Ekultura.hu - Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Amikor a könyvfesztiváli új megjelenések között válogattam, ez a könyv volt az első, amelyre felfigyeltem. Egy új sorozat, az Európa női szemmel egyik kezdőkötete, egy lengyel írónő regénye: Lidia Amejko A telepi szentek élete című kötete. Könyv a panellakók világáról, a panelek népéről, arról a társadalmi rétegről, amely nálunk, Magyarországon is olyan széles és nagyszámú, s amelybe félig-meddig én is tartozom. Nem az első kötet e különös univerzumról: azonban így, ahogyan Lidia Amejkonak sikerült, talán még senki sem írt róla.

A regény címe ugyanis nem hazudik: ebben a könyvben valóban ájtatos legendákat olvashatunk. Hiszen, mint kiderül, a Jerikó kocsma vonzáskörzetében élő lakótelepiek gyakorlatilag valamennyien szentek és boldogok, bölcsek és mártírok: a munka, az élet és a halál hitvallói. Ebbe az égi társaságba olyanok tartoznak, mint Hurkoló Szent Luca, Fűtő Szent Kaprolal, Pénztárosnő Szent Edit vagy épp Nyugdíjas Szent Egon, de helye van közöttük Szent Kunertának, az Ábrándok Sírásójának, sőt, Ateista Szent Szaniszlónak is.

S hogy milyen a világ, amelyben életüket leélik? Arról érdemes idézni egy újabb telepi szent, Áramkalóz Szent Henyó teremtéstörténetének egy részletét Pálfalvi Lajos pompás fordításában:

Kezdetben vala a nemlétnek betonja. Az örvénylő galaxisokban keverte az Úr, majd vett belőle egy kicsit, és a gondolatait formáiba öntötte – így teremtette a világot.
Elpiszmogott vele, kitikkadt, a hetedik napon alighanem már akart egy kicsit pihenni, még jó!
Nézi, de a galaktikus betonkeverőben még forog egy kevés szürke massza, és úgy megköt mindjárt, mint a szél! (…) Mivel az Úrnak már nem volt semmilyen ötlete, sehol egy forma vagy értelem, kiborította a maradék szürke masszát a világ végén, amikor nem látta senki.
Így keletkezett a Telepünk.”

Ez a kezdet nem sok jót jósol. A telepi szentek azonban mégis élik az életüket, s igyekeznek minden nagy kérdésre választ találni. Például hogy mi az élet értelme? Vagy hogy miért olyan a Telep, mint egy kacsacsőrű emlős? Hogyan lehet az életutunk szétcincált maradékaiból létrehozni emlékeinkben egy teljes, boldog életregényt? Vagy hogy miként lehet megszabadulni mások zavaró gondolataitól?

Minél többet olvasunk el az apró történetek egymásba fűződő sorából, a kis legendákból, amelyek afféle Aranylegendaként (vagy Betonlegendaként) nyájas és oktató hangon igyekeznek átadni a nagybetűs Tudást, telve iróniával és játékkal, annál jobban megismerjük a telep lakóit, s annál jobban magunkra ismerünk bennük.

Ott van például Hekker Szent Adalbert, aki egy ideig segít a Sátánnak abban, hogy meghekkelje a halál mennybéli Hálóját. De vajon mi történik akkor, ha már senki sem fél a halál közeledtétől? Feltűnik a Munkanélküli Pipaszárhal, aki éjszakánként járja a telep ösvényeit, becsönget minden kapucsengőn és beleordítja a nagy kérdést: „EGYÁLTALÁN MINEK VAGYOK ÉN?”. Ám amikor már mindenki túlesett a dologgal kapcsolatos káromkodásain, s lassanként az egész Telepet kezdi hatalmába keríteni a lételméleti töprengés, Pipaszárhal áldozatul esik egy nyúl fülének. Vajon ez is az Úr akarata volt?

Szintén a könyv szereplője Szent Spanglis, aki úgy gondolja, rájött arra, hogyan lehet kitépni a cérnákat az emlékezetből, hogy elfelejtsük, amire nem akarunk emlékezni. Szent Janina O. ezzel szemben képes kedves, szépen szegett gomblyukakat varrni a kérlelhetetlenül bekövetkező halál gombjainak. Az már csak természetes, hogy a mennybe kerülésük előtt mindketten szépszámú vevőkörrel büszkélkedhetnek: kinek nincs manapság szüksége ilyen képességekre! Talán még az Úrnak is: legalább is erre utal, hogy Iparos Szent Simont egyenesen személyesen látogatja meg. A rokkant Simon, aki a negyediken lakik, ahol nincs lift, egész életét a lakásában tölti, és egy maszek megbízásából golyóstollakat, brossokat és fülbevalókat rak össze apró alkatrészekből. Az Úr azonban mást szeretne tőle, „maradt egy halom alkatrész a teremtés után”, azokat kellene összepászintania. És Simon munkához lát: csakhogy egészen más műanyag pisztolyt barkácsolni, illetve összeegyeztetni a szépet és a jót, a halált és az örömet, vagy épp az életet és az értelmet...

A legszomorkásabb története azonban talán A Dunsztosüvegekhez Beszélő Szent Angélának van, aki soha senkinek nem akart problémát okozni, sem a szüleinek, sem a munkaadóinak, sem a szembejövőknek az utcán, sem annak az ismeretlen gazembernek, aki megerőszakolta.

Végül valaki megfojtotta.
És ez minden.
Teljesen el is felejtettük volna, ha nincs a kukásautó, amely minden hétfőn reggel négykor megérkezik, és fölpakolják rá a szemetet. De egyszer kiesett valami a kukából, a földre zuhant, nagy robajjal széttört, valósággal beleremegett a Telep! (…) kivonult a hadsereg egyik utászalakulata. Rohantak is rögtön a szeméttárolóhoz bombát keresni. Keresnek, lesnek, de nem lelnek semmit! Csak tele van minden uborkás-, céklás- és tormásüvegekkel. Mindegyik szép tisztára mosva, a tetejét meg olyan erősen szorították rá, hogy egyáltalán nem tudták lecsavarni róla. Mindegyiket gondosan felcímkézték, a papíron dátum, és mintha valamilyen címet írtak volna rá ceruzával; nézzük például ezt: »December 24., vasalózsinórral vertek, mert eltörtem a kistányért.« (…) A legnagyobb, ötliteres uborkásüvegre meg ezt firkálták: »Azt mondta a körzeti megbízott, hogy én tehetek róla!«

A haraggal, gyűlölettel és fájdalommal teli befőttesüvegeket végül a katonai lőtéren kell felrobbantani, s haragrepeszeik még sokakat megsebesítenek… Vajon hány írónak sikerült ilyen különleges narrációval, ilyen tökéletes személytelenséggel és ilyen felháborító egyszerűséggel szólni a bántalmazottságról?

Lidia Amejko különös legendáriuma, több mint félszáz kis, regénnyé összefonódó elbeszélése egyszerre élvezetes és mélyen szimbolikus, filozofikus olvasmány. Mindenkinek ajánlható, aki nyitott az újdonságokra, a stílusjátékra, a groteszkre és szereti a szép, de kegyetlen történeteket.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Lidia Amejko: A telepi szentek élete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Megjegyzés: A bejegyzést kísérő első képen a magyar borító látható. Talán kissé megkérdőjelezhető a rózsaszín alapja, félek, esetleg kevesebb férfiolvasó veszi miatta kézbe ezt az egyébként kőkemény és sötét, vagyis a legkevésbé sem hagyományos értelemben vett "nőies" könyvet. E fenntartás ellenére mégis nagyon tetszik a magyar fedél, örülök, hogy ezt tarthattam a kezemben például a lengyel helyett (amely a bejegyzés negyedik képe). Különös még, hogy több helyen a net egy türkizkék magyar borítót hoz fel a címhez, vélhetően egy korábbi tervet (lásd harmadik kép), amelyen még kevesebb az ablak és sokkal rendezettebb az összkép. A magam részéről örülök, hogy az ablakok megsokasodtak: a végleges magyar borító szerintem minden púderszín ellenére tökéletesen kifejez valamit a beltartalomból.
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
A mai bejegyzés két igazán tehetséges magyar szerzőről szól. Tavaly jelent meg Varró Dániel harmadik "felnőttverseskönyve" és egy új Rejtő-emlékkötet. Mindkettő bekerült a 2016-os év legjobb könyvei közé - legalább is szerintem.

Varró Dániel: Mi lett hova?
Jelenkor, 2016
Amikor először kinyithattam Varró Dániel új, 2016-os verseskönyvét, amely a Mi lett hova? címre hallgat, megörültem. És ez az öröm azóta is tart. Ahányszor csak újra beleolvasok a könyvbe, vagy eszembe jut belőle egy sor, vagy csak visszagondolok az első olvasására, azonnal eltölt az elégedettség, az öröm, sőt, időnként a hangos nevetés is rám jön.
Varró Dánielről le szokták írni a kritikusok, hogy elképesztően bravúros szövegcsináló és rímfaragó, s az a zseniális könnyedség és játékosság, amellyel ifjú tehetségként 1999-ben váratlanul és feledhetetlenül befutott a Bögre azúr című kötetével, máig kitart, továbbá könnyen megkedvelhető és könnyen fogyasztható költővé teszi őt. Trendivé, de talán nem eléggé fontossá, kedvenccé, de talán nem elég komolyan vehetővé – egyesek szerint.
Nos, a bravúrossággal és a zsenialitással teljes mértékben egyet értek, azzal azonban már semmiképpen, hogy Varró Dániel új kötetében, vagy az eggyel korábbi, felnőtteknek írt könyvében, a 2007-es Szívdesszertben nemcsak könnyed versek lennének, de könnyűek is. A Mi lett hova? olyan verseket tartalmaz, amelyeket magától értetődő természetességgel lehet elolvasni, sőt, felolvasni, befogadni, megérteni vagy átélni, mégis mély nyomokat hagynak a képzeletünkben vagy a lelkünkön. Az egész kötet telis-tele van olyan versekkel, amelyek látszólag csak apróságok, könnyed tréfák, egy átlagember lírai önéletrajzának rímbravúrokkal teleszórt lapjai, posztmodern tisztelgések, vers-újraírások Dantétól Arany Jánosig, Shakespeare-től Villonig, Basótól Babitsig. Valójában azonban egy tökéletesen öntörvényű költőegyéniség könyvét olvashatjuk, amelyiket ráadásul először muszáj úgy kézbe venni, mint egy verses regényt, vagy netán eposzt, hiszen hat „fejezetével”, előhangjával, utóhangjával és részkezdő, mottószerű szösszeneteivel és verseivel mindenképpen azt követeli, hogy először egy ilyen rend fölé helyezett rendben olvassuk el… Aztán persze jöhet a lapozgatás: a rácsodálkozás egy virtuális trubadúrdalra, egy szesztinára, amelynek bűvész-rímelése már a költőt is untatja, egy igazi kávéházi versre, amely tökéletesen nyugatos, ám benne „zsongó háttérzaj meg wifi van”, néhány csodás makámára, egy professzionálisan szerelmes makaróniversre, vagy épp minden idők legelszabadultabb szabadversére, amelyik szerint „a költészet nyilvános sztriptíz”.
Az én kedvencem a kötetből a Hitvesi líra ciklus lett. Egy azonban bizonyos: mindenki talál benne olyan darabot, amit eltehet magának a legjobb versei közé. Varró Dániel hamisítatlan kortárs költő: örülök, hogy a kortársa lehetek.

