, amely így pompás, friss olvasmánynak bizonyul, de Elmore Leonard és Bear Grylls olvasói is jól ismerhetik a szövegeit. Én idén ezt a könyvet olvasom újra, mint az én Karácsonyi énekemet.
Bármelyiket is választjuk azonban, egy biztos: a Karácsonyi ének örök történet, jól eshet olvasni adventkor és karácsonyeste is.
Rejtélyfejtés - Anthony Berkeleyről
Anthony Berkeley Cox (1893-1971) angol detektívregény-író munkássága tökéletes példája az angolszász feladvány-krimi irányzatának.
Berkeley könyveiben ugyanis az élet drámája egy-egy nehéz és megfejteni kínálkozó rejtély elemévé, a bűneset pedig - legyen bár gyilkosság - egy sokféleképpen megoldható logikai feladat kiindulópontjává válik. Hogy mégis élvezetesek a regényei, az a bennük szereplő eset kellemes bonyolultságának és az elbeszélést átható finom iróniának köszönhető. Akik annak idején azzal "mentegették" a krimiolvasást, hogy az nem más, mint a rejtvényfejtés egy szellemileg lebilincselőbb és izgalmasabb alternatívája, igazi paradicsomra találtak Berkeley munkásságában. Akik viszont inkább az életszagú bűnügyi regényeket, netán a hard boiledot kedvelik igazán, manapság gyakran minősítik lenézően unalmasnak a könyveit.
Én kifejezetten rajongok A mérgezett csokoládé rejtélyéért, amióta csak olvastam. Adott egy feladvány, egy bűneset, s egy amatőr detektívklub, amelynek szorgos és előkelő társaságbeli tagjai azzal ütik el az idejüket, hogy beható vizsgálat alá veszik a megtörtént eseményeket, s kikérdezik a bűneset tanúit - majd pedig valamennyien kidolgozzák a maguk megfejtését a mérgezett csokoládé rejtélyére. Mind a hét megoldás teljesnek és hihetőnek tűnik, mindaddig, míg végül el nem jutunk a megdöbbentő, egyetlen valódihoz... A tükörszimmetrikus szerkesztés, a játékos találgatások és a sok logikai fejtegetés mellett igazán izgalmas krimit csukhatunk be - némi megdöbbenéssel -, ha elértünk a regény végére. Sajnos azonban ez az angol író egyetlen "modern" kiadásban megjelent regénye (1976-ból), s tudtommal azóta sem adtak ki tőle semmit. Így elmondható, hogy a szerzőt szinte teljesen elfelejtették nálunk, miközben hazájában továbbra is népszerű.
A Watfordban született író újságíróként kezdte, s 1925-ben jelentette meg első regényét, a The Layton Court Mysteryt (magyarul A dilettáns detektív), amelyben kitalálta sokszor igazán ellenszenves, mégis zseniális nyomozófiguráját, Roger Sheringhamet, akinek aztán összesen tíz detektívregényt szentelt. A mérgezett csokoládé rejtélye ezek közül az ötödik volt.
Másik kedves hőse a középkorú Ambrosius Chitterwick, a papucs alatt tartott unokaöcs, aki élete értelmét a nyomozgatásban találja meg: s jóval több szívjósággal és beleérző képességgel rendelkezik, mint Sheringham vagy a rendőrség.
Az író Francis Iles álnéven is írt: s bár e regényei közül egy sem jelent meg magyarul, nálunk is bemutatták a Before the Fact című, 1932-es regényéből Alfred Hitchcock által 1941-ben rendezett filmet, a Suspiciont (Gyanakvó szerelem). A két főszerepet Cary Grant és Joan Fontaine játszotta, utóbbi ezzel nyerte el első és egyetlen Oscar-díját mint legjobb női főszereplő.
Anthony Berkeley összesen huszonegy regényt és hat novellát jelentetett meg életében, továbbá részt vett az 1930-ban általa alapított, híres Detection Club szerzői által közösen készített, két sokkezes regény megírásában is. (A klub néhány nevezetes tagja: Agatha Christie, Margaret Cole, Orczy Emma, Dorothy Sayers, G. K. Chesterton, Freeman Wills Crofts, R. Austin Freeman.)
Magyarul a Palladis jelentette meg két regényét. A lebegő kéz főszereplője Chitterwick, A dilettáns detektívé Roger Sheringham (1). A mérgezett csokoládé rejtélyével és egyetlen antológia-elbeszéléssel ezek alkotják a magyar Berkeley-korpuszt. Azonban - bármilyen csekély is az elolvasható művek száma - én mindenkinek csak ajánlani tudom ezt az igazi klasszikuskrimi-írót a messzi múltból.

