Ekultura.hu - Guy de Maupassant: Az örökség
Mindössze negyvenhárom évet élt a francia irodalom egyik legnagyobb hatású elbeszélője, Guy de Maupassant. Már harminc éves volt, amikor első művei napvilágot láttak, s alig volt negyven, amikor elméje lassanként elborult, s állapota kiütötte kezéből a tollat. E rövid tíz éves pályán több mint háromszáz művet alkotott, hihetetlen termékenységgel: elbeszéléseket, verseket, regényeket, amelyek igazi olvasóközönséget teremtettek. Olvasták őket, ma is olvassák és alighanem még ötven év múlva is olvasni fogják...

Maupassant maga pedig halála óta szakadatlanul nyújtja a kiváló vitatémákat kritikusoknak és irodalomtörténészeknek. Lehet rajta töprengeni, ki volt a jelentősebb író, Flaubert vagy Maupassant, ha pedig az utóbbi, vajon regényíróként vagy inkább novellisztikájával vonult-e be a francia irodalom nagyjai közé. Meg lehet vitatni, vajon Turgenyev, Hoffmann vagy Poe hatott jobban a szerzőre, s hogy mi a nagyobb teljesítmény, A Szépfiú vagy a Gömböc, az Egy asszony élete vagy a Fifi kisasszony. Sőt, mostanában már azon is érdemes gondolkodni, az-e az igazi Maupassant, akit általában ismerünk, a realista, megríkató, mégis felemelő hangú elbeszélő: nem inkább különös, misztikus, fantasztikus novelláiért kellene-e becsülnünk. Ám miközben a viták folynak, a novellák vannak és velünk vannak: örökök és szépek.

Az Alinea Kiadó új válogatása ilyen klasszikus és finom elbeszéléseket tartalmaz. A kötet elején Az örökség című kisregény áll, melyet tizenegy ismert és kevésbé ismert novella követ. Miközben elvonulnak előttünk a szereplők, házak, családok, rokonok, házasságok, halálesetek, végrendeletek, hagyatékok, hivatalnokok, utazások, iskolák és drágakövek, járunk falun és városban, parasztok és polgárok között, olvashatunk egy foltozott esernyő történetéről, egy tragikus kisvárosi államcsínyről, a halál mikéntjéről és legalább három szomorú szerelemről, meglepő, mégis ismerős jelenetek tanúi lehetünk. Maupassant világa lassan változó, szinte mozdulatlan, borongós, épp-csak mulatságos vagy finoman tragikus, mégis benne van az egész élet. Szereplőiben magunkra ismerhetünk, érzelmei elboríthatnak bennünket. A történetek hamisítatlanul franciák, s több mint százévesek. Mégis rólunk szólnak, itt és most.

Maupassant-t jó olvasni – ám néha szinte lehetetlen felolvasni másoknak. Még a legszárazabb és igazán szatirikus darabot, A könnyű halált is nehéz ugyanis meghatódás nélkül befejezni, egy nőolvasónak mindenképpen. Úgy képzelem, még egy férfinak is elszorul a torka olvasás közben. Ez Maupassant csodája. Ezért marad minden vita ellenére ő a francia irodalom egyik legnagyobb elbeszélője.

A cikk az Ekultura.hu-n: Guy de Maupassant: Az örökség
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Ekultura.hu - Gaston Croix: A vaskezű nő bűnügyei
Egy mindennapi, átlagos asszony mesél az életéről: bölcsen, izgalmasan, választásokról és veszteségekről – ez Polcz Alaine 2000-ben, a Pont Kiadónál megjelent interjúregénye, Az életed, Bíró Berta. Ebben a különös könyvben találkoztam először Gaston Croix A vaskezű nő bűnügyei című detektívtörténetével. Bíró Berta, az erdélyi kis falu, Kide lakója, majdnem egy század tanúja hetvenhét évesen sok más mellett arra is visszaemlékezett, hogy amikor még fiatal volt, ő és a családja, az ismerősei szerették a „detektívest”: a testvére, Samu még a legeltetés közben is olvasta A vaskezű nő bűnügyeit – ami azért volt különleges könyv, mert nő volt benne a detektív.

Nem csoda, hogy amikor kiderült, a K. u. K. Kiadó újra megjelenteti ezt a régi sikerkönyvet, azonnal el akartam olvasni. Ahogy aztán végighaladtam a szövegen, több érdekességet is felfedeztem amellett, hogy igazán élveztem a bűnügyi sétát.


Az első, hogy a kötet valójában nem regény, hanem egy kedélyes hangvételű előszó és nyolc novella, nyolc nyomozás füzére. Mindegyikben a megfélemlíthetetlen és faragatlan Miss Dora Brent nyomoz, megállíthatatlanul, tapintatlanul, talpraesetten és győzedelmesen.

Miss Brent – ahogy azt az előszóból megtudjuk – öreg, csúnya, nevetséges és – zseniális. Negyven éves, „de ötvennek néz ki – jobb pillanataiban”. Az orra horgas, nem baj, legalább remekül illik hozzá a kontya. Az arcát nem díszíti más, csak ráncok. „Ruhái az oknyomozó történelem megállapítása szerint dédanyjáról maradtak rá (…), egyetlen kalapja a ruháihoz illően korhű.” Pamutharisnyába csomagolt lábai negyvenkettesek. Igazi nevezetessége azonban vaskeze, amellyel egyszer úgy kólintott főbe egy betörőt, hogy a keletkezett fejsebet „négy öltéssel varrta össze a rendőrorvos”. Miss Brent azonban az erőszakmentesség híve: megölni csak akkor öl meg egy bűnöst, ha más módon nem tudja megakadályozni, hogy gaztettet kövessen el… A fenti leírásból pedig már következik is a könyv második érdekessége: helyenként olyan, mintha Rejtő Jenő valamelyik művét olvasnánk. A nyolc nyomozásban elénk lépő rosszfiúk és a vérebre emlékeztető nődetektív P. Howard lapjairól szökhetett át ide.