Thuróczy Gergely: A megtalált tragédia - Rejtő Jenő emlékére
Szépmíves Könyvek, 2016
Nagyon szeretem Rejtő Jenőt. Hogy miért és hogyan, arról már a blog fennállásának második évében is írtam egy összefoglalót Rejtő Jenő, P. Howard, Gibson Lavery és a többiek címmel. E rajongás következménye, hogy évente-kétévente rám jön a Rejtő-láz, s ilyenkor mindenképpen el kell olvasnom a kedvenc Rejtő-regényeimet, sőt, néha az egész életművet is. (Rejtő regényeiről és kisregényeiről itt adtam összefoglalást.)
Legutóbb akkor tört rám a Rejtő-mánia, amikor a Csengőkert Kiadó jóvoltából egységes, szép (jó árú, de nem olcsó megoldású) köntösben napvilágot látott az összes Rejtő-nagyregény. (Ezzel kapcsolatos élményeimről és örömeimről itt írtam. Abban sajnos azóta is hiába reménykedem, hogy veszik a fáradságot, s mondjuk, hármas csoportokban kiadják a kisregényeket is, hiánytalanul.)
2016-ban azonban végre új tápot kaphatott a rajongásom, hiszen a Szépmíves Kiadó egy csodálatos Rejtő-emlékkötettel állt elő, amelyet a korábbi, kis példányszámú, hasonló könyvet, Az ellopott tragédiát jegyző Thuróczy Gergely írt és állított össze. A könyvben aprólékos és pontos áttekintést kaphatunk Rejtő Jenő életéről, annak minden igazolható tényéről, születéséről, felnövekvéséről, ifjúkori európai és más utazásairól, színdarabszerzői és újságírói karrierjének megindulásáról, írói befutásáról, házasságairól, népszerűségéről, életéről a zsidótörvények évtizedében és a háború alatt, haláláról, halála utáni népszerűségéről, s máig ható legendájáról. Thuróczy gondos kutatásainak köszönhetően rengeteg legendát megcáfol, számos sokkal izgalmasabb, ám merő véletlenségből igaz történetet viszont hozzátesz az író legendáriumához. Teljes bibliográfiáját nyújtja a Rejtő-műveknek (sokkal jobbat és alaposabbat, mint amilyen a régebbi kötetben szerepelt), továbbá közöl több, először Az ellopott tragédiában megjelent Rejtő-munkát, így a többek által kisregénynek hívott (de valójában csak huszonnyolc oldalas) Konzílium az őserdőben című írást is.
A könyv izgalmas, szép, ám kissé terhes olvasmány volt, forgatása közben ugyanis mindvégig nehezen szabadultam attól az érzéstől, mi mindent söpört el az indokolatlan nemzeti gőg és akarat, amely helyeselte a II. világháborút: egy európai mintájú, bohém, modern és életörömmel teli világot, s különös szerzőjét, a félbetört pályája ellenére is a zsenialitást felmutató Rejtő Jenőt.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény 
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok 
Ekultura.hu - Zdeněk Svěrák: Kettős látás
Ha emlékezetes könyvet keresnék, nagy valószínűséggel nem Zdeněk Svěrák szerény megjelenésű, új novelláskötetét, a Kettős látást venném le a könyvesbolti polcról először. És – nagyot tévednék! A kis, szürke, puha kötéses novellagyűjtemény, fedelén egy régi, piros, prágai villamos fényképével tényleg nem tűnik jelentős kötetnek. Pedig az: még csak egyszer állt módomban elolvasni, de máris érzem, ahogy egyes mondatai és képei bevésődnek az emlékezetembe, és nem tudok tőlük szabadulni.

Számomra a Kettős látás történeteit három dolog köti össze. Az első a kissé szomorkás, kissé jóvátehetetlen hangulat, amely betölti ezeket a rövid írásokat: telve vannak elmulasztott, soha vissza nem jövő alkalmakkal, egykor birtokolt, de mára elvesztett dolgokkal, egykor félreismert, s mára már csak túl későn megértett emberekkel. A második közös dolog a novellákban szereplő időugrások sorozata: némelyik történet segítségével ugyanis az 1930-as, 1950-es vagy 1960-as évekig is visszaugorhatunk az időben. Ám a mozaikos szerkesztésmód miatt ez sohasem a kiszámított rendben történik, s mindig a jelen eseményeivel váltakozva jelennek meg előttünk a múltbeli történések. Végül a harmadik közös a kilenc rövid elbeszélésben, hogy valamennyien mindennapi apróságokról szólnak. Annyira hétköznapiak, hogy ha egy írótábor ötletbörzéjén felvetné valaki a témájukat, a közönség nagy része valószínűleg nem is értené, mit lehet erről írni – legalább is olyat, ami bevésődik a lelkünkbe.

Pedig a cseh író történetei talán ettől igazán pompásak: hogy számára egy osztálytalálkozó, egy vonatút, egy bevásárlás, egy villamosutazás, egy fürdőhelyi üdülés vagy épp egyetlen kórházi este is tartogat annyi megdöbbentő, különleges, furcsa, groteszk, lírai vagy épp fantasztikus eseményt, amelyből már kikerekedik egy sajátos hangulatú, különleges képekkel fűszerezett novella.

A Betlehemi láng például egy szellemi fogyatékos fiú monológja. Péteré, aki igyekszik megfelelni az elvárásoknak, aki lelkesen gyártja az etetőket és madárodúkat a védett műhelyben, s aki nagyon szeretne „jó megfigyeléseket” mondani szeretve tisztelt apjának, hogy az megdicsérje őt. Ehelyett azonban valahogy mindig olyan dolgok csúsznak ki a száján, amelyeket valamiért semmiképpen sem lett volna szabad kimondani. Vajon képes lesz-e egy, egyetlen egy nagy titkot megtartani, a Betlehemből érkezett szent lánggal kapcsolatosan? És vajon megérti-e, miért hazudnak a felnőttek, ha egyébként szerintük tilos hazudni?

Egészen más szerkesztésű novella Az osztálytalálkozó, amelyben több mint ötven év elteltével gyűlik össze egy osztály maradéka osztályfőnökük, az örökifjú, ám beszéd közben néha már el-elszunyókáló tanár úr lakásán. Sorra jönnek a nosztalgikus idézgetések, s az anekdoták a nagy mellű lányokról és a kvarclámpára cserélt villanyégőről, míg aztán a tanfelügyelő látogatásának és Sztálin halálának a sztorija egy kissé összeszorítja az ember torkát: hiszen ahol diktatúra van, ott az iskolákban is zsarnokság van… Ám a novella csúcspontja mégsem ez, hanem egy rég halott tanár jellemének felfejtése. Vajon valóban igaz, hogy „A tanár számára az osztály a színpad, a tanári a színházi öltöző. Ott az oktató letörli a festéket és kibújik a szerepéből.”?

Szerepel a könyvben egy A bevásárlás című elbeszélés is, talán a legnagyobb kedvencem az egész gyűjteményből. Jelenbeli története semmi más, mint egy nagy vásárlás, a – hetvenen felüli – férj és feleség körútja egy szupermarketben. Ez a történetszál igencsak humoros: a férjet látjuk a feleség szemszögéből, „egy újabb csirkemellet nyújt, mutatóujjával böködi a ráfeszülő fóliát.
– Látod ezt?
– Mit? – kérdezem.
– Négy porció. Mindegyikben három van, ebben négy. És az ára, nézd csak meg: hetvenkilenc korona ötven. Ebben meg csak három darab van, és kerek nyolcvan koronát kérnek érte.
– Azért, mert a súlya számít, nem az, hogy hány darab – mondom neki.
– Te már csak tudod! Te meg az az okos fejed – szavalja a leghülyébb mondatot, amit csak ismer, és bedobja a kocsiba a csirkemellet. Aztán észreveszi, hogy már van ott egy és nekem esik: – Ez meg mit keres itt?
– Ez az, amit először ideadtál.
– Csak egyet viszünk, nem kettőt! Még mit nem! – mondja és visszadobja a csomagot a pultba, hogy csak úgy cuppan.
Csakhogy amilyen rosszul lát, a négyadagosat dobta vissza.
Gondoltam, hagyom annyiban, de otthon úgyis rájött volna, és megint minden az én hibám lenne, ezért így szóltam:
– Nem zavar, hogy a legutóbbi felfedezésedet tetted vissza?
Ez az elevenébe vágott.
– Mert folyton belebeszélsz!

A történet azonban nemcsak efféle mélyen igaz vidámságokkal van tele. Mert az, hogy a fent emlegetett férj ki is, pontosabban a múltbeli történetszál két lehetséges egykori férjjelöltje közül melyik, az csak a novella legvégén derül ki. Ahogyan az is, lehetséges-e, hogy valaki idős korára, egy valamiképpen mégiscsak együtt leélt élet után hirtelen színtiszta gyűlölettel nézzen a társára? Vajon hogyan lehet így tovább élni?

Zdeněk Svěrák elbeszélései igazi kamaradarabok. Szóljanak azonban a kettős látás gyötrelmeiről, egy titokzatos, égiek rendelte szerelemről, áprilisi babonákról vagy a világ legrendesebb taxisofőrjéről, közös bennük, hogy remek szórakozást nyújtanak, elgondolkodtatnak és bevésődnek az elménkbe.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Zdeněk Svěrák: Kettős látás
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Boccaccio és társai - Novellák a 13-16. századból - Első rész
Ebben az évben írtam már a blogon középkori szépirodalomról, lovagregényekről, trubadúrdalokról és vallásos himnuszokról, továbbá ókori novellákról és antik regényekről is. Ezek után valahogy úgy éreztem, szerkesztenem kell egy bejegyzést a novellaműfaj megszületéséről, hiszen ezeket a történeteket is szívesen és boldogan olvasom újra akárhányszor. Következzék tehát egy felsorolást olyan könyvekről, amelyek novellákat tartalmaznak a késő középkorból és a kora újkorból, Boccacciótól, elődeitől, követőitől és kortársaitól. (A kiadások adatai ezen a linken találhatóak meg.)