Link
Anthony Berkeley magyarul megjelent művei


(1) Utóbbi kötet érdekessége, hogy iszonyú nehéz rálelni a netes adatbázisokban, mivel Berkeley neve nem szerepel benne, sem rajta. A szerző neve helyén kérdőjel áll. Ez nem a magyar kiadás furcsasága: Berkeley volt az, aki első könyvét ? szerzőnéven adatta ki, a másodikat pedig szintén névtelenül, mint "A The Layton Court Mystery szerzője" (mintha a 18. században lennénk...). Ez sok gondot okoz: eleve kár, hogy a Berkeley-könyv magyarul nem a A Layton Court rejtélye címet kapta, vagy valami hasonlót, mert akkor nehéz lenne összetéveszteni más regényekkel. Ráadásul azonban a valódi dilettáns (vagyis tanácsadó) detektív Sherlock Holmes, s az ő egy történetét, jelesül az azóta már a valódi, A Négyek Jele címen is kiadott kalandját (The Sign of the Four, 1890) ismerték magyarul 1903 óta Dilettáns detektív címen (Tury Gyula fordította le így). Még 1990-ben is megjelent egy Mikes Lajos-fordítás a regényből A dilettáns detektívként, s persze a Fapadoskönyvnek is ezt volt muszáj reprintelni... Így ha rákeresünk Berkeley regényének címére, csőstül jönnek a Doyle-ok.
Edgar Wallace-nak pedig van egy A dilettáns zsaroló címen lefordított kötete. Ez a könyv magyarul egy kiadási katasztrófa, bár egyébként nagyon izgalmas. Az eredeti címe The Missing Million (1923), magyarul pedig egyetlen fordítása (Balogh Barnáé) létezik három és fél címen... 1928-ban a Pantheon adta ki Az elveszett millió címen: jó cím, hisz megegyezik az angollal. Ezt a könyvet reprintelte a Mezőgazdasági 1989-ben, s ki tudja, miért, átnevezték A "dilettáns" zsarolóvá. Jött a K. u. K., ők 2008-ban adták ki színugyanezt, de az ő címük így szólt: Az eltűnt millió. Alcím: A dilettáns zsaroló. Végül a Fapadoskönyv is beszállt a dologba, a fordítás még mindig ugyanaz, de a cím A dilettáns zsaroló. Nem igazán értem, egyáltalán mitől dilettáns a könyvbéli zsarolás... Viszont: talán e címváltozat hatására Berkeley A dilettáns detektívje esetében több helyen feltűnt Edgar Wallace mint szerző - tévesen.
Az OSZK persze a szokásos adatgazdagsággal siet az érdeklődők segítségére: két példányuk is van a Berkeley-kötetből, de egyikhez sincs szerző kapcsolva, 2015-ben, kilencven évvel a regény megírása és 85 évvel a magyar kiadása után...
Reneszánsz remekírók 4. - Humanista olvasmányok
Ismét reneszánsz irodalom, ezúttal egy időre utoljára. Az eddig bemutatott filozófiai és illemtankönyveken kívül van ugyanis még négy olyan reneszánsz könyvcsemege, amelyet mindenkinek szeretettel ajánlok fogyasztásra.

