Ekultura.hu - Walther von der Vogelweide Összes versei
Volt egyszer egy költő. Születése szerint nem volt nemes, érzelmei és erkölcsei alapján annál inkább. Keserű korban élt és rendkívül cinikus tudott lenni, a nők mégis rajongtak érte. Igazi tehetség volt, legyőzhetetlen a briliáns rímelésben, bravúros verselésben. Életében mégis izgalmas eseménynek számít, amikor a pártfogójától kapott egy kabátot – igaz, nem kopottat, hanem elegánsat. Legjobban versben tudott dühöngeni, de talán udvarolni is. Már egészen fiatalon ismertté vált, halála előtt néhány évvel viszont teljesen elhallgatott. No, és ilyeneket tudott írni:

Azt nem tudom
hogy közömbös vagyok-e neked én szeretlek
egyvalami nagy fájdalom
keresztülnézel rajtam szemeid távolba merednek
ha jobb nem fog tőled telni
én ezt nem bírom elviselni
az irántad érzett vágy lever
segíts hordozni túl nagy a teher!

Aki az előbbi sorok olvastán valahol a 20. század végén igyekezné betájolni az említett úr működését, óriásit tévedne és mégis, valahogyan igaza volna. A szóban forgó szerző ugyanis a leghíresebb német lovagköltő, Walther von der Vogelweide, aki 1170 körül született, talán valahol Alsó-Ausztriában és 1230 körül halt meg, talán Würzburgban – vagyis lassan nyolcszáz éve halott. Ennek ellenére szövegeit olvasva időnként olyan közel érezheti őt magához bármely versrajongó, mintha egy kortárs költőt fedezne fel magának. Olyasvalaki, akinek van mondanivalója, akit nem kegyes nosztalgiából, dölyfös sznobizmusból vagy iskolai kötelező olvasmányként ismerhetünk meg, hanem azért, mert – függetlenül saját korának, világának messzeségétől – ma is jelen van, ma is képes megszólítani bárkit.

Például, amikor efféle bölcsességeket ír: „Titkolt bánat alatt inogva /gondolj kedves nőkre így lesz lelked szabad…” Vagy amikor így értékeli korunkat – vagy a saját korát: „Hogy ilyen gonoszak a férfiak / az a nők hibája nem tudom másképp hívni / régen ha hírnévre tört egy lovag / a nők elismerését akarta kivívni (…) / most viszont gyakori jelenség / hogy a nőknek tetszik a gerinctelenség.” Amikor pedig felölti a szegény, poligám fiatalember szerepét, szinte ismerőssé válhat a szomszédból: „azt engedd meg hogy szórakozzam / amíg kegyeidre kell várnom / nem mondom meg mi az tudod te milyen vágy nyom / de halld meg mitől félek én / attól hogy rászokom ha ezt csinálom hosszan.”

Persze adódhat a kérdés, valóban ilyen-e Walther von der Vogelweide. Tényleg ennyire hozzánk szól? Tényleg ilyen szókimondó, modern, laza és okos az a költői személyiség, amely a versei mögött áll? Mennyi múlik a fordítón? Mennyit ajándékoz oda saját tehetségéből a régmúlt idők költőjének Márton László, aki valóban kortárs író, s mint ilyen, tényleg szókimondó, modern stb.? Nos, valóban, ilyen kérdések folyamatosan felmerülnek bármilyen lefordított irodalommal kapcsolatban. Közülük is kedvencem a „lehetséges-e egyáltalán bármilyen irodalmi művet, különösen verset lefordítani?”, amit általában több ezer magyarra fordított vers gondos áttanulmányozása, összevetése és elemzése (azaz olvasói kiélvezése) után szokás feltenni…

De véleményem szerint a fordítón múlik minden: ugyanis csak ő tudja megmutatni, mennyire hozzánk szól egy-egy idegen költő. Törekvése bizonyos szempontból valóban lehetetlenség, hiszen míg az eredeti mű korához és önmagához kötött (Walther például a maga középfelnémet nyelvváltozatához), a fordítás olyan újjászületés, amely klasszicizálódhat ugyan, de nem biztos, hogy megér ugyanannyi időt, mint az eredeti. Ellenben újdonságával és tiszteletlen bátorságával ismét ráirányíthatja a figyelmet régebbi, elvben már unásig ismert alkotásokra. És: bár a fordító szerethet egy rossz verset is, s emelhet rajta egy kicsit a maga fordításváltozatával, ha tisztességesen dolgozik, át nem írhatja. Így egyértelmű, hogy az a lenyűgöző zsenialitás, amely Márton László kötetének minden Walther-sorából árad, a lovagköltő sajátja kell, hogy legyen.

Csak talán eddig még nem vettük észre. Legalább is a többség nem: például azok, akik csak az iskolából ismerik őt, jobbára egyetlen verse, A hársfaágak csendes árnyán alapján, amelyet Babits Mihály fordításában szokott olvasni minden földi halandó. Ez a vers gyönyörű és káprázatos, van benne játék és humor, ölelkezés a fa alatt, fiatal, s cseppet sem előkelő női megszólaló – és itt a probléma. Az, amikor a bájos lányka fülemülés szerelmi emlékezései közben időről időre a honfoglaló magyarok lovas harci kiáltását hallatja a refrénben – „Ejhajahujj!” –, sokakat győzött már meg arról, hogy Walther von der Vogelweidénak fogalma sincs a nőkról... Hogy az egyébként kiváló fordító Babits miért döntött e fordulat mellett, nem tudni. Az egész vers újjászületik azonban, ha másként szólal meg: „Ott ő kirakta / tetszetősen / virágokból az ágyamat / bizony kacagna / szívből erősen / aki azon az ösvényen halad / ha rájönne a rózsaszirmot látva / tandaradei / hogy az volt fejem alatt a párna.”

