Ekultura.hu - Ivana Dobrakovová: Toxo
Novelláskötetet irgalmatlanul nehéz ajánlani másoknak. Ha ugyanis felolvasom belőle a szerintem legjobb részeket, a másik már nem fogja tudni úgy élvezni a szóban forgó elbeszéléseket, mint én. Ha elmondom, miről szól dióhéjban a legjobb novella, meg is öltem azt a szöveget: hiszen lehet, hogy másnak mást mondott volna. Ha csak utalgatok erre és arra, innen és onnan, az még mindig veszélyeket rejt: összezavarom vele a másikat, mert attól kezdve aztán várni fogja ezt vagy azt az eseményt, szereplőt – pedig az lenne az igazi, ha semmit sem tudna róluk, s számára is éppoly meglepőek lennének, mint nekem, amikor először olvastam az adott történet.

De vajon akkor hogyan tudnám ajánlani Ivana Dobrakovová Toxo című elbeszéléskötetét? Hiszen már azzal is, ha akkurátusan megmagyarázom, mit jelent a Toxo, a kissé rejtélyesnek ható cím, elárulok valamit, ami egyébként csak a könyvnek címet adó novellából derülne ki, mégpedig a kötet legvégén. (Egyébként toxoplasmosis, egy fertőzés, amely különösen várandós anyák esetében veszélyes, mert kárt okozhat a magzatban… És: igen, ezt valószínűleg sokan a könyv nélkül is tudták volna.) Talán legkönnyebb helyzetben a kiadó van, aki új sorozatának, az Európa női szemmel című, tavasszal elindított kötetsornak e darabjánál megengedte magának azt a könnyedséget, hogy a könyvborítón csak egy érdekes idézettel ajánlja a művet az olvasók figyelmébe. Így azután még az sem derül ki, hogy a Toxo elbeszéléskötet.

Ám mindezt tökéletesen megértem. Mert nagyon nehéz írni erről a különben kellemesen olvasmányos, hét közepesen hosszú elbeszélést tartalmazó gyűjteményről. A Toxot elolvasni ugyanis fájhat. Különösen nőknek: ugyanis mind a hét történet főhőse egy-egy nő, feleség, anya, szerető vagy ezek kombinációja, különös és jellegzetesen női élethelyzetben és döntési helyzetben. Néha a további életükről van szó, néha csak egy apró kis felelőtlenségről: ám minden helyzetben váratlan, keserű és (kicsit vagy nagyon) tragikus a megoldás.

Az én kedvencem a Gyümölcsökről és zöldségekről című elbeszélés volt és maradt: magára a kötetre is azért figyeltem fel, mert korábban, az interneten ezt a novellát már elolvashattam. S egyszerűen sokkolt: lenyűgözött az a kegyetlenség, szépség, jóvátehetetlenség és tömörség, amivel megszólalt ez a szöveg. A kötetből azután csatlakozott hozzá a Visszatérés Torinóból, ez a szakadatlan és szinte lelki szakadékba futtató monológ. De kár válogatni, hiszen az a benyomásom, hogy ezt a hét novellát valamiféle regényként is el lehetne olvasni, s így – már címükben is – sorra egymásnak felelgetnek, hogy azután az utolsó novella súlyosan lezárja, s a címmel együtt keretbe is foglalja a könyv anyagát: Rosa, Narcis, Hazatérés Genovából, Visszatérés Torinóból, Gyümölcsökről és zöldségekről, Bambini e genitori, Toxo.

Az 1982-es születésű Ivana Dobrakovová rendkívül sikeres szlovák írónő: 2009-ben jelent meg először novelláskötete Prvá smrť v rodine (magyarul: Halál a családban) címmel, s máris az Anasoft Litera díj döntőse lett vele. Azon kevés szlovák írók közé tartozik, akiknek később is minden műve bejutott az Anasoft Litera döntőjébe: regénye, a Bellevue (2010) és az újabb novellagyűjtemény, a Toxo (2013) is. Kíváncsian várom, mit ír majd ez után, mivel különös módon egyike azoknak a számomra korábban ismeretlen szerzőknek, akik ráébresztettek, hogy nemcsak kortárs regényeket, de kortárs elbeszéléseket is érdemes olvasni. Bár sokszor érzem úgy, hogy egy-egy novella valamiképpen esetleges tartalmú és érdekességű egy regényhez képest, ez a szigorúan megkomponált, pengeéles hangú, izgalmas elbeszéléskötet a cáfolat minderre. Bízom benne, hogy mások is így éreznek majd. S akkor mégis sikerült ajánlanom ezt a novelláskötet másoknak.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ivana Dobrakovová: Toxo
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Híres-neves eposzok - Itáliából és Portugáliából
Sokat gondolkodtam a poszt címén: a végleges változatot ugyanis találónak is éreztem, meg nem is. Írásom valóban két különleges olvasmányélményemről szól, Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem és Luís de Camões A lusiadák című nagy eposzairól. Egyúttal azonban egy fordítóról is, az elképesztően tehetséges Hárs Endréről. Bár végül nevét nem foglaltam bele a címbe, mégis, alakja megkerülhetetlen, ha valaki erről a két eposzról szeretne írni magyar nyelven. Hárs Ernő nélkül ugyanis biztosan nem jutottam volna el a két műhöz, nem tudtam volna megszeretni őket, s nem merném ajánlani másoknak is.