Boccaccio: Dekameron
Gyűjteményemben az 1980-as kiadás szerepel.
Minden hasonló felsorolásnak vele kell elkezdődnie: a tudós, tehetséges, s élete végén kissé nőgyűlölővé váló itáliai humanistával, aki 1313-ban született, s 1375-ben halt meg, viszonylag fiatalon (62 évesen), súlyos betegségben, amely népszerű, firenzei Dante-kommentár-előadásait is félbeszakította. Mégis hátrahagyott számos pompás művet, mint a Corbaccio, a Fiammetta, a Filostrato, a pompás Dante-életrajz 1357-ből. S a Dekameron, a Száz nap történetei, amelyen 1348 és 1353 között dolgozott, s amelynek köszönhetően ma számos iskolai tankönyvben az szerepel, hogy ő találta fel a novella műfaját.
Mindenképpen tőle ered a pompás kerettörténet, amelyben hét hölgy és három fiatalember menekül vidékre a pestis szörnyűségei elől, s kedélyes és bájos udvart fenntartva, minden nap királyt vagy királynőt választva, témák szerint végigmeséli a kényszerű száműzetés tíz napját. S az ő találmánya a kiegyensúlyozott szerkezet és az állandó megértő, rácsodálkozó mosollyal, nagy lélegzettel megkezdett mesélés módozatainak kimunkálása. Boccaccio elképesztően változatos és így, hatszázötven év után is felettébb szórakoztató. Novellái között található bonyolult, utaztató kalandtörténet, fordulatos szerelmes elbeszélés, rövid, csattanós anekdota, sőt, mese is. Merített a keleti és az ókori irodalomból, s adott ötletet Shakespeare-nek (például a Minden jó, ha vége jóhoz). Egyszerre romantikus és pajzán, harsány és finom, részletező és bombasztikus, tragikus és komikus. Révay József fordítása helyenként finoman archaizáló, mégis modern és lendületes, a legkétértelműbb vagy -egyértelműbb részt is ötletesen, de nem szemérmesen adja vissza, a sokféle hangulatot pedig bravúrosan érzékelteti. Bár szövege elmúlt nyolcvanöt éves, köszönhetően eredeti frissességének, továbbá annak, hogy az 1961-es kiadáshoz készítője még át is dolgozta, a fordítás abszolút élvezhető és kellemesen olvasható.
Különös, hogy Boccaccio a pajzánságok és a mulatságosan buja történetek írójaként van jelen a köztudatban, hiszen írásai valójában elképesztően sokfélék, s legparáznább sztorijai (mint például Az apácafőkötő egyházkritikus és szókimondóan parodisztikus cselekménye) is tiszta hangon magasztalják az igaz szerelmet és megélésének teljes, önfeledt szabadságát. Számomra ez az egyik legfontosabb a Dekameronban.

Az apácafőkötő
Gyűjteményemben az 1961-es első kiadás szerepel. 
Ha már Boccaccio és egyházkritikus történetei, a listára kívánkozik ez az eredetileg az Olcsó Könyvtár sorozatában, Réber László apró rajzocskáival megjelent válogatás, amelynek a címleírásánál komoly problémát okoz, hogy gerincére - tévesen - Apácafőkötő formában került fel a gyűjtemény neve, címlapján pedig három szóba írva olvasható.
A mulattató novelláskönyv összeállításának nem titkolt vezérelve a reneszánsz harcos antiklerikalizmusának bizonyítása volt, így az utószó bizony igencsak elavult már. Nem úgy a történetek, kilenc író huszonöt novellája, amelyekben valójában csak két dolog közös: mind egyházi emberekről és a szerelemről szólnak. A hősök sorsa azonban már eltérő: van köztük olyan egyházfi, aki földi bűnök egész sorozatát elkövetve végül a szentek sorába emelkedik, de olyan, kevésbé parázna és csaló szereplő is, akit félig agyonvernek. Vannak képmutatók és leleményes matrachősök, boldog szerelmesek és álnok, megszégyenülő szerelemvágyók. A könyvben Boccaccio történetei mellett olvasható elbeszélés Franco Sachetti, Lorenzo Medici, Giovanni Sabadino degli Arienti, Masuccio Salernitano, Anton Francesco Grazzini, Girolamo Parabosco, Marco Cademosto és Matteo Bandello tollából is, így a válogatás átfogja az itáliai 14., 15. és 16. század novellairodalmát is - még ha egyetlen, sajátos szemszögből nyúl is a korabeli gyűjteményekhez.
A könyvet - igaz, véleményem szerint megbocsáthatatlanul ötlettelen és csúf illusztrációkkal - mintegy tizenöt éve ismét megjelentette a Palatinus. Ez már csak azért is öröm, mert különös módon az egyik beválogatott szerzővel, Matteo Bandellóval nem voltak kegyesek a magyar szerkesztők, egyetlen gyűjteményen kívül (amely itt lentebb is megtalálható) önálló kötet nem jelent meg tőle, s csak itt-ott találni meg novelláit antológiákban: Az apácafőkötőben azonban mindjárt hat is akad. Érdekesség még, hogy e kötetben olvasható Lorenzo Medici (az Il Magnifico) egyetlen befejezett novellája is, a Giacoppo.

Itália virágoskertje
Gyűjteményemben az 1964-es első kiadás szerepel.  
Rónai Mihály András (1913-1992) a magyar irodalom felejthetetlen italianistája, költő, író, újságíró, Baranyi Ferenc munkásságáig Dante költészetének legmodernebb tolmácsolója, Heine és az olasz költészet legavatottabb tollú fordítója. Fiatalon Sík Sándor-tanítvány, később Az ember tragédiája védelmezője a Lukács Györggyel folytatott Madách-vitában, ugyanakkor kérlelhetetlen eszmei kommunista.
Az Itália virágoskertje című, pompás antológiája 1964-ben jelent meg, nyolc évvel azután, hogy szerkesztője-fordítója írói szilenciuma feloldatott: s mindjárt a lehető legmagasabbra tette a mércét. Tartalmazza ugyanis Dante Vita nuovájának kitűnő és teljes magyar fordítását (amelynek szépségét és színvonalát véleményem szerint se korábban, se később nem érte el más, mint Baranyi Ferenc), továbbá bőséges válogatást ad egész Itália legjobb szerzőinek munkásságából a 13-16. századig. Ha az irodalomtörténeti rész egy kissé avult is a megjelenés óta, a könyv szerkesztési elve, anyaga és tematikája miatt abszolút unikum a magyarul kiadott, középkori és reneszánsz novellagyűjtemények között. Érzékelve Itália különlegességét, hogy egyszerre él benne prózairodalmában a késő középkor és a kora reneszánsz, hogy középkori műfajai, szerzői is hordoznak reneszánsz ízt, s reneszánsz szövegei is vállalják a középkor örökségét, a rendelkezésre álló anyagot nem korokra, csak századokra bontja. A duecento és trecento fejezete ízelítőt ad többek közt a Fiorettiből, Fra Ginepro történeteiből, A Hét Bölcsek Könyvéből és a Novellinóból, a korai novellisták közül olvasható írás Boccacciótól, Francesco da Barberino, Domencio Cavalca, Jacopo Passavanti, Franco Sachetti, Giovanni Sercambi és Sienai Szent Katalin tollából. A quattrocentót Masuccio Salernitano, Jacopo Sannazzaro és Sabatino degli Arienti mellett olyan közismert személyek, ám sokkal kevésbé ismert novellaszerzők képviselik, mint Sienai Szent Bernardin, Leonardo da Vinci, Lorenzo Macchiavelli vagy Baldassare Castiglione. Végül a cinquecento részben Matteo Bandello, Agnolo Firenzuola, Anton Francesco Grazzini, Ortensio Lando, Anton Francesco Doni, Gianfrancesco Straparola, valamint Benvenuto Cellini, Galileo Galieli és Giorgio Vasari történetei olvashatók.
Mindez ráadásul Rónai Mihály András saját fordításában, amely pompásan érzékelteti nyelv, stílus és irodalmi célok folyamatos egységét és állandó változását. Szomorú, hogy e gyűjtemény és szerkesztője szinte egyáltalán nincs jelen a mai köztudatban, bár a kötet és új kiadása, amely az író felesége, Gábor Marianne festőművész (1917-2014) segítségével jelent meg 1999-ben, antikváriumokban folyamatosan kapható.

Matteo Bandello: A pajzán griffmadár
Gyűjteményemben az 1979-es első kiadás szerepel. 
Ha nem élt volna Boccaccio, akkor ma egészen biztosan Matteo Bandelloban (1485-1561) tisztelnénk a novella "feltalálóját". Igaz, természetesen egyikük sem volt az, hiszen novellákat már a Dekameron előtt is írtak, s Bandello munkásságában tagadhatatlan Boccaccio hatása. Mégis, úgy érzem, nincs még egy olyan itáliai novellista, akinek annyira lehetne szeretni a műveit, mint Bandellónak.
A lombard író, költő, nemes, szerzetes, püspök, a Sforzák kegyence, "a lombard Ariosto", "a cinquecento Boccacciója" és egyben Boccaccio novelláinak latinra fordítója összesen 214 saját történetet alkotott: az elsőt még huszonegy éves kora körül írta, az utolsó huszonnyolc pedig már csak halála után került nyomdába. Számos híres történet általa nyerte el első alakját, mint az Amalfi hercegnője, de neki köszönhető a Romeo és Júlia-novella, s Shakespeare akkor is merített tőle, amikor a Sok hűhó semmiértet és a Vízkeresztet írta. A spanyolokra is nagy hatással volt, mint például Lope de Vegára és Cervantesre. Novellásköteteinek (négy is volt belőlük) érdekessége a sok-sok ajánlás: Bandello ugyanis - Boccaccióval vagy Navarrai Margittal ellentétben - nem alkalmazott elbeszélésköteteiben kerettörténetet. A novellákat egyszerűen csak változatos tematika szerint egymás után illesztette, viszont mindegyik elé ajánlást írt kora valamely híres személyének: ezek nem egyszer majdnem olyan érdekesek, mint az utánuk következő novella.
Ennek ellenére talán jobban örültem volna, ha az egyetlen magyar nyelvű Bandello-válogatás inkább elhagyja az ajánlásokat, s a helyükre is történeteket helyez. Tudom, inkább annak kellene örülnöm, hogy A pajzán griffmadár szerkesztőjének és kiadójának köszönhetően legalább negyvenkilenc Bandello-novella olvasható magyarul. De őszintén szólva dupla- vagy tripla-ennyit is szívesen elfogadtam volna: Bandellót ugyanis jó olvasni. Történetei ötletesek, csavarosak, regényesek, néha pikánsak, nyelve - már amennyi a fordításokból látszik - gazdag és színes. A gyűjtemény azonban, sajnos, a korban megszokott módon, alaposan áldozatul esett az előítéletes tálalásnak. Címe csak és kizárólag erotikus novellákra utal, pedig Bandellónál van történelmi anekdota, kalandos elbeszélés, tragikus történet is bőséggel. Szántó Piroska rajzai - bármennyire is tisztelem a tehetségét - szinte csak és kizárólag ölelkező párok és bővérű hölgyek alakrajzainak variációi (talán a könyvben összesen nincs annyi, mint a rajzokon). Míg Boccacciónak szerencsére létezik illusztráció nélküli kiadása, amely hagyja élni a szöveget és az olvasó fantáziáját is, Bandellónál kár ebben reménykedni. Ráadásul a kötet hatalmas: csak fogni, tartani, lapozni és olvasni nehéz - pedig épp erre volna kitalálva. Ám az, hogy mindezen fenntartásaim ellenére nagyon megkedveltem Bandello e nem egészen félszáz írását, mutatja, hogy a későreneszánsz novellista élvezetétől semmi sem képes elriasztani. Bátran ajánlom hát másoknak is.