Miss Dora azonban nemcsak csúf, okos is: Sherlock Holmes méltó utódaként a puszta következtetésekre és apró jelekre épít. Persze ne várjunk a történetektől Christie-féle lélektani elemzést, de a feladványok igazán szórakoztatóak, esetleg ki is találhatóak, s a lopástól a gyilkosságig és a zsarolásig mindenféle bűnügy színesíti őket. Valamennyi angolszász környezetben játszódik, holott Miss Brentről nem lehet „tudni, milyen nemzetiségű volt. Származását gondosan titkolta, ám mindenki sejtette, hogy nem Brent az eredeti neve. (…) Kétségtelen, hogy valami titok lappangott az életében.” Még ha egyesek szerint Indiából jött is, az én véleményem, hogy a nyers modorú és okos vénlány valójában magyar volt…

Csakis az lehetett: Gaston Croix-t, az egyébként feltűnően franciás nevű detektívtörténet-szerzőt ugyanis jelen pillanatig nem sikerült megtalálnom. A könyv „fordítója”, P. Andor József azonban több más krimit és detektívregényt is jegyzett magyarul a huszadik század negyvenes éveiben. Így a könyv harmadik érdekessége, hogy az ízig-vérig londoni történetek írója alighanem egy ma már szinte ismeretlen magyar krimiszerző volt.

Mindezért érdemes próbát tenni A vaskezű nő bűnügyeivel: kellemes, könnyed és klasszikus szórakozást nyújthat a krimi szerelmeseinek.

A cikk az Ekultura.hu-n: Gaston Croix: A vaskezű nő bűnügyei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én


A bejegyzést egy igazi amerikai detektívnőről, Mary A. Shanleyről készített 1938-as újságfotók illusztrálják. Róla itt lehet olvasni. Bár távolról sem volt oly riasztó külsejű, mint Miss Brent, igencsak átlagnős kinézete volt: ez segítette detektívmunkáját. Fotók itt, itt és itt.
Ekultura.hu - Oscar Wilde: A boldog herceg
Ha egyetlen szóval kellene jellemezni Oscar Wilde novellaművészetét, a szó a szépség lenne. Sőt: a báj, a kellem, az esztétikum vagy a varázslat. Ezek a szövegek elbűvölőek, különlegesek, extravagánsak – és gyönyörűek. Egyszerre fantasztikusak és reálisak, meseszerűek és artisztikusak, őszinték és műviek. Olyanok, mint egy cirádás keretű aranytükör: nem illenek minden perchez és pillanathoz, ám ha az ember végül beléjük néz, önmagára talál bennük…

Az Alinea Kiadó Klasszik sorozatának újabb kis kötete tizenegy Wilde-elbeszélést tartalmaz. Közülük kilenc A boldog herceg és a Gránátalmaház című kötetekben jelent meg angolul 1888-ban. Wilde tündérmeséknek nevezte ezt a kilenc történetet, amelyeket a magyar kiadásokban általában különös előszeretettel kevernek össze és tesznek egy kötetbe más hangulatú, szatirikus hangvételű városi történeteivel, esetleg a megható, kacagtató és groteszk kisregénnyel, A canterville-i kísértettel. Érdekes ez a törekvés, amely a sokféle hangú Wilde-ot szeretné megmutatni: azt, amelyik maróan ironikus és könnyeden szórakoztató tud lenni remek színdarabjaiban, a Bunburyben vagy Az ideális férjben (mindkettőből remek film is készült nemrég), és tragikusan misztikus a Dorian Gray arcképe című halálregényben (amely magyarul legutóbb épp a Klasszik sorozat második köteteként jelent meg). Mégis nagyon tetszik, hogy ebben a kis könyvben végre mind a kilenc tündérmese együtt olvasható. Igaz, a szerkesztői kedv melléjük illesztett két rövid vázlatot (az egyik szomorkás, a másik csattanós) – én talán lemondtam volna erről a tizenhat oldalról, mert egyvégtében olvasva a könyvet az utolsó szövegek elkergetik azt a hangulatot, melyet a kilenc fairy tale megteremt. Mégis, jó, hogy a kilenc különös, költői Oscar Wilde-mese együtt szerepel, egy könyvecskében érhető el: mégpedig kézbe illő, apró, úti olvasmánynak is kiváló kiadásban.


Ha választani kellene, hogy az érző lelkű herceg szobrának s az önfeláldozó fecskének, a szépségért életét adó csalogánynak, vagy a lelket cserélő, egykor önző óriásnak a története a kedvencem, képtelen lennék rá. Talán ezek a legismertebb Oscar Wilde-mesék. Számos feldolgozásuk is ismert: operák, balettek, színdarabok, gyerekdrámák, rádiójátékok. Miközben tanulságos történetek, elgyönyörködtetnek játékaikkal és szimmetriáikkal, megríkatnak hangulataikkal, s igazi katarzissal végződnek. Ezek – A boldog herceg, A csalogány és a rózsa, Az önző óriás – egészültek ki a The Happy Prince and Other Stories című eredeti könyvben Az önfeláldozó jó barátról és A nevezetes rakétáról írt elbeszéléssel. Utóbbiban a mesei, regélő hangvétel furcsa módon keveredik a cinikus, metszően gúnyos hanggal: a rakéta, amely közszereplésre született, nyomtalanul tűnik el a világból, csak egy rémült liba figyel fel hullására és hanyatlására… Mégis, ez a novella is szépség, emberi értékek és a boldogság (talán értelmetlen) kereséséről szól, mint a többi. A House of Pomegranates négy darabja közül Az ifjú király és Az infánsnő születésnapja keserű és szabályos kiábrándulás-történet: az egyik spanyolos, a másik inkább az Andersen-mesékre emlékeztet. Legjobban talán A halászlegény és a lelke tetszik, amely igazi, bonyulult, sokmenetes tündérmese – látszólag –, hableánnyal, boszorkánnyal, varázslattal: számomra azonban az igaz szerelemről és az ártatlanság elvesztéséről szól. Végül A csillagok fia kegyetlen próbatételekről és rövid életű boldogságról szóló meséje zárja a történetek sorát.


