Az Istár hajója ürügyén
Csodaszép hét volt, amikor végre kézbe vehettem a zsákmányt: a Delta Vision Kiadó MesterMűvek sorozata Klasszikus alfolyamának új, 10. számú kötetét, az amerikai író, Abraham Merritt Istár hajója című regényét. Hosszú volt a várakozás, amely végül meghozta gyümölcsét. És sok minden jutott eszembe az Istár hajója ürügyén.

Először is, hogy nagyon érdekes regényt olvashattam el. Az Istár hajója igazán különleges hangulatú fantasyregény, amely egy (mára) kissé közhelyes ötletből bonyolult, hangulatokban és érzésekben gazdag, s tragédiába futó történetet bont ki. A régészettel kacérkodó, jól szituált úriember, Kenton káprázatos illatú, titokteljes leletet, egy babiloni kőtömböt nyit meg, hogy kibontsa a belőle szinte misztikus módon kitörni vágyó aprócska, páratlan pontossággal kifaragott hajót, amely azután saját terébe és idősíkjába rántja át a kíváncsi amerikait. Kenton ráébred, az istenek hajójára került, amelyen Istár és Nergál, a szerelem és a halál hívei vívják öröknek tűnő csatájukat, amely csak akkor érhet véget, ha valamelyik istenség végképpen győzedelmeskedik. Kenton beleszeret Saranébe, Istár papnőjébe, s ettől kezdve teljes önátadással harcol Klanettel, Nergál papjával a diadalért és Sarane kegyeiért. Közben a kiszámíthatatlan sors oda-vissza veti a térben és az időben, sokszor karnyújtásnyira van a céltól, máskor úgy tűnik, mindent elveszíthet. Társakat is kap: hozzá hasonlóan a hajó világába beszippantott-bekerült harcosokat, Gigit, a törpe dobost, Zubránt, a hatalmas, barbár perzsát és Sigurdot, az óriás termetű, cserzett bőrű vikinget. Pontosabban: az ő hajóra kerülésük története is azt mutatja, Istár hajója öröktől fogva volt és lesz, hiszen a hősi történelem egészen különböző idősíkjain fogságba esett hősök végül együtt utaznak a "boszorkányhajón" az első világháborús veterán Kentonnal. Végül hatalmas ütközetben dől el a hajó sorsa: Kenton pedig csak egyetlen módon térhet vissza a saját idejébe...

A főhős ábrázolása - be kell valljam - végig Edgar Rice Burroughs John Carterére emlékeztetett, a tökéletes virginiai úriemberre: annak ellenére, hogy az Istár hajója nem planetáris románc, hanem tiszta, történelmi alapú hősi fantasy, amely méltán lehet a kard és boszorkányság zsáner egyik alapdarabja cselekményvezetése és hősei alapján. Ennek ellenére Kenton átkerülése-áttűnése a hajóra és vissza, s feddhetetlen, hősies jelleme sokban a Mars urát idézte fel bennem, s azt, ahogyan ő is átkerült a vörös bolygóra az első regényekben. Az Istár hajójában továbbá ott rejtőzik mindaz, amit majd Robert E. Howard fog kibontani: a történelem előtti idők emlékezete, a hősi viking múlt, az elmúlt korok barbár nagyságai. Ugyanakkor unikum a könyv stílusa: az a nagyon erős hangulatokkal, érzelmekkel telt, lebilincselően képi, erősen költői, szinte impresszionista prózanyelv, amelyik időnként egészen szürreális látványvilágot alakít ki az olvasó képzeletében.

Elmondható tehát, hogy érdemes volt a könyvre várni: az Istár hajója tetszett a legjobban a szerző valamennyi magyarul megjelent műve közül. Úgy vélem, ennek csak az egyik oka a pompás fordítás: a másik, hogy a MesterMűvek szerkesztési elveinek megfelelően most talán tényleg az író legjobb, életművét legkiválóbban reprezentáló könyve került magyar kiadásra. A regény egyszerre romantikus (a szó 19. századi értelmében) és fantasztikus, megható és lebilincselő, kalandos és látomásos. Hősei igencsak megkedvelhetők: annak ellenére, hogy a mellékszereplők bizonyos szempontból tipikus sablonokból vannak felépítve, mégis, mindannyian kapnak legalább egy olyan jelenetet, amelyben cselekedeteik elszorítják az olvasó szívét, s amely miatt később is emlékezünk rájuk és a regényre. Ha valamit hiányoltam, az egyedül a női főszereplő, Sarane egyénítése: ez esetben Edgar Rice Burroughs győz, legyen szó akár Dejah Torisról, akár Lady Jane Greystoke-ról. Sőt, Robert E. Howard különös nőalakjai is sokkal-sokkal izgalmasabbak. Ettől függetlenül mindenképpen nagy élmény az Istár hajója, s egyáltalán, egy újabb mű elolvasása Abraham Merritt-től, a fantasyirodalom nagy öregjétől.

Másodsorban azonban már az villant belém, nem tett igazán jót ennek a könyvnek a hosszú várakozás. Abraham Merritt ugyanis jó, de talán annyira mégsem, amennyi ideig egy olyan mániákusnak, mint én, várnia kellett rá. Ezzel semmiképpen sem akarom elvenni az olvasók kedvét a regénytől: de őszintén meg kell vallanom, ha egy Robert E. Howard-féle elbeszélésgyűjteményre kellett volna 2014 óta várakoznom, most, hogy végre megjelent, valószínűleg nagyobb extázisban törtem volna ki. Howard ugyanis kifejezetten olyanokat írt, amelyek újra és újra és újra és újra elolvastatják magukat, s mindig valamely új és izgalmas jelentésük, hangulatuk vagy titkuk tárul fel. Úgy érzem azonban, hogy ez az Istár hajójára nem egészen igaz.

Nyilvánvaló, hogy a következő évek során feledésbe fog merülni az az ígéretekkel teli várakozás, amely a mű magyarul is legmegbízhatóbb szöveggel történő kiadását megelőzte, s a magam részéről, lelkes rajongóként csak örülni tudok annak, hogy a mi nyelvünkön is az íróhoz méltó szövegváltozat született meg a regényből. Mégis, elolvasva magát a teljes művet, kissé úgy éreztem magam, mint Jack London Kóbor csillagjával: valamiképpen a mű jelentősége messze meghaladta élvezetességének és izgalmasságának fokát. Valóban sok szempontból benne tisztelhető a kard és boszorkányság zsáner ősforrása: de Robert E. Howard hősábrázolása szuggesztívebb, sokfélébb, Clark Ashton Smith stílusa póztalanabb, kevésbé dagályos, s mégis legalább ennyire víziókkal teli, egy Conan Doyle vagy M. R. James pedig monumentálisabb történeteket képes elbeszélni célirányosabban. Mert azt semmilyen különleges nyelvezet sem képes eltakarni, hogy az Istár hajója kissé túlírt regény - és véleményem szerint az volt már 1924-ben is.

Persze nem kell rám hallgatni: hiszen szerintem George R. R. Martin is némiképp túlbeszélt köteteket tesz le az asztalra... Mégis, szeretném, ha a MesterMűvek Klasszikus alfolyamában a jövőben ismét a novellagyűjtemények is minél inkább jellemzővé válnának. Nagyon várom már M. R. James sokáig ígért Az öt korsóját (legyen bármi a végleges címe), Robert E. Howard kereszteseit, Stanley G. Weinbaum és Clark Ashton Smith új gyűjteményeit... S egyszer majd egy új Sir Arthur Conan Doyle novelláskönyvet is (hisz egyébként épp most került a boltokba egy ilyen az Attraktor Kiadónál: igen jó, de mégsem MesterMűvek - viszont a borítója kicsit vállalhatóbb). Igaz, a vágyam annyiban máris teljesül, hogy a science fiction alfolyam Stanley G. Weinbaum pompás történeteivel folytatódik.

Végeredményben: örülök is és vágyakozom is kicsit. Örülök, hogy megjelent az Istár hajója, örülök, hogy feléled a sorozat. De igazán arra vágyom, hogy újra érezhessem azt az örömet, amit utoljára 2014-ben: hogy látom, amint a sorozat nő, terjeszkedik, gazdagodik és stabilan fennáll. Bízom benne, hogy 2017 ilyen szempontból különleges év lesz: s hogy a hét év alatt négy alsorozatban megjelent huszonegy kötetet újabbak és még élvezetesebbek követik majd. Mindegyiket el fogom olvasni.

A MesterMűvek tervezett új kötetei:
Science fiction - Stanley G. Weinbaum: Kalandok a Naprendszerben (megjelenés előtt)
Történelmi - Sir Arthur Conan Doyle: A Fehér Sereg (megjelenés előtt)
Dark -  Hanns Heinz Evers: Alraune
Klasszikusok - Clark Ashton Smith: Sarki regék
Fantasy - Henry Kuttner: A sötét világ (munkacím)

Link
A MesterMűvek sorozat Klasszikus alfolyama
A MesterMűvek sorozat Science Fiction alfolyama
A MesterMűvek sorozat Fantasy alfolyama
A MesterMűvek sorozat Dark alfolyama
Ekultura.hu - Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard II.
Ha egy szentről beszélünk, általában csak úgy sorjáznak a szép jelzők. Kegyes volt, boldog, áldott, életszentség hírében álló, alázatos, türelmes, jóságos, jótékony, szorgalmas, kitartó, töretlen hitű, derűs… Hiába, hogy egy szent nő vagy férfi élete példaként kellene, hogy szolgáljon a késő nemzedékek számára, sokszor annyira ránctalan, folttalan, tökéletes és idilli képet sikerül rajzolni egyikről-másikról, hogy szinte már nem is tűnik embernek, sokkal inkább valamiféle aranyló mosolyú mézeskalácsbábnak. Ebbe a közhelyességbe hozott üdítő izgalmat az 1971-es születésű dán írónő, Anne Lise Marstrand-Jørgensen, amikor 2009-2010-ben megjelentette Hildegard I. és Hildegard II. című, monumentális, kétrészes életrajzi regényét az egyik legkülönösebb és leginkább rendhagyó katolikus szentről, Hildegard von Bingenről. Könyvének magyarul most jelent meg a második része.

