Újrázás, szemléletváltozás, emlék - Három könyvről
Igazán nem lehet mindent hosszan megírni. Vannak könyvek, amikről különböző okokból nehéz sokáig fecsegni. Ebben a bejegyzésben ezeket gyűjtöttem össze: mindegyik olvasmányélmény fontos számomra, de csak apróság született róluk.

Újrázás - Konfuciusz: Beszélgetések és mondások 
Vannak könyvek, amiket nem lehet megunni. Ilyen a nagy kínai bölcselő, Konfuciusz (Kung ce, Kongzi, i. e. 551-479) nagy műve, a Lun jü, amelyet magyarul a jóval hosszabb Beszélgetések és mondások címmel szokás illetni.
Könyvtáramban már két formában is olvasható magyarul: Tőkei Ferenc aggályosan precíz, kommentált, közbevetésekkel is egyértelműsített fordításában és Őri Sándor verses, az eredeti, zárt és sokértelmű írásjel-képeket egy-egy rövid, néhány soros, rímes költői formában összefoglaló magyar változatában. Most egy harmadik is csatlakozhatott Tőkei Ferenc és Őri Sándor Lun jüjéhez: a Helikon Zsebkönyvek 52. kötete ugyanis a művet Tokaji Zsolt fordításában tartalmazza. Az ismert sinológus már sokszor szóba került a blogban, hiszen a keleti irodalom számos nevezetes szövegét olvashatjuk magyarul az ő élvezetes és pontos fordításában. Ilyenek például a nevezetes, Krisztus születése előtt lejegyzett kínai hadtudományi munkák, mint Szun-ce A háború művészete című könyve (ezt kétszer is lefordította, s A' hadakozás regulái címen Zrínyi nyelvét idézte meg benne), Vu-ce A háború útja (vagy másik címén A hadviselés szabályai) című írása, Sze-ma Zsang-csü A tábornagy metódusa és Szun Pin A háború művészete című művei, vagy épp Taj Kung hat titkos tanítása (amelynek új kiadásával egybekötöttek még két rövid, hasonló írást, a Vej Liao-cet és a Huang Si-kung három stratégiáját). De kínai regények is olvashatók az ő tolmácsolásában (így Liu Csang Csung-Kuj, az ördögűző című, izgalmas, 16. századi kötete, vagy a gyerekeknek átírt A majomkirály története), fordított novellákat (Pu Szung-ling: A templom démona), verseket (például az általa írt-szerkesztett A kínai Káma-Szútra című antológiába) és filozófiai műveket is (Ven-ce: A titkok feltárásának igaz könyve).  Elévülhetetlenek az érdemei a Fapadoskönyv Kiadónál három évig sok-sok élvezetes kötettel létező Kelet Klasszikusai sorozat szerkesztése, fordítása, megjelentetése terén. S végül: írt egy unikális és gyönyörű képeskönyvet A kínai könyv történetéről, amelyet még mindig bárkinek szívesen ajánlanék, ha könyvmolynak keres szép ajándékot. (S ez nem minden műve, csak amennyiről már írtam itt...)
Így természetesen élményszámba ment elolvasni az ő fordításában Konfuciuszt is. A Helikon kiemelten szól a fiatal, maguknak épp alapkönyvtárt és alapvető könyvélményeket gyűjtögető olvasóknak: ez a Konfuciusz-kiadás méltán kerülhet fel a könyvespolcukra. (1)

Szemléletváltozás - Böszörményi Gyula: Bitó és borostyán
Be kell valljam, most, hogy a Bitó és borostyán is megjelent, a Böszörményi Gyula-féle Ambrózy-sorozattal kapcsolatban komoly szemléletváltozás következett ne nálam.
Akit érdekel, mit írtam a korábbi kötetekről (Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok, Ármány és kézfogó, Beretva és tőr), hosszabban elolvashatja a korábbi véleményemet a címek linkein. Összefoglalásul elég annyi, hogy míg a trilógia első kötete azért okozott csalódást, mert csak egy fél (utólag nézve inkább csak egyharmad) könyv volt, a második kötet már jobban tetszett, de még mindig igen túlbeszéltnek találtam, s egyre jobban zavart a valóban élt emberek adatainak felhasználása a cselekmény bonyolítása során, a befejező rész pedig végképpen csalódást okozott, mind krimitlen kalandosságával, mind a nagy titok leleplezésével, mind pedig lezáratlan végével. A két krimi-kisregény viszont annál jobban tetszett: s magamban azt kívántam, bárcsak Ambrózy-báró pusztán a Beretva és tőr (és a Bitó és borostyán) lapjain létezne.
Később azonban odaadtam olvasni a köteteket valakinek, aki nagyon fontos számomra: s azok - nála szinte osztatlan sikert arattak. Ez azután arra indított, hogy saját kérlelhetetlen véleményemet is átgondoljam. Nem az-e a probléma, hogy túl hamar kialakítottam egyfajta ítéletet, s most azután mindig csak a kötetek negatív vonásait szemlézem, miközben más művekkel sokkal megbocsátóbb vagyok? Némiképp megváltoztattam tehát a gondolkodásomat: összességében örülök, hogy az Ambrózy-sorozat létezik és várom a következő kötetét, amelyet igyekszem majd nyitottabb szemléletmóddal végigolvasni.

Emlék - Dés László - Geszti Péter: A Pál utcai fiúk - A zenés játék dalai
Óriási élmény volt számomra megnézni a Vígszínház friss előadását, A Pál utcai fiúkat. Nemcsak a pompás rendezés, a remek szereposztás, az átélhető történet, a kiváló zene hatott rám, hanem az egész együtt: ahogyan már sokan, sok helyen leírták, ez a darab valamit valahogyan nagyon eltalált, felnőttben és gyerekben.
Amikor megtudtam, hogy kiadják az előadás dalait egy kottafüzetben, először haboztam, kell-e ez nekem, tekintve hogy nem tudok gitározni, rosszul zongorázom és hangszerem sincsen. Minél többször meghallgattam azonban az előadás zenei anyagát, annál inkább úgy éreztem, hogy ezt látni akarom hangjegyekben is. A kottafüzet egy kis meglepetés okozott, lévén tényleg kottaméretű, nagydarab, ez viszont nyilván öröm azoknak, akik mindjárt be is rakják egy kottatartóba. A dalok szövege is megtanulható belőle, s zongorakísérettel könnyű az éneklés. Az előadásképek szintén pompásan néznek ki, bár a fekete fényes alapra nyomott fotóoldalak elég érzékenyek a mancsnyomokra.
Ráadásul a kottafüzet kettős emléket jelent, hiszen nemcsak az előadásra emlékeztet engem, de egy nagyon jól sikerült könyvheti látogatásra is. Mindenkinek csak ajánlani tudom.

Megjegyzés: (1) Amikor a Beszélgetések és mondások két fordításáról írtam korábban, kiválasztottam a XX/3. mondást, s két vltozatban is egymás mellé helyeztem. Most szeretném ezt a Tokaji Zsolt-féle fordításból is idemásolni: "Aki nem érti meg az égi mandátumot, sohasem válhat nemes emberré. Aki nem ismeri a szertartásokat, nem állhat szilárdan. Aki pedig nem érti a szavakat, nem ismerheti meg az embereket sem."
Ekultura.hu - Inga Žolude: Legyen vigasz
Azt hiszem, ha Inga Žolude Legyen vigasz című kötetéről kellene bárkinek mesélnem, két dolog jutna eszembe rögtön. Az egyik egy fogalom: a halálé. Úgy érzem, ennek a könyvnek valamennyi története valamiképpen erről szól. Persze ahol ott a halál, ott van az élet is, de érzésem szerint a fiatal lett írónő könyvében nem jelenik meg a kiegyenlítő szándék: szövegei sokkal inkább szólnak az elmúlásról, mint a megújulásról. Épp ezért depressziós hangulatban leledzőknek semmiképp sem adnám a kezébe a könyvet.

Mindenki másnak viszont lelkesen ajánlanám, hiszen az utóbbi évek egyik legizgalmasabb kortárs kötete lett számomra ez a szerény külsejű, fehér borítós opusz. Mégpedig különlegessége miatt, és ez a második dolog, ami azonnal eszembe jut róla: hogy mindvégig nem tudtam igazán eldönteni, regény-e vagy elbeszéléskötet. Az utóbbi mellett szóltak a tények, az előbbi mellett viszont az érzéseim.

A Legyen vigasz ugyanis tizenhárom (éppen mitikusan egy tucat és még egy) novellát tartalmaz. Az írónő közlése szerint egy időben íródtak, de jól láthatóan különféle, különálló darabok. Sokban különböznek, hiszen van köztük olyan, amely hajléktalanok közösségében játszódik, s olyan is, amelyik egy kislány egy szomorkás napját mondja el. Van családtörténet, szerelmi történet és egy (szinte) bűnügyi riport is. Az egyik szövegnek kívülálló narrátora van, a másik egyes szám első személyben íródott.

Mégis, az egymás után következő írások között feszül valamiféle vékony pókháló: szavakból, érzésekből, hangulatokból, visszatérő emlékekből, néha (talán) visszatérő szereplők is kapcsolnak egy-egy részt a másikhoz. Mire befejeztem a könyvet, megképződött előttem egy (fikcionális) család, egy (fiktív) város a maga vidékével és maga (a nem egészen valóságos, mégis igazi) Lettország, történelmével és jelenével, nosztalgikus régidőjével, posztszovjet közelmúltjával, fájdalmas emlékezéseivel és sivár itt- és-mostjával.

Ez a lenyűgöző, mozaikdarabokból összeálló, kicsit mágikus, kicsit reális teljesség már csak azért is lenyűgöző, mert Inga Žolude nagyon fiatal: 1984-ben született, ezt a kötetét pedig 2010-ben, mindössze huszonhat évesen adta ki. Azt gondolom, nem csoda, hogy 2011-ben elnyerte vele az Európai Unió Irodalmi Díját. Számomra ugyanis ez a könyv olyan fenségesen, sötéten, ötletesen, könyörtelenül és megfontoltan beszélt a halálról – emberi halandóságunkról, a tárgyak mulandóságáról és az eszmék és hitek múlékonyságáról –, mintha valami nagyon öreg és nagyon bölcs író vetette volna papírra a benne szereplő írásokat.