Márton László bravúros fordításai ráadásul nemcsak könnyed látleletek Walther költészetéről: kivétel nélkül elképesztő filológusi munkára épülnek, amelyekről bárkit meggyőzhetnek az egyes versek bőséges jegyzetei és szellemes kommentárjai. Ezek elmagyarázzák, miért szabad az ich vriunde szókapcsolatot csajozoknak fordítani, hogy miért praktikus a mindent kimondó, szellemes bemondásokkal teli rövidverseket Spruchok helyett Beszólásoknak nevezni, s hogy miképpen indulhat ilyen strófával egy 12. századi, szabályos alba, vagyis hajnali búcsúdal: „Összefonódó taggal / fekszik egy lovag hűha milyen daliás / egy hölgy karjaiban látja virrad / rózsaszínű fénnyel dereng a felhő / a hölgy így szól szavában bánata feljő. / „Átkozott légy te nappal / miattad a kedvesem maradni nem bírhat / amit szerelemnek mondunk gyötrelem óriás.” (Ugyanez Weöres Sándornál még így kezdődött: „Nyájasan pihent / egy ifju szép vitéz / kegyes úrnője karján…”)

Márton László kötete tehát igazi irodalmi mérföldkő, emellett pedig óriási élvezettel olvasható, remekbe szabott verseskönyv. Magyarországon először tartalmazza Walther von der Vogelweide összes versét cenzúrázatlanul, megrostálatlanul, kiválogatatlanul, a legmodernebb német kritikai kiadások anyaga és értelmezése alapján sorba rendezve és lefordítva. Számomra azonban sokkal inkább abban áll a jelentősége, hogy benne minden Minnesängerek legkiválóbbika, a pompás szerelmes versek és kíméletlen szatirikus költemények szerzője új – irodalmi – életre ébred, s generációknak válhat kedvenc kötőjévé. Ha akarjuk. Hiszen: „Akik a tisztességes költészetet zavarják / azoknak száma nagyobb jóval / mint akik hallgatni akarják / de én hadd tartsak a régi példaszóval..." Viszont: „nem hitték nekem hogy vannak ezek a gondok / közben felnőtt egy új nemzedék / hozzájuk eljut amit mondok..."

A cikk az Ekultura.hu-n: Walther von der Vogelweide Összes versei
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Az idézetek a kötet következő oldalairól származnak: 165., 49., 125., 91., 81., 85., 88., 138., 352. A képeken Vogelweide különböző korokban szoborrá merevülve Bozenben, a thüringiai Weissenseeben, Heidingsfeldben, Innsbruckban és Würzburgban.
Ki nyer ma? - Agatha Christie egy percben
Ennek örülni kellene. Vagy mégsem? Két könyv, amely októberben érkezik a könyvesboltokba, filmképes borítóval. Az egyik az Európától, október 4-én, a másik a Helikontól október 2-án...

Könyvpárok 20. - Két szép regény
A mai, huszadik, így jubileumi Könyvpárok-posztban két kortárs szépirodalmi kötetet tettem egymás mellé. Furcsa módon mindkettőhöz azonos kiindulópont juttatott el: az, hogy szeretem, keresem és olvasom a Typotex Világirodalom (2013-) sorozatot, amelyben ma élő és publikáló, sokszor egészen fiatal, vagyis a szó szoros értelmében kortárs szerzők könyvei jelennek meg Európa minden részéről.
E válogatásnak volt egy régebbi kötete, a Hotel Sapiens, amely megismertetett finn szerzőjével, Leena Krohnnal. Nagyon tetszett, így azután újabb olvasmányokat kerestem tőle: s így vettem észre, tőlem szokatlanul szinte a megjelenéskor A tévedést. Az pedig, hogy a Typotex "rászoktatott" a modern európai regények és könyvek elfogadására és befogadására, hamarosan azt eredményezte, hogy számos hasonló, más kiadóknál, egy kissé később megindult szépirodalmi sorozatot kezdtem el figyelni: a L'Harmattan Világ-szép-irodalom (2016-), a Kossuth K-európai történetek (2016-), majd pedig az Európa női szemmel sorozatba tartozó könyveit is. Előbbiek között akadtam azután Ivana Sajko rendhagyó családtörténetére.
A fenti felsorolás egyébként részben a jubileum miatt született (ezzel ünnepelve a huszadik idei könyvpárt), részben viszont azért, mert tiszta szívből kívánom mindenkinek, hogy ismerkedjen meg a kortárs európai irodalommal, ha még nem tette. Jók ezek a sorozatok, s én sok olyan hangot találok bennük, amit nem ismerve szegényebb lennék - amelyek tényleg képesek megszólítani.