Kézbe véve rögtön ezer kérdésem támadt. Közülük az első és legfontosabb: hogyan lehetséges, hogy olyan nagy érdeklődéssel vetem rá magam egy mintegy ötszáz oldalas könyvre, amely első közelítésben nem ígér semmi többet annál, mint hogy elmeséli egy középkori apáca életét ötvenéves korától a haláláig. A második: vajon miért érdekel engem egy olyan hősnő élete, aki távol áll nemcsak a kortól, amiben élek, de a napjainkban szokásos magatartásformáktól is – hiszen Hildegard egy tizenkettedik századi, nemesi származású, puritán életet folytató, kolostoralapító, hitvitázó, látomásokat átélő nő. És a harmadik: hogyan lesz lehetséges elolvasnom egy hatalmas terjedelmű „második kötetet” úgy, hogy nem olvastam újra előtte az elsőt. Még ha elég pontosan emlékszem is a 2015-ben olvasott Hildegard I. legfontosabb cselekményrészleteire, nem fog-e hiányozni valamilyen ismeret egy második rész megértéséhez?

Befejezve a Hildegard II. utolsó fejezetét, s megsiratva Bingeni Szent Hildegardot, amint halála pillanatában egybeolvad a fekete és fehér színnel és fénnyel, azután megnyugodtam. Megállapítottam, hogy tömegéhez képest gyorsan és kényelmesen végigolvastam ezt a hamisítatlan nagyregényt; legalább annyira élveztem, mint az első kötetet; sok-sok olyan ízt és hangulatot találtam benne, amely jóval többé tette, mint egy szentéletrajz; és a legkevésbé sem volt szükségem arra az olvasása során, hogy kétségbeesetten felidézzem az első regény jeleneteit.

Anne Lise Marstrand-Jørgensennek sikerült a szinte lehetetlen. Írt egy kétrészes regényt, amelynek mindkét része ugyanolyan erővel és ihletettséggel szólítja meg az olvasóját és ugyanannyi titkot rejt. Tökéletes biográfia, amely a születéstől a halálig kíséri hősnőjét, remek, alapos korrajzot ad, bemutatja a jellegzetes szereplőket, akik Hildegardot, a látnokot, kolostoralapítót, misztikust és egyházdoktort élete során akadályozták vagy segítették, elítélték, vagy megértették. Megismerhető belőle a középkori nők sorslehetőségeinek számos változata: az apácaság, elhivatottan vagy kényszerűen, a nemeskisasszonyi lét, boldogan vagy elégedetlenül, a szolgaélet, emberségünk megtartva vagy végső megalázottságban, sőt, a leányanyaság és az özvegység pokla is. Izgalmas módon kíséri el főszereplőjét a férfiak világába, s egyáltalán, a világba, amely nem olyan zárt, s nem tud olyan kiszámítható szabályok mentén működni, mint az apácák univerzuma.

A legkülönlegesebb viszont, hogy megismerhető belőle egy hús-vér, érző, értő, szenvedélyes és alázatos, okos és gőgös, elhivatott és meg nem értett, vezetőnek termett, mégis sokszor el-elbizonytalanodó nőalak, aki ugyan valóban a középkor hiteles figurája, de egyben olyan összetett és izgalmas asszony, aki például szolgálhat napjainkban is. S nemcsak tökéletességével, de hibáival, tévedéseivel, emberségével is. Olyasvalaki, akiről könnyedén elhisszük még a hihetetlent is, s kétely nélkül kísérjük figyelemmel, amint Isten szól hozzá víziókban és látomásokban…

Anne Lise Marstrand-Jørgensen hitetlenül hívő szentéletrajzának második kötete önmagában is megálló, pompás olvasmány, rendhagyó nőkönyv, amelyből árad az erő és a költészet. Érdemes vele találkozni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard II.
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Link:
Ekultura.hu - Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard I.
A Typotex Világirodalom sorozat kötetei
Könyvpárok 16. - Török kötetek
A mai poszt két török könyvről szól: mindkettő novellagyűjtemény, mindkettőnek elbűvölő a megformálása, mindkettő szerzője nő és mindkettőt a Napkút Kiadó adta ki.

Solmaz Kâmuran: A szerelem fogságában
Napkút, 2015
Erre a könyvre a tavalyi könyvhéten bukkantam rá. Annyira megható és titokzatos volt a címlapja, hogy egyszerűen nem tudtam otthagyni. Elolvasva rájöttem, nagyon hiányzott volna az életemből ez a gyönyörű, álomszerű képekkel ékített, három, költői elbeszélés, ha nem találkozom vele.
A könyv szerzője, az 1954-es születésű Solmaz Kâmuran különös sorsú író: bár már gyerekként írt, s tizenegy évesen díjat is nyert egy történetével, mégis fogorvos lett belőle, s tizennégy éven keresztül csak orvosi karrierjével foglalkozott. Akkor azonban egycsapásra felhagyott a gyógyítással és regényeket kezdett írni: napjainkig kilenc művet adott ki, amelyek tizenöt nyelven jelentek meg a világ minden táján. Magyarul is olvasható két történelmi regénye, az Eszter Kira (Partvonal, 2006, eredetileg Kiraze, 2000) és a Magyar (Napkút, 2012, eredetileg Macar - Tefrika-i Müteferrika, 2010).
A szerelem fogságában azonban - szerintem - gyökeresen más, mint azok. Egyrészt elbeszélésgyűjtemény, amelynek a három történetét semmi más nem köti össze, mint a fő téma: a szerelem. Másrészt a könyv illusztrátora, Nevin Hirik szinte egyenrangú alkotóvá válik a könyv lapjain: olyan erős, szuggesztív hangulatú, érzelmekkel, finomsággal, bájjal és bölcselettel teli képeket fest, amelyek bátran elvezetnek a szövegtől, hogy azután visszavezessenek hozzá, s még gazdagabb és szimbolikusabb értelmezéseket tesznek lehetővé. Harmadrészt a történetek egyszerre mágikus és realista szövedéke teljes mértékben nemzetközi: bármely országban bármelyikünkkel megtörténhetne, vagy legalább is bármelyikünk vágyhatna arra, hogy megtörténjen... Hangulatokkal, érzelmekkel, gondolatokkal teli utazás mindegyik elbeszélés egy különleges, titokzatos és megható világba, ahol a magány és a boldogság is bármikor elöntheti az embert.
A narancslány, a szerelembe esett legyecske és a véletlen találkozások három meséje minden olvasót szeretettel vár tündéri világában. Mindenképpen olvasásra érdemes: nemcsak szerelmeseknek!

Aytül Akal: Léggömbök a magasban
Napkút, 2016
Erről a kis kötetről sokáig nem tudtam eldönteni, gyerekkönyv-e vagy felnőtteknek szóló novellagyűjtemény. Elolvasva azt mondanám, ez is, az is: jót mosolyoghat rajta egy kiskamasz, s kedvét lelheti részletgazdag és mulatságos bájjal telt rajzaiban, de nekünk, felnőtteknek is jól eshet a találkozás önmagunkkal, miközben elolvassuk.
Szerzője, az 1952-es születésű Aytül Akal húszéves korától író. Ez meg is látszik műlistáján, amely majdnem százötven könyvet tartalmaz. A Léggömbök a magasban volt a 126. könyve. Bár első publikációi főleg versek voltak, igazán a gyermek- és ifjúsági irodalomban találta meg az útját: képeskönyveket, meséket, meseregé-nyeket, kamasztörténeteket írt. Egyes írásait olyan kifejezetten aktuális problémáknak szentelte, mint a bullying, az iskolai erőszak, a nemek vagy a bőrszín miatti megkülönböztetés traumái: ezek a török iskolai oktatásba is bekerültek. Művei nyolc nyelven váltak már olvashatóvá, egyes projektjeinek pedig nemzetközileg is igen kedvező lett a visszhangja.
A Léggömbök a magasban azonban - szerintem - sokkal érdekesebb képet fest az írónőről, mint a fenti életrajz. A benne található kilenc mulatságos, s néha torokszorító történet ugyanis mind gyerekekről szól, sőt, gyerek az elbeszélője, ám nemcsak a gyerekolvasóknak tud újat mondani. És nemcsak a gyerekekről. A netfüggő nagyszülők, akik a Facebookon találják meg napjaik új értelmét, a kiapadhatatlan energiájú szülők, akik annyira támogatni kívánják gyermekük esetleges új hobbijait, hogy valójában már helyette találják ki az életét, vagy épp A legek legjava, a háromgenerációs történet, amelyben nagymama, anya és lánya mennek egymás idegeire, pedig szeretik egymást, nyugodtan lehet felnőttirodalom, sőt, akár még annak is keserű kicsit - annak ellenére, hogy a történet lapszéleit sok-sok bájos lufi díszíti Anil Tortopnak köszönhetően. Ami mégis könnyeddé teszi a gyűjtemény szövegeit, a finom irónia és az okos történetvezetés.
Így aztán egyszerre szól gyerekhez és felnőtthöz: kiváló olvasmány.