Mindegyik elbeszélés Mikes Lajos kissé modernizált, átigazított fordításában olvasható a könyvben. Olyan, igazán Wilde-féle képekkel találkozhatunk bennük, mint a tejszínkék türkizek, aranyba foglalt tigriskarmok, orrukat összedörgölő kis mókusok, jácintok, melyek hullámzó bíborral vonják be a hűs völgyeket, mandulafák és fügefák közt sétáló, szorosan befűzött leánykák, rózsaszín csillagok, őszibarackfák és csillogó rubinok. Mindeme szépség mögött azonban sötét és szomorkás történetek kerülnek elénk, ahol a halál mindennapi vendég és a boldogság szinte megfoghatatlan és megszerezhetetlen.

Oscar Wilde egyik legújabb szobra Dublinban (Danny Osborne műve) félig egy kövön ülve, félig hanyatt fekve, támaszkodva, könnyed tartásban ábrázolja a mosolygó írót. Az alakot nefrit, jáde és thulit díszíti – ám az igazi anyaga gránit. Épp ilyenek a könyvben olvasható tündérmesék is: bűvöletesek, csodálatosak és gyönyörűségesek, ám a mélyükön olyasmi lapul, ami kemény, sötét és örök, akár a szikla.

A cikk az Ekultura.hu-n: Oscar Wilde: A boldog herceg
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én


A bejegyzést Elihu Veddel (1836-1923) festményei kísérik: A táncoló lány, A Plejádok, A velencei modell és a Marszüász
Ekultura.hu - B. Szabó János: Háborúban Bizánccal
Ha valaki izgalmas olvasmányt keresne egy vonatútra, lehet, hogy mostanában nem krimit ajánlanék neki, hanem B. Szabó János valamelyik kis történelmi könyvét a háromból, amely a Corvina Tudástár sorozat keretében jelent meg. Közülük is talán a legjobban a legújabb, Háborúban Bizánccal címűt élvezhetné, amely mind közül a legtöbb titkot és érdekességet rejti.

Mert ki ne találná izgalmasnak A tatárjárás témáját? Ki ne szeretne friss, szakszerű és szórakoztatóan olvasmányos könyvet olvasni arról, kik voltak és honnan jöttek a mongolok, akik elsöpörték IV. Béla királyunk hadseregét, s majdnem az országát is, hogy miért „takarodtak ki” olyan váratlanul országunkból a tatárdúlás után, vagy, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – miért volt jó ötlet szekérvárral védekezni ellenük? Vagy épp ki ne szeretne beletekinteni egy parázs és indulatokkal teli, bár manapság már lassan nyugvópontra jutó történészvita kulisszái mögé: kit ne érdekelne A mohácsi csata? B. Szabó János erről szóló kiskönyve is mindenkinek ajánlott: annak, aki a témával kapcsolatban még Szakály Ferenc ellentmondást nem tűrő ítéleteinél tart, annak, aki számára a legújabb, „modern” mohácsi csatás kötet még Nemeskürtyé, annak, aki tudni szeretné, miben tévedett Perjés Géza, de annak is, aki egyszerűen csak unja, hogy Nemere István erről is összeállított egy könyvet igazi tényismeret nélkül… Ám a három tévhiteket oszlató, legendákkal leszámoló, a középkori hadtörténelem részleteit magabiztosan ismerő és remekül bemutató könyv közül az igazi unikum a legújabb, amely Magyarország, Bizánc és a balkáni államok kapcsolatát mutatja be az Árpádok uralkodása idején.


Sose hittem volna, hogy ez a téma ilyen érdekes lehet. A háborúk, házasságok, ellentétek, szövetségek és más történelmi események mellett olyan csemegékkel ismerkedhetünk meg – néha külön, keretes írásokban – mint a magyar címerben használatos kettős kereszt eredete, a középkori pszichológiai hadviselés trükkjei vagy a harcos eunuchok nyilván sokak számára meglepő életmódja. Kiderül, mi köze a magyar huszároknak a Bizánci Birodalom kémeihez és a horvát címernek a sakkhoz. Megtudhatjuk, mit jelentett a titokzatos görög AIMA rövidítés és hogy mit vittek még a császári hadimálhában az arany éjjeliedényeken kívül. Választ kaphatunk a kérdésre, tényleg éltek-e a 12. század közepi Magyarországon afrikaiak és hogy hogyan került (ha került) egy norvég király Bizáncba és egy angol Magyarország földjére. Megbarátkozhatunk a gondolattal, hogy a könyv által bemutatott kultúrkörben a megvakítás humanista büntetésnek számított. Részletes felsorolást kapunk a Bizáncba vagy a Balkánra férjhez adott magyar hercegnőkről és a hozzánk érkezett bizánci és balkáni feleségekről. Sőt, még arra is fény derül, mi történt valójában Salamon Árpád-házi királlyal, aki – miután elvesztette országát a későbbi Szent Lászlóval és annak bátyjával való harcokban – egyszer csak nyomtalanul eltűnt…


Miközben oldalról oldalra új rejtélyek és talányok várnak ránk, feszes szerkezetű, érdekes szövegből ismerhetjük meg a korszak diplomáciai játszmáit, politikai csatározásait, sőt, a korszak műveltségébe és életmódjába is betekintést nyerhetünk. Nem puszta hadtörténeti kötet tehát ez a könyvecske, de nem is pusztán politikai elemzés. Olyasmi, ami ritkán kerül az ember kezébe: egyéni koncepciójú, okos könyv nemzeti múltunk egy alig ismert, dicsőséges szeletéről, megbízható, pontos – és még olvasni is jó. Ráadásul a kötetet gyönyörű és precízen megrajzolt ábrák kísérik, amelyek bemutatják a korszak fegyverzetét, hadi viseletét, íjász-, vívó- és lovaglótechnikáit. A rajzoló, Boldog Zoltán egy egész tanulmányát is tartalmazza a könyv, amelyben a magyar-bizánci háborúkban használt fegyverzetet és felszerelést mutatja be.


