Egy új Poirot-történet… Hónapokig tartotta lázban a világot, így Agatha Christie hazai olvasóit is a lehetőség, hogy kezükbe vehetnek egy új nyomozást kedvencükkel, a piperkőc, apró termetű és zseniális észjárású belga detektívvel a főszerepben. Igaz, nem a krimi királynőjének a tollából, mégis, a műfaj ismert és szeretett szerzője, Sophie Hannah jóvoltából. Azután (a külföldi kiadásokkal egy időben) megjelent A monogramos gyilkosságok – és az álmok beteljesültek. Ki-ki megszerezhette és végigizgulhatta a kis szürke agysejtjeivel a legbonyolultabb talányokat is kinyomozó Poirot egy eddig sosem hallott, ismeretlen ügyének történetét.

Először fordult elő a krimiirodalomban, hogy Agatha Christie-„folytatás” született. A jogtulajdonosok, az írónő családtagjai mindeddig megtiltották, hogy bárki is behatoljon az írónő zárt regényvilágába és – az eredeti műveket megidéző módon – felhasználja szereplőit. Most azonban megtört a jég, s a nagy Sherlock Holmeshoz hasonlóan Poirotnak is ki lehetett találni egy újabb, eddig még elmeséletlen nyomozást.

Amikor olvastam róla, hogy a kiválasztott Sophie Hannah lett, kissé furcsállottam, hogy egy klasszikus krimiszerző megidézéséhez épp egy lélektani thrillerekkel befutó, egészen más stílusban publikáló írót választottak ki. Ennek ellenére elmondhatom, hogy elolvasva a könyvet, nem csalódtam. Hannah nagyon Agatha Christie-s tudott lenni, bár azért mégsem tagadta meg önmagát: könyvének kissé más, borzongatóbb, bizonytalanabb lett a hangulata, mint a valódi Poirot-történeteknek.

A nyomozás egy igazi szállodai rejtéllyel kezdődik: 1929 februárjában holtan találnak három embert az előkelő Bloxham Szállóban. Az özvegy, a hajadon és az úriember – Mrs. Harriet Sippel, Miss Ida Gransbury és Mr. Richard Negus – egyedül, saját szobájában fekszik a földön, megmérgezve, temetési pózba igazítva, szájában egy-egy mandzsettagombbal. A fiatal és szépreményű Edward Catchpool, Poirot ideiglenes lakótársa rövid nyomozás után kénytelen szerénységgel sosem vádolható, ám vitathatatlanul kiváló detektív barátjához fordulni segítségért. Már csak azért is, mert maga Poirot is eltökélte, hogy közreműködik a nyomozásban – márpedig, ha ő akar valamit, az úgy is történik… A zöld szemű, bajuszos belga furcsa módon érzelmi okokból kívánja nyomon követni a monogramos gyilkosságok ügyét: meggyőződése ugyanis, hogy a fiatal cselédlány, Mademoiselle Jennie, aki váratlanul megszólította őt kedvenc kávéházában, majd rejtélyesen eltűnt, tud valamit a Bloxham három halottjának meggyilkolásáról. Már csak meg kellene találni őt… Vagy: megfejteni a Bloxham-ügyet. Minél inkább előrehalad azonban a nyomozás, annál furcsább, múltbeli és sötét tragédiákhoz jut el a két barát, míg végül a szálak összefutnak a már megszokott, a kötetet záró összejövetelen, ahol Poirot előáll a megoldással…

Legszívesebben az egész történetet elmesélem, de hű maradok ahhoz, hogy egy krimiről sosem szabad sokat mondani. Így látatlanban kell elhinni nekem, hogy A monogramos gyilkosságok cselekménye méltó Agatha Christie-hez. Falusi történet is, meg városi is, anekdotikus is, meg tragikus is, vannak benne kiválóan megrajzolt alakok és izgalmas fordulatok, az pedig – gondolom – mindenkinek legalább annyira tetszik majd, mint nekem, hogy új és rokonszenves szemszögből kaphatunk betekintést Poirot életébe és gondolataiba.

Ha van, ami kevésbé tetszett a könyvben, talán az, hogy jóval melodrámaibb volt a története, s sokkal lassabb a cselekményvezetése (a közepén kissé tisztességtelen, sehová nem vezető megtévesztésekkel), mint ahogy azt a humorral és iróniával mindent feloldó, rendkívül feszesen szerkesztő, s a nagy záró előadásban Poirot-val a legapróbb (látszólag felesleges) részletet is pontosan elmagyaráztató krimikirálynőtől megszokhatták az olvasók. Ám nyilvánvaló, hogy a könyvet nem abból a nézőpontból érdemes szemlélni, mennyiben nem Christie-s: hisz muszáj elfogadnunk a tényt, hogy a legsikeresebb brit krimiszerző majdnem negyven éve halott, és nem fog feltámadni. Ha úgy nézünk A monogramos gyilkosságokra, mennyiben sikerült megközelítenie a Poirot-könyvek színvonalát, tisztelettel kell adóznunk előtte.

És persze nagyon fogjuk élvezni. Hiszen hamisítatlan Poirot-sztori, melyet odaképzelhetünk A titokzatos Kék Vonat és a Ház a sziklán közé. Olvasásra, nyomozásra fel: Poirot tényleg visszatért!

A cikk az Ekultura.hu-n: Sophie Hannah: A monogramos gyilkosság
 Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én  

Megjegyzés: Vitathatatlan, hogy a magyar a legszebb borító. Vajon miért nem tud ilyen elegáns és letisztult lenni a Christie-sorozat valódi köntöse...?