Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Ez a bejegyzés két könyvről szól: az Aeneisről és Shakespeare Julius Caesar című drámájáról. Az ókori latin eposzt mindenki Lakatos István fordításában szokta olvasni, az angol reneszánsz tragédiát pedig Vörösmarty Mihály pompás, veretes magyar változatában. A poszt apropója azonban az, hogy nagy örömömre másik szöveget is választhattam: Kartal Zsuzsa fordításában újra felfedeztem Vergiliust, a Julius Caesar 2014-ben színpadra állított szövegváltozata pedig nemcsak egy csodálatos estét idézett fel, amelyet a Vígszínházban töltöttem, de új fényben láttatta velem Shakespeare zsenijét is.

Shakespeare: Julius Caesar 
Fordította: Forgách András, Fekete Ádám
L'Harmattan, 2014
A fordítás apropója: A Vígszínház 2014. december 6-án mutatta be a Julius Caesart Alföldi Róbert szuggesztív rendezésében, El Kazovszkij ihlette, gondolatébresztően modern díszletekkel, László Zsolt, Hevér Gábor, Hegedűs D. Géza, Varju Kálmán és Stohl András főszereplésével. Ez az előadás semmiképpen sem lett volna hiteles például Vörösmarty szövegével, ezért (is) készíthetett új változatot Forgách András és tanítványa.
Lásd: "Hálás vagyok Alföldi Róbertnek, a Vígszínháznak, és végül, de nem utolsósorban Vörös Róbertnek, hogy (...) lehetővé tették, hogy a gyakorlatban mutassam meg tanítványaimnak, mit jelent klasszikus műveket magyarra átültetni." Forgách András
Rátalálás: Láttam az előadást. Elmondhatatlanul tetszett. Ilyenkor az a legrosszabb, hogy hallva egy pompás, számára még ismeretlen új fordítást, az ember szeretné eltenni a fordulatokat, gesztusokat, mondatokat. Azonban közben van színészi munka és színpadi látvány is, a nézőben meg zajlanak az érzelmek - nem csoda, hogy végül, amikor el akartam mesélni, miért is tetszett ez vagy az a jelenet az új fordításban, szinte semmit sem tudtam felidézni, csak az érzést, hogy jó volt... Nagy örömömre, teljesen véletlenül találtam rá a könyvre, amely (természetesen) a teljes művet tartalmazta, így még annál is többre tehettem szert, mintha meg tudtam volna jegyezni mindazt, ami a színpadon elhangzott.
Összegzés: Egyébként is nagyon szeretem ezt a darabot, legyen szó Marcus Antonius pazarul manipulatív szónoklatáról, a közemberek sziporkázóan szójátékos butaságairól, vagy Caesar ostoba, ám hangsúlyozottan tisztességes szavairól, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy ne menekülhessen gyilkosai elől. A fordításból a kedvencem mégis a 4. felvonás 3. jelenete lett: a két barát (?), Brutus és Cassius parázs, keserű veszekedése, inspirálóan bravúros és ijesztően élethű tolmácsolásban. Mindenkinek ajánlom Shakespeare-t ebben az új tükörben: egy-egy újabb fordítás rengeteg dolgot felfedeztet az eredeti műből, amelyet a megszokott változatban talán észre sem veszünk.
Mutatvány: 1. felvonás 1. jelenet - A foltozóvarga szövege 
Forgách - Fekete: Kérem szépen, uram, én úszom az árral. Az ár az én szerszámom. Én nem ártom magam komoly szakemberek dolgába, nőknek se ártok; mindent összevetve, uram, a vén csukák felcsere vagyok, ha veszélyesen tátognak, betapasztom őket. Nincs olyan rendes ember, akinek a lába ne járt volna az én kezem munkájában.
Vörösmarty: Biz’, uram, én minden életszükségeim árát árral szerzem; én nem ártom magamat sem a mesteremberek közé, sem az asszonyi dolgokba egyébbel mint árral. Igazán szólva, én az öreg lábbelik seborvosa vagyok; ha nagy veszélyben vannak, kigyógyítom őket. Oly derék nép járdogál az én két kezem művein, a milyen csak valaha marhabőrt tapodott.
Shakespeare: Truly, sir, all that I live by is with the awl: I meddle with no tradesman's matters, nor women's matters, but with awl. I am, indeed, sir, a surgeon to old shoes; when they are in great danger, I recover them. As proper men as ever trod upon neat's leather have gone upon my handiwork.