A rettentő Kukkubeusok
Gyűjteményemben az 1983-as egyetlen kiadás szerepel.  
A kétkötetes gyűjtemény elhivatott próbálkozás: kísérlet a régi itáliai novellairodalom legfontosabb szerzőinek és életműveinek megismertetésére. Ugyanakkor több szempontból is sikerületlen vállalkozás. Válogatója és szerkesztője ugyanaz a Herczeg Gyula, aki a fentebb leírt Matteo Bandello-gyűjteményt is összeállította. Ennek hátulütője, hogy a Kukkubeusokban így egyetlen Bandello-novella sem szerepel - a kiadó álláspontja szerint nyilván együtt használandó a könyv a korábbi szerzői kötettel. Ez azonban azt jelenti, hogy a jelen gyűjtemény már semmiképp sem adhat teljes képet a korról, amelyet bemutatni kíván. A fülszöveg szerint ez az "itáliai reneszánsz", vagyis a 14-16. század: s valóban, a kötet tizenkilenc írója ezekben az évszázadokban működött. Ők: Franco Sachetti, Giovanni Sercambi, Ser Giovanni Fiorentino, Gentile Sermini, Masuccio Salernitano, Antonio Manetti, Luigi da Porto, Francesco Maria Molza, Agnolo Firenzuola, Luigi Alamanni, Gianfrancesco Straparola, Marco Cademosto, Giovanni Guidiccioni, Giambattista Giraldi Cinzio, Anton Francesco Grazzini, Ortensio Lando, Girolamo Parabosco, Scipione Bargagli és Tommaso Costo. Ám csak Az apácafőkötő és az Itália virágoskertje anyagát figyelembe véve is látszik, a teljes kép felrajzolásához majd' ugyanennyi másik szerzőt is be kellett volna mutatni.
Az anyag elosztása is aránytalan: Franco Sachetti háromszáz elbeszélésből álló könyvéből mindössze huszonegyet találunk meg a gyűjteményben, Agnolo Firenzuola fennmaradt hat egész és két töredékes novellájából  viszont - mind a nyolc bekerült az antológiába. Nem túl szerencsés az sem, amikor nagy terjedelmű novelláskötetek előszavát, prológusát, ajánlását, kezdő keretét közli a válogatás, de utána már novellákat alig. Az olvasónak óhatatlanul "sok hűhó semmiért"-érzése támad, ahelyett, hogy megérezné az adott könyv koncepciójának nagyságát. Bár a fülszöveg az olvasó lelkére köti, hogy a reneszánsz novellák nem csak "boccaccioi pajzánságok, vérmes papokról és kikapós menyecskékről szóló borsosan buja históriák", hanem erős realizmussal teli szépirodalmi alkotások, a könyv összeállítása megkérdőjelezi ezt az - egyébként tagadhatatlan - igazságot is: a kötetnyitó Sachettitől csupa-csupa buja, sőt, néha kifejezetten faragatlan pajzánságot sikerült beválogatni, s mire feltűnnek az első Boccaccióhoz illően bonyolult mesék, már a kétszázadik oldal tájékán járunk. Végül a szerzői portrék olyan bőségesek, hogy tanulmánynak is beillenének, előszeretettel emlegetnek azonban olyan novellákat, amelyeket a szerkesztő végül - kihagyott a kötetből. Ráadásul gyakori bennük a "negyedik nap ötödik novella" típusú hivatkozás: mivel azonban a Kukkubeusok egyetlen, utólagosan címmel ellátott elbeszélésénél sem jelzi, hogy az az adott szerző melyik művének hányadik novellája lenne, a szerzői életrajzok közlései közül sokszor még azokat sem lehet értelmezni, amelyek a könyvbe egyébként felvett elbeszélésekre vonatkoznak.
Összefoglalva számomra igen nagy csalódás ez a (két) kötet, amely mind az egységes koncepciót, mind a jellegzetes, élményadó hangulatot nélkülözi, így nem lehet igazán a régi olasz novella méltó tolmácsolója.

Poggio Bracciolini: Elméncségek
Gyűjteményemben a 2009-es egyetlen kiadás szerepel. 
Volt idő, amikor valósággal bolondultam ezért a könyvért, pontosabban azért a könyvért, amiről úgy véltem, azonos vele... Azután (azt hittem), véglegesen kiábrándultam Poggio Bracciolini kötetéből. Végül azonban megismerhettem az igazi Elméncségeket, s azóta kedves kötetem.
A megismerés első két állomása még a Pajkos történetek című változathoz kapcsolódik. Ez a kis alakú könyvecske reprint kiadásban került a házunkba, eredetileg ugyanis 1936-ban jelent meg a Magyar Elzevírek sorozatban. Az 1990-es kiadásban lefényképezték és újranyomták az oldalait, így változtatás nélkül tartalmazta azokat a Roboz Andor által kiválogatott és lefordított rövid szövegeket, amelyek a reneszánsz kori író Liber Facetiarum című latin nyelvű munkájából belekerülhettek. Mielőtt a kezembe vettem, még sosem olvastam pajzán anekdotagyűjteményt, így kezdetben nagyon tetszett. Miután azonban megutáltam, már úgy találtam, ezeket a sok szempontból bárgyú és ostoba sztorikat érthetetlen ostobaság a reneszánsz irodalom kincsei közt számon tartani. Valójában azonban minden szempontból óriásit tévedtem. Első és legfontosabb tévedésem az volt, hogy a Pajkos történetek nem Bracciolinit és adomáskönyvét ismertette meg velem, csak annak földi mását. Ahogyan ugyanis ennek a posztnak a folytatásában, más könyvekkel kapcsolatban majd bemutatom, Roboz Andor "fordításai" mindennek nevezhetőek, csak valódi átültetésnek nem: az általa egyáltalán kiválasztott történetekben tetszés szerint változtatta meg a szereplők nevét, nemét, foglalkozását, családi állapotát, környezetét, a szövegből bátran elhagyott és hozzá is írt, a szerinte kínos részleteket pedig kihagyta és kicserélte, legyen szó akár egyházi méltóságokról, akár a szexhez kapcsolódó poénokról. Az Elméncségek valódi fordítója, Csehy Zoltán - nem akarván leértékelni elődét - egészen finoman így fogalmazta meg mindezt utószavában: a "ma már nevetséges cenzurális (és öncenzurális) korlátozások ellenére is elmondható, hogy az 1936-os magyarítás számos ponton, ha egyáltalán nem is hiteles, de élvezetes, üde olvasmány." (Kiemelés tőlem.) A legfontosabb tehát, hogy az Elméncségek címre keresztelt kötet Bracciolini művének nemcsak az első teljes kiadása, de egyben az első kiadása is! A korábbi változat alapján  valójában nem ítélhettem meg, mennyire tartozik a reneszánsz irodalom mérföldkövei közé, hisz igazán nem is ismertem. A benne szereplő sztorik pedig legfeljebb attól lehettek a szememben bárgyúk és ostobák, mert nem szerzőjük, hanem csak céltudatos és könyörtelen átdolgozójuk változatában olvashattam el őket.
És hogy mi valójában a Liber Facetiarum? Egy összesen kétszázhetvenhárom mulatságos sztorit, bölcs mondást, adomát, anekdotát és mesét tartalmazó könyv, amelyet szerzője 1438 és 1452 között azoknak a pletykáknak és beszélgetéseknek az anyagából szerkesztett össze, amelyeket a Bugialéban halott: abban a nagy titokban, pápai diplomaták által létrehozott dumakörben és pletykahivatalban, ahol a titkárok és humanisták összejártak megbeszélni a legújabb híreket, "s ahol a legkülönfélébb dolgokról lehetett szót váltani akár csak a lélek felüdítése céljából, akár komolyan" - írja Bracciolini kötete zárszavában. Itt azután szó eshetett kikapós özvegyekről, parázna papokról, együgyű atyafiakról, és ostoba firenzei követekről, pápák bölcs és bugyuta mondásairól, nagylelkű zsoldosvezérek és kicsinyes nagyurak tetteiről, de kétfejű és egytestű borjakról és egy, a dalmát tengerpartra kisodródott halott szörnyről is. Aki pedig mindezt hol ékes, hol élőbeszédszerű latin nyelven, sok-sok narrációs csavarással megírta: Giovanni Francesco Poggio Bracciolini (1380-1459) pápai titkár, írnok és diplomata, a konstanzi zsinat résztvevője, pápák, ellenpápák, fejedelmek és császárok humanistája, Cicero elveszett munkáinak felfedezője, kódexmásoló, filozófus és fordító, továbbá a Firenzei Köztársaság kancellárja. Olyasvalaki, aki egy malac mondást és egy bonyolult, az antikvitásból örökölt történetet is úgy tud megírni, hogy olvasóként szinte ott érezzük magunkat a sugdolózó, somolygó, elképesztően művelt, ugyanakkor szabad szellemű humanisták között, amint kuncognak, röhögnek vagy épp hahotáznak valamin. Ez a könyv nem(csak) pajkos, pajzán, vagy épp buja, sokkal inkább meglepő és sokszínű, sőt, olyan, mint az élet. Jó felfedezni.

