Ekultura.hu - Agatha Christie: A kis szürke agysejtek - Poirot bölcsességei
Hercule Poirot a kedvenc Agatha Christie-hősöm. Bár rajongok Miss Marple-ért, s talán nincs is olyan regénye a krimikirálynőnek, amelyet ne szeretnék, ha Poirot-ról olvasok vagy épp csak gondolok rá, mindig fellelkesít. Legjobban a negyvenes években írt Poirot-regényeket szeretem (Hercule Poirot karácsonya, Cipruskoporsó, A fogorvos széke, Öt kismalac, Hétvégi gyilkosság, Zátonyok közt, Mrs. McGinty meghalt, Temetni veszélyes), ezekben áll a legközelebb hozzám a kis belga: nagyon emberi, nagyon megértő, nagyon mulatságos, egyszerűen utánozhatatlan.

Az Európa Kiadó új kötete, A kis szürke agysejtek – Poirot bölcsességei kiváló ajándék lehet az olyan rajongóknak, amilyen én is vagyok. Káprázatosan szép, finom rajzolatú lapjain a Poirot-regények legjobb és leghíresebb sorai és idézetei sorakoznak. „A nevem Hercule Poirot és valószínűleg én vagyok a világ legnagyobb detektívje.” „A gyilkosság szokássá válik.” „Sok levegő, nagyon helyes, odakinn, ott a helye. De miért kell beengedni a házba?” Miközben a mókás vagy épp nagyon bölcs sorokat olvashatjuk, mint valamiféle mozaikkép kockáiból, kirajzolódhat előttünk kedvenc hősünk alakja.

Poirot-é, akit Agatha Christie 1920-ban alkotott meg. A zseniális, de különc belga nyomozót (kissé talán elhamarkodottan) idősebb kis emberként ábrázolta, nyugalomba vonult rendőrként, aki a német előrenyomulás miatt hazáját elvesztve érkezik a szigetországba, ahol aztán elindul új magánnyomozói pályája.

Persze sokan mondhatják, hogy az a Poirot, aki az írónő debütáló regénye, A titokzatos stylesi eset vagy az ezt követő második Poirot-könyv, a Gyilkosság a golfpályán lapjain szerepel, még nem is igazán olyan, amilyennek a későbbi könyvekben megszokhattuk. Poirot ugyanis egyfajta szeretnivaló, különc Sherlock Holmes-klónként indult. Holmes sajátos módszerei közé a hegedülés, a kokainfogyasztás, a talányos következtetések megalkotása, az álruhaviselés és a Baker Street szabadcsapatának felhasználása tartozott. Poirot metódusát a kis szürke agysejtek szapora emlegetése és munkára fogása, a karosszékben való elmélyült és logikus elmélkedés, valamint talányos következtetések megalkotása és barátja, Hastings kapitány ide-oda küldözgetése alkotta. Holmes védjegye hórihorgas termete, gyűrött öltönye és legendás pipája volt, Poirot-é 165 centis alacsonysága, tojásfeje, kifogástalan öltözködése és pompás, hatalmas bajusza. Ahogyan Holmest mindenhova elkísérte Watson doktor, s buzgón kérdezgette elméleteiről, hogy az olvasó követhesse zsenialitását, a jó Hastings ugyanígy követte Poirot-t az első történetekben. (Egy ideig még lakást is együtt béreltek, közös szállásadónőtől, csakúgy, mint Holmes és Watson a Baker Streeten.) És ahogyan Holmes egyfolytában arról fogadkozott, hogy befejezi pályáját és nem vállal több ügyet, sőt, vidékre vonul méhészkedni, ugyanúgy jelent meg Poirot előtt egy olyan jövő, amiben vidéken igyekszik kifejleszteni egy tökéletes frissességű főzőtökfajtát.

De itt már adódik egy fontos különbség Sir Arthur Conan Doyle és Agatha Christie között. A méhészkedés és a töktermesztés közül az utóbbinak ugyanis van némi humoros, ironikus felhangja. Valószínűleg ez: a meleg humor és a mélységes beleérző képesség, ami Christie-t és írásait jellemezte, akadályozta meg, hogy Poirot olyan különc és merev maradjon, mint az első könyvekben és novellákban. Kitalálója a későbbiek folyamán olyan csavaros, izgalmas, különleges bűntényekkel ajándékozta meg a kis belgát, s annyi fokozódó szeretettel és egyénítéssel írt róla az idők során, hogy mindezt muszájból, pusztán közönségelvárások teljesítése okán lehetetlen lett volna megcsinálni. Úgy tűnik, a krimikirálynő megszerette saját anekdotikus figuráját.