Vergilius: Aeneis
Fordította: Kartal Zsuzsa
Eötvös Klasszikusok 2., Eötvös József Könyvkiadó, 1995 (első kiadás: Kozmosz Könyvek, 1987)
A fordítás apropója: Az Aeneis első igazán modern nyelvűnek nevezhető fordítása 1962-ben jelent meg, Lakatos István munkájaként. Negyedszázaddal később Kartal Zsuzsa (1947-2011) költő érezte úgy, hogy lenne értelme ismét hozzányúlni a szöveghez, célként a pontos, ám élményszerű fordítást és a természetesen hangzó hexametert tűzve ki. Érzékeltetni kívánta, hogy az Aeneis egyfajta európai közös nyelv, amely ma is közel van hozzánk.
Lásd: "Az Aeneis eddig is olvasható volt magyarul. Tizenhárom szemelvényes és nyolc teljes fordításhoz teszek hozzá egy kilencediket. Remélem, húsz-huszonöt év múlva vagy talán előbb megint csak lesz valaki, aki szükségesnek tartja, hogy az európai humanizmus folytonosságához hozzátegye a magáét, az ő és kora szemléletének megfelelő újabb magyar Aeneist." Kartal Zsuzsa
Rátalálás: Nem az Aeneist kerestem: épp az Eötvös Kiadó Eötvös Klasszikusok sorozata középkori irodalmat tartalmazó köteteit igyekeztem megtalálni, amikor felfigyeltem a Kartal-féle fordításra. Halványan derengett régről az első, 1987-es kiadás: tetszett, de nem volt időm végigolvasni. Azóta csak a Lakatos-féle, híres variánst olvastam. Egyik legjobb könyves döntésem volt, hogy megvettem az Eötvös Klasszikusok e korai kötetét: bár akkor még nem tudtam, milyen kincset találok Kartal Zsuzsa fordításában.
Összegzés: A költőnő nagy jelentőséget tulajdonít két dolognak: az Aeneis jó értelemben vett, tiszta érzelmességének (ahogyan a szereplők megélik-átélik a gyászt, a meglepetést, a bánatot, az örömet, a veszteséget, az emlékezést), s annak, hogy legnagyobb magyar költőink mindennapi olvasmánya volt az eredeti mű. Ettől fordítása folyamatos, élvezetes, lélekcsavaró regényként, nem pedig kötelező, klasszikus penzumként olvastatja magát. Helyenként át-átlibben a szövegen Arany János, Zrínyi, Kisfaludy Károly vagy Vörösmarty árnya: leginkább ott, ahol az eredeti Vergilius a mai olvasónak talán elviselhetetlenül patetikus lenne. Kartal azonban a modernséget ötvözi néhány olyan - valóban nagyon ünnepélyes - panellel, amely a fenti költőknek köszönhetően mai nyelvünknek is szállóigeszerű része, így otthonosan hangzik. Ahogy az egész szöveg is végtelenül könnyed és finom, főleg, ami a hexametereket illeti: a metrum mindenhol "kijön", de olyan kellemesen lehet olvasni, hogy kizárólag akkor "zakatol", ha szeretnénk.
Mutatvány: 2. ének, 736-745. sor
Kartal: Mert úttalan úton
tévedek el, de amíg keresek valamerre egy ösvényt,
jaj, hű hitvesem, a balsors elorozza Creúsát.
Eltévedt? Lemaradt? Kimerülvén ült le az útra?
Történt bárhogyan is, szemem őt többé sose látta.
Észre se vettem előbb, úgy ellankadt a figyelmem
addig, míg a Ceres szentélyhez a dombra nem értünk.
Együtt voltunk mind, csakis ő, csakis ő, ki hiányzott,
eltűnt megcsalván társát, a fiát meg a férjét.
Kit nem vádoltam szidván embert meg az istent?
Lakatos: De ahogy menekültem,
S mellékutcákon kanyarogva letértem utunkról,
Én, nyomorult, jaj, elvesztettem a drága Creúsát!
Hátramaradt, eltévedt vagy kimerülve leroskadt?
Jó ég tudja: szemem többé ezután sose látta.
S az, hogy esetleg nincs is már meg, ez is csak az ősi,
Szent hegynél, a Cerés-templomnál tűnt fel, odáig
Rá sem gondoltam; bezzeg, mire mind kijutottunk,
Láttuk: urát, gyerekét - mint csapta be rútul övéit!
Hej, botorul kit nem vádoltam a földön, a mennyben?