Machiavelli: A fejedelem
Helikon, 2015
Fordította: Lutter Éva
A reneszánsz irodalom megkerülhetetlen könyve uralkodótükör, politikai és vezetői tanácsadó - továbbá a kétszínűség kézikönyve. Persze csak akkor, ha feltételezzük, hogy szerzője nem leleplező, szembesítő, szatirikus célzattal írta, hanem egyszerű, higgadt tudósmentalitással. Az 1513 táján befejezett könyvet csak a szerző, Machiavelli (1469-1527) a firenzei diplomata, jogász és író halála után, 1532-ben merték kiadni, s bár mindenki olvasta, szinte azonnal indexre került. Il Principe, vagyis az itáliai uralkodó ugyanis a könyvecske szerint jól teszi, ha meggondolja a döntéseit, vagy ha igyekszik a nagy ókori uralkodókhoz hasonlítani egyben-másban, jó hadvezér kíván lenni, vagyonos és bőkezű, de ennél jóval fontosabb, hogy általában erőt kell mutatnia, sőt, akár kegyetlenséget is  (néha kis könyörülettel váltogatva), körültekintően kell használnia tanácsadóit és még körültekintőbben a kiszámíthatatlan tömeget, és igyekeznie kell erényesnek látszania - mert annak lennie viszont nem szükséges... Nos, remélhetőleg valóban Cesare Borgia és más Machiavelli-kortársak gaztetteit mutatja be a kis könyv: s nem fogadják meg a mai vezetők egyben-másban.
A művet először Perlaky Sándor fordította le A' fejedelem címen (Trattner-Károlyi, 1848). Második magyar változata már A fejedelem címmel Orbán Dezsőtől származik (Franklin, 1906), a harmadik pedig Lányi Margittól (Phőnix, 1939, 1944). A következő változatot, amely csak szemelvényes volt, Juhász Vilmos készítette, kötetében, A fejedelemrőlben Machiavelli munkája együtt szerepel Nagy Frigyes Antimachiavellijével (Officina, 1942, 1944). Utóbbinak azóta sincs új fordítása, Juhász szövege szerepelt az 1991-es, Kossuth-féle, új válogatásban is, ugyanott, ugyanekkor megjelent újra A fejedelemből készült válogatás is.
Lutter Éva szövege 1964-ben készült el, s önálló kötetben azóta kilencszer jelent meg (Magyar Helikon, 1964, Európa, 1976, 1987, Magyar Hírlap, Heti Klasszikusok, 1993, Kossuth, 1996, 2001, 2002, Cartaphilus, 2006, Helikon, 2015) és bekerült a Niccolò Machiavelli művei, Európa, 1978 kötetbe. Szerintem ez a legjobb, a klasszikus fordítás.

Pietro Aretino: Beszélgetések, avagy a Hat nap
Eötvös József Könyvkiadó, 2003
Fordította: Simon Gyula
Vitatott könyvet fedezhettem fel újra, amikor Simon Gyula fordításában a kezembe került. Jóval korábban találkoztam már Aretino (1492-1556) művével (legalább is azt hittem): egy zöld, kemény kötéses kötet volt ez, a borítón Szász Endre kurtizánfestményével. Címe: A hetérák tudománya, vagy hogyan oktatta ki Nanna, a híres kurtizán lányát, Pippát a szerelem művészetére. Ez az 1921-ből való, névtelen magyar változat már kiállításában is csak egy vonzóan pornográf mű volt -  és hiányos. Ahogyan ugyanis a Beszélgetések utószavából kiderül, még az 1959-es Aretino-összkiadásba is Gáspár Endre csak két nap anyagát fordította le. Nem csoda: a műhöz minden fordító, irodalomtörténész és nyilván olvasó is úgy viszonyult, hogy csak valami nagyon disznó itáliai pajzánságot tart a kezében. Holott Aretino, a harsány modorú író és költő, aki többször is modellt állt Tizianónak, különleges egyéniség volt, s írt petrarcai költeményeket, komédiákat és vallásos filozófiai elmélkedéseket is, amilyen a Krisztus embersége. Jól fordítva (Ariosto és Dante értő tolmácsolója által), teljes és hiánytalan szöveggel a Beszélgetések (1534-36) is igazi irodalom, mégpedig szerzője fő műve. A Dekameron negatív parafrázisa, stílusparódia és neoplatonista szerelemtan, egyúttal pedig varázslatos felépítése egy összetett jellemnek: hiszen Nanna, a szabadszájú és szabadon gondolkodó nőszemély pusztán szavakból születik meg és válik lélegző, valóságos lénnyé az olvasó szeme láttára.
A mű egyetlen valódi, teljes fordítása a fent említett. Két hiányosan fordított részlet, A hetérák tudománya és Az apácák élete (egy névtelen fordításában) 1921-ben jelent meg Bécsben (Hellas Verlag / Fischer). Ezeket a rendszerváltás után újra kiadták nálunk: A hetérák tudománya, Képes 7, 1990, illetve A hetérák tudománya - Az apácák élete, Littera, 1990. Két nap története Gáspár Endre fordításában szerepel a Pietro Aretino Válogatott írásai, Gondolat, 1959 kötetben.

