Könyvpárok 17. - Történelmi nyomozások
A mai poszt két könyvében egy dolog közös: mindkettő az általam olyannyira kedvelt történelmi detektívregény műfajába tartozik.

Irene Adler (Alessandro Gatti - Pierdomenico Baccalario): Rókavadászat gyilkossággal - Sherlock, Lupin és én 9.
Manó Könyvek, 2017
Az, hogy az ekultura.hu hasábjain többet nem olvasható tőlem ajánló a Manó Könyvek remek sorozatának, a Sherlock, Lupin és énnek a darabjairól, természetesen nem jelenti azt, hogy ne olvasnám és ajánlanám lelkesen a későbbi köteteket itt, a blogon. Rögtön a frissen megjelent kilencediket, amely a sokatmondó Rókavadászat gyilkossággal címre hallgat.
Őszintén szólva ebben a remek Sherlock Holmes-folytatásszériában az tetszik a legjobban, hogy szépen "hozzászoktatja" olvasóját a krimi műfajához. Vagyis: úgy avat be egy teljesen tisztességesen megírt, valódi(nak elképzelhető) bűntény kalandos kinyomozásába, hogy a cselekményt sem "heréli ki", viszont komolyan vehetjük azt a borítófeliratát is, hogy "10 éves kortól".
Tisztában vagyok vele, hogy nem válhat mindenkiből detektívtörténet-rajongó, és hogy krimi nélkül is lehet élni és olvasni. Mégis, úgy gondolom, ez egy örök és mindig meg-megújuló műfaj, amelynek a különböző szépirodalmi változatai évszázadok óta népszerűek. Jó tehát az, ha ismerünk ilyet, ha leköt az ilyesmi. Látom azonban, hogy van olyan felnőtt, aki maga ugyan szereti ezt a műfajt, de abszolút tanácstalan, hogy mit is adhatna a zsáneren belül a gyermekének. Van, aki még Agatha Christie-t olvasni sem engedné a tíz-tizenkét éveseket, hátha megijednek a "sok gyilkosságtól". Magam ugyan senkinek sem tiltanám meg egy Agatha Christie-regény vagy egy valódi Sherlock Holmes-novella olvasását: ezek ugyanis olyan klasszikus kincsek, amelyek minden gyilkosságábrázolás és lélektani árnyalás ellenére is alapvetően az olvasó fantáziájára bízzák a részletek elképzelését, amúgy klasszikus módon, s világukban sosem a "gonoszt", a sérült lelkű elkövetőt, hanem a bűntény feltárásnak mindent tisztázó, a világ rendjét helyreállító munkálatait követhetjük nyomon. Így ha felkavarnak, le is csillapítanak: én is a Tíz kicsi néger elolvasása után lettem krimirajongó, azt hiszem, tízévesen.
Mégis, ha valaki nem szeretne rögtön "felnőtt" szerzőket adni a gyermeke kezébe, megtalálhatja a jó bevezetőt például ebben a sorozatban. Ennek minden kötete jó gyerekkrimi, nem lebutított, csak épp a gyerekeknek (is) szól, s megtaníthat az igényes, rejtélyes, klasszikus detektívsztorik élvezetére. (A hangsúly az élvezeten van természetesen, nem a megtaníton.) Ebben a regényben például, amely 1872-ben játszódik, egy angol, vidéki kastélyban, egy hamisítatlan rókavadászat idején, egy valódi gyilkosság és egy eltűnés sötét rejtélyét nyomozhatjuk ki az ifjú Sherlock Holmesszal. A hangulat ódon és korhű, a szöveg azonban minden ízessége ellenére könnyedén olvasható, s izgalmas olvasmánya lehet bármely tízéves gyereknek.
Ráadásul ezúttal tele van tisztelgéssel Agatha Christie munkássága előtt: különben hogyan is fordulhatna elő, hogy egyetlen kötetben találkozhatunk a következő nevekkel: Westmacott, Mallowan, Neele, Ashfield, Inglethorpe, Beresford, Lemon, Fakó Ló, Boszorkánykút... Alig várom a folytatást.