És persze férfi. Mert Inga Žolude könyvében ez is meglepő – legalább is számomra – hogy ezeket a sötét hangvételű, a visszahozhatatlan és jóvátehetetlen múltba révedő, vagy a reménytelen és közönyös jelenre rámutató novellákat egy fiatal nő írta. Tisztában vagyok vele, hogy nevetséges előítélet kemény könyveket csak férfi íróktól várni: de véleményem szerint a sokat olvasókat is meglepheti – úgy, mint engem – a Legyen vigasz lényeglátása és komor bölcsessége.

Be kell valljam, amióta megszereztem, már kétszer elolvastam a kötetet. Először sorban olvastam el az írásait, azután összevissza keverve, de az első három, nagyon erős novella, A kezdet, Az Ádám-fa vigasza és a Halottak könyve így is összekapaszkodott, egyfajta ál-önéletrajzi rekviemként. Az első borzongató leírásokkal teli kép egy családról, egy temetés pillanatában, egy kislány nézőpontján átszűrve. A második – talán a könyv legjobb elbeszélése – az apa haldoklásának krónikája, amely elkerüli a szokásos kliséket, s az apa és az anya különös kapcsolata felől közelít az elmondhatatlanhoz. A harmadik egészen misztikus novella egy albumról, amelyben benne szerepelnek a halottak: ám a mi nevünket vajon ki fogja belevezetni?

Nagyon megkedveltem még a megható Krétahercegnőket, s a Koszos holmik című elbeszélést is, aminél szerintem még nem írtak különösebb elbeszélést a magányról és a megmagyarázhatatlan szerelemről. Másnak talán a tizenhárom történet közül más ragadja meg a figyelmét: ám az biztos, hogy a Legyen vigaszt végigolvassa az ember, ha egyszer ráérzett egy-egy darabjának a hangulatára.

Bízom benne, másnak is akkora élményt jelenthet a könyv, mint nekem (négy hónap alatt kétszer elolvasni – micsoda ötlet!). Azt pedig csak remélni tudom, hogy a kiadó K-európai történetek sorozatában alkalmam lesz kézhez venni a mára már öt kötetet jegyző írónő egy újabb könyvét is, előbb-utóbb.

A cikk az Ekultura.hu-n: Inga Žolude: Legyen vigasz
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Előkészületben 5.
Jön az ősz, felélénkül a könyvkiadás, újra lehet várakozni és vágyakozni. Nemsokára a moziba kerül a Budapest Noir című film - így októberben újra megjelenik a megkerülhetetlen Kondor Vilmos-kötet: a magyar történelmi krimi és a noir-műfaj feltámadásának bizonyítéka. A Magvető sorozatot indít Nádasdy Ádám műfordításainak, s ezek között olcsó/diákkiadásban is napvilágot lát a költő friss Isteni színjáték-fordításának Pokol része. Megjelenik a Helikonnál Agatha Christie Gyilkosság az Orient expresszen című regénye, köszöntve Kenneth Branagh filmjét - remélhetőleg ez lesz új sorozatukban az egyetlen kötet, amely sem méretben, sem külsőben nem passzol a többi közé. De én most nem ezekről szeretnék írni: hanem az alábbi kilenc könyvről.

Konfuciusz: Beszélgetések és mondások
Helikon, megjelent
Természetesen már megvan: egyrészt Tőkei Ferenc klasszikus változatában, másrészt Őri Sándor különleges, verses, de nem kevésbé pontos változatában. Most azonban Tokaji Zsolt fordította le a kínai bölcselő hagyományozott gondolatait a Helikon Zsebkönyvek számára. Ez az 52. kötet. Itt írtam róla.

Lukasz Orbitowski: Egy másik lélek
Typotex, megjelenés: ősszel
A Typotex Világirodalom sorozat ősszel valószínűleg többek közt ezzel a kötettel fog gazdagodni: a nálunk még ismeretlen, lengyel esszéista és író káprázatosan gyönyörű borítót kapott és nagyon sötétnek ígérkező regényével. A fordító Mihályi Zsuzsa (lásd Női zsebatlasz, Más dalok, Intim relativitáselmélet).

Selja Ahava: Az égből leeső dolgok
Typotex, megjelenés: ősszel
Szintén a Typotex Világirodalom sorozat részeként lát napvilágot az Európai Unió Irodalmi Díját elnyert finn regény, rokonszenves szerzőnőjének második, Finnlandia-díjra is jelölt kötete. A fordító Molnár Csilla (lásd Hotel Sapiens) lesz, a borító pedig ismét különleges könyvet sejtet.

Sir Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes visszatér
Szukits, megjelent
Fáradhatatlanul folytatódik a Sherlock Holmes-sorozat a Szukits Kiadó jóvoltából. Köszönet a kitartásért és a pompás, kétféle borítóért! Immár három eredeti novelláskötet és két regény érhető el: ezzel a sorozat túl van a felén (két regény és két elbeszéléskötet vár még kiadásra). Itt írtam róla.

Rhys Bowen: Holttest a fürdőkádban
Lettero, megjelent
Ki tudja, milyen lesz ez a kötet, amely állítólag olyan, mintha "Agatha Christie és P. G. Wodehouse együtt írna detektívregényt". Ilyesféle könnyed történelmi krimikből volt már sok, bízom benne, hogy ez legalább az általam a fordítás ellenére kedvelt Daisy Dalrymple-kötetek színvonalát eléri.

Lee Child: Elveszett holnap
General Press, megjelenés: szeptember 1.
A General Press idén nagyot alkot: összesen négy Lee Child-kötetet adnak ki. Először jött a tavaly ősszel megjelent legújabb, az Esti iskola, majd a sorozatkezdő Elvarázsolt dollárok. Ez pedig egy már rég várt újra kiadás, tulajdonképpen a kedvenc Reacher-regényem.

Lee Child: A nevem Jack Reacher
General Press, megjelenés: októberben
És az év meglepetése: de azt hiszem, a külföldi rajongók számára is. Miután többször elhangzott, a Reacherről az idők során megszületett novellák e-könyvként válnak csak olvashatóvá, Lee Child végül másképp döntött. Íme az eredmény: az összes novella könyvben, immár magyarul is!

Michael Hjorth - Hans Rosenfeldt: Méltatlanok
Animus, megjelenés: megjelent
Egy időben az Animus összes olyan könyvére azonnal rávetettem magam, ami a Skandináv krimik sorozatban megjelent. Számomra azonban az újraolvasás a döntő: s az egyik sorozat, amelyet bármikor ismét kezembe veszek, ez a Sebastian Bergmanról írt. Itt az új, ötödik kötete. 

Clark Ashton Smith: Sarki regék
Delta Vision, megjelenés: augusztus 31.
Nyár eleje óta várom a MesterMűvek sorozat két új megjelenését, Weinbaum Kalandok a Naprendszerbenjét és Doyle A Fehér Seregét. Közben azonban újabb ígért társuk akadt: a Gonosz mesékből már ismerős Clark Ashton Smith újabb novelláskötete. Ezt csak várni lehet!

Linkek
Előkészületben 1.
Előkészületben 2.
Előkészületben 3.
Előkészületben 4.
Híres-neves eposzok - Itáliából és Portugáliából
Sokat gondolkodtam a poszt címén: a végleges változatot ugyanis találónak is éreztem, meg nem is. Írásom valóban két különleges olvasmányélményemről szól, Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem és Luís de Camões A lusiadák című nagy eposzairól. Egyúttal azonban egy fordítóról is, az elképesztően tehetséges Hárs Ernőről. Bár végül nevét nem foglaltam bele a címbe, mégis, alakja megkerülhetetlen, ha valaki erről a két eposzról szeretne írni magyar nyelven. Hárs Ernő nélkül ugyanis biztosan nem jutottam volna el a két műhöz, nem tudtam volna megszeretni őket, s nem merném ajánlani másoknak is.

Luís de Camões: A lusiadák
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1997
Ha Camões nagy eposzáról kell beszélni, mindig eszembe jut egy jelenet kedvenc Jules Verne-regényemből, a Grant kapitány gyermekeiből. Így hangzik Bartócz Ilona fordításában:
"Paganel elcsodálkozott, s bosszúsan igazította vissza szemére a homlokára tolt szemüveget.
- Kössenek fel, ha egy szót is értek ebből a pokoli tájszólásból! - mondta. - Biztosan araucani nyelven beszél.

- Dehogyis - felelte Glenarvan -, kétségtelenül spanyolul válaszolt. (...)
- Mondja csak, tudós barátom - kérdezte az őrnagy mosolyogva -, nem követett el ismét valami szórakozottságot, hiszen erre valóságos szabadalma van? (...)
- Íme az a könyv, melynek segítségével naponta birkózom a spanyol nyelv nehézségeivel. Nézze meg, őrnagy, és mindjárt meglátja, hogy tévedtem-e. (...)
- Miféle könyv ez? - kérdezte.
- Az Os Lusiadas - felelte Paganel -, csodálatos eposz, amely...
- Az Os Lusiadas! - kiáltott fel Glenarvan.
- Igen, barátom, nem egyéb, mint a nagy Camões műve, a Luziádák!
- Camões - ismételgette Glenarvan -, de boldogtalan barátom, hiszen Camões portugál költő! Így hát ön portugálul tanul már hat hete!
- Camões! Luziádák! Portugál!...
Paganel mindössze ennyit tudott kinyögni. Szeme elhomályosult szemüvege mögött, köréje gyűlt társai harsány nevetésben törtek ki."
Magát az eposzt sokáig nem ismertem meg: még annyit sem tudtam róla, hogy a főszereplője Vasco da Gama, a neves felfedező. Szerintem ezzel nem álltam egyedül: már csak azért is, mert a szerző és műve alig volt jelen a magyar fordításirodalomban.
Luís de Camões (1524-1580) a portugál reneszánsz kiemelkedő alakja volt, ma ő számít Portugália nemzeti költőjének, halálának napja, június 10. pedig nemzeti ünnep. Életéről keveset tudni: nemesi család sarja volt, egy ideig a királyi udvar emberei közé számított, majd katona lett, utazott, kereskedett, ült börtönben és vádolták sikkasztással. Írt komédiákat, szonetteket és más verseket, 1572-ben pedig kiadta hatalmas, 1102 darab nyolcsoros stanzát tartalmazó, tízénekes nemzeti eposzát, A lusiadákat. Bár sok helyen azt olvasni, ez egy barokk mű, valójában a későreneszánsz nagy alkotása: s egyben annak a felfedezésnek az eposzi kellékekkel kísért elbeszélése, miként jutott el Vasco da Gama Indiába. A viharokkal, veszélyekkel, emberi és isteni ármánykodásokkal teli, izgalmas történet ráadásul egy betételbeszélést is tartalmaz, amely bemutatja Portugália történetét a kezdetektől egészen Vasco da Gama koráig. A műnek már a címe is érdekes: Lusus a portugálok mitikus őse, róla vette a nevét Luzitánia is, így az Os Lusiadas elméletileg jelenthetné A luzitánok tetteit. Ez azonban ellenkezne azzal, hogy (minden történelmi rege és a portugálok tetteinek felelevenítése mellett) az eposz cselekményének hőse egyetlen luzitán, vagyis Vasco da Gama. Épp ezért előfordult, hogy a barokk korban a művet az egyes számú Lusiada címen adták ki. Helyesebb azonban meghagyni a kettős értelmet, hiszen a Camões-féle portugál cím egyszerre utal a népre, a mitikus ősre és a felfedezőre is. Ezért lett a magyar változat címe is A lusiadák, amely egyúttal felidéz vergiliusi szóalakokat is, csakúgy, mint a portugál változat.
Magyarul ugyan már 1865-ben megjelent "Camoens Luziádája" a Kisfaludy Társaság támogatásával, Greguss Ágost fordításában (s 1874-ben másodszor is kiadták), az eposz mégis szinte ismeretlen maradt a magyar olvasók előtt, a fordítás szövege pedig a huszadik századra menthetetlenül elavult. Mégis: senki sem foglalkozott vele a nyolcvanas évekig, sőt, Camões versei közül is csak itt-ott, antológiákban jelent meg egy-kettő. 1984-ben azonban Hárs Ernő végre elkészítette az új magyar változatot, amely azután 1997-ben új, díszes kiadásban is megjelent a portugál köztársasági elnök ajánlásával, szép képekkel kísérve. Szintén Hárs Ernő ismertette meg a magyar olvasóközönséget Camões verseivel, amikor 1992-ben Mit vársz, remény? címmel kiadta szonettjeinek fordításait. (Azóta Jánosházy György is lefordított 77 Camões-szonettet, más könyv azonban a szerzőtől nem jelent meg.) Elmondható tehát, hogy Hárs Ernő nélkül nem létezik magyar Camões és magyar "Luziádák"!