Poirot személyisége egyre megfoghatóbbá és elfogadhatóbbá vált könyveiben. Christie pazar lakomákkal ajándékozta meg. Új, hozzá illő lakásba és környezetbe költöztette (kétszer). Kis emberi dolgokat engedélyezett neki: hogy féljen a fogorvostól, feldühítsék a rossz detektívregények, gyűlöljön fázni az alulfűtött angol házakban vagy éppen szorítsa a lakkcipő, mégis ragaszkodjon sajátos eleganciájához. Jó barátokat és kísérőket adott mellé. Bosszantó, különc rejtélyességét logikusságra cserélte. Hencegő tapintatlanságát vitathatatlan zsenialitásra. Poirot már csak akkor törte az angolt, ha lenézendő külföldinek kívánta álcázni magát az előítéletes tanúk előtt. Megértő lett, érzelmes, okos és barátságos. Elfogadta a nők kétségbeesését, az egymást szerető, de meg nem értő házastársak életének anomáliáit, a halálosan fontos házasságtörő szerelmet, a gyerekek bölcsességét és butaságát, a fiatalok szertelenségeit – de az elfogadás mellett a segítségre is mindig készen állt. Szeretett a rejtélyek kibogozása mellett szerelmeket és barátságokat is elrendezni és helyreállítani, s egyre tapintatosabban és tévedhetetlenebbül tette ezt. Igaz, álszerény maradt és szimmetria-mániákus – de melyikünknek nincsen ennyi rossz tulajdonsága?

Ráadásul kibontakozott nagyon erősen morális életfilozófiája. Mottója: „Nem helyeslem a gyilkosságot". Amilyen rugalmasan és nyitottan fogadja mindenki apró gyöngeségeit, titkolt vágyait és emberi ostobaságait, olyan kategorikusan utasítja el minden könyvben az erőszakot, a mértékét vesztett becstelenséget és a gyilkosságot. Aki átlépte ezt a határt, nem ember többé, hanem vad, akit Poirot becserkész, majd zöld szeme villan, hunyorít – és eljön a leleplezés ideje. Az igazán bűnös, a gonosz egy Poirot-regényben sem menekülhet. Ám még itt is működik a szánalom: Poirot néha megengedi a bűnösnek, hogy a maga választotta módon hagyja el a világot, némi méltósággal. Csak akkor nem kegyelmez, ha a gyilkos is kegyetlen volt, indítóoka pedig embertelen: ilyenkor nem kerülheti el az akasztófát. Poirot legendás záróbeszédeiben nemcsak egy-egy bűnügy oldódik meg parádésan. A harmincas évektől kezdve a világból is megérthetünk segítségével egy-egy kicsi, kitalált, mégis valóságosnak tűnő szeletet.

Ezt a Poirot-t, akire szinte valóságos emberként, igazi személyként és személyiségként lehet gondolni, ábrázolja A kis szürke agysejtek. A David Brawn szerkesztette könyvecskében talán nem találjuk meg minden kedvenc idézetünket (én például nagyon hiányoltam Poirot „apró ötletecskéit”), ám a kiválasztott részletek könyveket, olvasmányélményeket, krimiörömöket juttathatnak az eszünkbe, s egységes képet sugallhatnak a klasszikus krimiirodalom egyik legélőbb és legvalóságosabban fiktív figurájáról. Az egyetlen olyan irodalmi alakról, akiről halálakor a Times gyászjelentésben emlékezett meg… Ráadásul a könyv elején és végén Agatha Christie két bensőséges és humoros cikkét is elolvashatjuk Poirot megszületéséről és jelleméről.

A remekül fordított és nagyon bájos könyvecske ideális karácsonyi meglepetés lehet minden krimikedvelő és Poirot-rajongó számára. Ideje felvenni az ajándéklistáinkra!

Link
Találkozás a halállal - Linkgyűjtemény Agatha Christie tiszteletére 

A cikk az Ekultura.hu-n: Agatha Christie: A kis szürke agysejtek - Poirot bölcsességei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
2 Responses
  1. Kismanobkv Says:

    Szia! Nagyon tetszett a bejegyzésed! A kedvenc nyomozóm Hercule! Neked is?


  2. Valóban! Köszi az olvasást!