Luís de Camões: A lusiadák
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1997
Ha Camões nagy eposzáról kell beszélni, mindig eszembe jut egy jelenet kedvenc Jules Verne-regényemből, a Grant kapitány gyermekeiből. Így hangzik Bartócz Ilona fordításában:
"Paganel elcsodálkozott, s bosszúsan igazította vissza szemére a homlokára tolt szemüveget.
- Kössenek fel, ha egy szót is értek ebből a pokoli tájszólásból! - mondta. - Biztosan araucani nyelven beszél.

- Dehogyis - felelte Glenarvan -, kétségtelenül spanyolul válaszolt. (...)
- Mondja csak, tudós barátom - kérdezte az őrnagy mosolyogva -, nem követett el ismét valami szórakozottságot, hiszen erre valóságos szabadalma van? (...)
- Íme az a könyv, melynek segítségével naponta birkózom a spanyol nyelv nehézségeivel. Nézze meg, őrnagy, és mindjárt meglátja, hogy tévedtem-e. (...)
- Miféle könyv ez? - kérdezte.
- Az Os Lusiadas - felelte Paganel -, csodálatos eposz, amely...
- Az Os Lusiadas! - kiáltott fel Glenarvan.
- Igen, barátom, nem egyéb, mint a nagy Camões műve, a Luziádák!
- Camões - ismételgette Glenarvan -, de boldogtalan barátom, hiszen Camões portugál költő! Így hát ön portugálul tanul már hat hete!
- Camões! Luziádák! Portugál!...
Paganel mindössze ennyit tudott kinyögni. Szeme elhomályosult szemüvege mögött, köréje gyűlt társai harsány nevetésben törtek ki."
Magát az eposzt sokáig nem ismertem meg: még annyit sem tudtam róla, hogy a főszereplője Vasco da Gama, a neves felfedező. Szerintem ezzel nem álltam egyedül: már csak azért is, mert a szerző és műve alig volt jelen a magyar fordításirodalomban.
Luís de Camões (1524-1580) a portugál reneszánsz kiemelkedő alakja volt, ma ő számít Portugália nemzeti költőjének, halálának napja, június 10. pedig nemzeti ünnep. Életéről keveset tudni: nemesi család sarja volt, egy ideig a királyi udvar emberei közé számított, majd katona lett, utazott, kereskedett, ült börtönben és vádolták sikkasztással. Írt komédiákat, szonetteket és más verseket, 1572-ben pedig kiadta hatalmas, 1102 darab nyolcsoros stanzát tartalmazó, tízénekes nemzeti eposzát, A lusiadákat. Bár sok helyen azt olvasni, ez egy barokk mű, valójában a későreneszánsz nagy alkotása: s egyben annak a felfedezésnek az eposzi kellékekkel kísért elbeszélése, miként jutott el Vasco da Gama Indiába. A viharokkal, veszélyekkel, emberi és isteni ármánykodásokkal teli, izgalmas történet ráadásul egy betételbeszélést is tartalmaz, amely bemutatja Portugália történetét a kezdetektől egészen Vasco da Gama koráig. A műnek már a címe is érdekes: Lusus a portugálok mitikus őse, róla vette a nevét Luzitánia is, így az Os Lusiadas elméletileg jelenthetné A luzitánok tetteit. Ez azonban ellenkezne azzal, hogy (minden történelmi rege és a portugálok tetteinek felelevenítése mellett) az eposz cselekményének hőse egyetlen luzitán, vagyis Vasco da Gama. Épp ezért előfordult, hogy a barokk korban a művet az egyes számú Lusiada címen adták ki. Helyesebb azonban meghagyni a kettős értelmet, hiszen a Camões-féle portugál cím egyszerre utal a népre, a mitikus ősre és a felfedezőre is. Ezért lett a magyar változat címe is A lusiadák, amely egyúttal felidéz vergiliusi szóalakokat is, csakúgy, mint a portugál változat.
Magyarul ugyan már 1865-ben megjelent "Camoens Luziádája" a Kisfaludy Társaság támogatásával, Greguss Ágost fordításában (s 1874-ben másodszor is kiadták), az eposz mégis szinte ismeretlen maradt a magyar olvasók előtt, a fordítás szövege pedig a huszadik századra menthetetlenül elavult. Mégis: senki sem foglalkozott vele a nyolcvanas évekig, sőt, Camões versei közül is csak itt-ott, antológiákban jelent meg egy-kettő. 1984-ben azonban Hárs Ernő végre elkészítette az új magyar változatot, amely azután 1997-ben új, díszes kiadásban is megjelent a portugál köztársasági elnök ajánlásával, szép képekkel kísérve. Szintén Hárs Ernő ismertette meg a magyar olvasóközönséget Camões verseivel, amikor 1992-ben Mit vársz, remény? címmel kiadta szonettjeinek fordításait. (Azóta Jánosházy György is lefordított 77 Camões-szonettet, más könyv azonban a szerzőtől nem jelent meg.) Elmondható tehát, hogy Hárs Ernő nélkül nem létezik magyar Camões és magyar "Luziádák"!