Torquato Tasso: A megszabadított Jeruzsálem
Szent István Társulat, 2013
Úgy gondolom, A megszabadított Jeruzsálemet legalább címről többen ismerik hazánkban, mint Camões eposzát. Tasso és műve hamarabb utat találtak a magyar olvasóközönséghez, nem utolsósorban Arany Jánosnak köszönhetően, aki Zrínyi és Tasso című 1859-es székfoglalójában óriási tudással, nagy alázattal és pompás következtetésekkel bizonyította, miként hatott az olasz szerző a mi nagy barokk eposzköltőnkre. Köszönhetően annak is, hogy egészen a kilencvenes évekig Zrínyi Miklós az egyik leglelkesebben kutatott magyar szerzőnek volt nevezhető, Tasso és A megszabadított Jeruzsálem újra és újra előkerült az értelmezésekben, de mindig csak mint hasonlítási alap, kortárs vagy mintaadó mester.
Torquato Tasso (1544-1595) az olasz irodalom egyik legnagyobb és leginkább tisztelt alkotója volt, költő, író, drámaíró és eposzszerző. Széles műveltségét a nápolyi jezsuita iskolában alapozta meg, majd az urbinói herceg udvarában és a bolognai jogi egyetemen folytatta tanulmányait. Az Este család udvari költőjeként, diplomataként és udvaroncként tűnt fel az európai udvarokban: nem volt azonban még harmincéves, amikor mentális betegség tünetei kezdtek mutatkozni rajta. A zseniális költő, aki már tizennyolc évesen nevet szerzett a Rinaldo című elbeszélő költeményével, 1573-ban pedig megújította az európai drámát az Aminta című pásztorjátékkal, 33 évesen dühöngő őrültté változott: látomások, hallucinációk és kényszerképzetek gyötörték, tőrrel támadt szolgáira és üldözési mániában tobzódva, folyamatosan menekülve, költözve élt, míg 1579-ben kórházba nem zárták. Innen 1586-ban szabadult, rohamai azonban tovább kínozták. Bár írt még új műveket, s egyfajta vallásos mániában teljesen átírta nagy eposzát is, 1594-ben, Rómában ismét be kellett költöznie egy helyre, ahol vigyáznak rá: itt, a Sant' Onofrio kolostorban halt meg a következő évben.
A megszabadított Jeruzsálemet még a Rinaldóval együtt kezdte el írni, de csak több mint tíz évvel később, 1575-ben fejezte be. Először 1580-ban nyomtatták ki, Tasso tudta nélkül, aki akkor még a kórházbörtönben élt: mégis azonnal hatalmas siker lett. Ötször nyomták újra különféle kalózváltozatokban, tele szövegromlással: ennek ellenére kora minden művelt embere imádta. Végül Tassónak 1584-ben sikerült egy olyan változatot kiadatnia, amelyet ő is látott és hivatalosnak tekintett. Az 1917 darab nyolcsoros stanzát tartalmazó, húszénekes eposz az első keresztes hadjárat történetét mutatja be: főhőse Goffredo di Buglione, vagyis Godfréd (Gottfried) de Bouillon herceg, Jeruzsálem meghódítója, a tökéletes keresztény hős, "a Szent Sír védelmezője", vagyis az első jeruzsálemi király. Tasso mintaként természetesen Vergilius Aeneisét állította maga elé, de sokat merített Ariosto Az eszeveszett Orlando (1507-33) és Boiardo A szerelmes Orlando (1483-1495) című műveiből is.
Tasso eposzának lefordításával már Arany János is kísérletezett: 32 stanzát fordított le irodalomtörténeti dolgozata mellékleteként. Tasso azonban már korábban megérkezett Magyarországra: az Aminta első magyar változatát Csokonai Vitéz Mihály készítette el Amintás: Erdei mese címmel 1806-ban, Tanárki János pedig 1805-ben Megszabadíttatott Jérusálem címmel lefordította a teljes eposzt, igaz, prózában. Arany után Bálint Gyula István futott neki a munkának: az ő A megszabadított Jeruzsáleme 1863-ban jelent meg, s különös (és kissé érthetetlen) módon rímes hexameterekben íródott. A huszadik században azonban általában már nem az ő, hanem Jánosi Gusztáv fordításában adták fel az egyetemistáknak Tassót: utóbbi 1893-ban olyan magyar változatot készített az eposzból, amely végre formailag is hű volt az eredetihez. Ez volt azonban az egyetlen igazi erénye, már eredetileg sem volt ugyanis túlzottan friss nyelvezetű, s így nagyon hamar elavult. (Különös, hogy a nagy reprintelő, a Fapadoskönyv.hu 2011-ben mégis kiadta, sejtésem szerint jogdíj-okok miatt. E-könyvben csak ez a szöveg kapható: csak bízni tudok benne, hogy kevés olvasót rémít el Tasso pompás művétől.)
Remény egy érthető, olvasható és formahű Tassóra ugyanis csak 1995-ben nyílt: érdekes módon ekkor egyszerre két új magyar Jeruzsálem is megjelent. Hárs Ernő készítette az egyiket (Orpheusz Könyvek, 1995, Szent István Társulat, 2013), Tusnády László a másikat (Eötvös József Könyvkiadó, 1995). Tusnády, aki lefordította az Amintát és Tasso szerelmes verseit is (2002-ben jelentek meg), több külföldi akadémia tagjaként, az irodalomtudomány kandidátusaként szinte elsőként foglalkozik nálunk csak és kizárólag Tassóval. Doktori értekezését Arany és Tasso költői-eszmei kapcsolatáról írta, s célja Tasso teljes életművének magyarországi megismertetése. Magam az ő fordításában találkoztam először A megszabadított Jeruzsálemmel. Be kell azonban vallanom, hogy itt is Hárs Ernő változata lett az igazi kedvencem. Páratlanul gördülékeny, költői, olvasmányos, pontos és stílusos magyar Jeruzsálem, amely segít közel hozni az olvasóhoz az immár majdnem félévszázados eposzt. Épp ezért úgy gondolom, hogy Hárs Ernő nélkül nehezebb lenne megismerni Tassót is magyarul.

Fordítások: mutatvány és megjegyzés

Alább olvasható A megszabadított Jeruzsálem első versszaka Hárs Ernő fordításában (1):

Jámbor fegyvert és vezért zeng az ének,
ki Krisztus sírját felszabadította.
Sok dolga volt eszének és kezének
s a dicső tett sok búbaját okozta;
Pokol dühe nem ártott erejének,
sem ázsiai s líbiai horda.
A szent jelekhez mind visszavezette
tévelygő társait az ég kegyelme.

Ez pedig A lusiadák első két versszaka Hárs Ernő fordításában (2):

A fegyvereket s híres daliákat,
kik luzitán partokról útrakelve
sosem hajózott tengerekre szálltak,
Taprobanát is hátrahagyva messze,
veszélyeket s háborúkat kiálltak,
többet, mint amit ember elviselne,
kik távoli népek közt építettek
új Királyságot, fénnyel övezettet;

s a Királyok dicsőségétől körülvett
emlékét, kik a Hitet s Birodalmat
terjesztve, Afrika, Ázsia bűntelt
országaira pusztítva szakadtak,
s a hősöket, akik felett nem ülhet
az Elmúlás törvénye diadalmat;
világgá zengem most e költeményben,
ha a művészet s tehetség lesz vezérem.