Giambattista Basile: Pentameron
Gyűjteményemben a 2014-es egyetlen kiadás szerepel. 
Ez a harsány és jókedvű gyűjtemény méreténél fogva pontosan úgy néz ki, mint egy mesekönyv: kemény kötéses, nagyalakú, aranyos rajz van a fedelén és egy felírás, "a kicsik mulattatása". Élvezetéhez ezért feltétlenül szükséges két tudnivaló: hogy a felnőtteknek írták, s egyszerre barokkosan dús és népnyelvien frivol, trágár és túlzó szöveg. Egyszóval pompás olvasmány: ami viszont semmiképpen sem való kisgyerekeknek. Az öt nap története mintái között ott van az Ezeregyéjszaka és a Dekameron is. Szerzője, a művelt udvari ember, hercegek kegyeltje, a nápolyi születésű író, költő, nyelvművelő és szerencselovag, Gianbattista Basile (1575?-1632) ugyanis nem mindennapi, s elbűvölő olvasmányt kívánt adni olvasói kezébe. Olyat, amely egyszerre tündéri, mesés és különleges, s földhözragadt, mindennapi és lokálpatrióta. Könyve keretes mesegyűjtemény, ám legtöbb írása nemigen alkalmas arra, hogy "lecsússzon" a gyerekirodalomba - legalább is így, a Basile-féle fordulataival -, mivel helyenként groteszk, trágár, paradox, helyenként pedig pazarul díszített, barokkosan pompás és finoman cizellált nyelve, parodisztikus hivatkozásai a világirodalomra, s merész témaválasztásai kifejezetten a művelt felnőttek olvasmányává teszik. Épp ezért káprázatos, hogy közben mégis hamisítatlan nápolyi ízeket, színeket, alakokat, sőt, bűzöket és hangokat idéz meg, elképesztő, naturális részletességgel, fékezhetetlen jókedvvel és jóízű öniróniával. Csak posztumusz jelent meg 1634-36 között, s hamar feledésbe is merült, ám nem véletlenül fedezték fel újra: egyszerűen fergeteges.
Kerete egyfajta irodalmi tündérmese: Zoza királylány könnyeivel feltámasztja szerelmét, Tadeo herceget, az azonban mást vesz feleségül, a tücsöklábú rabszolgalányt, aki ellopta Zoza varázsjeleit. A kétségbeesett lány három varázserejű tárgy, egy dió, egy mogyoró és egy gesztenye segítségével indul hadba az igazáért, s el is éri, hogy a terhes királyné hisztérikusan kívánja az érdekes történeteket. Tíz nő, tíz trampli kofa meséli neki a furcsábbnál furcsább meséket öt napon keresztül, hogy azután az ötödik nap tizedik meséje Zoza saját életéről szóljon, s így derüljön fény az igazságra. Addig azonban megismerhetjük többek közt Petrezselmát, akinek várandós anyja a boszorkány kertjéből lopott petrezselymet, Vardiello anyját, aki fia bolondsága folytán lett gazdag, több bökötört és bökötörnét, Tündöklő Zománcot, a marcipándaliát és Nardiellot, aki A csótány, az egér és a tücsök segítségével nevettette meg a királylányt. Feltűnik sok olyan fordulat, eset, amely a Grimm-testvérek kezén aztán újjászületett, miként Ninnillo és Nennella (vagyis Jancsi és Juliska) figurája, ám például Hamucicuska Hamupipőkével ellentétben egy álnok dajkával is rendelkezik, s a tündér és a galambok mellett egy datolyapálma is segítségére van. A környezet hamisítatlanul itáliai, ahol az éhező mit nem adna egy penészes sajtgolyóért, s mese születik A két kicsi pizzáról.
Király Kinga Júlia fordítása zseniális: izgalmas és ízes, s minden sora ünneppé avatja Basile könyvének olvasását, amely hol perrault-san bájos és kalandos, hol rabelais-sen vaskos és sziporkázó. Reggel például így lesz a Pentameronban: "elékecmergett a Hajnal, hogy a Nap szekerének kerekeit megolajozza", este pedig: "a Napot pedig, akárha útonálló volna, fekete köpenyével letakarva a Nyugat fogházába hurcolták". Csupa öröm ez a könyv: épp ezért csak ajánlani lehet minden novellakedvelőnek.

A kiadások adatai ezen a linken találhatók meg.
Nemsokára következik a bejegyzés második része, az Európai történetek!
Ekultura.hu - Jaroslav Rudiš: Nemzeti sugárút
Még nem is volt olyan rég, hogy lezajlott a 24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Április 20. és 23. között könyvszerető, könyvfaló, írók iránt rajongó vagy egyszerűen csak jó beszélgetéseket kedvelő emberek tízezrei látogatták meg a Millenárist. Csodálatos volt elmerülni közöttük a tömegben.

Akár Könyvfesztiválon, akár Könyvhéten járok, mindig ki szoktam választani a hozzám szegődött könyvek közül egyet, ami azután az adott könyvünnep kötete lesz számomra. Jobban emlékeztet az adott nap vagy napok hangulatára, mintha naplót írnék, s nosztalgikus emlék kötődik hozzá. Általában a véletlen szokta eldönteni, melyik is ez a mű. Ebben az évben egy olyan regényt lett a Könyvfesztivál mementójává, amely iránt előítélettel voltam előzőleg, elolvasva azonban már mindenkinek azonnal ajánlani akartam. Egy könnyen félreismerhető kötet, különös képekkel: Jaroslav Rudiš Nemzeti sugárút című kisregénye.

A könyv vörös, papírkötéses borítóján, Sosity Beáta rajzán egy gondok barázdálta homlokú férfi látható. Olyasvalaki, aki már túl van az ifjúságán, de még mindig azt szokták rá mondani, amolyan izomagyú bunkó. Ezt a hatást erősíti a kötet magyar alcíme is: Magányos bunyósok klubja. Ki gondolná ezek után, hogy a Nemzeti sugárút egy nagyon szép és szomorú regény lesz?

A mű maga egy egészen rövid, nagyon-nagyon költői, mégis tökéletesen hiteles nyelven szóló monológ: elsőre talán tényleg egy izomagyú bunkó szövege, ám szívfacsaró és humoros, ironikus és a rögvalóságig reális egyszerre. A történet főhőse, Vandam mesél benne az életéről: mindarról, amely az Északi Város néven elhíresült, prágai lakótelephez köti, amely mögött ott a titokzatos és félelmetes erdő. Egyszerű és mégis mániákusan megszállott szavaiból kibontakozik egy sötét múlt: egy tragikus család, egy egész elfelejtett generáció története, a panellakóké, akik közül egy, ő, Vandam, állítólag maga ütött először a Národní třídán, a Nemzeti sugárúton 1989. november 17-én, amikor a nagy prágai diáktüntetés átalakult a kommunizmust megdöntő bársonyos forradalom egyik legfontosabb epizódjává. Hogyan lehetséges mégis, hogy egy ilyen fura hős azóta megjárta a börtönt, anyagozott, verekedett, most pedig egy ócska panelban, magányosan él szülőváros-negyedében, gyakorlatilag munkanélküli, s jobb dolga sincs, mint a kocsmában lesni a pillanatot, hogy valakinek „megadja a kiképzést"?

S egyáltalán, miben hisz ez a férfi, aki mintegy intelmek sorozataként meséli el történetét az ifjabb nemzedéknek, s a fiatalok közül is épp egynek, aki olyan fontos számára? Talán neonáci ő, a maga – hangsúlyozottan nem náci, hanem „római” – köszöntésével, mániájával, ahogyan a teutoburgi erdő germán győzelméért, s a halálhozó szilfáért rajong, s lelkes felkiáltásaival: „Konzentration, Junge.”? Nem, biztosan nem. Utóbbi német szöveg egyébként természetesen egy Van Damme-filmből való, ezeket a mi Vandamunk megszállottan gyűjti, s rongyosra nézi véháesen. Ettől azonban még filmrajongónak sem nevezhető: hiszen élet- és személyiségfilozófiai támaszként nézni a Tökéletes katonára semmiképpen sem rendjén való. Ahogy az erdővel sem stimmel valami, ami ott terül el a panelrengeteg határán.

A lakótelepen lakok. – mondja Vandam a könyv elején. – Amit látsz, azelőtt nem volt itt. Azelőtt csak erdő meg mocsár volt itt meg farkasok meg mocsár meg erdő. (…) Képzeld el! Mert én néha érzem, hogy foglalja ezt itt vissza az erdő meg a mocsár, hogy vizesednek a pincék, hogy szivárog beléjük vissza a víz, hogy nyomulnak felfelé a fák az aszfalt és a panelek között, hogy törnek a magasba és forgatják szét az aszfaltot és a betont és bomlasztanak szét mindent, amit a faterom, a te nagyfaterod felhúzott itt az égbe. Mert ezt itt ő építette ki. Ő meg a hozzá hasonló faterok kibarmolták az erdőből és a természetből ezt a lakótelepet. Hallod, nehogy kiröhögd őket! Legalább csináltak valamit. Legalább megpróbálták. És elég sokan örülnek neki, hogy itt lakhatnak. Sőt, még büszkék is erre a helyre. Ja, én is büszke vagyok erre a helyre.”

Büszkének lenni azonban valójában nem könnyű: széthulló családokra, öngyilkosokra, cserbenhagyásokra, eltűnésekre, egy egész szétesett életre nehéz emlékezni. Talán nem is csoda, hogy Vandam lassanként már csak képzeletben építgeti sajátmagát: utolsó harcosnak, az utolsó akcióhősnek készülve. Aki még csinál valamit, vagy legalább is megpróbálja. Közben megtudjuk, milyen az a panelcsend (feszült és jóvátehetetlen), milyen íze van a vérnek (sós lekvár), milyen a cseh hármas (knédli-hús-káposzta) és milyen a cseh humor (fájdalmas és sebeket takargató).