Torquato Tasso: A megszabadított Jeruzsálem
Szent István Társulat, 2013
Úgy gondolom, A megszabadított Jeruzsálemet legalább címről többen ismerik hazánkban, mint Camões eposzát. Tasso és műve hamarabb utat találtak a magyar olvasóközönséghez, nem utolsósorban Arany Jánosnak köszönhetően, aki Zrínyi és Tasso című 1859-es székfoglalójában óriási tudással, nagy alázattal és pompás következtetésekkel bizonyította, miként hatott az olasz szerző a mi nagy barokk eposzköltőnkre. Köszönhetően annak is, hogy egészen a kilencvenes évekig Zrínyi Miklós az egyik leglelkesebben kutatott magyar szerzőnek volt nevezhető, Tasso és A megszabadított Jeruzsálem újra és újra előkerült az értelmezésekben, de mindig csak mint hasonlítási alap, kortárs vagy mintaadó mester.
Torquato Tasso (1544-1595) az olasz irodalom egyik legnagyobb és leginkább tisztelt alkotója volt, költő, író, drámaíró és eposzszerző. Széles műveltségét a nápolyi jezsuita iskolában alapozta meg, majd az urbinói herceg udvarában és a bolognai jogi egyetemen folytatta tanulmányait. Az Este család udvari költőjeként, diplomataként és udvaroncként tűnt fel az európai udvarokban: nem volt azonban még harmincéves, amikor mentális betegség tünetei kezdtek mutatkozni rajta. A zseniális költő, aki már tizennyolc évesen nevet szerzett a Rinaldo című elbeszélő költeményével, 1573-ban pedig megújította az európai drámát az Aminta című pásztorjátékkal, 33 évesen dühöngő őrültté változott: látomások, hallucinációk és kényszerképzetek gyötörték, tőrrel támadt szolgáira és üldözési mániában tobzódva, folyamatosan menekülve, költözve élt, míg 1579-ben kórházba nem zárták. Innen 1586-ban szabadult, rohamai azonban tovább kínozták. Bár írt még új műveket, s egyfajta vallásos mániában teljesen átírta nagy eposzát is, 1594-ben, Rómában ismét be kellett költöznie egy helyre, ahol vigyáznak rá: itt, a Sant' Onofrio kolostorban halt meg a következő évben.
A megszabadított Jeruzsálemet még a Rinaldóval együtt kezdte el írni, de csak több mint tíz évvel később, 1575-ben fejezte be. Először 1580-ban nyomtatták ki, Tasso tudta nélkül, aki akkor még a kórházbörtönben élt: mégis azonnal hatalmas siker lett. Ötször nyomták újra különféle kalózváltozatokban, tele szövegromlással: ennek ellenére kora minden művelt embere imádta. Végül Tassónak 1584-ben sikerült egy olyan változatot kiadatnia, amelyet ő is látott és hivatalosnak tekintett. Az 1917 darab nyolcsoros stanzát tartalmazó, húszénekes eposz az első keresztes hadjárat történetét mutatja be: főhőse Goffredo di Buglione, vagyis Godfréd (Gottfried) de Bouillon herceg, Jeruzsálem meghódítója, a tökéletes keresztény hős, "a Szent Sír védelmezője", vagyis az első jeruzsálemi király. Tasso mintaként természetesen Vergilius Aeneisét állította maga elé, de sokat merített Ariosto Az eszeveszett Orlando (1507-33) és Boiardo A szerelmes Orlando (1483-1495) című műveiből is.