Bár büszkék vagyunk rájuk, Árpád-házi királyaink sokszor összemosódnak emlékező szemünk előtt. Most alakot ölt Kálmán királyunk, aki nem könyveivel és törvényeivel érdemelte ki a kötetbe kerülést, hanem azzal a rossz ízű konfliktussal, amelyben öccse, a hatalomvágyó Álmos bizánci segítséggel kívánta elperelni magának a könyves király országát: a harc vége Álmos megvakítása lett.... Megismerhetjük a történelemkönyvekben általában az öccse, Szent László árnyékában megjelenő I. Gézát, aki csodálatos bizánci koronát kapott a császártól – vagy talán mégsem? Elénk lép II. András, aki nemcsak azért különös alak, mert rákényszerült az Aranybulla kiadására: hanem azért is, mert keresztes hadjáratát kissé profán ereklyebegyűjtő körúttá szervezte át… Végül kedvencemről, III. Béláról, a Bizáncban nevelkedő, nagy gazdasági sikereket elérő, országát középhatalomból majdnem nagyhatalommá tevő királyunkról is sokat olvashatunk a kötet lapjain: például arról, hogy milyen szerepe volt egy bizánci trónviszály megoldásában…

B. Szabó János könyve tényleg nagyon izgalmas. Ugyanakkor szép külsejű, jól olvasható, különleges könyvecske is: igazi olvasmányélmény, egy érdeklődő számára kiváló ajándék. Érdemes megismerni!

A cikk az Ekultura.hu-n: B. Szabó János: Háborúban Bizánccal
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én


A képeken: sorban a Komnénosz-császárok, I. Alexiosz, II. János és I. Manuel, bizánci ostromgépek, harcosok és görögtűz, végül II. János aranylevele a pápának. Forrás: itt, itt, itt, itt, itt, itt és itt.
Ekultura.hu - Krúdy Gyula: Pest-budai hangulatok
Szégyen-nem szégyen, életemben először két éve jártam a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Ekkor találkoztam először Pesten Krúdy Gyulával.

A hívogatóan vörösesre festett, szépen rendbe hozott, mégis kedélyesen a földhöz lapuló Korona téri, óbudai ház, amely 2011 óta ad otthont a múzeumnak, a legendák és anekdoták ködébe burkolózó magyar író, Krúdy utolsó otthona volt 1933-ban bekövetkezett haláláig. Ma szerényen berendezett szobácska és egy mosolygósan krúdys kiállítás őrzi benne a híres lakó emlékét: narancsos-vidám falakon nyílnak a fényképeket, étlapokat, titkokat rejtő vakablakok és tablók, mintha bekukucskálhatnánk Krúdy életébe innen és onnan. Megismerhetjük szerelmeit és gyámolítóit, szállodai szobáit és pártfogoltjait, rossz szokásait és nagylelkűségét. Bebarangolhatjuk – legalább is fényképen – kedvenc kocsmáit és cukrászdáit is – vagyis életre kel szemünk előtt az egész Monarchia-korabeli Buda és Pest.


Nem: nem tévesztettem el a dátumokat. Igaz, Krúdy Gyula 1878-ban született, s megérte, hogy Hitler hatalomra jutott Németországban, mégis, számomra igazi századfordulós, „monarchiás”, békebeli jelenség. S bármennyit is olvashattam tőle korábban, művészi elemzések közepette a Szinbád-történeteket, borzongva, nevetve, nem sokkal Mikszáth-imádó korszakom után A podolini kísértetet, gyerekként, nagymamámmal tereferélve az Álmoskönyvet, felnőttként, megsiratva azt, ami örökre elmúlt A vörös postakocsit – valahogy úgy éreztem, hogy az igazi találkozás a bajsza alatt mosolygó szerzővel abban a kicsi, vöröses falú házban, abban a vidám szobában érkezett el.

Azóta másképp érzek Budapest itt megbújó, kacskaringós és különös utcái iránt. Talán szeretem őket: úgy és olyannak, amilyennek Krúdy megírta, sőt, újrateremtette. Ide, ezekre a helyekre vezet el minden olvasót Krúdy az Aliena Kiadó új válogatáskötetében, a Pest-budai hangulatokban is. A könyv negyvenkét elbeszélésében nemcsak Óbudát ismerhetjük meg, de a Terézvárost, a Józsefvárost, a Váci utcát, az Andrássy utat, a Margitszigetet, a Lánchidat és a korzót is. Feltámadnak a régmúlt ködéből és jól láthatóan elénk manifesztálódnak a pesti paloták, bankok és bulvárok, angolparkok, temetők, sétaterek és villamosok, a kávéházak, újságok, párbajok és fogadások, a pesti tavaszok és telek, a háborús Pest és a régmúlt Pest, a pesti dandyk, arszlánok és gavallérok, a pesti cilinderek, sétapálcák, kesztyűk, klakkok és frakkok, a fiákerek (sőt, fiakkerek), az éjszínű Pest és a békebeli Pest (meg Pest-Buda), sőt, holdas éjen talán még a Flórián tér Szent Flórián-szobra is életre kel. Emlékezhetünk a dalból ismerős Sneider Fánira, megtudhatjuk, hogyan nem alakult meg az Óbudai Szépészeti Társaság, kiderül, hol érdemes találkát adni a másiknak a régi Budapesten (a korzón? egy csárdában? egy svábhegyi kis kocsmában? Kelenföldön, a réten? a hajóállomásnál? Gül Baba sírjánál?)… S miközben képzeletben aranytükrös kávéházban járunk, találkozunk Pest szomorú sorsú rózsájával, vagy épp egy pesti polgár megtérését anekdotázza el nekünk Krúdy, múlt és jelen egybeolvad – érezhetjük-érzékelhetjük Pest-Buda  hangulatait, ízeit, zajait és színeit, és egy pillanatra visszarepülhetünk a zavaros, modern mostból a boldog békeidőkbe.