A blogban többször is szó esett már arról, mennyire fontos számomra, hogy egy-egy mű méltó magyar változatban jelenjen meg, avatott tollú irodalmárok fordításában. Az elmúlt évben külön is megemlítettem például Rajnavölgyi Gézát (*1937), a Szekeres György Műfordítói Érmet 2014-ben elnyerő remek műfordítót, akinek köszönhetően többek közt a Roland-ének (1996), Marie de France Tizenkét szerelmes rege című kötete (2001), A házasélet tizenöt öröme című francia középkori szatíra (2007), a Rózsaregény (2008), Chrétien de Troyes Erec és Enide című lovagregénye (2011) és Andreas Capellanus A szerelemről írt traktátusa (2012) olvasható magyarul.
Az én Dantém posztban hosszasan írtam Baranyi Ferenc (*1937) Dante-fordításairól, de ő az a műfordító-költő-zseni típus, akinek szinte nem is lehet felsorolni a munkáit, legfeljebb terjedelmes különlenyomatokban és bibliográfiákban. Ugyanebben a bejegyzésben azonban Simon Gyula (*1935) is sok-sok méltató szót kapott tőlem: hiszen egyértelműen csakis neki köszönhetem új keletű Dante-rajongásomat, s bár valószínűleg kevesebben ismerik a nevét, mint Baranyiét, nem kevésbé lenyűgöző a műfordítói teljesítménye (több mint százezer sor) és vitathatatlan a tehetsége.
Épp ezért ennek a posztnak a végén szeretnék Hárs Ernőre (1920-2014) emlékeztetni, aki már nem lehet közöttünk. Velünk marad azonban és bármikor leemelhető a polcról tizenhárom saját verseskötete, számos tanulmánya, esszéje és sok-sok pompás műfordítása. Például Michael Ende A Végtelen Története (1985 óta) és A varázslóiskolája (1996), dalszöveg- és lírafordításai (Árnyak a barlang falán, 1983, 2003, Kaleidoszkóp, 2002, Csengj halkan, dalom, 2006, Tavaszi vágyakozás, 2010, Nyári éjszakák, 2013), A hűség énekei című, németből fordított kötet (2001), Petrarca Diadalmenetekje (2007), Dante A virága (2015) - és persze A megszabadított Jeruzsálem.

(1) Torquato Tasso: A megszabadított Jeruzsálem, Szent István Társulat, Bp., 2013, 25.
(2) Luís de Camões: A lusiadák, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 199, 55.
Ekultura.hu - Jenny Erpenbeck: Megy, ment, elment
Menekültek. Ma Magyarországon elég kimondani ezt a szót és azonnal vélemények ütköznek, tények záporoznak, politikai és emberi önvallomásokra kerül sor, veszekszünk, vitázunk, érvelünk, töprengünk és kesergünk. Épp ezért csodálatos ötlet volt a Park Könyvkiadótól megjelentetni az egyik legelismertebb német írónő, Jenny Erpenbeck Megy, ment, elment című regényét, ami pontosan erről szól. Menekültekről, tényekről, önval-lomásokról, vitákról és töprengésről. Hogy a németeknek és Európának sokat mondott, azt bizonyítja, hogy a Német Könyvdíj zsűrije 2016-ban beválasztotta a legjobb hat könyv közé, Olaszországban pedig elnyerte a Premio Strega Europeót. Bízom benne, hogy minket, magyarokat is meg tud szólítani.

Főhőse egy idős professzor, aki válaszúthoz érkezett az életében: nyugdíjba vonul, s egyelőre még nemigen tudja, mit kezd majd ezután az életével. Nyugodt, csendes és legfőképpen üres a lelke, nem igen találja az útját. Csomagol, kiköltözködik a tanszéki szobájából, beköltözködik a tó melletti házába, végleg. Pályafutása tökéletes siker: elismerésekkel, hálás tanítványokkal, publikációkkal és gondolatokkal telve. Magányos azonban, s nem találja a helyét az otthonában, így járni kezdi a várost. Már az öregedésnek ez a pompás rajza is megéri az olvasást!

Ám ebben a helyzetben Richard szembesül azzal, amivel még olyan sok német, olyan sok berlini: a 2015-ben játszódó (és írt) regény valóságával. Menekültek sokaságával az Oranienplatzon, akik 2012-ben még engedélyt kaptak arra, hogy spontán felvert sátraikban meghúzódjanak, mára azonban (amikor a kerület polgármestert váltott, s a menekültek helyzete és megítélése nagyot változott) már vállalhatatlan állampolgároknak számítanak. Menekültekkel, akiket már csak azért is jobb így hívni (vagy ígyebbül), mert akkor nem kell egyenként és egyénenként rájuk gondolni. Így ők – tömeg, fenyegető, rendetlen, kellemetlen, nem higiénikus tömeg, amelyik nem akar engedelmeskedni és beköltözni a Hauptmann Általános Iskola épületébe, ha pedig már ott van, nem akarja megengedni, hogy – teljesen törvényes, logikus indokokkal – onnan is kitoloncolják…

Jenny Erpenbeck
A „menekültek” azonban valójában sok-sok ember, „egyedüli példány”, Rasid, Ali, Juszuf, Rufu, Mohamed, Trisztán, Apollo… Egy ember, aki látszólag nevetségesen ragaszkodik a mobiltelefonjához (minek az neki?) – mert csak így léphet kapcsolatba az öreg édesanyjával, akit több mint tíz éve nem látott. Egy másik ember, aki végignézte, hogyan fullad meg mindenki, akit ismert. Egy harmadik, aki nem mer enni, mert egyszer majd újra éhezni fog. Emberek, akiknek semmit sem ér az addig megszerzett tudásuk a világról, kötődésük családhoz, otthonhoz, értékekhez, mert egy teljesen új világban kell boldogulniuk. S mivel számukra ez a világ sokszor tragikusan logikátlan, így sokszor ők is tragikusan logikátlanul viselkednek.

Richard az egyik oldalon kiterjedt, bár jó szándékú bürokráciával, nehézkes jóakarattal és fel-fellelkesülő szervezéssel, a másik oldalon embertelen törvénytisztelettel, ordas előítéletekkel és meg-megújuló rasszizmussal szembesül. Középen pedig ott van ő, rácsodálkozva arra, mi minden van a világon saját, boldognak tűnő, de szomorkás életén kívül. Sorsokat ismer meg, amelyek mind egyéniek, mégis egyformák, mert egyetlen közös, szinte mitológiai mélységű motívum köti őket össze: a kényszerű vándorlás.

Már csak az a kérdés, hogyan is kellene reagálnia. Hiszen először óvatos, csak nyelvet igyekszik tanítani, s objektív távolságtartással interjúzza a megismert férfiakat. A távolság azonban nem tartható: hamarosan öngyilkosságtól ment meg, társával hoz össze, munkásként alkalmaz és tanítványaként szeret meg olyan embereket, akikre egy éve még rá sem nézett volna. Sőt, akiknek a létezését akkor még tudomásul sem vette. Azonban az ő sorsa is egyéni sors: mert vajon képes-e mindenki efféle felelősségvállalásra? Képes-e effajta részvételre, ottlétre és ráfigyelésre? Nem lehetséges-e, hogy mégis távol maradunk, félelemből, kényelemből, megszokásból? És egyáltalán feladata-e a közel menés a berlini Richardoknak? Európának? Nekünk?

A Thomas Mann-díjas Jenny Erpenbeck könyve mozgósító és állásfoglalást tükröző könyv. Ám nagyon jó regény is: szinte jelképes megformáltságú, mégis teljességgel valódinak ható szereplői, sok-sok összefonódó, mozaikos történetdarabja, helyenként balladai tömörségű, máshol szinte prózaverses, megint máshol viszont a riportok szikárságát idéző szövege, s filozófiai kérdésfeltevései – véleményem szerint – évtizedek múlva is értékes olvasmánnyá avatják. S hogy távolról sem csak a menekültekről, a menekültválságról és Európa meg a menekültek kapcsolatáról szól, arra álljon itt bizonyítékként a regény három utolsó mondata:

"Akkoriban, azt hiszem, mondja Richard, rájöttem, hogy amit kibírok, csak a felszíne annak, amit nem tudok kibírni.
Úgy, mint a tengeren?, kérdezi Khalil.
Igen, lényegében úgy, mint a tengeren."

A cikk az Ekultura.hu-n: Jenny Erpenbeck: Megy, ment, elment
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Itt írtam az írónő egy másik regényéről:  Jenny Erpenbeck: Otthon
Európai történetek - Novellák a 13-16. századból - Második rész
Nemrég úgy éreztem, szerkesztenem kell egy bejegyzést az európai novellaműfaj megszületéséről. Készítettem tehát egy felsorolást olyan könyvekről, amelyek novellákat tartalmaznak a késő középkorból és a kora újkorból, Boccacciótól, elődeitől, követőitől és kortársaitól. A kifejezetten Itáliához köthetőkről ebben a korábbi bejegyzésemben írtam: Boccaccio és társai - Novellák a 13-16. századból - Első rész. Most viszont következhetnek a más európai történetek, amelyek (nem) meglepő módon leginkább franciák. (A kiadások adatai ezen a linken találhatóak meg.) Van közöttük szabályos novellaválogatás, verses történetek gyűjteménye, középkori gesta, sőt, szatíra is.

Szamártestamentum
Gyűjteményemben az első, 1962-es kiadás szerepel.
Őszintén szólva sokáig azt sem tudtam, hogy ez a kötet létezik. Sem nagyapám könyvtárában, sem a szüleim könyvgyűjteményében nem volt meg példánya: így csak felnőttként találkozhattam vele. Először az tűnt fel, hogy sok, a korszakkal foglalkozó mű idéz Lakits Pál előszavából. A bevezető nyomában aztán magához a könyvhöz is eljutottam, melynek alcíme: Középkori francia mesék és bohózatok. Ez alapján a könyvben novellaszerű sztorikra és színdarabokra számítottam. Kézbe véve azonban kiderült, hogy a bohózatok inkább néhány szereplős tréfák, amelyek a középkori színház működésébe is bevezetnek (sőt, még monológ is akad köztük, amely akár rímes novella is lehetne), a mesék pedig - mind versesek.
A 13-14. századi történetek között akad Boccaccio-féle pajzán tréfa (mint a pompás latin szójátékokkal teli A ládába bújtatott pap), egyházkritikus mese (A szedrezgető pap), népi legenda (Szent Péter és az igric), kalandos diáksztori (A három tolvaj), szatirikus szöveg (épp a címadó Szamártestamentum), de a lovagregényeket idéző Artúr királyos történet is (A bűvös köntös, amely paródiaként és "valódi" lovagtörténetként is működik), sőt, szép és szomorú verses novella is, amely az udvari szerelem eszményének szentelődik (A három lovag és az ing). Ha valakit érdekel, mi is az a fabliau, ebben a könyvben minden változatával találkozhat. Sőt, sok ismeretlen szerző művei mellett a legfontosabb szerzőket is felfedezheti magának. A lírával is foglalkozó Rutebeuf mellett szerepel mű Jean Bodel, Jacques de Baisieux, Milon d'Amiens, Garin / Guérin, Cortebarbe, Watriquet de Couvins, Henri d'Andeli tollából, s mivel e szerzőket kevés kivétellel csak egy-egy jellemző művük alapján szokás számon tartani, így még írói arcképüket is meg tudja rajzolni a jegyzetanyag. A kötet nagy része a verses történeteket tartalmazza, összesen huszonnyolcat, köztük több olyat, amelyet később La Fontaine, Moliére vagy Boccaccio is feldolgozott. Bohózatból tizenkettő van, ezek közül nekem - nőellenessége dacára - A dézsa és Az üstfoldozó tetszett a legjobban.
Utólag igencsak örülök, hogy megismerhettem a kötetet: miként a Gesta Romanorum, ez is arról tanúskodik, hogy a sötét középkor nem is volt olyan sötét, s a reneszánsz nemcsak megújulást hozott, de sokban folytatta is a középkori irodalom útjait.