Jordi Llobregat: Vesalius titka
Agave, 2017
Az Agavéval kapcsolatban többször is elpanaszoltam már, milyen kár, hogy egyre kevesebb kínálatukban a detektívregények s a történelmi krimik száma. Amikor azután a Vesalius titka megjelent, végre örülhettem: hiszen ha nem is egy olyan klasszikus mintát követő kötetet adtak ki, mint mondjuk C. J. Sansom könyvei - a jelen mű szerzője spanyol, regénye pedig nem a régi-régi múltban, hanem "csak" a 19. században játszódik -, azért mégis egy hamisítatlan történelmi nyomozás kerülhetett a magyar olvasók kezébe.
Elolvasva azután kissé vegyes érzések maradtak meg bennem. Ami a pozitívumokat illeti: a cselekmény fordulatos, kalandos és izgalmas volt, a főszereplőket is elég rokonszenvesnek találtam, így volt kiért izgulni, ami pedig kifejezetten jól esett, a szerző kellemes, a témához illő elbeszélő stílusa.
A mérleg másik serpenyőjébe azonban több dolog került. Először is az, hogy krimirajongóként ritkán szoktam krimi felett unatkozni, de a Vesalius titkán sikerült. Kifejezetten hosszadalmas és unalmas eleje van a könyvnek, majd a felén túl ismét leül a nyomozás, elkezd logikátlanságok között bukdácsolni: így mire az olvasó elér a valóban izgalmasan megírt (bár kis híján műfajtörően fantasztikus) befejezéshez, leginkább azt kívánja, bárcsak már annak is vége lenne. Mindennek a fő okát abban látom, hogy a regény cselekménye ugyan okos és körmönfont, de legfeljebb 250 oldalra elég - ehhez képest majd 200 oldallal hosszabban meséltetik el. Bízom benne, hogy a blog olvasóinak már feltűnt, ha túl hosszúnak tartok egy könyvet, nem azért van, mert sietős vagy türelmetlen olvasó vagyok. Fanyalgásom oka a Vesalius titka esetében, hogy súlytalanul hosszú: tele van üresjáratokkal.
Másik problémája pedig, hogy szinte semmi sem eredeti benne: alig van olyan jelenet, titok, mozzanat, ami ne volna ismerős más krimikből vagy detektívfilmekből (a Hasfelmetsző típusú sorozatgyilkostól az elmegyógyintézeti szökésen át Mary Shelley, R. L. Stevenson és mások (mozi)hősei kalandjainak teljes kiaknázásáig). Ez már semmiképpen se hommage vagy posztmodern játék, sokkal inkább ötlethiány: ám attól, hogy bizonyos ma már közhelyes dolgokat barcelonai környezetbe helyezünk, még nem újulnak meg. Ez segített abban is, hogy a könyv derekán kitaláljam a megoldást. Márpedig - bármennyire rajongok a detektívregényekért - ez szinte sosem szokott velem előfordulni... Ráadásul a korhangulatot is az előzőekben említett újrahasznosítás lett volna hivatott megteremteni, így aztán a korabeli Barcelona egyáltalán nem kel életre a műben. Ha úgy érzem, hogy például a föld alatti csatornahálózatban való bujkálást már láttam egy fekete-fehér, amerikai filmben, vajon mitől tűnne igazán barcelonainak a jelenet?
Persze mondható, hogy Jordi Llobregatnak ez volt az első megjelent könyve. Ám Agatha Christie A titokzatos stylesi esettel debütált, szóval az eredetiség hiányára és az unalomra ez sem mentség. A Molyon olvastam, hogy sokaknak nagy találkozás volt a könyv elolvasása, az ekultura.hu pedig "lélegzetelállítóan pörgős, lendületes" műnek nevezte, így senkinek nem szeretném elvenni a kedvét az elolvasásától. Csak leszögezem, hogy engem teljesen hidegen hagyott.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Könyvpárok 16. - Török kötetek
Ekultura.hu - Francesco Fioretti: Sötét erdő – A Pokol regénye
Sötét erdő: olvasható a borítón. S kiben ne idézné fel a halhatatlan sorokat: „Életünk útjának feléhez érve / sötét erdőben találtam magam, / mert elvétettem a helyes utat.” Nem csoda, hogy a Typotex Világirodalom sorozat egyik legújabb kötetének borítóján Dante, a középkor legnagyobb költője néz maga elé melankolikusan. Kezében hatalmas műve, az Isteni színjáték kézirata, amelynek első soraira utal a regény címe. A költő valami túlvilágira és magasztosra néz: nem ismerheti tehát késő utódát, az olasz irodalmárt, Francesco Fioretti professzort, aki 2012-ben doktorált le Dante költészetének rejtelmeiből, s 2015-ben adta ki jelen könyvét, amely alcíme szerint A Pokol regénye.