Leena Krohn: A tévedés
Széphalom Könyvműhely, 2017
Hasonlóan Zdeněk Svěrák A csaló című novelláskötetéhez (amelyet sosem vettem volna a kezembe, ha nem hívja fel figyelmemet az íróra a friss kiadású Kettős látás), A tévedés című könyv is azért tűnt fel nekem a boltban, mert két éve óriási élmény volt elolvasnom írója Hotel Sapiens című regényét (elbeszéléskötetét, történetfüzérét?).
Leena Krohn 1947-ben született, s mára Finnország talán leghíresebb írója vált belőle: műveit világszerte ismerik, mintegy húsz nyelvre fordítják, őt magát pedig díjak sorozatával jutalmazták. Nem csoda: ez a könyve is elképesztően bonyolult szerkesztésű, filozofikus és sokértelmű, mégis kirívóan rövid és könnyen elolvasható. Főhőse, a sikeres író (E.) egy író-olvasó találkozóra érkezik egy városkába, amelyet nem ismer. Odafelé téved egy közlekedési helyzet megítélésében, s így majdnem balesetet okoz. Nem csoda, hogy ezek után alig tudja rávenni magát, hogy teljesítse küldetését, s mégiscsak elmenjen a könyvtárba, találkozni olvasóival. Az igazi vesszőfutás azonban csak ezután kezdődik: a megjelenő érdeklődők ugyanis mintha mind E. miatt jöttek volna, nem pedig a műveit megismerni. Olyan kérdéseket tesznek fel neki, amelyekre talán nem is lehet válaszolni. Felolvasott írásainak olyan jelentéseket tulajdonítanak, amelyek E.-ben fel sem merültek. A beszélgetés és felolvasás lassan támadássá és ellentámadássá válik, E. szemében pedig minden megkérdőjeleződik, amiben hitt: az élet, az irodalom, önmaga... Író és olvasók szóbeli párviadala végül különös véget ér - egy újabb tévedéssel.
Nagyon szeretem az olyan könyveket, amelyek kevés szóval is képesek sokat mondani: a túlbeszélt regények virágkorában élmény találkozni egy rövidke művel, amely ennyire súlyos tud lenni. Maga a történet is enigmatikus, ám még rejtélyesebbek az ezekbe beleépülő novellák és regényrészletek: egy képzelt író képzelt elbeszélésgyűjteményének illetve nagyregényének részletei, amelyeket mi mindig csak ilyen "kiemelt", új kontextusba helyezett részletformában ismerhetünk meg (és az eredeti egészet csak köré képzelhetjük), hiszen más módon nem is léteznek... Különleges irodalmi kalandozás a könyv: ráadásul életem egyik legfeldúltabb hetében olvastam, mégis tökéletesen le tudott kötni.

Ivana Sajko: Családom története dióhéjban
Kossuth, 2016
Azzal kell kezdenem, hogy talán sosem vettem volna a kezembe ezt a különleges könyvet, ha nem a 2016-ban kitalált K-európai történetek (akkor még Új k-európai történetek) című sorozatban lát napvilágot. Arra ugyanis igyekeztem figyelni, miután egyik kötete, Piotr Pazinski Panziója  nagyon tetszett. Be kell azonban vallani, hogy - szerintem - a horvát írónő könyve sokkal izgalmasabb és különösebb a Panziónál.
A regény rendkívül, egészen meglepően rövid, alig százhetven oldal, huszonegy rövid fejezet. Mindez érdekes kontrasztot alkot a címmel - Családom története dióhéjban - és az alcímmel: 1941-től 1991-ig, és tovább. A családtörténet, családregény műfaja általában vaskos köteteket eredményez, amelyek vagy a tanúskodás jegyében születnek ("mindent meg kell írni"), s az "ott voltam, átéltem örököltem" különféle magatartásformáit mutatja fel, vagy a dokumentumokkal való körülbástyázottság, a - természetesen csak elviekben - objektív hitelesség adja a lényegüket. A posztmodern irodalom korában és azon is túl az utóbbi írói módszer nyilvánvalóan megkérdőjeleződik, legyen szó egy szimbolikus mélységekig kitalált vagy egy teljességgel valóságos család történetéről. Úgy vélem azonban, hogy Ivana Sajko könyve bizonyíték arra, hogy az első módszer, a - szinte biblikus, ugyanakkor némiképp parodisztikus, hiszen mintakövető - tanúskodás nem lehetetlen egy huszonegyedik századi író számára sem. Csak épp a totalitásról kell lemondania: ám a "mindent meg kell írni" lélekben felhangzó, erkölcsi tartalmú felszólítása kiegészíthető annyival: "amit tudni vélünk / ami megmaradt / ami még elmondható". Ilyen tükörcserepekből rakja össze egyébként monumentális igényű, legalább három, de helyenként öt generáció történetét összefoglaló művét, amelyet különféle referenciapontok egészítenek ki: párhuzamos történetek a második világháború alatti ellenállásról, Tito rendszeréről, s a cselekmény átmeneti végpontjáról, a délszláv háborúról, továbbá gondosan megjegyzetelt adatok, idézetek. Mindezek beillesztése felfogható egyfajta segédletként egy egyedi, átlagemberekből álló horvát-jugoszláviai család történetének megértéséhez, tekinthetjük őket kontrasztot adó párhuzamos történeteknek is, de mindenekelőtt rájátszanak a hitelesség, dokumentumok általi alátámasztottság problematikájára.
S ha még azt is hozzáteszem, hogy maga a megszülető szöveg a helyenként történészi, helyenként emlékezői-kommentáló nyelvezet mellett időnként szinte prózaverses költőiséggel szólal meg, talán nem kell sokáig bizonygatnom, miét is tetszett annyira. Csak ajánlani tudom a legnagyobb örömmel mindenkinek.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Könyvpárok 16. - Török kötetek
Könyvpárok 17. - Történelmi nyomozások
Könyvpárok 18. - Régen várt tudomány
Könyvpárok 19. - Cseh-szlovák elbeszélések
Ekultura.hu - Rejtő Jenő: Tatjána
Egy könyv, amelynek a létezéséről évtizedekig fogalma sem volt senkinek... A Tatjána című történet önmagában is különleges és izgalmas olvasmány, de mint Rejtő Jenő elveszett regénye, biztos sikerre számíthat. Hiszen maga Rejtő Jenő is igazi legenda, pályája pedig csupa magasság és mélység. Életében a történelem sötét fordulatainak köszönhetően sikerült elismert ponyvaszerzőből és színházi szakemberből elpusztított munkaszolgálatossá válnia, halála után viszont a betiltott, majd posztumusz vállon veregetett úgynevezett humoristából a magyar irodalom klasszikusai közé emelkedett.