Két teljesen más elbeszéléskötet, ám mindkettő török. Olvasásuk örömére összegyűjtöttem azokat az írásaimat, amelyek szintén török könyvekről, török regényekről szólnak itt, a blogon:
Oya Baydar: Macskakaparás, Libri, 2012
Yaşar Kemal: Az Ararát legendája, Jószöveg, 2012
Tuna Kiremitçi: Minden ima az égbe száll, Jószöveg, 2013
Hatice Meryem: Csak egy hüvelyknyi férjem legyen..., Európa, 2014
Levent Mete: Rika agyában, Typotex, 2014
Birgül Oğuz: HAH!, Typotex, 2016
Akif Pirinçci: Bársonytalpon oson a halál (Felidák), Magyar Könyvklub, 1995
Akif Pirinçci: Francis, Metropolis Media, 2015
Elif Şafak: Fekete tej, Jószöveg, 2011
Ekultura.hu - Horia Ursu: Bécs ostroma
A Bécs ostroma a 2017-es Könyvfesztiválra jelent meg magyarul. Hazájában, Romániában egy évtizeddel korábban, 2007-es megjelenésekor már hangos sikert aratott, s elnyerte a Román Akadémia Ion Creangă irodalmi díját, a Román Írószövetség díját, a Román Írószövetség Kolozsvári fiókjának Év könyve-díját, az Observator cultural folyóirat díját, a Tribuna folyóirat Év könyve-díját, a Familia folyóirat Octav Șuluțiu-díját… 2016-ra pedig a külföld is felfedezte: megjelent francia fordításban, és fordítottak belőle lengyelre is.

Érdekes módon mi, magyarok mégsem figyeltünk fel rá: mindössze a Lettre-ben jelent meg belőle egy rövidebb részlet, amelyet a korabeli kritika nemes egyszerűséggel „postástörténet”-ként határozott meg. Most azonban, hogy végre teljes terjedelemben megismerhető magyarul, talán megérhetjük, miért váltott ki akkora lelkesedést Romániában. Ízig-vérig európai könyv ugyanis, továbbá erdélyi könyv (s mint ilyen, egy kicsit magyar), továbbá van valami hihetetlenül groteszk abban, ahogyan szereplőinek és alakjainak sorsát összefűzi egy hamisítatlan nagyregényben – évtizedekkel a nagyregény-műfaj állítólagos kiürülése után.

Horia Ursu a maga 1948-as születési dátumával maga is korszakok tanúja. Fanyar humorú regénye azonban széles panorámával rajzolja meg Románia (itt pedig különösen Erdély) múltját és jelenét a Monarchia boldog békeidejétől az Erdély „visszatérése” utáni zűrzavaros és tragikus időkön át egészen a ceaușescui szocializmus sötét pillanataiig. Mindezt úgy, hogy a történet nem egy ország, egy régió vagy egy nép története: pusztán néhány, szinte anekdotába illően csetlő-botló, egyszerre tragikus és komikus szereplő életének meséje.

Az idő 1995, a helyszín pedig egy kitalált erdélyi kisváros, Végakna (amely a fülszöveg szerint egyszerre lehet Nagybánya, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyszeben, Gyulafehérvár, Marosújvár és Nagyenyed, de nekem – valószínűleg azért, mert csak kevés helyet ismerek Erdélyben – más párhuzamok is eszembe juttottak), s amely a maga román, osztrák, német, magyar, francia, örmény, zsidó (ha ezt külön kell írni) és szovjet történetével küszködik és birkózik: miközben igyekszik egy tönkrement szocialista ország vidéki fészkéből egy nyugati típusú, modern, kapitalista demokrácia múltjára büszke, s folyamatosan fejlődő vidéki bástyájává válni. Nem sok sikerrel.

Itt mindenkinek van egy története a múltból. Mindenkinek van egy nemkívánatos folt a múltjában. És mindenki büszkélkedhet egy fontos őssel. Bécs ostroma a regény szereplői számára nem a visszavert török támadásokat jelenti a 16-17. században (bár ez közös történelme magyarnak és románnak), s még csak nem is azt a folyamatot, amikor a 19-20. század fordulóján az európaizálódó Bukarest megpróbálta kulturális és gazdasági értelemben is „befogni” Budapestet és „megostromolni” Bécset. Bécs sokkal inkább az elérhetetlen szimbóluma: valami, ami többet és mást jelent, mint a nagybetűs Nyugat. Olyasmit, ami nem Kelet-Európa, nem Közép-Európa, nem mondvacsinált centrális tér és nem periféria. Olyasmit, ami Románia, és a fiktív Végakna számos oknál fogva nem lehet.

De azért nem szabad elkeseredni: a feltűnően rövid és feltűnően hosszú fejezetek váltakozása, a kifejezetten sokatmondó nevű szereplők (Flavius-Tiberiustól Húsvágó úrig) kalandjai időben és térben, a közhelyek furamód nekünk, magyaroknak is ismerős sokasága valahogyan segít megbarátkozni a helyzettel. Azok vagyunk, akik, és ott, ahol élünk. S akár csinálhatjuk jól is a dolgainkat. Horia Ursu regénye keserű fintor, roppant könnyed filozófiai regény, igazi kelet-közép-európai kalandozás. Csak ajánlani tudom.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Horia Ursu: Bécs ostroma
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Hiányolom - Egy kis nyafogás
Mivel alapvetően minden könyvmegjelenés örömmel tölt el, ritkán szokott errefelé morgolódás szerepelni azzal kapcsolatban, mi az, amit nagyon hiányolok, mert sehogyan sem akar megjelenni. Épp ezért elhatároztam, hogy most kiteszek ide egy hiánylistát összes hiányaimról. Csak azért, hogy a búskomorságot felválthassa az új megjelenések felett érzett öröm.
 Hiányolom...
... a Duna Könyvklub újabb Karl May-kötetét: lehetőleg A sziklavár II. részét. Az átgondolt, szép külsejű sorozat kiadói tragédiák és pénzügyi gondok miatt több mint két éve áll. Magam csak abban reménykedem, hogy mivel előfizetők sora fizette be egyben a teljes sorozat árát, talán lesz valahogyan remény a folytatásra. Különben is, Old Shatterhand szerint sose add fel a reményt! 
... egy újabb MesterMűvek kötetet a Delta Visiontől. Három és fél évi szenvedés után az Istár hajója című regény végre beúszott a könyvesboltokba, őszintén szólva azonban én már a sokkal izgalmasabb csemegéknek ígérkező köteteket várnám: Robert E. Howard kereszteseit, Clark Ashton Smith sötét történeteit, Sir Artur Conan Doyle rejtelmeit - és kár, hogy az év első felében erre remény se volt. Persze: majd a másodikban! Akkor jön a Kalandok a Naprendszerben Stanley G. Weinbaumtól!
... a tavaly Magyarországon is megfordult, észt Indrek Hargla következő Melchior-krimijét. Az ötkötetes sorozatból még csak három jelent meg magyarul: nagyon reméltem, hogy talán idén megérkezik a negyedik is, főleg az után, hogy tavaly a szerző is nálunk járt. Sajnos a Metropolis Media ez évi teljes termése (e néven) négy kötetre rúg: nem csodálom, hogy az új Melchior nem fért be közéjük. De talán majd ősszel. 
... bármely kedvenc sorozatomat az IPC-től. A kiadó jelentette meg Stephanie Barron Jane Austen nyomoz detektívtörténeteit, Mary Robinette Kowal fantasys-austeni Bűbájoló történeteit, a Sinobi-rejtélyek címen futni kezdő, de nálunk csak egy kötetet megért japán történelmi krimisorozatot Susan Spanntól... És azután egyiket sem folytatták. Idén újabb történelmi krimivel jelentkeztek (A Figaro-gyilkosságok), ami szintén nagyon tetszik - de már meg sem merek barátkozni a főfigurával, úgysem találkozunk többet...
... Gilbert Keith Chesterton utolsó, új fordításban még meg nem jelent Brown atya-novelláskötetét. Egy évtizeddel ezelőtt az Új Ember Kiadó bátor és pompás ötlete volt, hogy végre olyan kiadásban lehetett olvasni a kis nyomozó papról, amilyet történeteinek szövege és irodalmi jelentősége megérdemelt. Az öt kötet közül az utolsó azonban már nem jelent meg - bár én azóta is (hat éve) várom. Hiszen a türelem is keresztényi erény.
... Robert van Gulik újabb Di bíróról írt történetét. Az angol krimiszerző nem túl szerencsés mifelénk: immár háromszor is leállt műveinek a kiadása. Az ok egyszer sem a művek értéke volt: sokkal inkább a marketing és előre gondolkodás teljes hiánya (sorozat zárókötettel kezdése stb.), a harmadik, igazán pompás széria leállásának oka pedig a nagy reményekkel induló kiadó csődje lett, amely bizonyította, hogy puszta print-on-demand kiadó, bolti terjesztés nélkül nem tud fennmaradni nálunk. Sajnos.
... Ross Macdonald és Raymond Chandler újabb könyvét az Európánál. Itt azonban már reményt sem látok az egykor nagy gondossággal eltervezett és majdnem végigvitt életműsorozatok befejezésére. Hiába, hogy Ross Macdonaldnak mindössze egyetlen Lew Archer-könyve, Chandlernek pedig mindössze 8 elbeszélése maradt ki az Európa sorozatából (egy vagy legfeljebb két kötet), a klasszikus kriminek, úgy tűnik, leáldozott. A jövő Donald Trump írásaié.
Persze sok könyvet megkapok a fentiek helyett: erről tanúskodik az egész blogom.
De most jólesett egy kicsit nyafogni.
Előkészületben 3.
Az időjárás időnként már tökéletesen nyárinak tűnik, ezzel is felhíva minden könyvbarát figyelmét, hogy nemsokára itt a júniusi könyvhét. Idén június 8. és 12. között rendezik Budapesten, a Vörösmarty téren a 88. Ünnepi Könyvhetet (és 16. Gyermekkönyvnapokat). (1) S bár ez a hétvége alapvetően a magyar irodalom diadalmenete, talán a legrangosabb könyvünnep is egyben: így nem csoda, hogy a kiadók ismét sok újdonsággal álltak elő, nemcsak magyar szerzőktől, amellyel jelen lesznek majd a téren. Ezért is, s azért is, mert közben eltelt másfél hónap, az én frissen megjelent, illetve előkészületben lévő, lelkesen figyelt könyveim listájára is felkerült jó pár újabb (még nem egy tucat, egyelőre csak kilenc). Íme.