Netán, más szóval, a Pokol újramesélése. Dante nagy műve első egységének, a sokak által legizgalmasabbnak tartott Infernónak a prózaváltozatával találkozhatunk a kötetben, úgy, ahogyan egy Dante költészetének szépségeivel tökéletesen tisztában lévő, ám azt érthetővé és modernné átírni kívánó olasz irodalmár újrateremtette. Napjainkban, amikor folyamatosan, újra és újra előtérbe kerül a kérdés, mit is mennyit olvasnak az új generációk, felmerül az is: mi marad a múlt irodalmi nagyságaiból, ha szövegük egyre nehezebben megközelíthetővé válik saját és a mi nyelvünkön is. A kérdés: merre menjen tovább a műfordítás? Az érthetőség vagy a formahűség felé?

Dante esetében mindenképpen nagy időket élünk mi, magyarok. Birtokolhatunk egy olyan csodálatos, ám immár százéves, teljes Színjáték-fordítást, amilyen Babits Mihályé. Tavaly jelent meg Nádasdy Ádám pompás és grandiózus kiállítású, teljes és modern Színjáték-változata a Magvető kiadásában, amely elnyerte az Artisjus Irodalmi Nagydíját. Mellé pedig odatehető Baranyi Ferenc 2012-es Pokol- és Simon Gyula 2014-es Paradicsom-fordítása, amelyek a modern nyelv és az érthetőség mellett – Nádasdyval ellentétben – a teljes formahűség, a rímesség mellett is leteszik a voksot. Nem kell tehát panaszkodnia a magyar olvasónak, ha élvezetes, ám egyben érthető Dante-kiadást keres: remek, költői szövegek garmadája áll rendelkezésére, hála az utolsó évtized Dante-reneszánszának.

Mi van azonban akkor, ha jól ismerjük magunkat, s tudjuk, hogy az Isteni színjátéktól nem a mű tekintélye, s még csak nem is a rímek forgataga tart távol, hanem leginkább az, ami a lényege: vagyis hogy nem regény, hanem Dante korának megfelelő nagyepikai mű, talán eposz, talán elbeszélő költemény. Nos, ebben az esetben siethet a segítségünkre Fioretti professzor, aki zengzetes, ám helyenként ironikus, helyenként pedig egy történelmi regény izgalmával bíró prózafejezetekben vezet végig a dantei történeten, szimbolikán és látványon, olykor okosan kommentálva, máskor humorosan elmagyarázva a legkülönösebb jeleneteket.

Ugyanakkor annak sem kell csalódnia, aki nem egyszerűen egy újramesélt Isteni színjátékot szeretne elolvasni, hanem egy öntörvényű és saját jogán az érdeklődésre számot tartó, modern regényt. A Sötét erdő ugyanis ilyen (is).

Már az olyan – olykor vitatható – döntései, mint hogy beleavatkozik Dante logikájába, s kissé talán túl korrekt módon az eretnekeket és Mohamedet egy erősebben nem körvonalazott vallási fundamentalista váltja fel az ő Poklában, míg a homoszexuálisokat a környezeti katasztrófák okozói, mutatják, hogy Fioretti – bár hangsúlyozza, hogy Dantét követi – mégiscsak a saját (írói) Infernóját járatja be a saját Dantéjával. Hasonlóképpen a regény előszava, amely első közelítésben nem több, mint dramatizált életrajzi jegyzet, olyan izgalmas lét-határhelyzetben ábrázolja a költőt, amelytől az irodalmi nagyság hús-vér emberré elevenedik, s a regény egyúttal körvonalazza az elbeszélő- avagy lírai énnek a valódi Dante-személyiséghez való viszonyát is…

Összességében pedig elmondható, hogy a Sötét erdő ízig-vérig posztmodern parafrázis: Dante-újraírás és Dante-kommentár-újraírás egyben, amely ráadásul feltámasztja a filozofikus kalandregény műfaját. A magyar kiadás, Horváth Csaba remek szövege, az idézeteknél a Nádasdy-féle, legmodernebb, teljes fordítás használata, s a kötet különleges kiadásában szereplő rajzok, Vidák Zsolt merész munkái is mindent megtesznek azért, hogy a Sötét erdő minél többféle olvasóhoz utat találjon. Érdemes megismerni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Francesco Fioretti: Sötét erdő – A Pokol regénye
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
További link: A Typotex Világirodalom sorozat kötetei 
Az Istár hajója ürügyén
Csodaszép hét volt, amikor végre kézbe vehettem a zsákmányt: a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozata Klasszikus alfolyamának új, 10. számú kötetét, az amerikai író, Abraham Merritt Istár hajója című regényét. Hosszú volt a várakozás, amely végül meghozta gyümölcsét. És sok minden jutott eszembe az Istár hajója ürügyén.