Mindenki ismer róla egy-egy anekdotát: hogy kéziratrészletekkel fizette ki a kávéházi főpincért, hogy kézzel, tintával, tollal szeretett írni, hogy első művét fordításként adta be a híres Nova kiadóhoz, ahol, nem tudva, ki is a szerző, egy csapásra elfogadták. Mindez is bizonyítja, hogy Rejtő Jenő, az író alakját még ma is mennyire eltakarják a mítoszok. A felsoroltakból ugyanis egy árva szó sem igaz. Rejtő mélységes tisztelettel viszonyult a saját szövegeihez, amelyeknek a gépiratát még a leadás utáni pillanatokban is javítgatta a tökéletességre törekvés jegyében. Nem kézzel írt, hanem általában gépírónőknek diktálta a szövegeit. Első regényei, kisregényei pedig mind a saját, magyar írói neve alatt jelentek meg, mint Rejtő-művek, így a Novánál is pontosan tudták, ki ő.

Thuróczy Gergely irodalomtörténész már nagyon sokat tett az elmúlt években azért, hogy a Rejtő-legendák Rejtő-adatoknak adják át a helyüket, s hogy az író rajongói valóban megismerhessék hősüket és kedvenc szerzőjüket. Az ellopott tragédia és A megtalált tragédia című könyvekben fényképek, dokumentumok és írások sokaságát közölte Rejtőről és Rejtőtől. Ráadásul jóvoltából csatlakozhatott a már ismert, többször megjelent Rejtő-művek sorához egy addig sosem közölt kisregény, a Konzílium az őserdőben. Azt azonban sokáig senki sem tudta, hogy az írónak legalább még egy posztumusz felfedezhető, nagyobb, befejezett munkája fennmaradt.

Sokáig biztosnak tűnt, hogy a Rejtő-korpusz összesen huszonkét kisregényből és huszonhét nagyregényből áll, amelyek között ott vannak az olyan klasszikusok, mint A szőke ciklon, Az előretolt helyőrség, A Láthatatlan Légió, a Piszkos Fred, a kapitány, vagy a Csontbrigád. A regények közül huszonkettő kiadása történt az író életében, illetve tudtával, öt viszont csak a hatvanas évektől, jóval Rejtő halála után látott napvilágot, és sajnos, nagy valószínűséggel többen többféle okból beleírogattak a szövegébe. 1943, Rejtő eltűntté nyilvánítása, és a rendszerváltás között, amikor a Rejtő-hagyaték roncsai végre bekerültek a Petőfi Irodalmi Múzeumba, kéziratok sokasága tűnt el. Jelenleg még a posztumusz kiadott regényeknek sem fellehető az eredetije, pedig hát a hatvanas-nyolcvanas években, első nyomtatott kiadásukkor még biztosan létezniük kellett.

Épp ezért fantasztikus dolog, hogy viszont kiderült, Rejtőnek van még egy olyan hosszabb, teljes, befejezett regénye, amit nem ismertünk. A Tatjána egy szovjet ügynöknő szomorkás és kalandos története, 1935 körül íródott, de valamiért sosem került a nyomdába.

Rejtő ekkor még pályája elején járt és a Nova kiadóval sem került még kapcsolatba. Sikeres színpadi szerző volt és harmadik éve jelentek meg kisregényei az igényes külsejű és belsejű Világvárosi Regények című sorozatban. Ezt Faragó Miklós szerkesztette, a korszak egyik különleges alakja. Célja az volt, hogy igényesen megírt, az átlagnál többet adó kalandos történetek kerüljenek az olvasók kezébe. Bár a kisregények csak tíz fillérbe kerültek, nagyon igényesen szedték őket, a fedelüket többnyire ízléses filmkép díszítette, és az íróik sosem bújtak idegen álnév mögé, helyette magyar írói nevükön publikáltak. 1935-re Rejtő is így adta ki az El a pokolból!, a Gyilkos?! és a Halálsziget című, ma is jól ismert történeteit. Valószínűleg a Tatjána lehetett volna a következő, de valamiért sosem jelent meg. Talán a szovjet kémvonatkozások nem tetszettek a korabeli cenzúrának. Rejtő még tizenhét művet írt a Világvárosinak, köztük a pompás Az ellopott századot. A Tatjána viszont kéziratcsomóként, ráadásul két változatban várta a huszonegyedik századot, amikor végre felfedezték.

Thuróczy Gergelynek köszönhetően a Rejtő-olvasók végre ellátogathatnak Valpareiso párás és fullasztóan ködös kikötőjébe, ahol drágák a titkok és olcsó az emberélet. Szurkolhatunk a névtelen narrátor-főhősnek, aki ki akar keveredni a szélhámos-életből, amire a nyomor kényszerítette, és aki megvívni kényszerül szerelméért, a rejtelmesen viselkedő Tatjánáért, aki „markáns, kissé durva, de mégis szomorúan szép nő volt”. Titkos iratok tűnnek el, valaki megöl egy orosz tábornokot – a kisregény végére azonban minden titokra fény derül.