Vergilius: Namque avia cursu
dum sequor et nota excedo regione viarum,
heu misero coniunx fatone erepta Creusa
substitit, erravitne via seu lapsa resedit,
incertum; nec post oculis est reddita nostris.

Nec prius amissam respexi animumue reflexi
quam tumulum antiquae Cereris sedemque sacratam
venimus: hic demum collectis omnibus una
defuit, et comites natumque virumque fefellit.

Quem non incusavi amens hominumque deorumque, 

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok
Ekultura.hu - Benkő László: Szent László 3. - Kard és glória
Honfoglalás, kalandozások, tatárjárás, a Zrínyiek – és persze Szent László király élete. Ezek a történelmi témák nagyszabásúak és nagyon izgalmasak. Mindenkit érdekel a magyar história e néhány, nevezetes szelete, de mindben közös, hogy igen nehéz róla olyan könyvet találni, amelyik sem a hazafiasságot, sem a tudóskodást nem viszi túlzásba, mégis okos, a tényeken, történészi kutatásokon alapuló könyv, továbbá igazi, ihletett magyar széppróza. Benkő László történelmi regénysorozatai azonban ilyenek: s közülük is kiemelkedik a Szent László-sorozat, amely három kötetben (A lázadás parazsán, A korona ára, Kard és glória) idézi fel egyik legnagyobb Árpád-házi királyunk, László alakját (élt: 1046-1095, uralkodott: 1077-1095).

A trilógia záró darabja már remekbe szabott címével is sejteti, hogy László tényleges uralkodásáról szól majd: egy olyan királyéról, akinek ma mindenki fantáziájában glória övezi a fejét, hiszen késői utóda, III. Béla király 1192-ben szentté avattatta. Mégis olyan uralkodó ő, akinek hosszú harcot kellett folytatnia a koronáért: azért is, hogy megszerezze, s azért is, hogy megtartsa. A kötet kezdetén László, a király, aki nem mindennapi küzdelmek során segítette hozzá bátyját, Gézát, a trón jogos (?) örökösét, hogy elnyerje az Árpádok trónját unokatestvérétől, Salamon királytól, immár végre egyedüli birtokosa a magyar koronának. Mégsem nyugodhat: Salamon továbbra is azon igyekszik, hogy ismét birtokolhassa a hatalmat, amelyet elveszített, mégpedig nemcsak háborús vereségei, de uralkodói alkalmatlansága miatt is. Kun és besenyő szövetségek árán próbál visszakerülni a trónra, s ezzel ismét háborút idéz az országra.

Nem ez az egyetlen különleges történelmi epizód a könyvben: szintén izgalmas az első magyar szentté avatások históriája, László horvát háborújának, Horvátország megszerzésének leírása, vagy az, miképpen bánik a király unokaöccseivel, Álmossal és Kálmánnal, akik közül az egyik majd követni fogja – de nem az, akit a király szívesen látna a trónon… Miközben bonyolódik a cselekmény, az olyan történelemkönyvekben nem szereplő, ám ettől csak érdekesebbé váló szereplők is feltűnnek, mint a rendkívül szuggesztíven ábrázolt Csegő, Benkő László Aranyasszony után nekem a legjobban tetsző, regénybeli nőalakja.