Először is, hogy nagyon érdekes regényt olvashattam el. Az Istár hajója igazán különleges hangulatú fantasyregény, amely egy (mára) kissé közhelyes ötletből bonyolult, hangulatokban és érzésekben gazdag, s tragédiába futó történetet bont ki. A régészettel kacérkodó, jól szituált úriember, Kenton káprázatos illatú, titokteljes leletet, egy babiloni kőtömböt nyit meg, hogy kibontsa a belőle szinte misztikus módon kitörni vágyó aprócska, páratlan pontossággal kifaragott hajót, amely azután saját terébe és idősíkjába rántja át a kíváncsi amerikait. Kenton ráébred, az istenek hajójára került, amelyen Istár és Nergál, a szerelem és a halál hívei vívják öröknek tűnő csatájukat, amely csak akkor érhet véget, ha valamelyik istenség végképpen győzedelmeskedik. Kenton beleszeret Saranébe, Istár papnőjébe, s ettől kezdve teljes önátadással harcol Klanettel, Nergál papjával a diadalért és Sarane kegyeiért. Közben a kiszámíthatatlan sors oda-vissza veti a térben és az időben, sokszor karnyújtásnyira van a céltól, máskor úgy tűnik, mindent elveszíthet. Társakat is kap: hozzá hasonlóan a hajó világába beszippantott-bekerült harcosokat, Gigit, a törpe dobost, Zubránt, a hatalmas, barbár perzsát és Sigurdot, az óriás termetű, cserzett bőrű vikinget. Pontosabban: az ő hajóra kerülésük története is azt mutatja, Istár hajója öröktől fogva volt és lesz, hiszen a hősi történelem egészen különböző idősíkjain fogságba esett hősök végül együtt utaznak a "boszorkányhajón" az első világháborús veterán Kentonnal. Végül hatalmas ütközetben dől el a hajó sorsa: Kenton pedig csak egyetlen módon térhet vissza a saját idejébe...

A főhős ábrázolása - be kell valljam - végig Edgar Rice Burroughs John Carterére emlékeztetett, a tökéletes virginiai úriemberre: annak ellenére, hogy az Istár hajója nem planetáris románc, hanem tiszta, történelmi alapú hősi fantasy, amely méltán lehet a kard és boszorkányság zsáner egyik alapdarabja cselekményvezetése és hősei alapján. Ennek ellenére Kenton átkerülése-áttűnése a hajóra és vissza, s feddhetetlen, hősies jelleme sokban a Mars urát idézte fel bennem, s azt, ahogyan ő is átkerült a vörös bolygóra az első regényekben. Az Istár hajójában továbbá ott rejtőzik mindaz, amit majd Robert E. Howard fog kibontani: a történelem előtti idők emlékezete, a hősi viking múlt, az elmúlt korok barbár nagyságai. Ugyanakkor unikum a könyv stílusa: az a nagyon erős hangulatokkal, érzelmekkel telt, lebilincselően képi, erősen költői, szinte impresszionista prózanyelv, amelyik időnként egészen szürreális látványvilágot alakít ki az olvasó képzeletében.

Elmondható tehát, hogy érdemes volt a könyvre várni: az Istár hajója tetszett a legjobban a szerző valamennyi magyarul megjelent műve közül. Úgy vélem, ennek csak az egyik oka a pompás fordítás: a másik, hogy a MesterMűvek szerkesztési elveinek megfelelően most talán tényleg az író legjobb, életművét legkiválóbban reprezentáló könyve került magyar kiadásra. A regény egyszerre romantikus (a szó 19. századi értelmében) és fantasztikus, megható és lebilincselő, kalandos és látomásos. Hősei igencsak megkedvelhetők: annak ellenére, hogy a mellékszereplők bizonyos szempontból tipikus sablonokból vannak felépítve, mégis, mindannyian kapnak legalább egy olyan jelenetet, amelyben cselekedeteik elszorítják az olvasó szívét, s amely miatt később is emlékezünk rájuk és a regényre. Ha valamit hiányoltam, az egyedül a női főszereplő, Sarane egyénítése: ez esetben Edgar Rice Burroughs győz, legyen szó akár Dejah Torisról, akár Lady Jane Greystoke-ról. Sőt, Robert E. Howard különös nőalakjai is sokkal-sokkal izgalmasabbak. Ettől függetlenül mindenképpen nagy élmény az Istár hajója, s egyáltalán, egy újabb mű elolvasása Abraham Merritt-től, a fantasyirodalom nagy öregjétől.