Tasso eposzának lefordításával már Arany János is kísérletezett: 32 stanzát fordított le irodalomtörténeti dolgozata mellékleteként. Tasso azonban már korábban megérkezett Magyarországra: az Aminta első magyar változatát Csokonai Vitéz Mihály készítette el Amintás: Erdei mese címmel 1806-ban, Tanárki János pedig 1805-ben Megszabadíttatott Jérusálem címmel lefordította a teljes eposzt, igaz, prózában. Arany után Bálint Gyula István futott neki a munkának: az ő A megszabadított Jeruzsáleme 1863-ban jelent meg, s különös (és kissé érthetetlen) módon rímes hexameterekben íródott. A huszadik században azonban általában már nem az ő, hanem Jánosi Gusztáv fordításában adták fel az egyetemistáknak Tassót: utóbbi 1893-ban olyan magyar változatot készített az eposzból, amely végre formailag is hű volt az eredetihez. Ez volt azonban az egyetlen igazi erénye, már eredetileg sem volt ugyanis túlzottan friss nyelvezetű, s így nagyon hamar elavult. (Különös, hogy a nagy reprintelő, a Fapadoskönyv.hu 2011-ben mégis kiadta, sejtésem szerint jogdíj-okok miatt. E-könyvben csak ez a szöveg kapható: csak bízni tudok benne, hogy kevés olvasót rémít el Tasso pompás művétől.)
Remény egy érthető, olvasható és formahű Tassóra ugyanis csak 1995-ben nyílt: érdekes módon ekkor egyszerre két új magyar Jeruzsálem is megjelent. Hárs Ernő készítette az egyiket (Orpheusz Könyvek, 1995, Szent István Társulat, 2013), Tusnády László a másikat (Eötvös József Könyvkiadó, 1995). Tusnády, aki lefordította az Amintát, Tasso szerelmes verseit és két reneszánsz dialógusát is (2002-ben és 2004-ben jelentek meg), több külföldi akadémia tagjaként, az irodalomtudomány kandidátusaként szinte elsőként foglalkozik nálunk csak és kizárólag Tassóval. Doktori értekezését Arany és Tasso költői-eszmei kapcsolatáról írta, s célja Tasso teljes életművének magyarországi megismertetése. Magam az ő fordításában találkoztam először A megszabadított Jeruzsálemmel. Be kell azonban vallanom, hogy itt is Hárs Ernő változata lett az igazi kedvencem. Páratlanul gördülékeny, költői, olvasmányos, pontos és stílusos magyar Jeruzsálem, amely segít közel hozni az olvasóhoz az immár majdnem félévszázados eposzt. Épp ezért úgy gondolom, hogy Hárs Ernő nélkül nehezebb lenne megismerni Tassót is magyarul.