Gesta Romanorum
Gyűjteményemben az első, 1965-ös kiadás szerepel.
A Gesta Romanorum valóságos legenda: mindenki tanul róla az iskolában, hogy közben azért valójában sose derüljön ki, milyen élvezetes történetcsokor is ez a gyűjtemény. Pedig ebből a 13-14. században keletkezett műből merített Shakespeare (nem is egyszer: A velencei kalmárhoz és a Lear királyhoz is talált benne ötletet), Chaucer (a Canterbury mesékben a A törvénytudó meséjéhez), s talált benne anyagot Boccaccio, Villon és Thomas Mann.
Ez a kötet bő válogatást tartalmaz a kötet anyagából: hetvenhét pompás történetet, szép, ízes magyar nyelvre fordítva, amelyek között akad pársoros és hosszú, kisregényszerű, szentekről lovagokról, csalfa asszonyokról és hűséges barátokról szóló, kalandos és áhítatos, pajzán és oktató hangú. Néhány cím a kedvenceim közül: Gergely, aki az anyját vette feleségül, A császár, aki megmentett egy kígyót, Gaius gyorsan futó lánya, A tolvaj, meg a feleségével együtt virrasztó házigazda, Tiberius császár meg a legyek ellepte ember, A lovag, aki félig gyalog, félig lóháton járult a király elé, Cathanus és Roswilda, A félvak felesége, A lovag, akit oroszlán szabadított meg a haláltól, Rómában tátongó szakadék nyílott, Szent Elek élete, A királyné, ki fiától teherbe esett és magzatát megölte. Ha valaki csak ezt a tucat címet végigfutja, valószínűleg felismer majd bennük néhány olyan esetet, amelyet mi népmese formájában feldolgozva ismerünk, találhat egy kis Liviust, egy kis Suetoniust, pár Boccaccionál és Aesopusnál is szereplő történetet, középkori bulvársztorit, szép lovagi történetet, sőt, szentlegendát is. Ilyen sokféle és izgalmas a Gesta Romanorum: "A rómaiak viselt dolgai"-n tényleg nem lehet unatkozni.
Nem csoda, hogy már korán elkészült a magyar fordítása is: Temesvári Pelbárt, Heltai Gáspár, Tinódi Lantos Sebestyén bátran merített belőle, 1695-ben pedig kiadták az első teljes magyar változatát Haller János magyarításban (napjainkra ez is megjelent reprintben). Én azonban mindenkinek Boronkay Iván értő kézzel összeállított válogatását ajánlanám: bár jobban örültem volna, ha mind a 240 exemplumot, vagyis példát, példázatot, történetet lefordítja, mégis, jó szövegű, izgalmas válogatása talán több örömet rejt, mint Haller - eleve kissé töredezett nyelvű, immár háromszáz éves - változata.

Navarrai Margit: Heptameron
Gyűjteményemben az 1981-es kiadás szerepel, mivel ennek tetszett a legjobban dísztelen szépsége.
Navarrai Margitról (1492-1549), I. Ferenc francia király nővéréről mindössze két képet ismerek. Az egyik François Clouet nívós portréja, amely több változatban is fennmaradt. Az ötven év feletti Margitot ábrázolja, fekete (vagy világos), spanyolos, egyszerű szabású ruhában, amelyet prémszegély díszít. Fején a haját szinte teljesen eltakaró, fekete (vagy fehér) főkötő. Orra nagy, szája keskeny, széles arcán jóindulatú mosoly. Kezében kiskutyát tart. A szemlélő egy jó beszélgetést sem nézne ki belőle, nemhogy a francia reneszánsz kultúra értő támogatását, a zene szeretetét, a kálvinizmus figyelemmel kísérését és a novellaírást... A másik, Jean Clouet-féle képen viszont egy büszke és okos tekintetű, elegáns és természetesen kecses uralkodónő látható, divatos, mélyen kivágott ruhában, amelyet hasítékolt, buggyos ruhaujj, aranyzsinóros húzott derék, csipkék, aranyhímzés és egy nyakék tesz még elegánsabbá. Szép barna haján díszes hajháló és sikkes, féloldalra csúsztatott kalap. Mintegy harmincöt éves a képen. Karján az érdeklődés és a szerelem madara, egy papagáj.
Hogy melyik kép hasonlít jobban a Heptameron szerzőjéhez, nehéz megmondani. Az első Clouet, a "francia Holbein" portréja biztosan "igazibb". De azt a tehetséget és bájt, amely a navarrai királyné Boccacciót utánzó elbeszélésgyűjteményéből árad, számomra inkább a fiatalkori festmény idézi fel. Margit hercegnő egy száz novellát és keretelbeszélést tartalmazó könyvet kívánt írni: mindenben az itáliai mesterhez méltó francia történetgyűjteményt készíteni. Az ő mesélői nemesurak és hölgyek, akik vándorútjukon összetalálkozva egy megáradt folyó miatt kényszerülnek várakozni, s eközben egymást történetekkel szórakoztatni. Végül sajnos csak hetvenkét novellát van idejük elmondani: a befejezetlen Heptameron így is csak szerzője halála után évekkel, 1558-ban látott napvilágot. Onnantól azonban folyamatos volt a sikere, annak ellenére, hogy szerzője "csak" egy nő volt, még ha előkelő és befolyásos is. Margit ráadásul kulcselbeszélésekként vezeti be történeteit, mintha a szereplők mind kortársak, a királyi udvar ismert szereplői lennének: pedig felhasznál sok vándormotívumot, sőt, ókori ötleteket is.
Mindenkinek csak ajánlani lehet a szépszavú, olykor finom, olykor pajzán novellákat. Jók!

A házasélet tizenöt öröme
Gyűjteményemben az egyetlen, 2007-es kiadás szerepel. 
Kissé rendhagyó módon került fel a listára ez az üdítő könyvecske, hiszen szabályszerű novellagyűjteménynek semmiképpen sem nevezhető. Első közelítésben egyfajta gondolatfutamként lehet értelmezni: mi is történhet egy férfiemberrel, amennyiben elköveti azt a hibát, hogy a házasság igájába hajtja a fejét, s nyakára veszi a feleségével, felesége családjával, s a gyerekekkel járó tengernyi gondot. A vélhetőleg a 15. század elején, valahol a Loire alsó folyásvidékén keletkezett nő- és házassággyűlölő traktátus azonban hallatlanul szórakoztató írás, s tizenöt fejezete olyan messzire megy a lehetséges esélyek, problémák és galibák latolgatásában, hogy szinte egy-egy ironikus-csúfondáros novellaként is olvasható.
Már a legelső, amely azt mutatja be, miként mozgósít minden érzelmet a feleség, hogy férje bizalmával és vonzalmával a végsőkig visszaélve kizsaroljon magának egy pompás ruhát, olyan, mint egy önálló kis történet: párbeszéddel, narrátorszöveggel, tipikusnak szánt, mégis mulatságosan egyénített szereplőkkel. A hölgy, amint veszekszik, amint riposztozik, amint siránkozik, amint alvónak tetteti magát a hitvesi ágyban, de nyomban felébred, amikor a férj a ruha tárgyalásával próbálkozik - igazán tökéletes szereplője lehetne bármely novellának. Még a csattanó is adott: hiszen ez a viselkedés végül koldusbotra juttatja a befolyásolható férjet és kevély asszonyát, aki természetesen ebben a helyzetben sem hibáztat mást, mint a férjét. Ugyanígy olvashatunk arról, miként kéreti magát a hölgy, aki szeretőt tervez szerezni, hogyan intézkedik az okos mama, amikor ráébred, hogy naiv kamaszlánya terhes, hogyan megy társaságba a feleség, akit férje a társaságtól mindenképpen óvni akar, vagy éppen hogyan rekeszt be a házasság varsájába újabb áldozatot a tehetős és vérmes özvegyasszony, akár a kiszemelt férfi akarata ellenére is.
Azt vártam, hogy nőként kifejezetten sértő olvasmány lesz számomra A házasélet tizenöt öröme, ehelyett  mulatságos, néhol kifejezetten elgondolkodtató, mély emberismerettel teli, a szarkazmust pedig iróniával enyhítő történetcsokrot találtam, amely Rajnavölgyi Géza avatott tollú, pompás fordításában tényleg igazi szórakozása lehet bárkinek, akit érdekel a francia középkor-reneszánsz irodalma vagy az emberi természet.

A bejegyzés első részét ezen a linken olvashatod el:
Boccaccio és társai - Novellák a 13-16. századból - Első rész
A kiadások adatai ezen a linken találhatók meg.
Boccaccio és társai - Európai történetek - A novellaválogatások kiadási adatai
Az alábbi GYIK pedig egy olyan könyvről szól, amely egyik listámba sem illett.