Ebben a titokzatos és megnyugtató, mulatságos, mégis költői világban nyugodtan következhet 1931-es történet az 1908-as után: hiszen nem a valóságban vagyunk, hanem az álmokban. Egy másik időben, valahol, valamikor, Pest-Budán. Megéri odarepülni. Lokálpatriótáknak pedig egyenesen kötelező.

A cikk az Ekultura.hu-n: Krúdy Gyula: Pest-budai hangulatok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A képeken: Krúdy a ház ablakába könyökölve (az ablak alsó díszítőcsigái ma is megvannak); az MKVM épülete ma; címlap; a Krúdy-kiállítás.
Ekultura.hu - Michael Wood: A trójai háború nyomában
A trójai háború az egyik legszerethetőbb mítosz az európai kultúrában. Kit Homérosz szépséges, nálunk többnyire Devecseri Gábor magyar nyelvén zengő hexameterei ejtenek rabul, kit Román József eposzátdolgozása nyer meg a témának, kinek egy képeskönyv jut eszébe, ha Tróját említik, kinek egy megható festmény. Sőt, a Trója-filmje is megvan szinte minden generációnak az 1956-os Szép Helénától a 2003-as Trójai Helénáig, vagy épp a mítoszokat és isteneket félredobó, magát szigorúan történelminek állító, Brad Pitt főszereplésével készült Trójáig. De vajon mi a valódi történelmi igazság a legendák és regék mögött? Mennyire lehet elhinni azt, amit egy több mint kétezer-ötszáz éven át hagyományozódó irodalmi mű, az Íliásznak nevezett eposz állít? Mi az igazság Párisz ítéletének, Szép Heléna elrablásának, Iphigeneia feláldozásának, Akhilleusz haragjának, Trója égésének mitikus történetéből?

Erről szól Michael Wood izgalmas, részletes, lebilincselő történelemkönyve. A szerző, a műveiről nálunk, Magyarországon is jól ismert brit történész és híres televíziós műsorkészítő Nagy Sándor hódításai, a sötét középkor, Anglia dicsőséges múltja, Shakespeare élete, az Újvilágot meghódító kegyetlen konkvisztádorok és az első civilizációk vívmányainak bemutatása mellett ennek az örökzöld és mindig izgalmas témának is a nyomába eredt. Trója-műsorát még 1985-ben mutatta be a BBC, ám a műsorhoz végzett kutatások eredményét összefoglaló kötetet azóta még kétszer bővítette ki és dolgozta át a szerző: utoljára 2005-ben. Így elmondható, hogy aki kezébe veszi A trójai háború nyomában című könyvet, teljesen naprakész információkhoz juthat, amelyek a legfrissebb kutatásokon alapulnak, s kiderül belőlük, hogyan látják ma a történészek a trójai háborút: mikor, kik között és milyen okból zajlott le.

Wood könyve három részre osztható. Az eleje azoknak jelenthet izgalmas utazást a múltba, akik a régészet nagy pillanatai iránt érdeklődnek. Megtudhatjuk, mi vezette Heinrich Schliemann-t, a német kalandort, megszállottat és minden régészek ősét, aki amatőr kutatóként látott neki, hogy bebizonyítsa azt, ami valaha, még az ókor végén is közismert volt, de a tizenkilencedik század dölyfös tudományossága már elfelejtette: hogy Trója városa valóban létezett. Wooddal járhatjuk be azokat a tájakat, amerre Schliemann útja is vezetett, segítségével olvashatunk bele a német felfedező leveleibe, feljegyzéseibe, s megismerve küzdelmeit végre igazán képessé válunk arra, hogy értékeljük, amit elért. Nem csak Tróját fedezte fel, de az a szemlélet is neki köszönhető, hogy egy ilyen ősi irodalmi műnek is lehet mondanivalója, megőrzendő titka a történészek és régészek számára is.

A könyv közepén jutunk el Homéroszhoz: a nagy történetmondóhoz, akinek a személyével, életével kapcsolatban csak egy dolog biztos, hogy semmi sem biztos. Ki volt ő, s milyen információkat őriz személyéről és koráról művének szövege? Ezt boncolgatva, sok idézettel és rengeteg izgalmas kutatási eredmény, vita és kétely ismertetésével érhetünk el a harmadik nagy témához. Itt derül ki, és válik szinte tökéletesen bizonyítottá a szemünk előtt, mikor is volt a valódi trójai háború, mi és kik felett uralkodott valójában Agamemnón és Priamosz, illetve azok a személyek, akiket az eposzok így neveznek. Végül azt is megtudhatjuk, hogy mi köze az egész történethez egy harcos és mára tökéletesen elfeledett népnek, a hettitáknak, akik egykor még a nagy egyiptomi fáraókkal is sikerrel szálltak szembe, mára azonban még a középiskolai tananyagból is kivetette hírüket-nevüket a lelkes tananyagcsökkentés.