Walter von der Vogelweide összes versei
Kalligram, megjelenés: június 8.
Márton László hatalmas vállalkozása, a német középkor legegyénibb hangú lovagköltője összes versének tolmácsolása magyarul, úgy tűnik, elérkezett a befejezéséhez. A könyv megjelenése nemcsak egy nemes és hasznos cél elérését jelenti: megszületik az új, magyar Vogelweide is.

Veronika Šikulová: Tulipánból paprika 
L'Harmattan, megjelent 
A szlovák írónőtől, nagy-nagy kedvencemtől, ezúttal novelláskötet jelenik meg a kiadónál. A monumentális családregény, a Menettérti és az Anasoft Litera-díjas, nagyon lírai "mozaikregény", a Hiányos fiasítás után tizenhat összetéveszthetetlen hangú elbeszélést olvashatunk. 

Sir Arthur Conan Doyle: A rémálom szobája és más rejtelmes történetek
Attraktor, megjelent
Ha van kiadó, amelytől nem vártam volna, az bizonyosan az Attraktor, mégis: új Doyle-novelláskötet látott napvilágot nemrég. A tizenkét történet java magyarul még ismeretlen, s bár mindegyik rejtelmes és izgalmas, Holmes nem szerepel bennük. Az életmű nélküle is sok meglepetést tartogat.

Laura Lebow: A Figaro-gyilkosságok
IPC, megjelent
Szeretem a történelmi (detektív)regényeket, s mindig örülök, ha új szerzőt és hőst ismerhetek meg. Ezúttal az előbbi angol krimiírónő és operaimádó, az utóbbi pedig Lorenzo da Ponte, aki - amellett, hogy Mozart librettistája -, ezúttal egy 1786-os, bécsi gyilkossági ügy nyomozásába bonyolódik. 

Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán - Ambrózy báró esetei 3.5 
Könyvmolyképző, megjelent
Egy újabb rövid nyomozás a századfordulós Budapesten! Az 502-es szerelvény, a véres hírű Budapest-Bukarest vonat rejtélye! Ambrózy báró és Hangay Mili újra nyomoz! Számomra biztosnak tűnik a siker: megítélésem szerint minél hosszabb egy Böszörményi-krimi, annál kevésbé tetszik nekem - vagyis minél rövidebb, annál inkább tetszenie kell. Remélem!

Dés László - Geszti Péter: A Pál utcai fiúk - A zenés játék dalai
Móra, megjelent
A Vígszínház tavalyi bemutatója, a Grecsó Krisztián közreműködésével Molnár Ferenc A Pál utcai fiúkjából megalkotott zenés játék, amelynek főszereplője többek közt Wunderlich József és Vecsei H. Miklós, közismerten páratlan és váratlan siker. Ez a füzet a dalokat tartalmazza, kottákkal, képekkel. 

Rejtő Jenő: Tatjána
Szépmíves Könyvek, megjelent
Egy új Rejtő Jenő? Ilyen is van? Egyszer már őszintén megörült a Rejtő-rajongók közössége, amikor kiadásra került a Konzílium az őserdőben című történet (elvileg kisregény, valójában inkább csak novella). Most itt egy újabb kiadatlan kis füzetes: egy kémnős, szerelmes, szovjetes sztori. Várom!
Bihari Péter: Németország és a németek
Kalligram, megjelenés: június 8.
Nehéz a (német) történelmet megismerni, ha még nem ismerjük Bihari Pétert. Pompás könyvei, mint a legendás A 20. század története fiataloknak, A németek - 2000 év Európa közepén, a Lövészárkok a hátországban vagy az 1914 - A nagy háború száz éve megkerülhetetlenek. Mint ez az új kötet is. 

Szekér Nóra: Titkos társaság - A Magyar Testvéri Közösség története
Jaffa, megjelenés: június 7.
A Jaffa történettudományi sorozatának idei második kötetében ismét olyasmi a téma, ami huszadik századi, kibeszéletlen, a magyar közelmúltat érintő, s amiről eddig még nem olvashattunk népszerűen (de szinte tudományosan sem). Történelemkedvelőknek kötelező könyv, ráadásul még jól is néz ki.

Link
Előkészületben 1.
Előkészületben 2. 


(1) Csak aprócska betűkkel szeretném megjegyezni, hogy a hivatalos logó szerint a rendezvény a Vörösmarty-téren (nem pedig a Vörösmarty téren) lesz, s a honlapon időnként 88. Ünnepi könyvhétnek hívják (lehetne 88. ünnepi könyvhét vagy 88. Ünnepi Könyvhét, de ez az öszvér nem), sok program pedig a programlap szerint a Vörösmarty szobornál lesz (nem pedig a Vörösmarty-szobornál). Nem lehetne legalább a könyvünnepi anyagok helyesírását átnézni valakinek, aki még tud írni?
Ekultura.hu - Szabó T. Anna: Törésteszt
Ha sokat várok egy könyvtől, általában egyáltalán nem szokott érdekelni, miként is néz ki. Szabó T. Anna tavaly megjelent novelláskötete, a Törésteszt esetében azonban különösen fontossá vált számomra a történetek csomagolása. A könyvborítón ugyanis egy aranyszőke hajú, ártatlan tekintetű, nagy, kék szemekkel a világba bámuló alvóbaba fényképe látható félközelből, sejtelmes, zöld háttér előtt, súroló fényben: csupa finom, nosztalgikus érzést keltve a nézőben. De nagyon zavaró, hogy játékbabához mérten szokatlanul illetlen, fél vállát mutogató vagy fél válláról lerántott kötött ruhácskát visel, s csak valamiféle maszatos, poros, koszos üveg mögött – vagy netán egy piszkos tükörben tükröződve – láthatjuk őt.

Nem tudom, kinek a választása volt a fotó – egyébként Szilágyi Lenke felvétele – de tökéletesen felkészített arra, ami a könyvben szereplő elbeszéléseket olvasva bekövetkezett bennem: ezekben is makacsul kerestem, sőt, olykor megtalálni véltem szépségeket, finomságokat, nosztalgiákat, de azután mindig kiderült, nem stimmel valami. Sőt, semmi sem stimmel. A szereplők életei, érzelmei, vágyai mind zűrzavarosak és zsákutcások. S ahogyan a képen szereplő babáról is nehéz megmondani, sír-e, vagy csak épp cseppfoltos az üveg, hogy magát kelletve meztelenítette le a vállát, vagy durván letépték a ruháját, ugyanúgy, a kötet írásaiban is ambivalens érzelmek, kusza sorsok, félelmek, agresszió, reményvesztés, csábítás és bánat keveredett.

És mindegyik nőkről szólt: ám valami elképesztő eltávolítással. Olyannal, ami képes rá, hogy higgadtan, szinte riporteri vagy tudósi precizitással szólaltasson meg olyan hangokat, amelyeket fáj elolvasni. S nem kellemesen, zsongítóan fáj, vagy meg- és felszabadító zokogásba kerget, hanem taszít, kínoz, felkavarja a gyomrot, összeszorítja a torkot. Átélhető, mégis nagyon távoli. Tökéletesen mindennapi és tragikus.

Ilyen például a Nevesincs: egy nőtörténet, amelyben Éva egy macskában gyűlöli az egész elrontott és félbetört házasságát. A rövid (alig négyoldalas novella) két részből áll: az első épp addig tart, amikor mi olvasók már azt hisszük, mindent értünk. Talán gyűlöljük Áront, a férjet, a macska ajándékozóját, Éva elhanyagolóját, sőt, talán magát az egyébként rettegő, megalázott macskát is. S tökéletesen tudjuk, mi a helyzet Évával, aki végső utálatában azután rohamot kap a macskától. Ám ekkor gyors vágással repülünk néhány hónapot, s hirtelen be kell látnunk, mindenben tévedtünk. Tizennégy hónap múlva ugyanis, olvashatjuk „pontosan egy éve annak, hogy” Évát „kiengedték a pszichiátriáról”. „Onnan rögtön a nőgyógyászatra küldték, mert kivizsgáláskor kiderült, hogy az iszonyatos önfegyelemmel elnyomott hangulatingadozásainak csak hormonális, de a váratlanul rátörő hányingernek viszont fizikai oka is van: egy méhen kívüli terhesség. Azonnal megműtötték.” A novella befejezésében Éva már lábadozik: kábán, meggyötörten, mégis győztesen alszik. A férje szeretettel nézi. A macska mellégömbölyödik. Semmi „és boldogan élnek, míg meg nem haltak”, semmi cuki cicás giccs: a jövő még teljességgel bizonytalan. De, fejeződik be a novella, „Éva azóta megtűri maga mellett a macskát, akinek még mindig nincs neve. Néha már észre sem veszi. Most mintha mégis: kinyújtja a kezét, és ráteszi az állat hullámzó oldalára. Selymes és meleg.” Hogy ki-mi Nevesincs, a macska? Fogózó? Bűnbak, akire átruházható a félelem? Férjpótlék? Őrangyal? Kisgyerek? Gyógyító? Házassági tanácsadó? Isteni küldött? Maga a véletlen? Csak egy árva kisállat? A tömény kiszolgáltatottság egy kicsi testben? Válasz nincs, azt mindenkinek magának kell kitalálnia. Egy azonban bizonyos: még ez a rövid, lineáris, kínálkozóan állatos történet sem adja könnyen magát. Minden olvasó kigondolhatja belőle magának a saját változatát, a saját rekonstrukcióját arról, mi is történt két szereplőjével.