GYIK: "Én ismerem Az asszony és a szerelem című gyűjteményt is. Azt miért nem soroltad fel?"
Az asszony és a szerelem egy különleges öszvér-könyv (Medicina, 1987). Négy művet tartalmaz: két novellaválogatást, egy franciát és egy olaszt, egy modern francia szerelmes verseskönyvet és egy esszét az erényövről. Hogy hogyan kerültek ezek egymás mellé?
A Rózsavölgyi és Társa Kiadónak a háború előtt volt egy Magyar Elzevírek ritkaságsorozata, amelybe szépen megformált, apró, pajzán könyvecskéket válogattak be. Az asszony és a szerelem négy darabja négy külön kötetként e sorozatban jelent meg: Az asszony és a szerelem - Régi francia szerelmes történetek, fordította és bevezetéssel ellátta Roboz Andor, A szerelem játékai - A novella régi olasz mesterei, bevezette és fordította Roboz Andor, Franz Toussaint: Gyönyörűségek kertje, bevezette és fordította Mészöly Gedeon, Az erényöv, összeállította és fordította Végh István. Amikor a Medicina újabb szerelmeskönyvet keresett a kiadásukba "száműzött" Káma Szútra, Anangaranga, A kerítőnő tanítása és Az illatos kert mellé, Az erotika kultúrtörténete címre keresztelt sorozatába, egyszerűen egymás mellé pakolták ezt a négy pajzánnak minősített régi könyvet, mindenfajta szerkesztői elv nélkül, különben nem követte volna értelmezhetetlen sorrendben a régi novellaválogatást Toussaint (1879-1955) arábiai hangulatú, de először 1911-ben megjelent "versek prózában"-kötete, majd azt újabb novellaválogatás, ezt pedig Ráth-Végh István (aki később e néven publikálta e művét is, amely 1980-ban már megjelent átdolgozva!) kultúrtörténeti (bár mára már szinte minden adatában megcáfolt) esszéje. Az már csak hab a tortán, hogy a Magyar Elzevíreknek volt egy ötödik, szintén novellákat tartalmazó kötete, Poggio Bracciolini Pajkos történetek című, szintén Roboz Andor fordította és bevezette könyve, amely sokkal jobban illett volna Az asszony és a szerelem és A szerelem játékai közé a maga reneszánsz egyperceseivel. (Ezt lásd a poszt első részében.)
És hogy miért nem szerepel a kötet a listámban?
Mert a műfordításról az a véleményem, hogy bár nyilván nem tud és nem akarhat tűpontos lenni, feladata - a lehető legnagyobb tisztelettel az eredeti szöveg iránt - művészi módon megismertetni az olvasót az eredeti művel. Ez a hozzáállás nálunk sok szempontból feledésbe merült a 20. század elején és csak a háború után tért vissza: addig a fordítók sokkal inkább újraálmodták a művet a saját értelmezésük mentén. Én viszont szeretném, ha a fordító művészi tolmács lenne, nem pedig az eredetit kijavító, átíró, lerövidítő, megtoldó ítész.
Az asszony és a szerelem mindkét novelláskönyvét Roboz Andor fordította. Saját bevallása szerint így: "De mert a mai közönség ízlése sok minden tekintetben mégis eltér a rennaisance-tól és mert sok minden, ami az akkori olvasót érdekelte, ma már, mint felesleges hatna és rontaná az egész hatását, ennek a kis gyűjteménynek összeszerkesztője nem riadt vissza itt-ott egy kis rövidítéstől. Sőt a lényeget nem érintő egy-egy csekélyke változtatástól sem. Célja nem az volt, hogy betűit adja az eredeti szövegeknek, hanem a lelküket. Nem azt tartotta fontosnak, hogy a szavakat fordítsa le pontosan, hanem hogy a belőlük kisugárzó hangulatot éreztesse a magyar olvasóval. Röviden: ez a kötetecske nem a szó legszorosabb értelmében vett fordítás, hanem afféle fajtája az átdolgozásnak, mely az eredetinek, az átérzésen keresztül szövődött másával igyekszik az olvasót megismertetni, de anélkül, hogy bármilyen, az eredetire nézve jellemző színt, fordulatot, hangulatot vagy más belső sajátosságot meghamisítana, vagy csak módosítana is lényegében."
Az elhangzottakhoz talán nem is kellene kommentár: úgy vélem, valami, ami nyomokban Boccacciót is tartalmaz, egyértelműen nem Boccaccio... De hogy látszódjon, nem apróságokat vitatok, egy példa:
Az olasz kötet első novellája A ravasz lovász címen a Dekameron Harmadik napjának második novellája. Így kezdődik Roboznál a kétoldalas szöveg: "Agilulf, a longobárdok királya, Teudelingát, a meghalt uralkodó leányát vette feleségül, hogy ezzel is megerősítse trónját. Teudelinga szép volt és okos, de nagyon szerencsétlen a szerelemben." Révay József pedig így adja vissza az eredetit, amely egyébként öt oldal: "Agilulf, a longobárdok királya, ki, miként elődei, Paviában, Lombardia városában állította fel királyi székét, feleségül bírta Teudelindát, aki özvegye volt Autarinak, ugyancsak a longobárdok egykori királyának; gyönyörű szép asszony volt ez, fölöttébb okos és tisztességes, mégis fura szerelmi kalandba keveredett." Ha nem érdekel, mi is a hölgy neve, vagy hogy tényleg szerencsétlen-e a szerelemben az, akivel egyszer fura dolog esik meg, akkor is szembetűnő, hogy Roboznál az előző király lányáról, míg az eredeti szövegben az özvegyéről van szó. Egy olyan reneszánsz novellában, amely a szerelemről szól, ez a szereplőcsere lányról asszonyra gyakorlatilag mindent megváltoztat. Lényeges módosítás, "átérzésen szövődött" meghamisítás: de nem fordítás.
Izgalmas Zsebkönyvek a Kossuth Kiadótól
Időnként olyan könyveket akarok olvasni, amilyenek addig még nem kerültek a kezembe. Így jutottam el egy régi könyvsorozathoz, amelyet a hatvanas években jelentetett meg a Kossuth Kiadó. Igen, a Kossuth, amely akkoriban alapvetően a politikai beszédek, fejtágító brosúrák és leegyszerűsített propagandaanyagok gazdája volt. Mégis, nekik jutott eszükbe egy kifejezetten izgalmasnak szánt zsebkönyv-sorozat elindítása, amelyben rövid, olvasmányos, illusztrált történetek szerepeltek, s amelynek a darabjait főképpen rejtélyek utáni nyomozásokról, kémek elleni hajszákról vagy épp különös magánéleti gubancok kibogozásáról írták a szerzők - a világ minden tájáról.
Először ilyen volt a Tarka Könyvek sorozat, amelyet rögtön 1957-ben megindították: egy-egy ilyen kistarka apróságával (mindössze 15x11 cm-es volt), olcsóságával, érdekességével, s lendületes, szinte ponyvásnak tekinthető, a figyelmet felkeltő borítórajzával már szinte semmiben nem emlékeztetett idősebb, a Szépirodalminál megjelenő testvérére, a régi Olcsó Könyvtárra. Rögtön látszott rajta, hogy nem klasszikus darab: ugyanakkor izgalmat, kalandot ígért az olvasónak. (Érdemes emlékezni rá, hogy a Magvető Albatrosz sorozata hasonló célokkal, de vaskosabb kötetekkel majd csak 1963-ban indul meg.)
Ez a széria aztán 1959-ben megszűnt, vagy legalább is elveszítette a nevét. Helyét a bejegyzésemben bemutatandó sorozat vette át, amely 1960-tól jelent meg, egészen 1966-ig. A kötetek mérete azonos maradt (15x11 cm), de a fedél egyszínű lett, jellegzetes, fehér mezőbe rajzolt, balra, középre igazított borítórajzzal, amely fehér gerinccsíkban, s a könyv hátulján fehér könyvajánló mezőben folytatódott. A logó eltűnt, a könyvek külseje sokkal mértéktartóbbá vált.
A formaváltás azonban nemcsak ebben nyilvánult meg. Az a benyomásom, hogy a szerkesztőknek 1960-ra sikerült a kalandot összepárosítani az irodalommal. Az alább felsorolt kötetek nagy részét ugyanis jó írók írták: gyakorlottak, elismertek, szakmájuk jó értelemben vett mesteremberei, sőt, néha akár mesterei (mint Anna Seghers, Emmanuil Kazakevics, vagy Grigorij Baklanov, akikkel a Modern Könyvtár vagy Európa Zsebkönyvek szorgos olvasóinak is módjukban állt megismerkedni). A direkt politikai vonatkozások is gyérültek: azokban a világháborúval, kémjátszmákkal kapcsolatos történetekben is (pl. Kémelhárítás, Alaszkai rókák, Március, Két tűz között), amelyek erre megfelelő helyet biztosítottak volna, inkább a sokrétű, elgondolkodtató ábrázolásmód lett az általános. Ettől még természetesen ezek vasfüggönyön inneni, sokszor átpolitizált regények: de időnként üdítő meglepetésekkel.
Az első kötet mindjárt a filmen is nagy sikert aratott A félelem bére című regény volt. De jelent meg a sorozatban bűnügyi regény (Kémelhárítás - a mű felsorolása itt nem tévedés, a kémelhárító egészen Sherlock Holmes-féle következtetések között nyomoz, Nyomon), szatirikus krimiparódia (Gyilkosság New Yorkban, A gyilkos az első számú áldozat), science-fiction történet (Irány a Mars!, A fekete oszlop), életrajzféle (Tűzföld, hahó!, Végrendelet - igaz, utóbbi "pártos", mozgalmi biográfia) és háborús regény is (A felderítő lány, Két tűz között).
A zsánerbe nem sorolható kötetek között számomra a legemlékezetesebbek a következők voltak: a Bíró előtt, amely egy különös jogi dilemma elbeszélése, a Vendégség, amely két elgondolkodtató novellát tartalmaz, az Út nem vezet ki a világból, amely a magyar falu hatvanas évek eleji állapotának megírásával olyasmit ad, ami talán nem is volt a célja, a Hajnalka, egy rendkívül olvasmányos és ma is igaz történet egy falusi lányról, végül a Kegyelem, amely látszólag kommunista történet, valójában viszont különleges, izgalmas és (túl) optimista remény a szovjet koramúlt tisztázásra.
A sorozatban hét év alatt 44 kötet látott napvilágot, köztük két második kiadás. (1960: 6 kötet, 1961: 5 kötet, 1962: 8 kötet, 1963: 7 kötet, 1964: 7 kötet, 1965: 6 kötet, 1966: 5 kötet)
Nem állítom, hogy mindegyik maradandó olvasmány, de talán még az is van közöttük. Azonban kevés kivétellel színvonalas, izgalmas történetek, s egyúttal bepillantást jelentenek a múltba. Én huszonötnél többet is jó olvasmánynak találtam.
S hogy mi a nevük? Azt nem tudom. Lehet, hogy ezek az Újabb Tarka Könyvek. Én mindenesetre Izgalmas Zsebkönyveknek kereszteltem őket.