A színes fotókkal és sok-sok forrásidézettel illusztrált kötet olvasmányos, népszerű történelemkönyv, aminek szakszerűségét jól bizonyítja, hogy szerzője nyolc apró betűs oldalon keresztül sorolja megbízható, szakirodalmi forrásait. Persze a kérdés azért marad kérdés: ma is vannak olyan történészek, akik szerint a könyvben leírtak tévesek, s bár Trója tényleg létezett – ezt az 1998 óta az UNESCO egyik világörökségi helyének számító város és az azt meglátogató sok ezer turista láttán már muszáj elismerni –, a trójai háború homéroszi eseményei semmiféle valóságos történelmi helyzetre nem utalnak, pusztán a képzelet játékai. A többség azonban úgy gondolja, a hettita-elmélet jól bizonyított, remek megoldása egy évezredes talánynak. Ideje vele megismerkedni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Michael Wood: A trójai háború nyomában
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én


A festményeken Szép Heléna: Evelyn de Morgan (1898), Jacques-Louis David (1788, egy helyenként zavarba ejtően csupasz Párisszal), Frederic Leigthon (1865) és Dante Gabriel Rosetti (1863) vásznán.
Ekultura.hu - Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye
Magyar címlap
Négyszer tettem vissza a bolti könyvespolcra a könyvet – mert ostoba voltam. Életem egyik legizgalmasabb olvasmányélménye lett a Melchior, a patikárius: lebilincselő olvasmány, izgalmas cselekményű krimi és belépő egy számomra teljesen ismeretlen világba.

Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy a könyv borítójára vénséges vén, orrán hatalmas okulárét viselő, mesebeli mágus képét tegye, aki sötét kamrácskában áll, mögötte a polcokon ódon fóliánsok és könyvritkaságok mellett undorító főzetek és pókhálós üvegekben lebegő, tartósított emberi testrészek sorakoznak – mindenesetre az egyébként tehetséges rajzolónak segédfogalma sem lehetett arról, milyen kötethez készít borítót. Ez a fedél rejthetne egy horror-elemekkel teli fantasyt, netán valami naturalistán illusztrált mesekönyvet, de semmi köze az egyik legsikeresebb észt szerző letehetetlen detektívtörténetéhez.

Észt címlap
Főszereplőnk és nyomozónk, Melchior, Tallinn városának patikáriusa ugyanis nem öreg, épp ellenkezőleg, még csak most múlt harmincéves. Nem is vaksi vén varázsló: jóképű és okos fiatalember nevetős, szürke szemekkel – és egy kedves, intelligens, fiatal feleséggel. Ráadásul a legkevésbé sem hisz a varázslatokban, csakis a logika és a gyógyítás fontosságában: s nem emberi szervekkel pepecsel, hanem jó illatú füvekkel, kesernyés ízű gyógylikőrökkel, édes keksszel és különleges hatású, selymes kenőcsökkel. Apja, aki a messzi Lübeckből költözött át Tallinn-ba, nyitotta meg az első patikát a kereskedővárosban. Melchior maga pedig továbbviszi a családi gyógyszertárat, s „(r)angja alapján egyenlő a kereskedőkkel, tanulmányai alapján egyenlő a papokkal és a bírákkal, a város köztiszteletben álló polgára, akit megbecsültek a városi elöljárók, nemesek és lovagok”. Ám mindennek ellenére a városi tanács arra még nem méltatta, hogy teljesülhessen élete nagy vágya: még nem kapott rá engedélyt, hogy üzletét, a város egyetlen patikáját új, előkelő és tiszteletreméltó helyre, a város főterére költöztethesse át. Kicsit kívülálló, mégis mindenhová van bejárása: ideális nyomozó tehát egy 1409-ben játszódó, történelmi detektívregényhez.

Az 591 éves tallinni Raeapteek
A regényben számos kalandos szál fut össze: miközben megindul a nyomozás Henning von Klingenstein, a Német Lovagrend korábbi nagymestere, Talinn város vendége halálának ügyében, újabb és újabb titkokba és bűnesetekbe botlunk. Ki lehet a titokzatos gyilkos, aki áldozatai levágott fejének szájába pénzérmét helyez? Mitől olyan népszerűek a Feketefejűek céhének elöljárói? Kicsoda a titokzatos domonkos szerzetes, Wunbaldus? Miről árulkodhat egy sakkjátszma? Ki nyeri a sörfőzőversenyt? Mi a történet folyamán előkerülő jósvers jelentése? S mi köze a történtekhez a északi tengerek vérszomjas kalózainak, a Vitális Testvéreknek?

Féltékenység, megcsalás, hazugságok, titokzatos gyónás, mérgezés, átkok tarkítják az izgalmas cselekményt, amelynek során megismerhetünk egy különös, középkorvégi világot is, ahol trubadúrdalokkal udvaroltak a virágzó almafák alatt, az aranyműves üzlete rangját szemléltetendő cápafogakat, papagájtollakat és kókuszdiót tartott a polcán, a piacon a német lovagok és a dánok közti szörnyű vérfürdőről regéltek, és a domonkosok egy elfeketedett, összeaszott bőrű emberi fejet őriztek Szent Rókus ereklyéjeként…

A patika épülete ma - talán Melchior is dolgozott itt?
Indrek Hargla regénye azért vált számomra meghatározó olvasmányélménnyé, mert minden sora élvezet volt. A krimirésze megfelelt az elvárásaimnak, a záró fejezet logikus levezetése szinte Poirot-t idézte, ám maga a könyv sokkal több volt detektívtörténetnél. Rengeteg érdekes, apró, jellegzetes részlettel, megelevenítő leírással, különleges szereplővel volt módom találkozni az olvasás során, s annyi furcsaságot tudhattam meg a számomra teljesen ismeretlen világról, hogy becsukva a könyvet szinte kezdtem volna máris újra. A regény városleírásai olyan pompásak voltak, hogy néhány internetes térkép segítségével nyomába is tudtam eredni Melchiornak a kereskedőváros kacskaringós utcáin – melyek közül nem egy szinte változatlan formában létezik ma is a modern Tallinn óvárosában.