Nagyon megkapó és megható, tragikus történet bontakozik ki az élvezetesen retorikus, mégis kellően hétköznapi monológból: amelynek a végén még az is kiderül, mit csinált Vandam a Nemzeti sugárúton 1989-ben. Talán nem véletlen, hogy a regény szerzője, Jaroslav Rudiš cseh író németből és történelemből szerzett diplomát cseh és német egyetemeken. Könyve fájdalmasan és finoman európai, s egyúttal kíméletlenül keserű látlelet a közép-európai rendszerváltásokat megelőző és követő negyed évszázadról. Rövid, szórakoztató, megdöbbentő olvasmány. Mindenkinek csak ajánlható.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Jaroslav Rudiš: Nemzeti sugárút
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Képek: innen, innen, innen, innen. Valamennyi prágai panelnegyedekről készült, de egyik sem az Északi Városról...
Megjegyzés: Ez az első idei bejegyzésem a Typotex Világirodalom új, 2017-es köteteiről. Nemsokára továbbiakról is írok!
A korábbi évek könyveiről:
A Typotex Világirodalom sorozat kötetei   
Kedvenc könyvem 2016-ban - Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Typotex Világirodalom 1. - A Nő és a Kasztrált 
Typotex Világirodalom 2. - Szlovák szerzők dicsérete 
Typotex Világirodalom 3. - Két kis kötet nemcsak nőknek 
Typotex Világirodalom 4. - Három kötet az év végéről
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 1.
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 2.
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 3.
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 4.
Cecilie Enger: Anyám ajándékai 
Denis Guedj: A papagájtétel 
Jens Johler: A világ hangolása - Bach ifjúsága 
Anne Lise Marstrand-Jørgensen: Hildegard I. 
Giedra Radvilavičiūtė: Ma éjjel a falnál alszom 
A Typotex Világirodalom sorozat kötetei   
Ekultura.hu - François Rabelais: A derék Pantagruel hősi cselekedeteinek és mondásainak harmadkönyve
Ha egyetlen szóval kellene jellemezni ezt a könyvet, azt mondanám, sziporkázó. Őszinte élvezet volt végigolvasni, pedig kis híján ötszáz éve született.

Egy igazi reneszánsz regény ugyanis, amelyet 1546-ban, abban az évben adtak ki Párizsban, amikor Luther Márton elhunyt a németföldi Eislebenben, a törökök legyőzte Magyarország pedig éppen öt éve szakadt véglegesen háromfelé. Franciaországban sem volt fenékig tejfel az élet: az 1540-es években sorra gyulladtak meg a máglyák, amelyeken eretnekeket égettek I. Ferenc király beleegye-zésével. Ugyanakkor virágzott a reneszánsz: a nemes urak és hölgyek rajongtak a zenéért, a költészetért. A festők lenyűgöző portrékat készítettek a jóképű, de rókatekintetű királyról és az udvar hölgyeiről, Ferenc pedig káprázatos kastélyokat épített, köztük a legelbűvölőbbet, a chambord-it.

Volt tehát szépség, kellem, báj, szórakozás és műveltség a Franciaországban, ahol Rabelais működött. Ám volt botrány, pletyka, korrupció, ostobaság és szegénység is. Az író pedig sziporkázó szövegeiben mindezt gondosan tollhegyére tűzte. Pantagruel kalandjaihoz egy középkori népkönyv adta az ötletet, ám Rabelais addig alakította és formálta, amíg megszületett hallatlanul mulatságos kalandregénye, a Pantagruel, amelyben a címszereplő óriáskirályfi növekedéséről, taníttatásáról, fiatalkori bolondságairól, s ifjúkori hadakozásairól olvashattak a korabeli könyvfalók. Például olyasmiket, miként kapta be véletlenül az óriásbébi Pantagruel az egész tehenet, amelynek a tejével táplálni próbálták. Netán, hogy miképpen győzött le hatszázhatvan lovast puszta kézzel egyetlen csatában.

Pantagruel könyvét nemsokára követte Rabelais második regénye, a Gargantua, amely az óriáskirályfi papájának nem kevésbé szórakoztató történetét tartalmazta. Ez a két kötet Magyarországon is vitathatatlanul irodalmi legendává vált: annak ellenére egyébként, hogy sokáig csak szemelvényes magyarítása létezett. Az első teljes, a szabadszájú részeket szemérmességből ki nem hagyó fordításra ugyanis 2010-ig kellett várni.

Az első két mű legendája azonban egyúttal el is törölte még az emlékét is annak, hogy Rabelais nem két óriásos könyvet írt, hanem ötöt. És a következő könyv, amelyet szívesen hívnak Harmadkönyvnek röviden, kifejezetten fergeteges, legalább olyan jó, mint az első! Benne ugyanis Panurgosz, Pantagruel legjobb emberbarátja próbálja eldönteni, megházasodjon-e vagy sem. Szegény mindenhonnan egyértelmű jeleket kap arról, hogy ha egyszer nősülésre adja a fejét, hát felszarvazzák majd, sőt a felesége szidni és verni is fogja. Ilyen az élet. Ő azonban mégis asszonyt akar, s inkább újraértelmez minden jóslatot, félreért minden égi jelet, csak bebizonyíthassa, hogy a világon a legjobb dolog a házasság. Jóslatkérés céljából pedig bebarangolja Pantagruel egész országát, sőt, egész Európát is, mulatságos kalandok közepette.

Ezt a Harmadkönyvet jelentette most meg a Jaffa Kiadó Csordás Gábor remek fordításában: az egész, csonkítatlan szöveget, amelyben olyan bravúrok találhatók, mint dicsőítő beszéd a borivásról, vagy annak a rejtvénynek a megoldása, hogyan tudunk egyetlen oldalon elrejteni a lehető legtöbb mulatságosan kifacsart hivatkozást antik istenekre. Netán a pantagruelion nevű csodálatos növény univerzális alkalmazhatóságának felsorolása: ezt ugyanis „akkor vetik, mikor a fecskék visszatérnek; akkor húzzák ki a földből, amikor a kabócák elkezdenek berekedni", nem fogja a tűz, láthatóvá teszi a láthatatlan szubsztanciákat, továbbá megöli a fülférgeket és alkalmas ablakkeret bélelésére is… De nemcsak efféle, a tudóskodást parodizáló részekre találni a könyvben. Szerepel annak a felsorolása is, hányféle bolondság létezik a világon: például lehet valaki: végzetesen, természettől, mennyei, doktori, a maga nemében első, talmudista, mindenórás, és - visszanőtt farkú bolond is.

Egon Friedel, a neves osztrák tudós fanyalogva azt írta Rabelais-ről és öt könyvéről: elviselhetetlen a túlzsúfoltsága, terjengőssége és vonzódása a naturális dolgokhoz. Ám furcsa módon magam, aki szeretem a rendet és meglehetősen szemérmes vagyok, egyszerűen képtelen voltam nem rajongani ezért a burjánzó, játékokkal teli, őrülten logikus szövegtengerért, amelyben bizony, igen, szapora utalások tétettek a szex, az evés és az ürítés témakörére. Végül is mind emberek vagyunk: vagy akad vajon olyan éteri lény az olvasók közt, akit a felsorolt három téma nem érint?

És egyébként is: kinek jutott még eszébe Rabelais-n kívül, hogy a nemzést is beillessze a kölcsönzés és hitelezés fajtái közé, mondván: „Ez az egész kölcsönzés és adósság által történik: mert a házastársak, mint mondják, ezzel tartoznak egymásnak. A természet végeláthatatlan kínt készít annak, aki ezt visszautasítja: heves testi bántalmakat és az érzékek zavarát; a kölcsönzőre ellenben jutalom vár, élvezet, vígság és gyönyör.”

További bölcsességek, kacifántos szójátékok, különös kalandok és a posztmodern legelméncebb és legstílusosabb szövegalkotóihoz méltó részletek  mindezek ma is élő, olvasható és nagyon is olvasandó kötetté teszik a Harmadkönyvet. Bizalommal ajánlom mindenkinek, aki olyan olvasnivalót keres, amilyenből nincs másik  és aki szereti a szórakozást, a szépirodalmat és az emberi dolgokat.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: François Rabelais: A derék Pantagruel hősi cselekedeteinek és mondásainak harmadkönyve
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Ekultura.hu - Daniel Defoe: Robinson Crusoe
Néha megtörténik az emberrel, hogy olyan könyv okoz neki meglepetést, amelyet jól ismer. Vagy legalább is ismerni vél. Velem is ez történt 2016 végén, amikor az Európa Könyvkiadó úgy döntött, hogy újra megjelenteti az angol író, Daniel Defoe Robinson Crusoe című regényét. Mégpedig egy vadonatúj, mégis nosztalgikus sorozatban, és a teljes, valódi szövegével. A találkozás ezzel a régi-új sorozattal és regénnyel azután meghatározó lett számomra. Épp ezért ez az írás két dologról szól: a Robinson szerintem sokak előtt ismeretlen, pompás, teljes fordításáról, és a megújult sorozatról, az Európa Zsebkönyvekről.

Utóbbival kezdeném. A kékes-hajnalpíros borítójú, puha kötéses, szép papírra nyomott könyvecskét ugyanis, amely még csak nem is vékonyka, hiszen több mint 400 oldal, a kiadó az újrateremtett Európa Zsebkönyvek sorozatában jelentette meg. Az Európa Zsebkönyvek széria eredetileg 1966-ban indult, s számos szép emlékem kötődik a benne megjelentetett pompás regényekhez John Updike Nyúlcipőjétől, amely egyik kedvenc könyvemmé vált, Alice Walker Kedves Jóisten című megdöbbentő regényén vagy épp F. Scott Fitzgerald Az ólomkristály című novelláskötetén át egészen a nemcsak sci-fi szerző Stanislaw Lem nagyszerű Visszatérésééig. Igaz, nem mondhatni, hogy az Európa Zsebkönyvek akár eredeti, hosszúkás, színes borítós, akár későbbi, kicsit kézbeillőbbé változtatott formátumában igazán ízléses, vagy tetszetős külsejű sorozat lett volna: azoknak a példányoknak, amelyek találó fedélrajzot kaptak, általában legalább a gerincét vagy a hátlapját sikerült valamilyen kissé hervasztó színnel nyomni, mint például Margaret Drabble Malomkőjének borítóját – iszapszürkével. Ám a könyvek olcsók voltak, nagy példányszámban jelentek meg, s a szerkesztők a világirodalom legjavát válogatták be a zsebsorozatba, így visszatekintve is nagyon szerethető emlék számomra a régi széria.