1960
Georges Arnaud: A félelem bére
Paál Ferenc: Füst és hamu
Jan Petersen: A Wagner-ügy
Tordai György: Ubryk Borbála története
Vlagyimir Tyendrjakov: A csodatévő szentkép
Wanda Wasilewska: Hajsza
1961
Georges Arnaud: A félelem bére (II.)
Alekszandr Bek: Volokalamszki napok
Gárdos Miklós: Szívroham
Andrej Guljaski: Kémelhárítás
D. Hrabrovickij - V. Vegyejev: Nyomon
1962
Alekszandr Bek: Panfilov tábornok tartaléka
Andrej Guljaski: Kémelhárítás (II.)
Eberhard Hilscher: Tűzföld, hahó!
Abdol Hosszein Nusin: A kán meg a többiek
Maksz Poljanovszkij: A felderítő lány
Wolfgang Schreyer: Alaszkai rókák
Anna Seghers: A bitófán csillog a fény
Vlagyimir Tyendrjakov: Bíró előtt
1963
Nyikolaj Aszanov: Két legyet egy csapásra
Fülöp János: Március
Emmanuil Kazakevics: Vendégség
Edita Morris: Hirosima virágai
Jerzy Putramnet: Noé bárkája
Jacques Roumain: Az élet vize
Jan Józef Szczepański: Árulás
1964
Grigorij Baklanov: Két tűz között
Dékány Kálmán: Út nem vezet ki a világból
Pavel Halov: A 307-es irány
Korodi Miklós: Csajka Gyurka szerencséje
Vlagyimir Mihajlov: Irány a Mars!
Nyikolaj Panov: Chicago szépe
Pintér István: Gyilkosság New Yorkban
1965
Barát Endre: Hajnalka
Grozdana Olujić: A szerelemre szavazok
Rácz Béla: A tanúk hallgatnak
Szüts László: A kormányzó úr medvéi
Jevgenyij Vojszkunkszkij - I. Lukodjanov: A fekete oszlop
André Wurmser: A gyilkos az első számú áldozat
1966
Farzsallah Haik: Barzsut, a hegy leánya
Pogonyi Antal: Végrendelet
Vladimir Pozner: Hispánia, első szerelmem
Lev Sejnyin: Kegyelem
Várkonyi Tibor: A Ben Barka rejtély
A Reflektor sorozat kötetei
Ha azt mondom, Reflektor, az idősebb olvasók biztosan felszisszennek. Emlékeikben rikító sárga papírborítójú könyvek bukkannak fel, tele kémekkel és diverzánsokkal, szabotőrökkel és bujkáló nácikkal. Ami pedig hozzájuk kapcsolódik, vagy furcsa szégyenkezés (ilyen szemetet nem olvasunk! / á, azok a ponyvaregények...), vagy titkos elégedettség (persze, hogy izgalmas volt, a körmöm is lerágtam!), vagy épp csalódás (vonalas, unalmas, átpolitizált, minek is olvastam!). A fentieket ugyanis mind el lehet mondani a Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó ponyvasorozatáról, az 1966 és 1968 között tizennégy kötetet megélt Reflektorról.
Ha könyvek külsejét nézzük, egyértelműnek tűnik az a megvetés, amivel tömegolvasmánynak készítették őket: puha kötés, nem túl jó minőségű papír, egy komoly, klasszikus ízlésű olvasó számára vállalhatatlan fedélkép, és körülötte a sárga szín, a ponyvakönyvek állítólagos alapszíne. Ugyanakkor a korai kötetek cérnafűzött kötése normális esetben máig állja az olvasás strapáját, a borítóterv akár modernnek és innovatívnak is felfogható (még ha ma már más is az ízlés), a fedélképek egy részét pedig olyan gyakorlott művész készítette, mint Sebők Imre, aki már a harmincas évektől rajzolta rendszeresen izgalmas regények fedélképeit és kalandos képregények kockáit.
Hasonló kettősség jellemzi a beltartalmat is. Nyilvánvaló, hogy a sorozatot az a törekvés hívta életre, hogy a Kádár-korszak könyvfogyasztói között szép számmal akadtak izgalmas, kalandos olvasmányokat keresők a szó szoros értelmében vett szépirodalom kedvelőin kívül, sőt, a két halmaz - természetes módon - érintkezett is.
1966-ban, amikor a Reflektor-sorozat megszületett, már három éve létezett a Magvető Albatrosz-szériája, amely hasonló igényt igyekezett kielégíteni. 1963-65 között tizennégy kötete jelent meg, ám érdekes módon ezek között bűnügyi regény (ami később a sorozat állandó jellemzője lett) még nem akadt. Rejtő Jenő öt regénye mellett kémtörténetek, háborús regények jöttek ki benne (egyetlen látszólagos krimikivétellel, amelynek azonban a műfaj szabályait sértően rossz vége volt, így inkább keserű társadalmi regénynek mondható). Épp ezért érdekes, hogy a Zrínyi Kiadó ugyanebbe az irányba igazította a maga sorozatának az útját - miközben a Magvető szériája épp váltott: mialatt fennállt a Reflektor, 1966-68 között, az Albatrosz bemutatta a magyar olvasóknak Raymond Chandlert és Georges Simenont, vagyis az "igazi" detektívregényt, s ettől kezdve már egyre inkább krimisorozattá vált.
A Reflektor azonban maradt afféle háborús és kémregény-sorozat, viszont érdekes módon csak három évig létezett. Ez idő alatt hat olyan regény is megjelent a keretei között, amelyet magyar szerzők írtak. Itt jelent meg az FB-86-nak, Berkesi András első kémtörténetének második kiadása. Itt adták ki a Fény a redőny mögöttet, amelyből 1965-ben már sikeres film készült Latinovits Zoltán és Nagy Attila főszereplésével. A magyar szerzők általában egyszerű kémtörténeteket jegyeztek, míg a külföldiek inkább a második világháború alatt játszódó kalandregényeket, illetve műveikben a háború befejezése után folytatott kommunista harcokat mutatták be.
Különleges módon azonban nemcsak regények kerültek be a sorozatba. A játszma véget ér címre keresztelt negyedik kötet két izgalmas memoárt foglalt egybe, amely ugyan erős forráskritikát igényel, mégis, a legkevésbé sem fiktív beszámoló a történelem két izgalmas pillanatáról, hiszen az egyiket egy szovjet diplomata írta a szovjet-német háború kitöréséről, a másikat pedig egy szovjet tolmácsnő, aki ott volt, amikor Hitler bunkerét feltárta a hadsereg. Erről a könyvről már írtam egyszer az Adolf Hitler halott - Könyvek a Führer haláláról című posztban.
Nem kevésbé érdekes a hatodik kötet, A Farkasodú alkonya, amely a Stauffenberg-féle össze-esküvésről számolt be. Ez sem regény, inkább könnyed történelmi ismeretterjesztő mű. Magyarul addig mindössze egy könyv jelent meg a témáról, Danyiil Melnyikov Összeesküvés Hitler ellen című munkája: a csehszlovák szerzőpáros Reflektor-kötete viszont sokkal jobban koncentrált Stauffenberg és társainak életére és személyiségére, mint szovjet előde.
Dokumentumokat idéző riportregény volt az A-54-es titka is, amely egy magas rangú német tiszt alakját elevenítette fel, aki lebukásáig a csehszlovák elhárításnak kémkedett. Talán a felsoroltak nyomába igyekezett lépni Pintér István is, amikor A Maus-akcióban a magyar kiugrási kísérlet kudarcát írta meg dokumentumregényben - jóval kisebb sikerrel: nem lehet ugyanis egyszerre megvetni a tárgyat, illetve hitelesen megeleveníteni. Mindenesetre ebből is látszik, hogy a Reflektor nemcsak a "szocialista ponyva" tárháza volt, hanem a történelem iránt érdeklődőknek is igyekezett olvasmányt biztosítani.
Aki még emlékszik a sorozatra, talán szerette, mert izgalmas volt, talán lenézte, mert irodalmi babérokra nemigen vágyó szórakoztató irodalom volt (bár A szürke autó utasai fülszövege direkt hangsúlyozza, "a lebilincselően izgalmas történet színvonalas írói eszközökkel megalkotott regény", a művek irodalmi színvonala nem nevezhető túl magasnak...), aki pedig ma veszi kezébe valamelyik kötetet, bizonyosan ott érzi benne a kort, hazugságaival, szemellenzőivel, csúsztatásaival. De talán épp ettől érdekesek ma is ezek a könyvek.

01 Roman Kim: Elolvasás után elégetendő, 1966
02 Günter Spranger: Halálra ítélt támaszpont, 1966
03 Č. Amort – I. M. Jedlička: Az A-54-es titka, 1966
04 V. Berezskov – J. Rzsevszkaja: A játszma véget ér, 1966
05 Szabó László: A Gamma-null eltűnik, 1967
06 J. César – B. Cerny: A Farkasodú alkonya, 1967
07 Sós György: A szürke autó utasai, 1967
08 Ante Cuculić: Az ezüst öngyújtó, 1967
09 Berkesi András: FB-86, 1967
10 Pintér István: A Maus-akció, 1968
11 Szabó Miklós: Fény a redőny mögött, 1968
12 Sólyom József – Szabó László: Utolsó kísérlet, 1968
13 Rudolf Kalčik: A Šumava királya, 1968
14 Wladyslaw Jarnicki: A gyanú árnyékában, 1968
Ekultura.hu - Ivana Dobrakovová: Toxo
Novelláskötetet irgalmatlanul nehéz ajánlani másoknak. Ha ugyanis felolvasom belőle a szerintem legjobb részeket, a másik már nem fogja tudni úgy élvezni a szóban forgó elbeszéléseket, mint én. Ha elmondom, miről szól dióhéjban a legjobb novella, meg is öltem azt a szöveget: hiszen lehet, hogy másnak mást mondott volna. Ha csak utalgatok erre és arra, innen és onnan, az még mindig veszélyeket rejt: összezavarom vele a másikat, mert attól kezdve aztán várni fogja ezt vagy azt az eseményt, szereplőt – pedig az lenne az igazi, ha semmit sem tudna róluk, s számára is éppoly meglepőek lennének, mint nekem, amikor először olvastam az adott történet.

De vajon akkor hogyan tudnám ajánlani Ivana Dobrakovová Toxo című elbeszéléskötetét? Hiszen már azzal is, ha akkurátusan megmagyarázom, mit jelent a Toxo, a kissé rejtélyesnek ható cím, elárulok valamit, ami egyébként csak a könyvnek címet adó novellából derülne ki, mégpedig a kötet legvégén. (Egyébként toxoplasmosis, egy fertőzés, amely különösen várandós anyák esetében veszélyes, mert kárt okozhat a magzatban… És: igen, ezt valószínűleg sokan a könyv nélkül is tudták volna.) Talán legkönnyebb helyzetben a kiadó van, aki új sorozatának, az Európa női szemmel című, tavasszal elindított kötetsornak e darabjánál megengedte magának azt a könnyedséget, hogy a könyvborítón csak egy érdekes idézettel ajánlja a művet az olvasók figyelmébe. Így azután még az sem derül ki, hogy a Toxo elbeszéléskötet.