Aki pedig többet szeretne, a könyvben elolvashatja még a kisregény novellaelőzményét, a Kopót, hasonmás kéziratlapokban és újságfacsimilékben gyönyörködhet, és egy kissé beavatódhat a Rejtő-kutatás rejtelmeibe is. A Tatjána épp ezért mindenkinek ajánlható a Rejtő-rajongóktól a szokatlan és izgalmas olvasmányt keresőkig.

Linkek
Nasse-ban mindig lesznek Folliatok! - Agatha Christie, az Európa, a Helikon meg én
Aki az áprilisi Könyvfesztivál óta járt könyvesboltban, bizonyosan szembesült vele, hogy új szelek fújdogálnak a magyar Agatha Christie-krimikiadás egén. A már régebbről ismert, az Európa Könyvkiadó által kiadott kemény táblás és puha kötéses, karcsú Christie-regények mellett ugyanis a boltokban itt és ott is feltünedezett öt újmódi Christie-krimi: élénk sötétkékben vagy enyhén türkizes zöldben pompázva, a korábbinál kissé zömökebb puha kötésben, s pontosan ugyanakkora méretben, mint a sokak által szeretett és gyűjtött Helikon Zsebkönyvek. 2017-től ugyanis Agatha Christie bűnügyi munkáinak új magyar kiadója van, a Helikon Kiadó. Ők jelentették meg saját sorozatuk első öt köteteként Agatha Christie két izgalmas bűnügyi regényét, A ferde házat és Az alibit, s három Poirot-történetet: Az ABC-gyilkosságokat, Az Ackroyd-gyilkosságot és az Öt kismalacot.

Mit jelent számomra ez a változás?

Először is természetesen örömet. Nagyon szeretem Agatha Christie-t, világirodalmi rangú szerzőnek tekintem, nem egyszerű zsánerírónak, s úgy érzem, könyvei nem öregszenek, nem fakulnak, nem mennek ki a divatból. Mindig van mondanivalójuk, mindig kínálnak irodalmi, a szöveggel, stílussal, jellemábrázolással kapcsolatos izgalmakat is a pompás bűnügyi rejtélyek mellett. Éppen ezért állandó helyük kell legyen még egy olyan kis ország könyvkiadásában is, mint Magyarország. Ráadásul a Helikon sorozata gyönyörűnek és gondosan szerkesztettnek ígérkezik, de erről később.

Más szempontból viszont szinte hihetetlen volt számomra, hogy Agatha Christie kiadója többé már nem az Európa Könyvkiadó! Hiszen író és kiadó között elképesztően hosszú időre tekint vissza a kapcsolat: jövőre, 2018-ban lesz hatvan éve, hogy az Európa Könyvkiadónál először jelent meg Agatha Christie-kötet. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag azóta foglalkoznak a krimikirálynő könyveivel, amióta csak felvették az Európa nevet. Éppen ezért nehéz felfogni, hogy Agatha Christie műveinek új megjelenései immár egy másik műhelyhez lesznek köthetők. (1)

Igaz, még jó ideig találkozhatunk a könyvesboltban az Európa Christie-jeivel. Sőt, olyan különleges szituációk is előállhatnak (főleg vidéken, ahol lassabban, másként cserélődnek a könyvek egy-egy boltban), hogy több mű is ott lehet többféle kiadásban a Christie-polcon. Egy közeli város egyik könyvesboltjában például már csak egy hónapot kell változatlanul kibírnia a polcnak, amelyet láttam, hogy a Gyilkosság az Orient expresszen friss, Helikonos, októberi kiadása csatlakozzon a jelenleg is ott várakozó Európa-féle díszkiadáshoz, az Európa-féle (újabb) mozdonyos fedelű életmű-sorozatos kiadáshoz és A ponyva királyai-szériában kiadott harmadik változathoz (hogy ez utóbbi a raktár melyik mélyéből merült fel, nem tudom).

Meg persze ott maradnak az Európa új, egységesen kemény fedeles Christie-jei a polcunkon: s marad velük a dicsőség, hogy a kiadó jelentkezett először - és mindeddig utoljára - egy teljes bűnügyi sorozattal, amelyben mind a nyolcvanhat lehetséges kötet megjelent 2004 és 2015 között, s ha borítójában nem is, de legalább formájában egységesen kerülhetett be a rajongók könyvtárába. S maradnak a kísérő kötetek: John Curran két könyve Christie alkotói módszeréről, A kis szürke agysejtek - Poirot bölcsességei, az Agatha Christie krimikalauz, s persze Sophie Hannah - egyelőre - két új Poirot-regénye. (Jared Cade opuszáról, mondjuk lemondanék, de ezt is az Európa adta ki.)

