Mindenki olvasta – elméletileg. Mindenki ismeri – kötelezően. De vajon milyen ez a regény, ha az ember azért veszi kézbe, mert kedve támadt? A tizenkilencedik századi magyar irodalom egyik klasszikusa annyira ismert, hogy már szinte ismeretlen. Érdemes újra felfedezni!

Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regénye 1869-ben jelent meg. Az író ekkor már túl volt az Egy magyar nábob és folytatása, a Kárpáthy Zoltán sikerén: e két könyvében sikerült érzékletesen, romantikusan és még a valóságosnál is hazafiasabban felelevenítenie a magyar reformkort nemes politikai küzdelmeivel, dicsőséges magyarságával, kultúrateremtő buzgalmával. Magyarország viszont túl volt a kiegyezésen: 1867-ben I. Ferenc József, az 1848-49-es szabadságharcot leverő osztrák császár kezet nyújtott a nemzet felé, s magyar királlyá vált. Tökéletes alkalom kínálkozott tehát a szembenézésre a véres polgárháborúba torkolló, mégis nagyszerű és hősies forradalom árnyaival. Senki sem írt még nagyregényt a témáról, A kőszívű ember fiaihoz fogható mű nem létezett, míg Jókai be nem fejezte, épp a szabadságharc huszadik évfordulóján. Nem csoda, hogy a regény azonnal óriási siker lett, s azóta is a nemzeti mitológia része: ismernünk kell.

Azonban ha nem olvastuk, akkor is velünk van. Ma a film, a mozi formálja a történelmi elképzeléseinket, a 19. században azonban a jó regény tette ezt. Jókai nem egyszerűen megírta 1848-49-et egy család életébe ágyazva, inkább megteremtette a magyar nemzet forradalom- és szabadságképét, amely máig is érvényes.

A monumentális regény egyszerre szól témájáról riportszerű érdekességgel, nagy történetírói buzgalommal és világokat teremtő romantikus írásművészettel. Jókai bizonyára nem feledte személyes élményeit, azt, ahogyan részt vett a március 15-i eseményekben, átvészelt egy várostromot, vagy épp megélte az álruhás bujkálást, menekülést. Szokás megemlíteni, hogy Baradlay Jenő alakjában, az erőszaktól irtózó, festegetni szerető, gyengéd, elmélkedő jellemben is a fiatal Jókaira lehet ismerni. Könyve írásához felhasználta a kor híres pap-történetírójának, Horváth Mihálynak nagy összegzését, melyet a tiszteletreméltó püspök még az országból száműzve, külföldön adott ki. Belefűzött sok „igaz” anekdotát, és valódi történetet, melyek főszereplői személyes ismerősei, barátai, vagy épp a kor híres emberei voltak. (Ilyen például Színi Sebő Alajos alezredes és báró Hermann Riedesel osztrák őrnagy nevezetes tusája, melyet a tápióbicskei csata sűrűjében vívtak egymással – a magyar tiszt győzelmével végződő harc ihlette meg Jókait, amikor lejegyezte Baradlay Richárd és Palvicz Ottó Királyerdőben vívott párbaját. Riedesel emlékkeresztje ma is áll: ott is gondolhatunk a regényre, ha Tápióbicskén járunk.)

Mindez azonban semmi lenne Jókai teremtő fantáziája nélkül. Könyvében bemutatta a három háborúba keveredő országot, a magyarokat, az osztrákokat és az oroszokat. Felléptetett nagyformátumú, hősies alakokat (mint Baradlay Ödön) és anekdotába illő, mulatságos figurákat (mint Boksa Gergő). Kiből árulót formált (Ridegváry Bence), kiből átnyergelő helyezkedőt (Tallérossy Zebulon), kiből jégszívű intrikust (Plankenhorstné), kiből nemes ellenséget (Palvicz). Ma is úgy látjuk a délceg katonatiszteket, a bátor vezérek haditanácsát, a Henczi bombáztatta Pestet vagy épp a bécsi Plankenhorst-rezidenciához hasonló híres báltermeket telve vegyes, intrikus, szerelmes közönségükkel, ahogy Jókai lefestette őket. A szereplőket nehéz elfelejteni, a jelenetek sorozata pedig hol színpadra, hol filmre kívánkozik.

A kőszívű ember csak az első fejezetben szerepel, mégis ott lebeg az árnya az egész regény felett: halálos ágyán e szavakkal leheli ki lelkét: „Én itt leszek! Mindig itt leszek. (...) Még mondanivalóm van itt!” Palvicz Ottó Mercutio szavait idézve hal meg, miután gyermeke titkát Richárdra bízta: „Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a férgeknek is. Te élsz és győztél.” Jenő három búcsúlevele közül talán az anyjának írt a legemlékezetesebb, melyben megérti Baradlayné hihetetlen keménységét és erejét, ám utal embertelenségére is: „Azokat, akik dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg! Te mondád. Tehát ne sirass!”. A fejgörcsök embere című fejezet olyan mesteri ábrázolása nemcsak Haynaunak, de minden vérengző, közben szánalmasan emberi diktátornak is, amilyet keveset írtak. Talán sokak kedvence pedig az a jelenet, melyben a bosszúálló Alfonsine Editet kínozza: „Richárdod meghalt! (...) Sírj hát! (...) Sírj nekem! Sírj!” És a folytatás: „E pillanatban benyitotta az ajtót a komornyik, és jelenté: - Baradlay Richárd úr van itt.” Ezeket a sorokat, részeket nagyon lehet szeretni… Mint ahogy a regény három befejezését is: a tragikusat, a romantikusan boldogot és a realistán, sőt gonoszul ironikusat.

A szerelmespárok, intrikusok, kémügyek, gonosz mesterkedések és idealista diákpolitikusok, az ostrom borzalmai és a csaták izgalmai színes és hatalmas tablót festenek egy olyan Magyarországról, amelyik örökre elmúlt, de ma is velünk van. Lehet, hogy a valóságos 1848-49 nem egészen ilyen volt, talán kevésbé magasztos, hősies, szépséges, kalandos és romantikus, de – ilyennek kellett volna lennie.