Ám mindezt tökéletesen megértem. Mert nagyon nehéz írni erről a különben kellemesen olvasmányos, hét közepesen hosszú elbeszélést tartalmazó gyűjteményről. A Toxot elolvasni ugyanis fájhat. Különösen nőknek: ugyanis mind a hét történet főhőse egy-egy nő, feleség, anya, szerető vagy ezek kombinációja, különös és jellegzetesen női élethelyzetben és döntési helyzetben. Néha a további életükről van szó, néha csak egy apró kis felelőtlenségről: ám minden helyzetben váratlan, keserű és (kicsit vagy nagyon) tragikus a megoldás.

Az én kedvencem a Gyümölcsökről és zöldségekről című elbeszélés volt és maradt: magára a kötetre is azért figyeltem fel, mert korábban, az interneten ezt a novellát már elolvashattam. S egyszerűen sokkolt: lenyűgözött az a kegyetlenség, szépség, jóvátehetetlenség és tömörség, amivel megszólalt ez a szöveg. A kötetből azután csatlakozott hozzá a Visszatérés Torinóból, ez a szakadatlan és szinte lelki szakadékba futtató monológ. De kár válogatni, hiszen az a benyomásom, hogy ezt a hét novellát valamiféle regényként is el lehetne olvasni, s így – már címükben is – sorra egymásnak felelgetnek, hogy azután az utolsó novella súlyosan lezárja, s a címmel együtt keretbe is foglalja a könyv anyagát: Rosa, Narcis, Hazatérés Genovából, Visszatérés Torinóból, Gyümölcsökről és zöldségekről, Bambini e genitori, Toxo.

Az 1982-es születésű Ivana Dobrakovová rendkívül sikeres szlovák írónő: 2009-ben jelent meg először novelláskötete Prvá smrť v rodine (magyarul: Halál a családban) címmel, s máris az Anasoft Litera díj döntőse lett vele. Azon kevés szlovák írók közé tartozik, akiknek később is minden műve bejutott az Anasoft Litera döntőjébe: regénye, a Bellevue (2010) és az újabb novellagyűjtemény, a Toxo (2013) is. Kíváncsian várom, mit ír majd ez után, mivel különös módon egyike azoknak a számomra korábban ismeretlen szerzőknek, akik ráébresztettek, hogy nemcsak kortárs regényeket, de kortárs elbeszéléseket is érdemes olvasni. Bár sokszor érzem úgy, hogy egy-egy novella valamiképpen esetleges tartalmú és érdekességű egy regényhez képest, ez a szigorúan megkomponált, pengeéles hangú, izgalmas elbeszéléskötet a cáfolat minderre. Bízom benne, hogy mások is így éreznek majd. S akkor mégis sikerült ajánlanom ezt a novelláskötet másoknak.

A cikk az Ekultura.hu-n: Ivana Dobrakovová: Toxo
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Móra Ferenc vászonkötésben
Kislánykorom nagy emléke volt Móra Ferenc elbeszéléseinek és rövid regényeinek olvasgatása. Ekkor ismerkedtem meg azokkal a szép külsejű, egészvászon kötésű Móra-kötetekkel, amelyek némelyike már akkor közel járt a fél évszázadossághoz. Később azonban csodálkozva tapasztaltam, hogy a sorozatom valójában kettő volt: az első, amely még nagyrészt a Rákosi-korszakban került a boltokba, tíz kötetben, s így (hét kötetét) még az Ifjúsági Könyvkiadó jelentette meg, s egy második, már a Kádár-korszak termése, ahol hat kötetben adták ki a gyerekeknek szánt műveket, tulajdonképpen újra, de már Móra Ferenc Könyvkiadóként. Ez magyarázta a Reich Károly tervezte vászonborító bájos képecskéinek eltéréseit is, amiket annyit hasonlítgattam gyerekként: hiszen a két sorozatfedél csak hasonlított egymásra, de nem volt teljesen azonos. Nekem persze ebből és abból is voltak köteteim...
Ez a raktárbejegyzés a két sorozatot mutatja be. Mindkettőben közös, hogy a szépséges rajzokat Reich Károly készítette a történetekhez: néha úgy érzem, egyik-másik elbeszélés feleannyira sem lenne szerethető az ő képeinek humánuma, emberi melegsége nélkül.

Móra Ferenc művei - Válogatás az ifjúság számára
1. sorozat
megjelent: 1955-1958 között
vászonborítója: színes, barnásszürke alapon zölddel és barnával nyomott
10 kötet, sorszámozva van 1-10.-ig
szerkesztőbizottság: Hegedüs Géza, Lengyel Dénes, Vargha Kálmán
  • 1. Dióbél királyfi és társai 1955, 1958
  • 2. Csilicsali Csalavári Csalavér – Csalavári Csalavér újabb kalandjai 1955
  • 3. Rab ember fiai – Mindenki Jánoskája 1955, 1958
  • 4. Hol volt, hol nem volt 1956
  • 5. A dorozsmai varjú 1956
  • 6. Királyasszony macskái 1957
  • 7. Csengő barack 1954, 1957
  • 8. Nekopogi kovács 1957
  • 9. A honti igricek 1958
  • 10. Kincskereső kisködmön 1954, 1958

Móra Ferenc művei - Válogatás az ifjúság számára / Válogatás gyermekek számára
2. sorozat 
megjelent: 1959-ben
vászonborítója: egyszínű, halványszürke alapon barnával nyomott
6 kötet, nincsen sorszámozva
szerkesztőbizottság: Hegedüs Géza, Lengyel Dénes, Szalontay Mihály, Vargha Kálmán
  • Elbeszélések 1959
  • Rab ember fiai - Dióbél királyfi 1959
  • Történelmi elbeszélések 1959
  • Csilicsali Csalavári Csalavér - Csalavári Csalavér újabb kalandjai - Az aranyszőrű bárány 1959
  • Mesék 1959
  • Mindenki Jánoskája - Kincskereső kisködmön 1959

Megjegyzések: Az első érdekes különbség jól látszik: míg a régi sorozat címe Móra Ferenc művei - Válogatás az ifjúság számára volt, az új sorozatban három kötet után váltás következett be, s innentől a sorozat neve Móra Ferenc művei - Válogatás a gyermekek számára lett: talán a kibővült szerkesztőbizottságnak köszönhetően. Sok értelme nincs, hiszen így három kötetet választ el a korábbi tizenháromtól, s szerintem senki se mondhatná, hogy a Dióbél királyfi már az ifjúságnak szól, de a Kincskereső kisködmön még a gyermekeknek.
Összehasonlítva a két listát, az is feltűnhet, hogy a későbbi sorozat szerkesztésekor a regények közül ugyanazokat a műveket másképp pakolták egymás mellé: a Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön korábban külön kötet volt, a Rab ember fiait pedig a Mindenki Jánoskája kísérte, most előbbihez a Dióbél királyfi, utóbbihoz a Kincskereső kisködmön társult (hogy miért, számomra nem logikus, hiszen szerintem ha már egybekötünk, akkor épp a Kincskereső és a Dióbél a szellemi rokonok...). Csilicsali Csalavári Csalavér kalandjaihoz hozzátették Az aranyszőrű bárány című verses mesét.
A legnagyobb változás azonban a novellákkal történt. A régi sorozat hat mesés-mondás-novelláskötetében tematikus fejezetekben szerepeltek a szövegek, amelyek egy része Móra saját neve alatt, míg más része álneveken látott napvilágot korábban (ezek felkutatásában nagy szerepe volt Madácsy Lászlónak). Ezek között voltak dublettek is, ami jellemző volt Móra mesélőkedvére. Így fordulhat elő, hogy a novellák közt megtalálni olyan történeteket, amelyek már szerepeltek a sorozatban másképp (pl. a Mindennapi kenyerünk című elbeszélés A dorozsmai varjúban külön, a Dióbél királyfiban fejezetként), Móra többször kidolgozta a témájukat (pl. ilyen rokon az Öt póknak hány lábáról A dorozsmai varjúban és A mi pókunk a Hol volt, hol nem volt című kötetben), vagy több címen is megjelentek (pl. A dorozsmai varjúban szerepel egy elbeszélés Apaffy Mihály kutyájáról A leghűbb szolga címmel, a Nekopogi kovács viszont tartalmazza szinte ugyanazt a novellát  - húzásokkal, egy erdélyi fejedelem megnevezéssel - Az agártanácsos címen).
A variált ismétlések miatt is, s talán azért is, mert közben még újabb írások kerültek elő, amikor 1959-ben három tematikus kötetet szerkesztettek a korábbi hatból, nem minden írás került beléjük a korábbiakból, feltűntek viszont új írások is, amelyek a régebbi sorozatban - legalább is így - nem szerepeltek. Ezért az alábbi felsorolás megadja azokat a novellákat, amelyek csak az egyik vagy csak a másik sorozatban találhatók meg.
A régi novelláskötetek azon elbeszélései, amelyek (így) nem találhatók meg az újabb novellagyűjteményekben, a következők.
Hol volt, hol nem volt: Nagyeszű Cifrácska, Rózsabimbó, liliomszál, Gergő juhász kanala, Balog Boldizsár, Kéz kezet mos, Nagyapó, Kis ládában nagy család, Ahol a szén terem
A dorozsmai varjú: Szókimondó Szűr Péter, Bokrétolás
Királyasszony macskái: István deák Ihároson, Százpengős kutyák
Csengő barack: A cinegekirály, A ködmön, Selyem Jánoska, Az ezüst gyűszű, A kuckó-diák, Mikor én rigó voltam, A sarkantyús csizma, A gyémántcserép, Gergulics inasa, Az égbelátó
Nekopogi kovács: Két kis csirke, Az oroszlánetetők, Az agártanácsos, Darvas Pista foglya, Kicsi Jóska, Szülők
A honti igricek: Hogy tanultam meg írni?, Kellemes és hasznos tudományok, Márton apó zálogol
Az új novelláskötetek azon elbeszélései, amelyek (így) nem találhatók meg a régi novellagyűjteményekben, a következők.
Elbeszélések: -
Történelmi elbeszélések: Egerek mezeje, Miért csapták el Nigron generálist?, Tököly prímása
Mesék: Bölcs Palkó, A madarak királyválasztása, A húsvéti tojások, Tükrös Kata, Mindenféle házakról, A makk-vitéz, A világ vándora, Tót Antal körtéi, Mosolygó alma