Ezért őszintén megörültem, amikor észrevettem, hogy hosszabb kihagyás (ha jól számoltam, majd’ 20 év!) után megújult Európa Zsebkönyvek megjelentetéséről döntött a kiadó. A 2016-os első öt kötet szerzői mind nálunk is olvasott és szeretett írók. Stephen King és fia, Joe Hill, akiktől két négykezes novella került egy kötetbe, A magas fűben és a Teljes gázzal. George Orwell, akinek mindjárt mindkét klasszikusa, az 1984 és az Állatfarm is napvilágot látott új köntösben. Erich Segal, örökzöld, meg is filmesített Szerelmi történetével, amely véleményem szerint egyszeri nagy teljesítmény az író pályáján, de igazi irodalom. És persze az ötödik szerző a régi klasszikus, Defoe a Robinsonnal. Bízom benne, hogy az olcsó kötetek, amelyek ezúttal ízléses és jól felismerhető saját arculattal is rendelkeznek, legalább olyan sok rajongóra találnak majd, mint a Helikon nagysikerű Zsebkönyvei.

És persze abban is bízom, hogy így, miután olcsó és vonzó kiadásban a kezükbe foghatják, mások is felfedezik maguknak a Robinsont. A nevezetes tengerésztörténet, egy hamisítatlan lakatlan (vagy majdnem lakatlan) szigettel, amelyre a sors veti Robinson Crusoe-t, az ifjú kereskedőt, rendkívül híres. Számos filmváltozata is létezik: talán nem kellene bevallanom, hogy az én kedvencem a jelentősen átdolgozott és feltűnően rövid, ám nagyon érdekes kérdéseket boncolgató 1997-es változat Pierce Brosnannal a főszerepben. De költözött már szigetre Robinsonként Pierre Richard és Peter O’Toole, s 1903, a téma első filmes feldolgozása óta készült már vagy félszáz mozis variánsa a történetnek.

Maga a regény 1719-ben jelent meg, vagyis nemsokára megünnepelheti a háromszázadik születésnapját: s ez alatt külön műfajt teremtett, a robinzonádot, amelyben olyan irodalmi nagyságok próbálták ki magukat, mint Jules Verne, William Golding vagy épp Umberto Eco. A könyv az iskolai oktatásba is bekerült: kötelező vagy legalább is ajánlott olvasmány a középiskolában. Éppen ezért különös, hogy a lehető legkevesebbszer éppen teljes, változatlan és lerövidítetlen szöveggel sikerült kiadni magyarul. Bár huszadik századi megjelenései szinte megszámolhatatlanok, ezek többnyire átszabott, egyszerűsített, ifjúsági változatok, vagy legalább is kissé rövidített átdolgozások. Ifjúsági átiratot számosan készítettek magyarul a regényből Benedek Elektől Gaál Mózesen át Kertész Erzsébetig. A hatvanas évektől pedig Vajda Endre átdolgozása került újra és újra kiadásra.

A jelen kiadás, M. Nagy Miklós szép és pontos szövegű, teljes változata a kilencvenes évek végén született meg, ám mindeddig ez az első nem diákkönyvtári kiadása! Vagyis kis túlzással elmondható, hogy most először jelent meg a valódi Robinson, szövegkihagyás és átírás nélkül úgy, hogy közben nem tettette magát iskolai olvasmánynak...

Annak ellenére, hogy azt hittem, ismerem a teljes Robinsont, amikor végre így is kézbe vehettem, egyszerűen varázslatos volt elmerülni ennek a klasszikus és kissé ódon, mégis erőteljes, izgalmas és elbűvölő szövegnek az apró részleteiben, s több mint négyszáz oldalon át egyszerre létezni és emlékezni az elbeszélővel, Robinsonnal. A remek fordítás és a vonzó kiadás arra kényszerített, hogy újra felfedezzem a művet, magát is.

Így találkozhattam Robinsonnal, az emberrel, aki mintegy huszonnyolc évet él le egyedül (az utolsó időkben pedig egyetlen baráttal) egy lakatlan szigeten: várakozik, fél, felfedez, civilizációt és megszokásokat teremt, időnként kétségbeesik, máskor reménykedik, s mindvégig megőrzi emberségét. Sőt, a szigeten fedezi fel, mit is jelent embernek lenni, mit jelent a hit, a bizakodás vagy épp a boldogtalanság. Elképesztő pontossággal vezeti túlélésének naplóját, amíg csak bírja papírral, majd emlékezettel. Elképesztő ötletességgel találja fel magát halállal fenyegető, embertelen helyzetekben, míg végül mindenen diadalmaskodik. Óriási örömmel ismeri meg különleges barátját, a Pénteknek keresztelt bennszülöttet, akit Robinson természetesen mindjárt civilizálni is szeretne a maga önzően keresztény és európai, mégis tiszteletreméltó módján. S végül elnyerheti jutalmát: elhagyhatja száműzetésének helyét, talán jobb, nemesebb emberként.

Bár saját korából és kontextusából kiragadva sok bírálat érte már a történetet, amely úgy valóban olvasható a fehér, európai ember gyarmatosító törekvéseinek eposzaként is, ha nyitott szívvel vesszük kézbe a valódi regényt (s nem valamely zanzásított, leegyszerűsített változatát), lehetetlen nem tisztelettel és bámulattal nézni Robinson figurájára. Egy olyan emberre, aki hite vagy épp bizakodása segítségével minden csüggedésen, lelki bajon és testi gyötrelmen úrrá tud lenni, továbbá megnyerően kíváncsi és kísérletező kedvű. Péntekben pedig nemcsak oktatandó és átalakítandó vadembert lát, de igaz, hűséges, különlegesen autonóm személyiségű társat is.

Megérdemli tehát, hogy végül megmeneküljön a szigetről: s megérdemli, hogy a hősünk, a példaképünk, a szeretett szereplőnk legyen. Története a 21. században olvasva is igazi élményt ad: érdemes elolvasni.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Daniel Defoe: Robinson Crusoe
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Képek: N. C. Wyeth legendás rajzai. 
A Klasszikus Zsebkönyvtár kötetei
Az 1980-as években a Szépirodalmi Könyvkiadó szép kivitelű sorozatot állított a már régen futó, magyar szerzőktől is közlő Olcsó Könyvtár mellé: a Klasszikus Zsebkönyvtárat. Láthatólag az iskolai kötelező olvasmányok sorára is figyelve, de egyben a magyar irodalom nagyjait is bemutatva állították össze a sorozatban szereplő művek listáját, mintegy "elégtételt véve" azért is, hogy a sokáig a kiadó által megjelentetett Diákkönyvtár sorozat a hetvenes évek végén átkerült az Európa és a Móra Könyvkiadóhoz.
Úgy gondolom, hogy mai szemmel is a legteljesebb mértékig vállalható könyveket adtak ki a sorozatban: a szép, igényes borítóterv (Zsoldos Vera munkája), amelyről azonnal meg lehetett ismerni az összetartozó köteteket, a borítókra felkerülő, hangulatos képek, a belső szedés áttekinthetősége sokkal időtállóbbá teszi e könyveket, mint a velük egyidős, vagy náluk korábbi Diákkönyvtárakat (talán csak a ragasztásuk lehetne erősebb kissé).
A sorozatban 1981-1990 között, vagyis tíz év alatt összesen harmincegy kötet látott napvilágot, amelyek között azonban több volt az ismételt kiadás-utánnyomás. Így valójában huszonegy különböző könyv került be a Klasszikus Zsebkönyvtárba. Ma is érdemes őket antikvár megvásárolni, ha szükségünk van a művek egy példányára.
Az én öt kedvencem: 1. a Csaba-trilógia, amelyben nemcsak a Buda halála, de a trilógia összes elkészült töredéke is benne olvasható, 2. a Toldi-trilógia, mivel ezt így ritkán adják ki, olcsó változatban a Toldi - Toldi estéje - Buda halála kombináció a gyakori, 3. a Zalán futása, amely így, külön kötetben gyakorlatilag nem jelent meg korábban modern kiadásban, 4. az Anna örök, amely kísérletet tesz Juhász Gyula összes Anna-versének lírai regényként való kiadására, 5. a Lilla-kötet, mivel nemcsak pompásan néz ki, de tartalmazza mind az ötven Lilla verset, nemcsak eggyel kevesebbet, mint a korábbi kiadások.

1990
Csokonai Vitéz Mihály: Lilla
Juhász Gyula: Anna örök (II.)
1988
Arany János: Toldi estéje
Kisfaludy Károly: A kérők / Csalódások
Kölcsey Ferenc összes versei
Petőfi Sándor: Az apostol (II.)
1987
Babits Mihály: Laodameia / Jónás könyve
Juhász Gyula: Anna örök
Madách Imre: Az ember tragédiája (V.)
Sarkadi Imre: Oszlopos Simeon / Elveszett paradicsom
1986
Arany János: Toldi-trilógia (II.)
Berzsenyi Dániel összes versei
Madách Imre: Az ember tragédiája (IV.)
Petőfi Sándor: János vitéz / A helység kalapácsa / Bolond Istók (II.)
1985
Arany János balladái
Katona József: Bánk bán (II.)
Petőfi Sándor: Az apostol
Vörösmarty Mihály: Zalán futása
1984
Madách Imre: Az ember tragédiája (III.)
Petőfi Sándor: János vitéz / A helység kalapácsa / Bolond Istók
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (II.)
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem
1983
Arany János: Toldi-trilógia
Katona József: Bánk bán
Kisfaludy Sándor: A kesergő szerelem
Zrínyi Miklós: Az török áfium ellen való orvosság (benne még: Tábori kis tracta, Mátyás király életéről való elmélkedések)
1982
Arany János: Csaba-trilógia
Madách Imre: Az ember tragédiája (II.)
Madách Imre: Mózes
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
1981
Madách Imre: Az ember tragédiája
Ekultura.hu - Arnaldur Indriðason: Rókalyuk
Rettenetesen hideg van: köd, hóvihar, forgószél és félelem vesz körül két kisfiút. Próbálnak összebújni, keresik az apjukat – és egyszerre csak a nagyobbik, Lendi kezéből kicsúszik a öccse keze. A fiú kétségbeesve kutat az öccse után, ám a kis Beggi mindörökre eltűnik, valahol a Harðskafi lejtőin. – Ezt a szörnyű emléket őrzi magában Erlendur, Arnaldur Indriðason izlandi író állandó főhőse.

Erlendur felügyelő: ám ebben a regényben, a Rókalyuk címűben már egyszerűen csak Erlendur. Nem fontos, hogy valaha kiváló rendőrségi nyomozó volt, az sem, hogy már tíz skandináv detektívtörténet főhőseként olvashattak róla számos nyelven a krimikedvelők: mi, magyarok is találkozhattunk már a szerző hét regényével. Története skandináv krimi, de hiába keresnénk benne rendőrcsapatokat, akik együttműködnek, jól vagy rosszul, s szívósan haladnak előre saját magánéleti bajaik és mások tragédiái közepette, míg fel nem derítik mai világunk tipikusnak mondható, sötét bűnügyi rejtélyeit. Nem, ez a kötet más: kifejezetten rendhagyó a skandináv krimik között.