Másodsorban azonban már az villant belém, nem tett igazán jót ennek a könyvnek a hosszú várakozás. Abraham Merritt ugyanis jó, de talán annyira mégsem, amennyi ideig egy olyan mániákusnak, mint én, várnia kellett rá. Ezzel semmiképpen sem akarom elvenni az olvasók kedvét a regénytől: de őszintén meg kell vallanom, ha egy Robert E. Howard-féle elbeszélésgyűjteményre kellett volna 2014 óta várakoznom, most, hogy végre megjelent, valószínűleg nagyobb extázisban törtem volna ki. Howard ugyanis kifejezetten olyanokat írt, amelyek újra és újra és újra és újra elolvastatják magukat, s mindig valamely új és izgalmas jelentésük, hangulatuk vagy titkuk tárul fel. Úgy érzem azonban, hogy ez az Istár hajójára nem egészen igaz.

Nyilvánvaló, hogy a következő évek során feledésbe fog merülni az az ígéretekkel teli várakozás, amely a mű magyarul is legmegbízhatóbb szöveggel történő kiadását megelőzte, s a magam részéről, lelkes rajongóként csak örülni tudok annak, hogy a mi nyelvünkön is az íróhoz méltó szövegváltozat született meg a regényből. Mégis, elolvasva magát a teljes művet, kissé úgy éreztem magam, mint Jack London Kóbor csillagjával: valamiképpen a mű jelentősége messze meghaladta élvezetességének és izgalmasságának fokát. Valóban sok szempontból benne tisztelhető a kard és boszorkányság zsáner ősforrása: de Robert E. Howard hősábrázolása szuggesztívebb, sokfélébb, Clark Ashton Smith stílusa póztalanabb, kevésbé dagályos, s mégis legalább ennyire víziókkal teli, egy Conan Doyle vagy M. R. James pedig monumentálisabb történeteket képes elbeszélni célirányosabban. Mert azt semmilyen különleges nyelvezet sem képes eltakarni, hogy az Istár hajója kissé túlírt regény - és véleményem szerint az volt már 1924-ben is.

Persze nem kell rám hallgatni: hiszen szerintem George R. R. Martin is némiképp túlbeszélt köteteket tesz le az asztalra... Mégis, szeretném, ha a MesterMűvek Klasszikus alfolyamában a jövőben ismét a novellagyűjtemények is minél inkább jellemzővé válnának. Nagyon várom már M. R. James sokáig ígért Az öt korsóját (legyen bármi a végleges címe), Robert E. Howard kereszteseit, Stanley G. Weinbaum és Clark Ashton Smith új gyűjteményeit... S egyszer majd egy új Sir Arthur Conan Doyle novelláskönyvet is (hisz egyébként épp most került a boltokba egy ilyen az Attraktor Kiadónál: igen jó, de mégsem MesterMűvek - viszont a borítója kicsit vállalhatóbb). Igaz, a vágyam annyiban máris teljesül, hogy a science fiction alfolyam Stanley G. Weinbaum pompás történeteivel folytatódik.

Végeredményben: örülök is és vágyakozom is kicsit. Örülök, hogy megjelent az Istár hajója, örülök, hogy feléled a sorozat. De igazán arra vágyom, hogy újra érezhessem azt az örömet, amit utoljára 2014-ben: hogy látom, amint a sorozat nő, terjeszkedik, gazdagodik és stabilan fennáll. Bízom benne, hogy 2017 ilyen szempontból különleges év lesz: s hogy a hét év alatt négy alsorozatban megjelent huszonegy kötetet újabbak és még élvezetesebbek követik majd. Mindegyiket el fogom olvasni.

A MesterMűvek tervezett új kötetei:
Science fiction - Stanley G. Weinbaum: Kalandok a Naprendszerben (megjelenés előtt)
Történelmi - Sir Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg (megjelenés előtt)
Dark -  Hanns Heinz Evers: Alraune
Klasszikusok - Clark Ashton Smith: Sarki regék
Fantasy - Henry Kuttner: A sötét világ (munkacím)

Link
A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama
A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama
A MesterMűvek sorozat Dark alfolyama