Még inkább jellemző a balladás sűrítettség és a költői tömörség az igazán sötét hangulatú novellákra, amilyen a Vér vagy a Steril gyulladás. A rövid, komor, talányos címek nem is titkolják, hogy ez a két történet az erőszakról szól: az egyik a lelkiről, a másik a testiről. Szorongás, félelem, rádöbbenés, sajnálat: rengeteg minden ott kavaroghat az olvasójukban. A szöveg azonban könyörtelen: a legvégsőkig visz az úton, néha meglepően brutális keménységgel. Ez tetten érhető azokban a monológokban is, amelyek sajátos szólamukkal, egyéni nyelvhasználatukkal idéznek meg egy-egy jellegzetes szereplőt. A kedvencem ezek közül a Porcelán: a műkörmöslány monológja a szerelemről, amely így fejeződik be: „Nem akarok többet beszélni róla. Csak róla akarok beszélni.” És persze roppanással ér véget: ahogy a porcelán kettétörik.

A majd félszáz elbeszélés ráadásul arra tanít, a minőség nem a mennyiségben rejlik. A lexikon méretű regények sűrűjében jó találkozni egy csendes, halk szavú kötettel, amelyik mer rövid lenni, s minimum kettő, maximum húsz oldalas írásokban beszél el olyasmit, ami abban a pillanatban megtelik indulattal és kellően fontossá válik, amikor odafigyeltünk rá. Káprázatos és könyörtelen kaleidoszkóp. Nem nőirodalom, emberirodalom. Mindenkinek ajánlott.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Szabó T. Anna: Törésteszt
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Indrek Hargla detektívregényei Melchiorról
Ennek a listának már rég el kellett volna készülnie, most pótolom. Hiszen egyik kedvenc könyves detektívem az észt író, Indrek Hargla 2010-ben megalkotott hőse, Melchior, a tallinni patikárius, aki a 15. században nyomoz különféle rejtelmes halálesetek ügyében. Kalandjait magyarul a Metropolis Media jelenteti meg.

Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye, 2013, Apteeker Melchior ja Oleviste mõistatus, 2010
Melchior és a Kerekeskút utca lidérce, 2015, Apteeker Melchior ja Rataskaevu viirastus, 2010
Melchior és a hóhér lánya, 2016, Apteeker Melchior ja timuka tütar, 2011
Apteeker Melchior ja Pirita kägistaja, 2013
Apteeker Melchior ja Tallinna kroonika, 2014
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Rossz a kedvem, így egyszerűen nem tudok írni két pompás könyvről. Ezért a távirati stílust választottam. Mert igenis ajánlani akarom őket.

Sándor Klára: A székely írás reneszánsza
Typotex, 2017
újabb vaskos okos szellemes kötet székely írásról stop
ismétlem székely nem rovás stop
Mátyás király ferencesek krónikák humanizmus történelem nyelvészet stop
szórakoztató meg jó stop
olvasd el stop

1956: Erőszak és emlékezet - Tanulmányok
Szerkesztette: Müller Rolf, Takács Tibor, Tulipán Éva
Jaffa, 2017
jaffa történettudományi sorozata folytatódik stop
benne először konferenciakötet stop
mindszenty recsk székelyföld nagy imre per ötvenhatos fényképek stop
meglepően jó stop
olvasd el stop

A témához kapcsolódó linkek:
Müller Rolf: Politikai rendőrség a Rákosi-korszakban
Takács Tibor: Szoros emberfogás - Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban
Takács Tibor: A párttitkár halála - Egy 1956-os gyilkosság történetei
Tulipán Éva: Ostrom 1956-ban - A Köztársaság tér emlékezete 
A Jaffa Kiadó történettudományi sorozata 
Most olvastam 15. - Még néhány könyv bölcsészeknek (Sándor Klára: A székely írás nyomában, Nyelvrokonság és hunhagyomány)
További linkek (bizonyítandó, hogy több a leves, mint a hús, a link, mint a szöveg):
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény 
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok  
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Ekultura.hu - Lee Child: Esti iskola
Jack Reacher. Egy név, ami szerintem mára már fogalommá vált: egy könyvalak, akit nyugodtan lehet a kétezres évek legkarizmatikusabb irodalmi akcióthriller-hősének hívni. A Reader`s Digest egyik legújabb könyvválogatása, amelyben szerepel Reacher egy rövidített kalandja, egyenesen arról ad hírt a regényhez írt utószóban, hogy a figura rajongói között mára már egyenlő számban akadnak férfiak és nők, vagyis, úgy tűnik, más okból, de az angol születésű amerikai író, Lee Child teremténye egyformán rokonszenves hős a mindkét nembe tartozó olvasótábor számára. Magam biztosan nagyon kedvelem, s mindig lázba hoz, ha egy-egy újabb Jack Reacher-krimi lát napvilágot magyarul. Mint 2017-ben is, amikor megjelent nálunk a huszonegyedik ilyen kötet: az Esti iskola.

Az előző regény, a jelenben játszódó Néma város után Lee Child ezúttal visszarepíti az olvasókat 1996-ba, abba az évbe, amelyben Reacher megvált a hadseregtől és elindult máig tartó, különös, civil vándorútjára. Egy évbe, amikor a világ millenium-pánikban ég a számítógépek ezredfordulós dátum-átállása miatt, s senkinek sincs még fogalma arról, hogy lesz egyszer 2001. szeptember 11. is…

Reachert délelőtt kitüntetik, mégpedig egy szigorúan titkos balkáni akcióért kapja meg a Becsületrendet, délután pedig visszaküldik az iskolapadba. Vagy legalább is ezt pletykálja róla a hadsereg összes őrmestere: hogy elment Virginiába, civil öltözékben, és a katonai rendőrség nevében vesz részt egy tanfolyamon, amelynek témája A legfrissebb igazságügyi szakértői innovációk hatása a különböző bűnüldöző szervek közti együttműködésre.

Valójában azonban a történet egy kis szobával folytatódik, amelyben együtt ül egy FBI-ügynök, egy CIA-elemző és Reacher – majd belép az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója… Amerika ugyanis veszélyben van, ám senki sem tudja, mitől is kellene félni. Csak annyit tudnak, hogy afganisztáni terroristák kapcsolatba kerültek egy amerikaival, aki valamiért százmillió dollárt akar tőlük – és úgy tűnik, hogy igent fognak mondani a pompás üzletre… Ki lehet az amerikai? És mi lehet az, ami a birtokában van és ennyit ér? Hadititok? Hadieszköz? Titkos információ? Zsarolási alap? Mi fenyegeti Amerikát? Mi ellen kellene védekezni? Reacher, a tettek embere végül nekiindul, hogy feleslegesen túlfontolgatott elméleti konstrukciók helyett maga nézzen utána az informátor, az afganisztáni futár és a titokzatos eladó ügyének Hamburgban. Kísérője legkedvesebb munkatársa, a tartózkodó és okos Neagley.

Reachert ezúttal fiatalon látjuk, az előtt, hogy kiábrándult, kilépett egykori katonai rendőrré változott volna, aki az országot járja magányos, békés, civil utazóként. De érdekes módon már most is olyan, mint majd egyszerű polgárként lesz. Okos, találékony, jó emberismerő, tökéletes harcos, aki mégis képes megérteni az embereket és képtelen elviselni a mindenhol jelen lévő gonoszságot: márpedig ebben a könyvben találkozik egészen kisstílű, énközpontú önzéssel és a világot fenyegető, megsemmisítő terrorizmussal is. Ráadásul e kettő, úgy tűnik, kapcsolatban áll egymással.

A csavaros, váratlan fordulatokkal teli, meglepő, és adataiban is érdekfeszítően precíz cselekménybonyolítás mellett a regénynek ismét Lee Child elbeszélő stílusa a legnagyobb erénye. Az, ahogyan a megszállottságig részletező, nagyon objektív, közben mégis szórakoztató, sőt, ironikus szöveget felépíti, ahogyan nem mindennapi hősét ábrázolja, és persze az, ahogy állandóan, szakadatlanul meglep: egy csodásan jellemzett mellékszereplővel, egy filmidézetes kikacsintással, egy tökéletesen objektív akcióleírással, egy szerethető szerelmi jelenettel, egy váratlan bemondással... Ráadásul egy Reacher-könyv úgy tud egy hosszú, sikeres sorozat része lenni, hogy közben nem válik valamiféle folytatásos regénnyé: s friss olvasóit sem zavarja meg állandó visszautalásokkal. Ugyanakkor azok számára, akik már olvastak a korábbi húszból néhány Lee Child-kötetet, akad egy-két rejtett meglepetés jutalmul olvasói hűségükért.