Az életmű köteteinek Európa-féle sora hivatalosan a Temetni veszélyes 1958-as, a Bagoly Könyvek sorozatában megjelent kiadásától tart a Karácsonyi krimikig, amely 2016. december 1-én került a boltokba, elegáns díszkiadásban. Mindkét könyvnek történelmi a jelentősége. Az első tizenegy éves csendet tört meg: amint államosították ugyanis a könyvkiadást a Rákosi-korszakban, Agatha Christie azonnal tiltólistára került, s 1947-től 1958-ig egyetlen könyv sem jelenhetett meg tőle. Így a Temetni veszélyes kiadása, lefordítása (egy - szinte - friss Christie-é, hiszen az eredeti regényt 1953-ban adták ki először) felért egy győzelemmel. A második könyv pedig, egy rendhagyó mini-omnibusz: ilyen még sosem jelent meg korábban, hiszen gyűjteményes kötet, amelyben az írónő valamennyi karácsonyi története szerepel, legyen akár novella, akár kisregény, akár regény. Nem tudom, látszott-e már ekkor, hogy az Európa sorozata véget ér: de akárhogyan is, ez a pompás könyv, amelyet Katona Ágnes szerkesztett, méltó befejezés volt.

Hogy milyen lesz a Helikon sorozata?

Bízom benne, hogy nagyon jó. Jelenleg az első öt kötet kapható a könyvesboltokban, amelyeknek a külseje és a belseje is csak elégedettséget okozhat azoknak, akik kézbe veszik. Ami az előbbit illeti, a zsebkönyvméretű, de a Helikon Zsebkönyveknél igényesebb papírra nyomott, kartonált könyvek remekül néznek ki és jól foghatók. Bár a kötés "csak" ragasztott, elég erősnek tűnik ahhoz, hogy évtizedekig kitartson. A szépen formált gerinc masszív, kitörésre nem hajlamos, így bízom benne, hogy a borító és az első néhány oldal is elég erősen rögzítve van egymáshoz. A kis könyvecskéknek finom az illata, a papírborítók sarka pedig olvasás közben sem mutat kedvet a felpördüléshez, szétváláshoz.

A borítóterv, Tillai Tamás munkája is értékálló és ötletes. Egyelőre két alapszínt használ: a Poirot-regények egészséges, mély királykékben, a híres nyomozót nem szerepeltető könyvek pedig türkizes zöldben pompáznak - a hírek szerint ehhez csatlakozik majd egy Miss Marple-szín és egy Tommy és Tuppence Beresford-szín (amelyekben - merem remélni - nyoma sem lesz a kéknek és a zöldnek). Az alszériákhoz tartozást jelzi egy apró színcsík a gerincen is, amelyen egy fekete piktogram szerepel: a Poirot-könyveken keménykalap és bajusz, a híres nyomozók nélküli könyveken nagyító.

Ám csak az alapszín meghatározott, ezen kívül az egyetlen megkötés a borítón Agatha Christie lendületes aláírásának megjelenése szerzőnévként, fehérben, domborítva. Egyébként mind az öt kötet más kiegészítő színeket használ a címfelirathoz, a borítógerinchez, a fülszöveghez, és a borítóképből kiemelt, hátsó, kis képhez. Ez A ferde háznál például élénkzöld, Az Ackroyd-gyilkosságnál piros, Az alibinél arany. A fedélképen pedig, amely alapvetően fekete-fehér, a borító alapszínével színezve, szintén visszatér ez a kiegészítő szín: Az alibi kandallójának tüzében és virágain az arany, az Öt kismalac ecsetjén és fáin az élénkzöld, Az Ackroyd-gyilkosság tőrén és egyetlen könyvecskéjén a piros.

Maguk a fedélképek igazi vizuális játékok. A ferde ház fecskendőjében például benne van maga a címadó épület, mint valami kísérleti kémcsőben, ugyanakkor a ház és a környező fák, mező rajza együtt hagyományos tájképnek is felfogható. Az alibi kandallót ábrázoló fedélrajza önmagában is hangulatos, ám a lángok közül előderengő kis embersziluettek bemutatják a gyanúsítottakat is: lehet gondolkodni, melyik melyik szereplő.

Végül a Poirot-könyvek szinte képrejtvény-érdekességű borítórajzain elrejtve mindig ott található Poirot apró alakja is, s váratlan méretarányával átértelmezi a képeket. Ezek olyan játékok, amelyek a könyvet kézbevevő könyvesbolti válogatót is meglephetik, de akkor is mosolyt csalnak az arcra, ha olvasás céljából vesszük kézbe újra és újra az adott kötetet. Aki pedig szereti a finoman tapintható kötetkülsőket, szintén örülhet: kap ugyanis a fedeleken egy-egy borítóvarrást utánzó, elegáns, domború díszcsíkot is, amely a könyv fedél-és hátlapján is kellemesen kidomborodik: őszintén mondom, jó fogni.

A külcsínnal jóval többet foglalkoztam, mint a belbeccsel fogok. Ennek azonban egyszerű oka van: a most megjelent öt könyvben belül - észrevehetően - semmi lényeges sem változott. A klasszikus fordítások váltak újra elérhetővé: A ferde háznál Borbás Máriáé, Az ABC-gyilkosságok esetében Vermes Magdáé, Az Ackroyd-gyilkosságnál Szilágyi Tiboré, az Öt kismalacnál Szíjgyártó Lászlóé, Az alibinél pedig éppen Katona Ágnesé, aki az Európa sorozatának szerkesztője volt. (Véleményem szerint egyébként az ő fordításában létező regény számos különféle ok miatt csak most kapott először méltó borítóképet.) Nyilvánvaló, hogy az új kiadásokat komoly szerkesztői munka előzte meg, amelyért a Helikon-féle sorozat szerkesztőjét, Schultz Juditot illetheti dicséret. Ezek a könyvek azonban már korábban is olyan alapos szerkesztői munkán estek át, amin nemigen volt mit javítani (legalább is úgy, hogy azt egy egyszerű olvasó észrevegye). (2) Mégis, megjegyzendő, hogy még az olyan apróságok is javításra kerültek, mint Az Ackroyd-gyilkosság alaprajzai, amelyek az Európánál nyomtatásból visszaszkennelt kép lévén, igen pixelesek voltak, most viszont új rajzot és betűket kaptak. (3) A régi, jó fordítások megőrzése pedig bizalmat keltett bennem: bár a kiadó célkitűzései között szerepel a visszanyúlás egyes régebbi fordításváltozatokhoz, sőt, esetleg új fordítások készíttetése, remélem, hogy az Európa jól sikerült új változatait meghagyják. (4)