Talán, mert személyes. A főhőst, Elendurt ugyanis egyetlen dolog érdekli benne: végre megtudni, mi történhetett a nyolcéves Bergurrel, rég elvesztett öccsével, aki sosem nőhetett fel, aki a bátyja emlékeiben örökre kisgyerek maradt, s fél kesztyűben, kezében kis piros játékautójával, azt kérdezgetve, „ugye, minden rendben lesz?”, beleolvadt a hóvihar megsemmisítő fehérségébe. Az eltűnés nem halál: a felügyelőt egyszerűen nem hagyja nyugodni a tragédia. Bizonyosságot akar. Visszatér hát a régi, családi házba, amely évtizedek óta lakatlan rom immár, s egyedül, emlékeivel együtt éjszakázva, napról napra a kopár, mégis szép izlandi tájban vándorolva keres bármilyen jelet, amelyből végre megtudhatná, mi történt akkor éjjel.

Nem ő azonban az egyetlen. Hamar kiderül, hogy a falvakban és kisvárosokban, amelyekbe eljut, szinte minden évnek, évtizednek megvan a maga eltűnési esete. 1942-ben például egy Matthildur nevű nő is köddé vált azon a fekete-fehér fennsíkon, ahol évtizedekkel később Bergurnek is nyoma veszett. Erlendurt először csak szakmai ártalomként érdeklik a pletykák a fiatal nőről: eltűnését a férje jelentette be, állítólag az anyjához indult el egy viharos éjjelen, és sosem került elő, sem élve, sem holtan. Különös azonban, hogy ugyanazon az éjjelen hatvan túrázó brit katonát is szétszórt a vihar, de ők valamennyien megkerültek. Erlendur lassan halad: megismerkedik Matthildur még élő családtagjaival, a férj, Jakob barátaival, rókavadászokkal, halászokkal, idős hölgyekkel. Hagyatéki dobozokban kotorászik, öregotthonokat látogat: az olvasó előtt pedig nemcsak egy régi-régi bűntény képe kezd el kibontakozni, de a régi Izlandot is megismerheti.

És: egyre többet gondolkozhat az öregségről. Legalább is én ezt tettem. Ezt sugallta számomra Erlendur története: egy sikeres rendőrfelügyelőé, akinek már (elvált) felesége és két felnőtt gyereke van, aki a városban él, barátok között, s aki valamiért mégis úgy érzi, hogy vissza kell hatolnia saját családja történetében addig, amikor még egy vidéki tanyán laktak, elindultak behajtani a jerkéket, s az ő tízéves kezéből kicsúszott az öccse keze. És persze ezt sugallta a Matthildur-rejtély is: a megcsalás, féltékenység, magány, öngyilkosság, gyilkosság vagy eltűnés (?) rejtélye is, amelyben minden szereplő fiatal és előtte áll az életének, ám mire Erlendur felkereshetné őket, szinte mind halottak, haldoklók vagy legalább is nagyon öregek. Vajon megismerhető és megérthető-e a múlt? Érdemes-e visszatérni hozzá? Vagy éppenséggel mindenképpen muszáj? Egy bizonyos kor után foglalkozni kell vele, mert különben ránk talál?

Nagyon költői és nagyon filozofikus ez a regény. Ugyanakkor mindenkit megnyugtathatok, aki az izgalmat szereti: érdekfeszítő is. Telve van borzongató fordulatokkal, szinte horrorisztikus hangulatú apró részletekkel, sok-sok meglepetéssel. Mint krimi is tökéletesen megállja a helyét. S ilyen értelemben egyértelműen skandináv krimi: nemcsak azért, mert írója izlandi, hanem mert egy skandináv krimitől mindig többet várunk. Általában társadalmi érzékenységet, a modern világ modern problémáinak újszerű feldolgozását egy cselekményes-nyomozós történetben. Arnaldur Indriðason könyve azonban ennél érdekesebb utat választ. A cselekmény múltbeli része egy réges-régen eltűnt világ sötét oldalát ábrázolja: csupa olyan problémát, amely örök, s ugyanúgy létezik ma is. A cselekmény a jelenben (2010-ben) történő vonala pedig csupa-csupa viszonyulást mutat be: viszonyt a saját öregedésünkhöz, reakciókat a múlt feléledésére, az emlékezés hatásmechanizmusát.

És persze kapunk egy izgalmas krimitörténetet is: mire a végére érünk a Rókalyuknak, tudjuk már, mi történt Matthildurrel, s látjuk azt is, mint kezd majd az életével Erlendur azok után, amit az öccsével kapcsolatban képes volt kideríteni. Ám azt hiszem, nem a rejtély megoldásáért fogok mindig emlékezni erre a könyvre. Sokkal inkább a hangulatáért, a nyugalmáért, a félelmetességéért. Jó könyv.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Arnaldur Indriðason: Rókalyuk
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Ekultura.hu - Georges Simenon: A vonat
Közeledik a háború. A hírek szerint a német tankok átlépték a belga határt. 1940. május 10-ét írjuk. A párizsi rádióadás megszűnt. Senki sem tud semmit: az apró faluban rémhírek terjednek. Megindul a népvándorlás: mindenki kis kocsikkal, gyalogosan vagy épp szekéren próbál eljutni valahova, mindegy hova, csak innen el, a fenyegetettségből, a valószínű kiszolgáltatottságból. Egy kis család is menekülésbe kezd: apa, anya, gyermek és egy újabb baba édesanyja hasában. Az állomáson felülnek egy vonatra, amelyről senki sem tudja, hová is tart. Csak egy a fontos: onnan el, ahol addigi nyugodt, békés életüket talán veszély fenyegeti. Azonban attól fogva, hogy megkezdődött az utazás, mintha már egy másik életet élnének: egy olyat, amelyik még csak nem is emlékeztet a napokkal azelőtti nyugalomra és rendre – és amelynek az eseményei örökké hatással lesznek az életükre.

Leginkább így lehetne összefoglalni Georges Simenon magyarul most megjelent könyvének, A vonatnak a cselekményét. Az Agave Könyvek Simenon-életmű-sorozatában napvilágot látott regény (sőt, inkább kisregény) szépirodalom a javából. Egy ember története, aki a legszörnyűbb és legkilátástalanabb pillanatban, a II. világháború kezdetén, a szervezetlen menekülés közepén ismeri fel: talán nem is élt eddig.

A könyv már akkor megfogott, amikor – Barta Tamás pompás fordításában – olvasni kezdtem. Egy ébredéssel kezdődik, így vezet be hősének világába: „Mikor felébredtem, a drapp függönyön át a jól ismert sárgás fény szűrődött a szobába. Az első emeleten nincsenek ablaktáblák. Az egész utcában sehol sincsenek. Az éjjeliszekrényen az ébresztőóra ketyegett, és mellettem a feleségem erős szuszogása hallatszott, szinte olyan hangosan, mint a betegeké a mozifilmekben egy operáció alatt. A feleségem terhes volt, hét és fél hónapos. Ahogy Sophie születése előtt, most is a hátán kellett feküdnie a hatalmas hasa miatt.” Így jelenik meg a szoba, a ház és a falu, a főszereplő, a családja és a világa: csendben, átlagemberesen, tökéletesen mindennapian és ismerősen. Főhősünk, Marcel Féron, a rádiójavító lassan felkel: papucsot húz, begyújtja a gázt, vizet melegít, enni ad a tyúkoknak, megcsodálja az orgonát, benéz a műhelyébe. Elégedett: köznapi és biztonságos életet él, és ez tökéletesen kielégíti.

Ebbe a mélységes mély nyugalomba tör be a lehetséges háború rémképe, s minden megváltozik. Alig van idő összecsomagolni, eloltani a gázt, a szomszédra bízni a tyúkokat. S nincs is értelme aggódni az orgona, vagy a bezárhatatlan műhely miatt. Hiszen a vonatra menekülő család az életét menti egy veszély elől, amely bizonyára, kérlelhetetlenül romba dönt majd mindent, amit csak felépítettek eddig. Ám minél több idő telik el attól kezdve, hogy Marcel elhelyezi egy első osztályú fülkében a terhes Jeanne-t és a négyéves Sophie-t, furcsa módon annál kevésbé hiányzik neki a régi, meghitt kisvilág. A feleség, a gyermek, a nyűgök, a megszokások távolivá és idegenné válnak a tehervagon új univerzumában, ahol Marcel új embereket ismer meg: közönséges, alantas, kedélyes vagy különös figurákat, akik azonban valamilyen módon mind érdekesek számára. Érdekesebbek, mint a saját élete. S feltűnik Anna, a titokzatos és szép menekülő, aki egyre fontosabbá lesz a szemében.

Marcel, akinek a gyerekkorát egy másik, kegyetlen háború tette tönkre, aki betegessége és rövidlátása miatt mindig másodosztályú állampolgárnak érezte magát, osztozva a vonat utasaival a félelemben, az örömben és a reményben, hirtelen magára talál. Mindegy, hogy lőnek-e a vonatra, vagy téves irányba terelik. A tökéletes káosz és rendetlenség újfajta rendet hoz létre benne: a meglepő önismeretét.

A vonat sokkal inkább lélektani regény, mint háborús történet. Izgalmas ugyan benne a kérdés, megmenekül-e Marcel családja, megtalálja-e elvesztett szeretteit. Mégis, talán azért olyan lebilincselő, mert mindennél erősebben ábrázolja a félelem és a rettegés atmoszféráját, miközben bemutatja, hányféle reakció létezik a borzalomra. S meglepő módon van, aki erősebb lesz tőle, mint Marcel Féron.

Közben képet kapunk a hónapokig tartó „furcsa háború”-ból valódi öldöklésre ébredő országról is, megrajzolódik egy gyöngéden ábrázolt, különös szerelem. S elgondolkodhatunk azon, mi vajon mit tennénk hasonló helyzetben? Hogyan reagálnánk a történelem országútjának a szélén találva magunkat? Eltipornánk vagy eltiportatnánk? Vagy csak megpróbálnánk békében tovább ballagni, ki tudja, mi felé, ahogyan a sehová sem tartó vonat utasai?

Simenon 1961-ben publikálta a könyvet 1940-ről: ám ma is különleges olvasmányélmény. Mindaddig, míg vannak az ember életében választási helyzetek, megmagyarázhatatlan döntések és furcsa szerelmek, A vonat mindig megszólítja az olvasókat.