A magam részéről nagyon örülök, hogy Lee Child 1997-től kezdve megbízhatóan, minden évben megír egy kötetet Reacherről – a General Press pedig kiadja őket magyarul. Egy Reacher-regény mindig emlékezetes: vagy a végén belénk hasító megdöbbenés, vagy néhány száraz humorú, ironikus részlet, netán egy harci jelenet vagy egy-egy különleges szereplő olyan erősen megmarad az emberben, hogy talán még akkor is emlékszik rá, ha az adott regénytől már nagyon messze került időben vagy lélekben. Az Esti iskola is épp ezért jó krimi, de egyben kiváló könyv is. Csak ajánlani tudom.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Lee Child: Esti iskola
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Linkek
 
3D a festészetben - avagy az illúzióról, csevegve
Nicolaas Matsier 3D a festészetben című könyvét több kritika is érte a magyar címéért: miért is ad egy kiadó ilyen modern megnevezést egy kötetnek, amely egyszerűen csak festményreprodukciókat tartalmaz az ókortól napjainkig... De vajon mit ajánlanánk helyette? Legyen A szem megtévesztése (mert ez az eredeti, holland címe)? Vagy épp A trompe-l'oeil ('tromplöj'), vagyis a kiejthetetlen művészettörténeti szakszó a jelenségre, amikor egy festő szándékosan rögzít olyan látványt papíron, vásznon, vakolaton, ami becsapja a szemünket és az érzékelésünket? Véleményem szerint a friss megnevezés olyasmire irányítja a figyelmet, ami meglepő: hogy a számítógépes képmanipulációk előtt is létezett élet, festészet és játék a látvánnyal.

Bátornak érzem a címválasztást, ahogy nagyon tetszett a kötet is. Szerzője ugyanis olyan útra vezeti a művészetkedvelőt, amelyen kevesen járnak: a trompe-l'oeil-képeket ugyanis szokás lesajnálni, puszta trükként kevesebbre tartani, mint a nevezetesebb témákat feldolgozó festményeket. Ha azonban az ember sok közismert képet már szeret, talán üdítően hathat rá egy három dimenziósan a vászonról szinte kidomborodó, tömött papírkosár látványa is, amelybe talán maga Madame Pompadour dobott bele egy levelet az előbb. (Louis Tessier: A delfti szemetesedény, 1756)  Állatvédőként megfájdulhat a szíve egy lábánál fogva a szögre akasztott, döglött kakasért, ám ha gondolatban le akarná akasztani a szögről, szembesül vele, hogy pusztán festett látvány, fikció, ami érzelmekre indította. (Melchior D'Hondecoeter: Halott kakas, 1670k.) Műtárgyvédő szándékkal odanyúlhat egy képkerethez, hogy lehessegesse róla a legyet, amely aztán festettnek bizonyul. (Petrus Christus: Egy karthauzi képmása, 1446) Vagy épp szívesen szemügyre venné a parkoló végében a különös alagutat, de kiderül, hogy festett. (Blue Sky: Alagútlátomás egy bank homlokzatán, Columbia, 1975) A trompe-l'oeil, avagy a festészeti 3D szinte egyidős a művészettel: nem csoda, hogy a könyv második elemző írása egy ókori mozaikról szól, amely az étkező takarítatlan padlóját szimulálja: halcsonttal, csigaházzal, félbetört dióval és egerekkel a fehér pádimentumon. (Héraklitosz: Mozaik, 130 után, lásd a könyv holland borítóján)

Matsier kötete ebből áll: képekből és rövid, szellemes, csevegő hangú elemzésükből, ha jól számoltam, kilencvenhatból. Mind meglepő és mulatságos, s javarészt ismeretlen a nagyközönség előtt. Íme néhány kedvencem.

Húzzuk el a függönyt!
(Pompacsendélet függönnyel, Frans van Mieris - Adriaen van der Spelt: Pompacsendélet függönnyel trompe-l'oeil-formában, 1658, The Art Institute of Chicago)

 Egy hamisítatlan trompe-l'oeil
(Samuel van Hoogstratennek sikerült megtévesztenie a császárt, Samuel van Hoogstraten: Trompe-l'oeil csendélet, 1664, Dordrechts Museum)

Politikus rendetlenség
(A Napóleont fenyegető üvegszilánk, Laurent Dabos: Végleges béke Spanyolország és Franciaország között, 1801 után, Musée Marmottan, Párizs)

Mi is a festészet valójában?
(Ez nem egy trompe-l'oeil, René Magritte, La Condition Humaine, 1933, National Gallery, Washington)

 Végül: egy cselesen lélegzetelállító mennyezet
(Az edény a citromfával, Andrea Mantegna: Camera degli Sposi: Oculus, 1461-74, Palazzo Ducale, Mantova)

Az öt kép csak ízelítő a könyvből, amely a Typotex Kiadónál jelent meg 2011-ben. Számomra nagy felfedezés volt az olvasása, lapozgatása: művészettörténeti kirándulás, s egyben annak a felismerése, hogy a vágy az illúziók után - örök.
Témáról témára - Az Árkádia Kiskönyvtár kötetei
A pécsi Kronosz Kiadó újabb vállalkozása az Árkádia Kiskönyvtár, amelynek 2017-ben jelent meg az első kötete. Alcíme alapján "a történelem és irodalom megújításáért" született, s célja, hogy az Árkádia online folyóirat anyagait juttassa el még több olvasóhoz, ezúttal tematikus és nyomtatható formában, s szinte jelképes áron. Úgy gondolom nagy szükség van effélére, hiszen van, aki még mindig kevésbé "bízik" egy online forrásban - legyen bár az a Pécsi Tudományegyetemhez kapcsolható -, mint egy nyomtatott könyvben. Nem is beszélve arról, hogy - írjanak akármennyit a digitális pedagógiai fejlesztésekről és induljon akárhány digitális iskola és mintaiskola program - a pénz és az internet-elérhetőség hiánya miatt egyelőre számos oktatási intézményben életszerűbb az a szituáció, hogy a kiegészítő anyag nem (mindig) tud online formában bekerülni egy órára. Így azután a kis, tudományos ismeretterjesztő kötet diáknak, tanárnak, érettségire készülőnek, pályakezdőnek egyaránt segíthet, de az olyanok érdeklődésére is számot tarthat, akik egyszerűen rövid, okos, modern szemléletű összefoglalást akarnak egy-egy témáról.

Eszmetörténet
2017
Szerkesztette: Dévényi Anna, Gőzsy Zoltán.
Szerzők: Hahner Péter, Majoros István, Bebesi György, Bánkuti Gábor, Vitáry Zsolt.
Kiváló összefoglalás, amelyben különösen a konzervativizmus és a marxizmus legfontosabb gondolatait bemutató, s hatását értékelő tanulmányok voltak a legizgalmasabbak: úgy gondolom, hogy annak, aki most találkozik a témával, egyenesen revelációval érhet fel okos objektivitásuk. Szintén élvezetesre sikerült a fasizmus, nácizmus és más totalitárius szélsőjobboldali eszmék közös és eltérő vonásait összefoglaló írás és a keresztényszocializmus bő forrásanyaggal ellátott elemzése. A szakirodalmi alapozás szükséges és bőséges (a liberalizmus esetében például tíztételes), viszont a tankönyvkritiká(ka)t érdemes lenne átszerkeszteni vagy elhagyni: a jelen műben elemzett kötet például 2012 óta nincs már jelen az oktatásban.
Ekultura.hu - Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Amikor a könyvfesztiváli új megjelenések között válogattam, ez a könyv volt az első, amelyre felfigyeltem. Egy új sorozat, az Európa női szemmel egyik kezdőkötete, egy lengyel írónő regénye: Lidia Amejko A telepi szentek élete című kötete. Könyv a panellakók világáról, a panelek népéről, arról a társadalmi rétegről, amely nálunk, Magyarországon is olyan széles és nagyszámú, s amelybe félig-meddig én is tartozom. Nem az első kötet e különös univerzumról: azonban így, ahogyan Lidia Amejkonak sikerült, talán még senki sem írt róla.

A regény címe ugyanis nem hazudik: ebben a könyvben valóban ájtatos legendákat olvashatunk. Hiszen, mint kiderül, a Jerikó kocsma vonzáskörzetében élő lakótelepiek gyakorlatilag valamennyien szentek és boldogok, bölcsek és mártírok: a munka, az élet és a halál hitvallói. Ebbe az égi társaságba olyanok tartoznak, mint Hurkoló Szent Luca, Fűtő Szent Kaprolal, Pénztárosnő Szent Edit vagy épp Nyugdíjas Szent Egon, de helye van közöttük Szent Kunertának, az Ábrándok Sírásójának, sőt, Ateista Szent Szaniszlónak is.

S hogy milyen a világ, amelyben életüket leélik? Arról érdemes idézni egy újabb telepi szent, Áramkalóz Szent Henyó teremtéstörténetének egy részletét Pálfalvi Lajos pompás fordításában:

Kezdetben vala a nemlétnek betonja. Az örvénylő galaxisokban keverte az Úr, majd vett belőle egy kicsit, és a gondolatait formáiba öntötte – így teremtette a világot.
Elpiszmogott vele, kitikkadt, a hetedik napon alighanem már akart egy kicsit pihenni, még jó!
Nézi, de a galaktikus betonkeverőben még forog egy kevés szürke massza, és úgy megköt mindjárt, mint a szél! (…) Mivel az Úrnak már nem volt semmilyen ötlete, sehol egy forma vagy értelem, kiborította a maradék szürke masszát a világ végén, amikor nem látta senki.
Így keletkezett a Telepünk.”