A kiadó októberre ígért újabb öt kötetet (Gyilkosság az Orient expresszen, A vád tanúja, És eljő a halál, Halál a Níluson, Herkules munkái), s az előzetes ígéretek szerint a következő években is évi tíz-tíz könyv megjelenése várható, tavasszal és ősszel, ötös csoportokban. Ilyenkor kezd el az ember álmodozni, hiszen ez azt jelentené, hogy kilenc év alatt ismét kiadható lenne a teljes életműsorozat, esetleg tényleg egységes köntösben... Az álom természetesen nem reális, sem az álmodozó olvasó számára mindenképpen kiszámíthatatlan könyvpiaci változások miatt, sem pedig azért, mert az Európa példája is megmutatta, hiába minden, a rajongók álmait figyelembe vevő igyekezet, elég egyetlen kérlelhetetlen művészeti vezető, hogy egy sorozat csak azért se lehessen egységes külsejű.

Mégis, ha az idővel kapcsolatban nem is, a külsővel kapcsolatban van bennem egy kis bizakodás: az egyetlen ugyanis, ami egy kevésbé lelkes rajongóval is megvetetné a Helikon teljes sorozatát, leginkább az lenne, ha "felül merik ígérni" az Európát, mondván, a széria végig egységes formátumú marad - s aztán be is tartják ezt az ígéretet. (5)

Mindenesetre miközben élvezem a Helikon új sorozatát, s minél hosszabb, jobb és következetesebb jövőt jósolok neki, még mindig egy kicsit felfoghatatlan számomra, hogy az Európa Christie-kiadása nem érte meg a jubileumi hatvan évet. (6) Továbbra is bízom azonban az Európában, szeretem, mint egyik kedvenc könyvkiadómat. Ráadásul azok a fordítások, amelyek ott is megjelentek, vagy amelyek netán - a Helikon előtt - csak ott jelentek meg, és persze a "történelem", az elmúlt ötvenkilenc év azt mondatja velem: az Európa Könyvkiadónak mindig lesz köze Agatha Christie regényeihez. Ahogyan a nasse-i kastélyban is mindig lesznek Folliatok... (7)

(1) Semmit nem viseltem ilyen nehezen: sem azt, hogy az Európa nem birtokolja David Baldacci újabb műveinek kiadási jogát, hiszen az Emlékek börtönében már a General Pressnél fog megjelenni; sem azt, hogy Szabó Magda a Jaffánál kapott új sorozatot, mert örökösei "nagyobb biztonságot nyújtó kiadót kerestek". Az Alexandra sokszoros csődje számomra Agatha Christie könyveinek sorsában nyilvánult meg.
(2) Be kell valljam, öt kötetben nekem mindössze egyetlen szövegváltoztatás tűnt fel, amit nem is igen értek. Az Öt kismalac első fejezetének elején ebből: "nem tartozik a sikeres eseteim közé", ez lett: "nem a sikeres eseteim közé tartozik". Véleményem szerint mindkét formula magyaros és értelmes, körülbelül ugyanazt jelenti, de az első stílusosabb, és immár több mint negyven éves, így nem tudom, miért kellett megváltoztatni.
(3) Az Európa néhány kötetéből kimaradtak, alaprajzok, bízom benne, hogy a Helikon ezekre is ügyel majd. S van néhány olyan elütés és hiba a könyvekben (A titokzatos stylesi eset egyik levéldátumának a krimi tisztességét veszélyeztető elírása, a Rejtély az Antillákon utolsó, pótlólag beírt sorainak elkapkodottsága, a Tragédia három felvonásban "korrekt kapitánya" és helyesírási hibás Mr.-ei, az És eljő a halál... egyiptomi neveinek rosszul írása, de legalább is rosszul toldalékolása), amelyeknek a kijavítására most a Helikonnak nyílik majd alkalma. Remélem, figyelnek rá!
(4) Ha Horváth Kornélia fordításai helyett nyúlnának vissza ehhez-ahhoz, azt például rettentően sajnálnám. 
(5) Azt már előre deklarálták, hogy az őszi Orient nem lesz olyan, mint a sorozat, mert filmképes borítóval kell megjelennie. Most úgy néz ki, a mérete is más lesz, a kartonborító pedig füleket is kap majd. Mégis remélem, hogy egyszer egy olyan Orient is kijön majd, ami sorozatborítós. 
(6) Azért merek így számolni, mert az Európa akkor is adott ki minden évtizedben Agatha Christie-t, amikor még nem volt kizárólagos joga az életműre. 
(7) De gyilkosság persze nem fog történni. (Lásd: Gyilkosvadászat, Európa, 2012, 60. Horváth Kornélia fordítása)
Ekultura.hu - Laura Lebow: A Figaro-gyilkosságok
Az I.P.C. Könyvek Kiadó évről évre megjelentet néhány történelmi krimit. Régóta a követőjükké szegődtem: így találkozhattam Jane Austennel, az angol irodalom egyik legidőtállóbb irodalmi nagyságával, amint szoknyája szélét bátran a sár fölé emelve gázol az angol mezőn egy holttestet felfedezve. Eljuthattam a tizenhatodik századi Japánba egy okos és alázatos jezsuita szerzetessel, hogy egy ottani sinobi (vagyis nindzsa) felügyelete alatt kinyomozzak egy szomorú családi gyilkosságot. Sőt, immár a fantasy határán, egy alternatív 19. században együtt varázsolhattam bűbájképeket, s menthettem meg Angliát Napóleontól néhány rokonszenves szereplővel egy-egy bűbájoló történetben. A bemutatott szerzők – Stephanie Barron, Susan Spann, Mary Robinette Kowal – mind igazán tehetségesek, a kiadó könyvválasztásai pedig egytől egyig pompásak voltak. Igaz, a borítóterveik néha már kevésbé.