Trükkös "kiterített" látkép a városháza teréről: a patika balról a második, fehér házban, a kis fekete épülettől balra
A múlt tanúja: szárított krokodil
Amikor egyébként megemlítettem, hogy egy tallinni patikusról olvasok, mindjárt megkérdezték tőlem: csak nem a híres, 1422-ben alapított Városház Gyógyszertár szerepel a könyvemben? Kiderült ugyanis, hogy Talinn-ban van a világ legrégebben folyamatosan működő gyógyszertára, amely ma is látogatható, ráadásul érdekessége, hogy 1583 és 1911 között egy magyar eredetű család, a Bélaváry-Burchart tagjai vezették tíz nemzedéken át. 1422-ben Melchior még csak negyvennégy éves lesz: kíváncsian várom, vajon a következő kötetekben beköltözhet-e a városháza mellé, vagyis ő lesz-e a legendás, ma is létező gyógyszertár első patikáriusa… A külföldi olvasók már tudják a választ, hiszen észtül Melchior kalandjai már trilógiává nőttek. Alig várom, hogy hozzánk is megérkezzen a második kötet!

A cikk az Ekultura.hu-n: Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A Városház Gyógyszertár angol oldala, igazi, középkori hangulattal, sok fotóval: www.raeapteek.ee
A panorámakép lelőhelye itt
Ekultura.hu - Michael Wood: Shakespeare nyomában
William Shakespeare talán a legismertebb drámaíró az egész Földön. S egyúttal a legrejtélyesebb is. Harminchét kanonizált darabja (s a többi tizenkilenc, amelyeket még hol kevéssé, hol nagyon meggyőzően neki tulajdonítanak), szonettjei, elbeszélő költeményei – mind megannyi titkot rejtenek. Ismert arcképei közül talán egy sem őt ábrázolja. Lelkes rajongótábora van azoknak az elméleteknek is, amelyek szerint a Shakespeare-műveket nem is a William Shakespeare néven ismert színész és színháztulajdonos írta, hanem valaki más. Lehet utálni, lehet imádni: Shakespeare élete és művészete megkerülhetetlen része Európa kultúrájának, s mára a világénak is. Ám minden alkalommal, amikor munkássága vagy életrajza nyomába ered valaki, új és új titkokkal szembesül.

Ezt tette Michael Wood angol történész is, aki Nagy-Britannia-szerte híres elképesztően széles körű és alapos kutatásokon nyugvó, szórakoztató és merész témaválasztású televíziós műsorairól és sorozatairól. A Shakespeare nyomában című könyv egy 2003-as televíziós szériához készült kísérőkötet, amely teljes és pontos áttekintést ad a Bárd életéről, műveiről, illetve a nevéhez kapcsolódó legendákról és rejtélyekről. Mindent megtudhatunk családjáról, gyökereiről, iskoláiról, arról, hogyan, miként került a vidéki tanácsos és kesztyűkészítő fia a fővárosba (ezek az úgynevezett „elveszett évek”), hogyan lett színész és hogyan lett író, nagy és sikeres szerző, az uralkodó kegyeltje. Wood felidézi és megidézi a híres pályatársakat Christopher Marlowe-tól, a Faust-téma zseniális feldolgozójától Ben Johnsonig, az elégedetlenkedő íróbarátig. Bemutatja a kor sztárjait, tünékeny hírű celebjeit és főúri mecénásait. Ám elvezet Shakespeare idős korába is: látjuk a drámaíró csalódásait és diadalait, s megtudjuk azt is, vajon mit jelenthetett az, hogy feleségére „a második legjobb ágyát” hagyta végrendeletében – szerelmet vagy gyűlöletet?

A könyvben nyomába eredhetünk a Szonettek Fekete Hölgyének és Shakespeare szerelmeinek is. Kiderül, vajon kinek szólhatnak a költő szerelmes versei, hogy volt-e Shakespeare-nek titkos imádottja, s hogy egyetlen embernek íródott-e az egész szonetteskönyv. Megtudjuk, milyen volt a drámaíró és a királynő kapcsolata, hogy mi volt Shakespeare véleménye a zsidókról és hogyan született meg a halhatatlan figura, Shylock A velencei kalmárban. Olvashatunk különböző összeesküvésekről városban és vidéken, amelyekbe Shakespeare családja vagy társulata belekeveredett, így mire befejezzük a könyvet, már nem elvont zseniként, korából kiragadott művészfiguraként, hanem az Erzsébet-kor és a korai Jakab-kor egyik tipikus, színes figurájaként gondolhatunk Shakespeare-re.

Wood szembenéz a leggyakoribb tévhitekkel is. Lenyűgöző adatgazdagsággal mutatja be például, hogyan tett szert széleskörű műveltségre a fiatal Shakespeare – kifogva ezzel a szelet azoknak a vitorlájából, akik azt állítják, az író azért nem lehet ennek vagy annak a darabjának szerzője, mert műveletlen, vidéki tuskó volt. Fény derül rá, mit jelenthetett szonettjeinek titokzatos, talán egy férfinak szóló ajánlása, s szó esik a közkeletű hiedelemről is, hogy a nagy költő homoszexuális kapcsolat(oka)t élt volna át. Megtudhatjuk, igaz-e, hogy a drámaíró „soha egy sort el nem rontott”, s hogy tényleg átok sújtotta-e halálában.

A szórakoztató és olvasmányos könyv minden érdeklődő igényét kielégíti: a tudóskodók tízoldalnyi szakirodalmi és forráshivatkozást, az irodalombarátok sok-sok műrészletet, a szépre vágyók színes képmellékletet találhatnak benne. Olvashatjuk lapozgatva, a rövid, izgalmas fejezetek között tallózva, vagy elejétől a végéig, Shakespeare-enciklopédiaként használva. Mindenképpen jó szórakozás.