Angelo Poliziano: Stanzák - Orfeusz története
Eötvös József Könyvkiadó, 2003
Fordította: Simon Gyula
Függetlenül attól, hogy a felsőoktatási tankönyvként, oktatási segédanyagként megjelenő Eötvös Klasszikusok nyomdatechnikailag sosem lesznek elég tökéletesek ahhoz, hogy méltón idézzék meg a képzőművészeteket, Poliziano jelen könyve elválaszthatatlan azoktól a Bottticelli-festményektől, amelyek a borítóját díszítik - így a Vénusz születésétől és a Tavasztól. Ugyanaz a reneszánsz, neoplatonista élet-, szerelem- és művészetfilozófia hozta létre mindegyiket, a Stanzák látomásos, szuggesztív vizualitásával lenyűgöző sorát és a színdarabként is előadható, kecsesen verses Orpheusz-történetet. Sőt, azonosak a szereplőik is: hiszen igen valószínű, hogy a Botticelli-féle Vénusz és Flóra gyönyörű modellje Simonetta Vespucci volt, Giuliano Medici szerelme, aki a Stanzákban a szinte elérhetetlen, bűbájos Simonettaként jelenik meg a varázslatos erdőben, ahol találkozik Iulióval / Juliussal, vagyis az ifjú Medicivel, akit Botticelli is nem egyszer megfestett, a Tavaszon például Merkúrként. Hozzá, az ő városába, Firenzébe indítja el Venus saját birodalmából az ámorokat a sajnos befejezetlen mű második részében, hogy szerelmet és boldogságot vigyenek magukkal a halandók világába. Poliziano (1454-94) mint "udvari ember" kapott parancsot a mű megírására, de az 1475-ös mű sokkal több lett, mint egy udvari ünnep átstilizálása: igazi, gyönyörű reneszánsz költészet.
A műveket 2003 előtt nem adták ki Magyarországon, a szerzőtől mindössze kilenc stanza és hét dal volt ismert antológiákból.

Boccaccio: Dante élete
Kriterion, 1986
Fordította: Füsi József
A Dekameront, Boccaccio (1313-75) halhatatlan novellagyűjteményét mindenki ismeri: én is nemrég írtam a blogon róla és a hasonló művekről (Boccaccio és társai - Novellák a 13-16. századból - Első rész). Az író azonban tudós is volt: így többek közt foglalkozott azzal is, hogy magyarázatokat adjon az Isteni színjátékhoz. S úgy tűnik, minél többet olvasott Dantétól és Dantéról, annál inkább érdekelni kezdte az ember a művek és gondolatok mögött. Így született meg 1357 és 1362 között a Dante élete, ez a könnyed és szórakoztató stílusban megírt reneszánsz életrajz, amely érdekessége mellett gondosan elrendezett, hatalmas mennyiségű feldolgozott anyagával is elképeszt. Bár Boccaccio mindössze nyolc éves volt, amikor Dante meghalt, az életrajzot olvasva mégis úgy érezhetjük, egy szemtanú, egy kortárs beszámolóját olvassuk. Boccaccio meg akarta idézni az igazi, hiteles Dantét, s végül - úgy érezhette - még személyiségének mélyére is sikerült behatolnia. Persze egyben-másban biztosan tévedett. Mégis, elolvasni a Dante életét annyi, mint személyesen találkozni az itáliai irodalom két klasszikusával egyszerre: Dantéval és - Boccaccióval.
Füsi József fordítása az egyetlen magyar nyelvű: s mindössze három ízben jelent meg eddig. Róma Kiadóvállalat, 1943, Magyar Helikon, 1979, Kriterion, 1986.

Linkek
Reneszánsz remekírók 1. - Kalandozás képzelt tájakon
Reneszánsz remekírók 2. - Rotterdami Erasmus, a rettenthetetlen
Reneszánsz remekírók 3. - Illedelmes csevegések