A nemrég megjelent, új történelmi krimi, Laura Lebow A Figaro-gyilkosságok című regénye esetében azonban a könyv külcsíne éppoly tökéletes lett, mint a beltartalom: az elsőkönyves angol detektívregény-szerző sorozatkezdő regénye kiváló fordításban és szép külsővel jelent meg magyarul.

A Figaro-gyilkosságok 1786-ban, Bécsben játszódik. Itt, II. József császár udvarában szolgál udvari költőként a messzi Itáliából érkezett Lorenzo da Ponte, aki operák szövegkönyvének az elkészítésével foglalkozik. Legutolsó munkája a bemutatásra váró Figaro házassága, amely meghozza neki Mozart barátságát is. Librettistának lenni azonban jóval bonyolultabb, mint azt bárki gondolná: Da Ponte ugyanúgy az udvari intrikák céltáblájává válik, mint Mozart, őt azonban még a "hazai zseni"-védjegy sem védi, hisz Bécsben mindenkinek idegen.

S ha ez nem volna elég, még gyilkosságba is keveredik: ellátogat egy előkelő házba, egy diplomata báró rezidenciájára, csak azért, hogy segítsen a borbélyának megfejteni egy családi titkot. A ház ifjú védencét azonban röviddel a távozása után valaki meggyilkolja: a szemtanúk szerint pedig senki sem járt a házban az udvari költő után. Hogy a letartóztatást és a kivégzést elkerülje, Da Pontének magánnyomozásba kell kezdenie a valódi tettes után. S hogy a dolga még bonyolultabb legyen, borbélya eltűnt édesanyja és a fiatal pártfogolt gyilkosa mellett még a báró házába beépült porosz kém után is kutatást kell indítania, mégpedig egyenesen a császár parancsára.

Laura Lebow nem takarékoskodott a cselekmény szálaival ebben a friss (angolul 2015-ben megjelent) történelmi detektívregényében. Véleményem szerint azonban a gazdag tartalom nem ment a cselekmény rovására: sokkal inkább lebilincselő és letehetetlen történelmi krimit eredményezett. Ráadásul egy utánozhatatlan és elbűvölő főhőssel.

Be kell valljam, a regény elolvasása előtt nem sokat tudtam Lorenzo da Pontéról (1749-1838) azon kívül, hogy ő írta három Mozart-opera, a Figaro házassága, a Don Giovanni és a Così fan tutte librettóját. A könyv negyedénél azonban már annyira érdekelt, hogy utána kellett néznem annak, miként nézett ki, s mi is történt vele szerencsésen hosszú élete alatt. Így rá kellett jönnöm, milyen érdekes alak: Velencében született 1749-ben, de New Yorkban halt meg 1838-ban, összesen majdnem harminc opera szövegkönyvét írta meg, emellett azonban verseket, dalszövegeket és memoárokat is kiadott. Alapított zöldségboltot és amerikai operaházat, dolgozott tanárként és formálisan felszentelt katolikus pap volt... Ráadásul – ellentétben közismert, időskori arcképei tanúságával – rendkívül jóképű volt fiatalon, s nagy nőcsábász. Ez a regény, úgy vélem, szerencsésen ráirányítja a figyelmet sokarcú, de szinte teljesen elfelejtett személyiségére, s igen megnyerően és kalandosan ábrázolja egy bécsi évét.

A könyv igen stílusos, s nagyon erős a korrajzban: játszódjon egy jelenet akár a zajos, zsúfolt bécsi utcák valamelyikén, akár az adósok szörnyű börtönében, akár egy vidám családi otthonban, akár egy túlbürokratizált, felvilágosodás kori hivatalban, érezni fogjuk ennek a világnak az illatait és bűzeit, hallani fogjuk a hangjait, látni a színeit és fényeit. Közben pedig nagyon sokat megtudhatunk a korabeli diplomáciáról, divatról, udvari életről, operáról, vallásgyakorlásról vagy éppen Bécs földrajzáról.

Így azután a könyvet mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti a történelmi regényeket, az izgalmas krimiket vagy a klasszikus zenét – én pedig reménykedem a folytatásban: Laura Lebow ugyanis idén angol nyelven már egy újabb bécsi nyomozást is megjelentetett a hozzám hasonló, újkeletű Da Ponte-rajongók számára.

A cikk az Ekultura.hu-n: Laura Lebow: A Figaro-gyilkosságok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Képek: a regény magyar és angol borítója, Lorenzo da Ponte idős korában, Nathaniel Rogers festményének metszetváltozata, Laura Lebow másik Da Ponte-krimijének angol fedélképe.