A második és a harmadik képen a szerző, a negyediken és az ötödiken a tévésorozat 2. és 3. epizódjának címképe. A négy kép forrása: a sorozat weboldala.
A cikk az Ekultura.hu-n:  Michael Wood: Shakespeare nyomában
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Michael Wood másik könyvéről a blogon: Michael Wood: A trójai háború nyomában
Shakespeare-ről a blogon:
Kedvenc portréim Shakespeare-ről
William Shakespeare darabjai
Ekultura.hu - Tom Rob Smith: A 44. gyermek
Nemrég kitört rajtam a történelmikrimi-láz. Kerestem, kutattam, egyik könyvtől haladtam a másikig, régi olvasmányélményektől az új felfedezések felé, míg igazi csemegére nem találtam: ez volt A 44. gyermek. Ritkaság a detektívregények és thrillerek dömpingjében: szuggesztív hangú és egyedi kötet, amely érdekes mint krimi és mint történelmi nyomozás – amely a divatos ókori, Tudor-kori vagy 19. századi kulisszák helyett a sztálini Szovjetunióban játszódik –, ám érdekes kötet önmagában is, mint torokszorító olvasmány egy zsarnokság alatt szenvedő országról, egyáltalán, a diktatúrákról.

A sztálini Szovjetunió, a klasszikus kommunista diktatúra mindennapjainak történetét feldolgozni sok szempontból adóssága még a történelemtudománynak. A mai oroszokkal velük élő, sokszor feldolgozatlan hagyaték ez, amelyről nehéz írni, és még nehezebb beszélni. A ma boldog, naiv embere így egyelőre leginkább irodalmi művek segítségével próbálhatja meg elképzelni az elképzelhetetlent: legyenek e művek akár Szolzsenyicin legendás könyvei, akár Ulickaja hatalmas látószögű családtörténetei – akár jó krimik. A magyarul kiadott, Sztálin idején játszódó történelmi detektívregények között érdekes módon orosz nincsen: A vörös cár szemében a húszas évek borzalmait és a cári család végnapjait bemutató Sam Eastland amerikai, A szent tolvajjal a harmincas években játszódó szériát indító William Ryan ír szerző, A 44. gyermek írója, Tom Rob Smith pedig angol. Ezek az írók kívülállóként bizonyos szempontból talán pontatlanabb, mégis alapvetően objektívebb képet készítenek egy korról, ami ugyan sokak életének része volt, ám ha csak olvasunk róla, szinte lehetetlennek és megélhetetlennek tűnik.

Rettegés, félelem, állandó önkontroll és öncenzúra, koncepciós perek és beépített besúgók, a mindennapi élet átpolitizáltsága, az összes emberi kapcsolat megromlása és gyanakvással való megmérgezése – továbbá hazugság, propaganda, nyomor, éhezés, elnyomás. Ez a Szovjetunió még 1953-ban is, amikor A 44. gyermek játszódik. A történet kezdetén, februárban még senki sem tudja, hogy az év fordulópont lesz, mivel márciusban meghal Sztálin, a Generalisszimusz, a diktátor és pusztító, és új időszámítás kezdődik az ország életében. Az események júliusig tartanak, Moszkvától az Urál piszkos és elfelejtett falvaiig vezetnek minket, s nem a politikáról szólnak – legalább is először úgy tűnik. Miközben a történelem gépezetének kerekei csikorogva kezdenek el forogni, a főszereplő, Lev Gyemidov MGB-nyomozó egyszerűen csak rájön arra, hogy eddig mindent rosszul csinált az életében. Segített a titkosrendőrségnek balesetté nyilvánítani egy gyermekgyilkosságot. Kopóként felhajtott egy államellenes kémet, akiről egyértelműen kiderült, hogy mindössze egyszerű állatorvos volt. Emberek sokaságát félemlítette meg és indította el útján a halálhoz, pusztán azért, mert hitt a feljebbvalóinak, a rendszernek és a szép hazugságoknak. A kérdés már csak az, hogy belepusztul-e ebbe a felismerésbe, vagy hagyják még élni? Mi lesz a feleségével? Mi lesz a szüleivel? És mi lesz a legújabb ügyével, amely ismét gyermekgyilkosság: értelmetlen, brutális és titokzatos?

Miközben Gyemidov kutatásba kezd az újabb gyilkosság tettese után, fokozatosan egyre újabb kérdésekkel szembesül. Először is azzal, lehetséges-e, hogy a kommunizmusban mégsem szűnt meg a bűnözés? Mert ha vannak még valódi gyilkosságok és valódi gyilkosok – amit egyébként minden felettese tagad és elutasít –, akkor úgy kell nyomoznia, ahogyan még sohasem tette, és olyan ember után, akinek az indítékairól nem tud semmit. Lehetséges volna, hogy egy borzalmas sorozatgyilkos garázdálkodik a Szovjetunióban? S ha igen, hogyan fogja tudni megállítani? Egyszerre bukkannak fel rejtélyek a távoli múltból, az ukrajnai nagy éhínség idejéből, és elszánt ellenségek a jelenből, amelyben senki sem az, aminek látszik.

Lebilincselő a nyomozás a könyvben (amelyet hiába akartam többször abbahagyni, egyszerűen képtelen voltam letenni, így egyvégtében olvastam el), izgalmas a szerkesztés, s közben nagyon hitelesek és elszörnyesztőek a kulisszák: a késősztálini Szovjetunió helyszínei és alakjai. Mindenkinek ajánlom a kötetet: már csak azért is, mert nemzetközi hírnévre tett szert. A belőle készült film, melyben a hírek szerint Gary Oldman is játszik majd, 2014-ben várható.

A cikk az Ekultura.hu-n: Tom Rob Smith: A 44. gyermek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én