Ez a kezdet nem sok jót jósol. A telepi szentek azonban mégis élik az életüket, s igyekeznek minden nagy kérdésre választ találni. Például hogy mi az élet értelme? Vagy hogy miért olyan a Telep, mint egy kacsacsőrű emlős? Hogyan lehet az életutunk szétcincált maradékaiból létrehozni emlékeinkben egy teljes, boldog életregényt? Vagy hogy miként lehet megszabadulni mások zavaró gondolataitól?

Minél többet olvasunk el az apró történetek egymásba fűződő sorából, a kis legendákból, amelyek afféle Aranylegendaként (vagy Betonlegendaként) nyájas és oktató hangon igyekeznek átadni a nagybetűs Tudást, telve iróniával és játékkal, annál jobban megismerjük a telep lakóit, s annál jobban magunkra ismerünk bennük.

Ott van például Hekker Szent Adalbert, aki egy ideig segít a Sátánnak abban, hogy meghekkelje a halál mennybéli Hálóját. De vajon mi történik akkor, ha már senki sem fél a halál közeledtétől? Feltűnik a Munkanélküli Pipaszárhal, aki éjszakánként járja a telep ösvényeit, becsönget minden kapucsengőn és beleordítja a nagy kérdést: „EGYÁLTALÁN MINEK VAGYOK ÉN?”. Ám amikor már mindenki túlesett a dologgal kapcsolatos káromkodásain, s lassanként az egész Telepet kezdi hatalmába keríteni a lételméleti töprengés, Pipaszárhal áldozatul esik egy nyúl fülének. Vajon ez is az Úr akarata volt?

Szintén a könyv szereplője Szent Spanglis, aki úgy gondolja, rájött arra, hogyan lehet kitépni a cérnákat az emlékezetből, hogy elfelejtsük, amire nem akarunk emlékezni. Szent Janina O. ezzel szemben képes kedves, szépen szegett gomblyukakat varrni a kérlelhetetlenül bekövetkező halál gombjainak. Az már csak természetes, hogy a mennybe kerülésük előtt mindketten szépszámú vevőkörrel büszkélkedhetnek: kinek nincs manapság szüksége ilyen képességekre! Talán még az Úrnak is: legalább is erre utal, hogy Iparos Szent Simont egyenesen személyesen látogatja meg. A rokkant Simon, aki a negyediken lakik, ahol nincs lift, egész életét a lakásában tölti, és egy maszek megbízásából golyóstollakat, brossokat és fülbevalókat rak össze apró alkatrészekből. Az Úr azonban mást szeretne tőle, „maradt egy halom alkatrész a teremtés után”, azokat kellene összepászintania. És Simon munkához lát: csakhogy egészen más műanyag pisztolyt barkácsolni, illetve összeegyeztetni a szépet és a jót, a halált és az örömet, vagy épp az életet és az értelmet...

A legszomorkásabb története azonban talán A Dunsztosüvegekhez Beszélő Szent Angélának van, aki soha senkinek nem akart problémát okozni, sem a szüleinek, sem a munkaadóinak, sem a szembejövőknek az utcán, sem annak az ismeretlen gazembernek, aki megerőszakolta.

Végül valaki megfojtotta.
És ez minden.
Teljesen el is felejtettük volna, ha nincs a kukásautó, amely minden hétfőn reggel négykor megérkezik, és fölpakolják rá a szemetet. De egyszer kiesett valami a kukából, a földre zuhant, nagy robajjal széttört, valósággal beleremegett a Telep! (…) kivonult a hadsereg egyik utászalakulata. Rohantak is rögtön a szeméttárolóhoz bombát keresni. Keresnek, lesnek, de nem lelnek semmit! Csak tele van minden uborkás-, céklás- és tormásüvegekkel. Mindegyik szép tisztára mosva, a tetejét meg olyan erősen szorították rá, hogy egyáltalán nem tudták lecsavarni róla. Mindegyiket gondosan felcímkézték, a papíron dátum, és mintha valamilyen címet írtak volna rá ceruzával; nézzük például ezt: »December 24., vasalózsinórral vertek, mert eltörtem a kistányért.« (…) A legnagyobb, ötliteres uborkásüvegre meg ezt firkálták: »Azt mondta a körzeti megbízott, hogy én tehetek róla!«

A haraggal, gyűlölettel és fájdalommal teli befőttesüvegeket végül a katonai lőtéren kell felrobbantani, s haragrepeszeik még sokakat megsebesítenek… Vajon hány írónak sikerült ilyen különleges narrációval, ilyen tökéletes személytelenséggel és ilyen felháborító egyszerűséggel szólni a bántalmazottságról?

Lidia Amejko különös legendáriuma, több mint félszáz kis, regénnyé összefonódó elbeszélése egyszerre élvezetes és mélyen szimbolikus, filozofikus olvasmány. Mindenkinek ajánlható, aki nyitott az újdonságokra, a stílusjátékra, a groteszkre és szereti a szép, de kegyetlen történeteket.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Megjegyzés: A bejegyzést kísérő első képen a magyar borító látható. Talán kissé megkérdőjelezhető a rózsaszín alapja, félek, esetleg kevesebb férfiolvasó veszi miatta kézbe ezt az egyébként kőkemény és sötét, vagyis a legkevésbé sem hagyományos értelemben vett "nőies" könyvet. E fenntartás ellenére mégis nagyon tetszik a magyar fedél, örülök, hogy ezt tarthattam a kezemben például a lengyel helyett (amely a bejegyzés negyedik képe). Különös még, hogy több helyen a net egy türkizkék magyar borítót hoz fel a címhez, vélhetően egy korábbi tervet (lásd harmadik kép), amelyen még kevesebb az ablak és sokkal rendezettebb az összkép. A magam részéről örülök, hogy az ablakok megsokasodtak: a végleges magyar borító szerintem minden púderszín ellenére tökéletesen kifejez valamit a beltartalomból.
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
A mai bejegyzés két igazán tehetséges magyar szerzőről szól. Tavaly jelent meg Varró Dániel harmadik "felnőttverseskönyve" és egy új Rejtő-emlékkötet. Mindkettő bekerült a 2016-os év legjobb könyvei közé - legalább is szerintem.

Varró Dániel: Mi lett hova?
Jelenkor, 2016
Amikor először kinyithattam Varró Dániel új, 2016-os verseskönyvét, amely a Mi lett hova? címre hallgat, megörültem. És ez az öröm azóta is tart. Ahányszor csak újra beleolvasok a könyvbe, vagy eszembe jut belőle egy sor, vagy csak visszagondolok az első olvasására, azonnal eltölt az elégedettség, az öröm, sőt, időnként a hangos nevetés is rám jön.
Varró Dánielről le szokták írni a kritikusok, hogy elképesztően bravúros szövegcsináló és rímfaragó, s az a zseniális könnyedség és játékosság, amellyel ifjú tehetségként 1999-ben váratlanul és feledhetetlenül befutott a Bögre azúr című kötetével, máig kitart, továbbá könnyen megkedvelhető és könnyen fogyasztható költővé teszi őt. Trendivé, de talán nem eléggé fontossá, kedvenccé, de talán nem elég komolyan vehetővé – egyesek szerint.
Nos, a bravúrossággal és a zsenialitással teljes mértékben egyet értek, azzal azonban már semmiképpen, hogy Varró Dániel új kötetében, vagy az eggyel korábbi, felnőtteknek írt könyvében, a 2007-es Szívdesszertben nemcsak könnyed versek lennének, de könnyűek is. A Mi lett hova? olyan verseket tartalmaz, amelyeket magától értetődő természetességgel lehet elolvasni, sőt, felolvasni, befogadni, megérteni vagy átélni, mégis mély nyomokat hagynak a képzeletünkben vagy a lelkünkön. Az egész kötet telis-tele van olyan versekkel, amelyek látszólag csak apróságok, könnyed tréfák, egy átlagember lírai önéletrajzának rímbravúrokkal teleszórt lapjai, posztmodern tisztelgések, vers-újraírások Dantétól Arany Jánosig, Shakespeare-től Villonig, Basótól Babitsig. Valójában azonban egy tökéletesen öntörvényű költőegyéniség könyvét olvashatjuk, amelyiket ráadásul először muszáj úgy kézbe venni, mint egy verses regényt, vagy netán eposzt, hiszen hat „fejezetével”, előhangjával, utóhangjával és részkezdő, mottószerű szösszeneteivel és verseivel mindenképpen azt követeli, hogy először egy ilyen rend fölé helyezett rendben olvassuk el… Aztán persze jöhet a lapozgatás: a rácsodálkozás egy virtuális trubadúrdalra, egy szesztinára, amelynek bűvész-rímelése már a költőt is untatja, egy igazi kávéházi versre, amely tökéletesen nyugatos, ám benne „zsongó háttérzaj meg wifi van”, néhány csodás makámára, egy professzionálisan szerelmes makaróniversre, vagy épp minden idők legelszabadultabb szabadversére, amelyik szerint „a költészet nyilvános sztriptíz”.
Az én kedvencem a kötetből a Hitvesi líra ciklus lett. Egy azonban bizonyos: mindenki talál benne olyan darabot, amit eltehet magának a legjobb versei közé. Varró Dániel hamisítatlan kortárs költő: örülök, hogy a kortársa lehetek.