Fordítások: mutatvány és megjegyzés

Alább olvasható A megszabadított Jeruzsálem első versszaka Hárs Ernő fordításában (1):

Jámbor fegyvert és vezért zeng az ének,
ki Krisztus sírját felszabadította.
Sok dolga volt eszének és kezének
s a dicső tett sok búbaját okozta;
Pokol dühe nem ártott erejének,
sem ázsiai s líbiai horda.
A szent jelekhez mind visszavezette
tévelygő társait az ég kegyelme.

Ez pedig A lusiadák első két versszaka Hárs Ernő fordításában (2):

A fegyvereket s híres daliákat,
kik luzitán partokról útrakelve
sosem hajózott tengerekre szálltak,
Taprobanát is hátrahagyva messze,
veszélyeket s háborúkat kiálltak,
többet, mint amit ember elviselne,
kik távoli népek közt építettek
új Királyságot, fénnyel övezettet;

s a Királyok dicsőségétől körülvett
emlékét, kik a Hitet s Birodalmat
terjesztve, Afrika, Ázsia bűntelt
országaira pusztítva szakadtak,
s a hősöket, akik felett nem ülhet
az Elmúlás törvénye diadalmat;
világgá zengem most e költeményben,
ha a művészet s tehetség lesz vezérem.

A blogban többször is szó esett már arról, mennyire fontos számomra, hogy egy-egy mű méltó magyar változatban jelenjen meg, avatott tollú irodalmárok fordításában. Az elmúlt évben külön is megemlítettem például Rajnavölgyi Gézát (*1937), a Szekeres György Műfordítói Érmet 2014-ben elnyerő remek műfordítót, akinek köszönhetően többek közt a Roland-ének (1996), Marie de France Tizenkét szerelmes rege című kötete (2001), A házasélet tizenöt öröme című francia középkori szatíra (2007), a Rózsaregény (2008), Chrétien de Troyes Erec és Enide című lovagregénye (2011) és Andreas Capellanus A szerelemről írt traktátusa (2012) olvasható magyarul.
Az én Dantém posztban hosszasan írtam Baranyi Ferenc (*1937) Dante-fordításairól, de ő az a műfordító-költő-zseni típus, akinek szinte nem is lehet felsorolni a munkáit, legfeljebb terjedelmes különlenyomatokban és bibliográfiákban. Ugyanebben a bejegyzésben azonban Simon Gyula (*1935) is sok-sok méltató szót kapott tőlem: hiszen egyértelműen csakis neki köszönhetem új keletű Dante-rajongásomat, s bár valószínűleg kevesebben ismerik a nevét, mint Baranyiét, nem kevésbé lenyűgöző a műfordítói teljesítménye (több mint százezer sor) és vitathatatlan a tehetsége.
Épp ezért ennek a posztnak a végén szeretnék Hárs Ernőre (1920-2014) emlékeztetni, aki már nem lehet közöttünk. Velünk marad azonban és bármikor leemelhető a polcról tizenhárom saját verseskötete, számos tanulmánya, esszéje és sok-sok pompás műfordítása. Például Michael Ende A Végtelen Története (1985 óta) és A varázslóiskolája (1996), dalszöveg- és lírafordításai (Árnyak a barlang falán, 1983, 2003, Kaleidoszkóp, 2002, Csengj halkan, dalom, 2006, Tavaszi vágyakozás, 2010, Nyári éjszakák, 2013), A hűség énekei című, németből fordított kötet (2001), Petrarca Diadalmenetekje (2007), Dante A virága (2015) - és persze A megszabadított Jeruzsálem.

(1) Torquato Tasso: A megszabadított Jeruzsálem, Szent István Társulat, Bp., 2013, 25.
(2) Luís de Camões: A lusiadák, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 199, 55.
Ekultura.hu - Jenny Erpenbeck: Megy, ment, elment
Menekültek. Ma Magyarországon elég kimondani ezt a szót és azonnal vélemények ütköznek, tények záporoznak, politikai és emberi önvallomásokra kerül sor, veszekszünk, vitázunk, érvelünk, töprengünk és kesergünk. Épp ezért csodálatos ötlet volt a Park Könyvkiadótól megjelentetni az egyik legelismertebb német írónő, Jenny Erpenbeck Megy, ment, elment című regényét, ami pontosan erről szól. Menekültekről, tényekről, önval-lomásokról, vitákról és töprengésről. Hogy a németeknek és Európának sokat mondott, azt bizonyítja, hogy a Német Könyvdíj zsűrije 2016-ban beválasztotta a legjobb hat könyv közé, Olaszországban pedig elnyerte a Premio Strega Europeót. Bízom benne, hogy minket, magyarokat is meg tud szólítani.

Főhőse egy idős professzor, aki válaszúthoz érkezett az életében: nyugdíjba vonul, s egyelőre még nemigen tudja, mit kezd majd ezután az életével. Nyugodt, csendes és legfőképpen üres a lelke, nem igen találja az útját. Csomagol, kiköltözködik a tanszéki szobájából, beköltözködik a tó melletti házába, végleg. Pályafutása tökéletes siker: elismerésekkel, hálás tanítványokkal, publikációkkal és gondolatokkal telve. Magányos azonban, s nem találja a helyét az otthonában, így járni kezdi a várost. Már az öregedésnek ez a pompás rajza is megéri az olvasást!

