Ekultúra - Mary Horlock: A hazugságok könyve
Két nyomozás a múlt után két idősíkon. A különös, zárt világban, Guernsey szigetén élő Catherine Rozier naplójában összeszövődik a történelem és a jelen, a bűn és a bűnhődés, a családtörténet és a detektívtörténet.

"Megőrzöd a titkom, és hagyod, hogy elszabaduljak innen, vagy közösen nézünk szembe a hazugságainkkal?” – írja A hazugságok könyvének valódi megalkotója, a regény főszereplője és narrátora, Catherine Rozier. Csak a könyv végén derül ki, kinek is íródtak ezek a szövegek, s kinek is szerkesztette egybe 1985-ös naplóját a negyvenes évekre vonatkozó iratokkal és visszaemlékezésekkel a tizenöt éves iskolás lány. Azt viszont már a kezdősorokból megtudjuk, milyen helyzetben van éppen most: „A nevem Catherine Rozier, kérlek, ne szólíts Cathynek. Ha így szólítasz, ugrok. Azt ne hidd, hogy blöffölök. Ez itt háromezer lábnyi mélység, és noha kövér vagyok, annyira nem, hogy visszapattanjak.” A helyszín Guernsey, a legnagyobb Csatorna-sziget a három közül, félúton az angol és a francia partok között. Még pontosabban Clarence Batterie, a sziklapárkány. Meg lehet keresni a könyvhöz mellékelt csinos kis térképen: X jelöli. Ez pontosan az a hely, ahol Nic is a tengerbe zuhant. A regény Catherine vallomásainak gyűjteménye, s benne a második oldalon ott olvasható: „Nicolette Louise Prevost-nak meg kellett halnia.” Ki is miért ölt 1985 decemberében? Hogyan halt meg Nic? Miben bűnös Catherine?

Mary Horlock ausztrál születésű írónő, de élete tizennyolc évét Guernseyn töltötte. A szigetet tette meg első regényének klausztrofóbiás világává is és pompás laboratóriumra talált. Hiszen Guernseynak valóban csak egyetlen közössége van, egyetlen iskolája, és egyetlen történelme. Mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindenkiről mindent, feljegyzik a régi bűnöket és mindnek hosszú az árnyéka. Itt él a kamasz Catherine, a sziget újságíró-történészének lánya, aki magát kövérnek és csúnyának tartja, nagyon intelligens, magányos és cinikus. És folyton hazudik.

Ám nemcsak az ő élete, hanem a körülötte létező egész világ is csupa hazugság. Amikor a történet szerint Catherine 1984-ben elveszíti az apját, a sziget még mindig a második világháborúban való részvételének emlékeivel küzd. A németek ugyanis hatalmas erőkkel szállták meg az apró Csatorna-szigetet, erődítményeket, földalatti létesítményeket és alagutakat építettek ki, kényszermunkások sokaságát hurcolták be, a sziget lakosságának nagy részét pedig kollaborációra kényszerítették. Ezzel küzdött egész életében Catherine apja is: elszakadva családjától, feleségétől, a jelentől, próbálta felfedezni, kinyomozni a múltat és a történelmi igazságot. Mi igaz abból, hogy Guernsey lakói lelkületükben is kollaboránsak voltak? Hogy történhetett, hogy Catherine nagybátyja tizenöt évesen kémkedett és szökni készült a szigetről? Ki juttatta koncentrációs táborba, ki volt a feljelentő, ki szökött meg végül a szigetről? Ki volt a hibás a család múltbeli összeomlásában?

Amikor a regény megkezdődik, és Catherine írni kezd, az apa már halott: élete nagy, történelmi igazságtevő beszéde fulladt a vérmérgezés miatt zavaros motyogásba. Az igazság, amit megírt, kidolgozott, megszerkesztett, sosem kerülhetett valódi nyilvánosság elé. A barátnői által kiközösített, figyelemre és boldogságra vágyó Catherine azonban mindent elolvas, amit csak az apja hátrahagyott. Végignyomozza az apai nyomozást, eljut az igazságig, mi is történt a Rozier és a Prevost családdal a német megszállás idején. „Azt hiszem, ez a Történelem lényege: mindig több változata van annak a dolognak, amit igazságnak hívunk.” – vonja le a tanulságot. A mondattal könnyű is azonosulni mindaddig, míg ki nem derül, hogy Catherine saját életére kezdi el alkalmazni a hangzatos igazságokat, melyeket apja a nagybetűs Történelemből kikövetkeztetett. Ezért szerkeszti meg saját lelki összeomlásának, tizenöt éve bűneinek és teljes kiúttalanságának pesszimista leírását is történészi eszközökkel: lábjegyzeteket ad a szöveghez, dátumozza a forrásokat, kereszthivatkozásokat alkalmaz még az őszinte segélykéréskor is.

A történelem azonban nem sokat segít: hiszen Catherine nem az igazsághoz jut el, hanem csak új hazugságok szövevényét ismeri meg. Nem rendet tesz az életében, hanem azt is hazugságokkal hálózza be. Minden fejezetben, legyen az a nagybátyja vallomása, apja valamelyik helyesbítést kérő levele vagy a saját naplója, hazugságok kerülnek elő. „Ami most történt, az nem történt meg, megértetted?” – mondják neki. És ő el is felejti, mi történt pontosan: mást vádol azzal, amit tettek vele, hazugsággá alakítva az igazságot. „Sosem tudjuk meg, mi az igazság.” – szuggerálják neki. Így hát nem vall be semmit senkinek. „Más dolog hazudni valakinek, és más dolog elhallgatni előle a sztori egy részét.” – okítják. Így aztán ő is elhallgatja mindenki elől, mi baja van. Ahogyan a felnőttek sem beszélték meg a problémáikat. Ahogyan Guernsey lakói szőnyeg alá söpörték a megszállás és a háború egész témakörét.

Catherine története lebilincselő és krimisen izgalmas nyomozás egyszerre két idősíkban. Emellett elképesztően hiteles bemutatása egy kamasz lelkének. Ám jócskán túlmutat önmagán: nekünk, itt és most is akad épp elég hazugság, amivel ideje szembenézni. A szikla szélén állva.

A cikk az Ekultúrán: Mary Horlock: A hazugságok könyve
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én 
Az idézetek Sóvágó Katalin fordításai. A könyvet a Scolar kiadó adta ki.
Nagyon jó a magyar borító, nem?
3 Responses
  1. Lobo Says:

    Épp tegnap került kezemben a könyvtárba, forgattam a kötetet, de nem emlékeztem, hogy bárkinél is olvastam volna róla bármit is, úgyhogy visszatettem. Legközelebb nem fogom:)


  2. Örülök, hogy kedvet csináltam: nekem őszintén tetszett a könyv, jobb volt, mint amilyennek gondoltam, mégpedig sokkal.


  3. M Anna Says:

    Valóban nem rossz könyv, a furcsa, ködös hangulata maradt meg bennem meg leginkább. Na és a borító, a magyar, csak amiatt vettem ki a könyvtárból, mikor az Újdonságok polcon hívott csalogatóan.