Thuróczy Gergely: A megtalált tragédia - Rejtő Jenő emlékére
Szépmíves Könyvek, 2016
Nagyon szeretem Rejtő Jenőt. Hogy miért és hogyan, arról már a blog fennállásának második évében is írtam egy összefoglalót Rejtő Jenő, P. Howard, Gibson Lavery és a többiek címmel. E rajongás következménye, hogy évente-kétévente rám jön a Rejtő-láz, s ilyenkor mindenképpen el kell olvasnom a kedvenc Rejtő-regényeimet, sőt, néha az egész életművet is. (Rejtő regényeiről és kisregényeiről itt adtam összefoglalást.)
Legutóbb akkor tört rám a Rejtő-mánia, amikor a Csengőkert Kiadó jóvoltából egységes, szép (jó árú, de nem olcsó megoldású) köntösben napvilágot látott az összes Rejtő-nagyregény. (Ezzel kapcsolatos élményeimről és örömeimről itt írtam. Abban sajnos azóta is hiába reménykedem, hogy veszik a fáradságot, s mondjuk, hármas csoportokban kiadják a kisregényeket is, hiánytalanul.)
2016-ban azonban végre új tápot kaphatott a rajongásom, hiszen a Szépmíves Kiadó egy csodálatos Rejtő-emlékkötettel állt elő, amelyet a korábbi, kis példányszámú, hasonló könyvet, Az ellopott tragédiát jegyző Thuróczy Gergely írt és állított össze. A könyvben aprólékos és pontos áttekintést kaphatunk Rejtő Jenő életéről, annak minden igazolható tényéről, születéséről, felnövekvéséről, ifjúkori európai és más utazásairól, színdarabszerzői és újságírói karrierjének megindulásáról, írói befutásáról, házasságairól, népszerűségéről, életéről a zsidótörvények évtizedében és a háború alatt, haláláról, halála utáni népszerűségéről, s máig ható legendájáról. Thuróczy gondos kutatásainak köszönhetően rengeteg legendát megcáfol, számos sokkal izgalmasabb, ám merő véletlenségből igaz történetet viszont hozzátesz az író legendáriumához. Teljes bibliográfiáját nyújtja a Rejtő-műveknek (sokkal jobbat és alaposabbat, mint amilyen a régebbi kötetben szerepelt), továbbá közöl több, először Az ellopott tragédiában megjelent Rejtő-munkát, így a többek által kisregénynek hívott (de valójában csak huszonnyolc oldalas) Konzílium az őserdőben című írást is.
A könyv izgalmas, szép, ám kissé terhes olvasmány volt, forgatása közben ugyanis mindvégig nehezen szabadultam attól az érzéstől, mi mindent söpört el az indokolatlan nemzeti gőg és akarat, amely helyeselte a II. világháborút: egy európai mintájú, bohém, modern és életörömmel teli világot, s különös szerzőjét, a félbetört pályája ellenére is a zsenialitást felmutató Rejtő Jenőt.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény 
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok 
Ekultura.hu - Zdeněk Svěrák: Kettős látás
Ha emlékezetes könyvet keresnék, nagy valószínűséggel nem Zdeněk Svěrák szerény megjelenésű, új novelláskötetét, a Kettős látást venném le a könyvesbolti polcról először. És – nagyot tévednék! A kis, szürke, puha kötéses novellagyűjtemény, fedelén egy régi, piros, prágai villamos fényképével tényleg nem tűnik jelentős kötetnek. Pedig az: még csak egyszer állt módomban elolvasni, de máris érzem, ahogy egyes mondatai és képei bevésődnek az emlékezetembe, és nem tudok tőlük szabadulni.

Számomra a Kettős látás történeteit három dolog köti össze. Az első a kissé szomorkás, kissé jóvátehetetlen hangulat, amely betölti ezeket a rövid írásokat: telve vannak elmulasztott, soha vissza nem jövő alkalmakkal, egykor birtokolt, de mára elvesztett dolgokkal, egykor félreismert, s mára már csak túl későn megértett emberekkel. A második közös dolog a novellákban szereplő időugrások sorozata: némelyik történet segítségével ugyanis az 1930-as, 1950-es vagy 1960-as évekig is visszaugorhatunk az időben. Ám a mozaikos szerkesztésmód miatt ez sohasem a kiszámított rendben történik, s mindig a jelen eseményeivel váltakozva jelennek meg előttünk a múltbeli történések. Végül a harmadik közös a kilenc rövid elbeszélésben, hogy valamennyien mindennapi apróságokról szólnak. Annyira hétköznapiak, hogy ha egy írótábor ötletbörzéjén felvetné valaki a témájukat, a közönség nagy része valószínűleg nem is értené, mit lehet erről írni – legalább is olyat, ami bevésődik a lelkünkbe.

Pedig a cseh író történetei talán ettől igazán pompásak: hogy számára egy osztálytalálkozó, egy vonatút, egy bevásárlás, egy villamosutazás, egy fürdőhelyi üdülés vagy épp egyetlen kórházi este is tartogat annyi megdöbbentő, különleges, furcsa, groteszk, lírai vagy épp fantasztikus eseményt, amelyből már kikerekedik egy sajátos hangulatú, különleges képekkel fűszerezett novella.

A Betlehemi láng például egy szellemi fogyatékos fiú monológja. Péteré, aki igyekszik megfelelni az elvárásoknak, aki lelkesen gyártja az etetőket és madárodúkat a védett műhelyben, s aki nagyon szeretne „jó megfigyeléseket” mondani szeretve tisztelt apjának, hogy az megdicsérje őt. Ehelyett azonban valahogy mindig olyan dolgok csúsznak ki a száján, amelyeket valamiért semmiképpen sem lett volna szabad kimondani. Vajon képes lesz-e egy, egyetlen egy nagy titkot megtartani, a Betlehemből érkezett szent lánggal kapcsolatosan? És vajon megérti-e, miért hazudnak a felnőttek, ha egyébként szerintük tilos hazudni?

Egészen más szerkesztésű novella Az osztálytalálkozó, amelyben több mint ötven év elteltével gyűlik össze egy osztály maradéka osztályfőnökük, az örökifjú, ám beszéd közben néha már el-elszunyókáló tanár úr lakásán. Sorra jönnek a nosztalgikus idézgetések, s az anekdoták a nagy mellű lányokról és a kvarclámpára cserélt villanyégőről, míg aztán a tanfelügyelő látogatásának és Sztálin halálának a sztorija egy kissé összeszorítja az ember torkát: hiszen ahol diktatúra van, ott az iskolákban is zsarnokság van… Ám a novella csúcspontja mégsem ez, hanem egy rég halott tanár jellemének felfejtése. Vajon valóban igaz, hogy „A tanár számára az osztály a színpad, a tanári a színházi öltöző. Ott az oktató letörli a festéket és kibújik a szerepéből.”?

Szerepel a könyvben egy A bevásárlás című elbeszélés is, talán a legnagyobb kedvencem az egész gyűjteményből. Jelenbeli története semmi más, mint egy nagy vásárlás, a – hetvenen felüli – férj és feleség körútja egy szupermarketben. Ez a történetszál igencsak humoros: a férjet látjuk a feleség szemszögéből, „egy újabb csirkemellet nyújt, mutatóujjával böködi a ráfeszülő fóliát.
– Látod ezt?
– Mit? – kérdezem.
– Négy porció. Mindegyikben három van, ebben négy. És az ára, nézd csak meg: hetvenkilenc korona ötven. Ebben meg csak három darab van, és kerek nyolcvan koronát kérnek érte.
– Azért, mert a súlya számít, nem az, hogy hány darab – mondom neki.
– Te már csak tudod! Te meg az az okos fejed – szavalja a leghülyébb mondatot, amit csak ismer, és bedobja a kocsiba a csirkemellet. Aztán észreveszi, hogy már van ott egy és nekem esik: – Ez meg mit keres itt?
– Ez az, amit először ideadtál.
– Csak egyet viszünk, nem kettőt! Még mit nem! – mondja és visszadobja a csomagot a pultba, hogy csak úgy cuppan.
Csakhogy amilyen rosszul lát, a négyadagosat dobta vissza.
Gondoltam, hagyom annyiban, de otthon úgyis rájött volna, és megint minden az én hibám lenne, ezért így szóltam:
– Nem zavar, hogy a legutóbbi felfedezésedet tetted vissza?
Ez az elevenébe vágott.
– Mert folyton belebeszélsz!

A történet azonban nemcsak efféle mélyen igaz vidámságokkal van tele. Mert az, hogy a fent emlegetett férj ki is, pontosabban a múltbeli történetszál két lehetséges egykori férjjelöltje közül melyik, az csak a novella legvégén derül ki. Ahogyan az is, lehetséges-e, hogy valaki idős korára, egy valamiképpen mégiscsak együtt leélt élet után hirtelen színtiszta gyűlölettel nézzen a társára? Vajon hogyan lehet így tovább élni?

Zdeněk Svěrák elbeszélései igazi kamaradarabok. Szóljanak azonban a kettős látás gyötrelmeiről, egy titokzatos, égiek rendelte szerelemről, áprilisi babonákról vagy a világ legrendesebb taxisofőrjéről, közös bennük, hogy remek szórakozást nyújtanak, elgondolkodtatnak és bevésődnek az elménkbe.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Zdeněk Svěrák: Kettős látás
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én