Ám ebben a helyzetben Richard szembesül azzal, amivel még olyan sok német, olyan sok berlini: a 2015-ben játszódó (és írt) regény valóságával. Menekültek sokaságával az Oranienplatzon, akik 2012-ben még engedélyt kaptak arra, hogy spontán felvert sátraikban meghúzódjanak, mára azonban (amikor a kerület polgármestert váltott, s a menekültek helyzete és megítélése nagyot változott) már vállalhatatlan állampolgároknak számítanak. Menekültekkel, akiket már csak azért is jobb így hívni (vagy ígyebbül), mert akkor nem kell egyenként és egyénenként rájuk gondolni. Így ők – tömeg, fenyegető, rendetlen, kellemetlen, nem higiénikus tömeg, amelyik nem akar engedelmeskedni és beköltözni a Hauptmann Általános Iskola épületébe, ha pedig már ott van, nem akarja megengedni, hogy – teljesen törvényes, logikus indokokkal – onnan is kitoloncolják…

Jenny Erpenbeck
A „menekültek” azonban valójában sok-sok ember, „egyedüli példány”, Rasid, Ali, Juszuf, Rufu, Mohamed, Trisztán, Apollo… Egy ember, aki látszólag nevetségesen ragaszkodik a mobiltelefonjához (minek az neki?) – mert csak így léphet kapcsolatba az öreg édesanyjával, akit több mint tíz éve nem látott. Egy másik ember, aki végignézte, hogyan fullad meg mindenki, akit ismert. Egy harmadik, aki nem mer enni, mert egyszer majd újra éhezni fog. Emberek, akiknek semmit sem ér az addig megszerzett tudásuk a világról, kötődésük családhoz, otthonhoz, értékekhez, mert egy teljesen új világban kell boldogulniuk. S mivel számukra ez a világ sokszor tragikusan logikátlan, így sokszor ők is tragikusan logikátlanul viselkednek.

Richard az egyik oldalon kiterjedt, bár jó szándékú bürokráciával, nehézkes jóakarattal és fel-fellelkesülő szervezéssel, a másik oldalon embertelen törvénytisztelettel, ordas előítéletekkel és meg-megújuló rasszizmussal szembesül. Középen pedig ott van ő, rácsodálkozva arra, mi minden van a világon saját, boldognak tűnő, de szomorkás életén kívül. Sorsokat ismer meg, amelyek mind egyéniek, mégis egyformák, mert egyetlen közös, szinte mitológiai mélységű motívum köti őket össze: a kényszerű vándorlás.

Már csak az a kérdés, hogyan is kellene reagálnia. Hiszen először óvatos, csak nyelvet igyekszik tanítani, s objektív távolságtartással interjúzza a megismert férfiakat. A távolság azonban nem tartható: hamarosan öngyilkosságtól ment meg, társával hoz össze, munkásként alkalmaz és tanítványaként szeret meg olyan embereket, akikre egy éve még rá sem nézett volna. Sőt, akiknek a létezését akkor még tudomásul sem vette. Azonban az ő sorsa is egyéni sors: mert vajon képes-e mindenki efféle felelősségvállalásra? Képes-e effajta részvételre, ottlétre és ráfigyelésre? Nem lehetséges-e, hogy mégis távol maradunk, félelemből, kényelemből, megszokásból? És egyáltalán feladata-e a közel menés a berlini Richardoknak? Európának? Nekünk?

A Thomas Mann-díjas Jenny Erpenbeck könyve mozgósító és állásfoglalást tükröző könyv. Ám nagyon jó regény is: szinte jelképes megformáltságú, mégis teljességgel valódinak ható szereplői, sok-sok összefonódó, mozaikos történetdarabja, helyenként balladai tömörségű, máshol szinte prózaverses, megint máshol viszont a riportok szikárságát idéző szövege, s filozófiai kérdésfeltevései – véleményem szerint – évtizedek múlva is értékes olvasmánnyá avatják. S hogy távolról sem csak a menekültekről, a menekültválságról és Európa meg a menekültek kapcsolatáról szól, arra álljon itt bizonyítékként a regény három utolsó mondata:

"Akkoriban, azt hiszem, mondja Richard, rájöttem, hogy amit kibírok, csak a felszíne annak, amit nem tudok kibírni.
Úgy, mint a tengeren?, kérdezi Khalil.
Igen, lényegében úgy, mint a tengeren."

A cikk az Ekultura.hu-n: Jenny Erpenbeck: Megy, ment, elment
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Itt írtam az írónő egy másik regényéről:  Jenny Erpenbeck: Otthon