Ha meg kellene mondanom, miről is szól a könyv, talán arra gondolnék, azt szemlélteti, miért tartották a kortársak nagy királynak, Szent István örökösének László királyt, s miért tekintünk rá ma is úgy, mint az istváni örökség hordozójára, folytatójára. Ez László harcos, különös életén, döntési helyzetein végigtekintve elsőre nem is tűnne olyan magától értetődőnek, tetteit szemlélve viszont egyértelmű. E történelmi koncepció kibontásán túl azonban a regény (és a trilógia) nagyon emberinek is bemutatja a szent királyt: házasságát, amelyből nem származott fiúgyermek, uralkodói kétségeit, amelyeket sok esetben nem követhetett feloldás.

A király arcrekonstrukciója
Egy kemény, céltudatos, erős és határozott uralkodó, egy nagy király képe bontakozik ki a regényből: újszerű ábrázolást nyújtva a magyar történelem egyik kiemelkedő személyiségéről. Érdemes elolvasni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Benkő László: Szent László 3. - Kard és glória
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
További linkek:
Benkő László: A spanyol grófnő
Benkő László: Honfoglalás 1. Táltosidők
Benkő László: Honfoglalás 2. Idegen tüzek
Benkő László: Honfoglalás 3. A megszerzett föld 

Benkő László: Szent László 1. - A lázadás parazsán
Benkő László: Szent László 2. - A korona ára
Benkő László: Viharlovasok - Aranyasszony
Benkő László: Viharlovasok - Porladó szövetség  
Benkő László: Viharlovasok - A másik ösvény
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok
A mai könyvpár kevés sort kap tőlem - mert magáért beszél. Mindkettő az angol történelemről szól, annak is a középkori szakaszáról. Mindkettő igazi unikum magyar nyelven.

Persze
ha soha eszedbe sem jutott, mi igaz az Oroszlánszívű Richárdról szóló legendákból, miszerint a férfiakat szerette, a kapzsisága miatt halt meg, s személyesen találkozott Robin Hooddal,
ha mindig is tudtad, hogy Földnélküli Jánost nem azért hívták Földnélkülinek, mert háborúiban területeket vesztett el a birodalmából,
ha úgy véled, hogy Hódító Vilmos normannjai nem betolakodók voltak a brit szigeteken,
és mindent tudsz arról, mi igaz abból, hogy II. Henrik, a tudós király meggyilkoltatta Becket (Szent) Tamást,
Bárány Attila A normann hódítástól a Magna Cartáig című kötete nem a te könyved. Minden ellenkező esetben azonban feltétlenül érdemes elolvasnod.

Ahogy "párját", történelmi előzményét is, Kiss Sándor Elfeledett évszázadok - Az angolszász Anglia története című munkáját is, melyből többek közt kiderül,
ki volt Nagy Alfréd, s miért nevezték Nagynak,
mit gondoltak a rómaiak a britekről,
s kik voltak, honnan jöttek egyáltalán a britek, a szászok, a piktek meg a jütök,
mikor volt a badoni csata, s miért nem lehetett Artúr király a megnyerője,
miért nem volt jó király a szentté avatott Hitvalló Edward,
s még sok hasonló izgalmas tény.

Mindkét könyv az Attraktor Kiadó gondozásában jelent meg, az előbbi 2011-ben, az utóbbi 2010-ben. Ha valaki kíváncsi a régi Anglia történetére a Kr. e. 1. századtól a Kr. u. 13.-ig, mindenképpen érdemes kézbe vennie a két kötetet.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer
A Képfilozófiák a Typotex Kiadó művészettel és művészettörténettel foglalkozó sorozata, amelynek legújabb tagja a gyönyörű kiállítású, méltán elismert Leonardo-könyv, amelyet Daniel Arasse írt. Itt a blogon is szó esett már egy másik Képfilozófiák-darabról, Németh István Az élet csalfa tükrei című kötetéről. Ebben a bejegyzésben két régebbi könyvről írok, amelyek azonban csak nemrég kerültek a kezembe - és teljesen elbűvöltek.

Martos Gábor: A tőzsdeügynök képei - Egy ismeretlen magyar műgyűjtő és kollekciójának története
Képfilozófiák, Typotex, 2014
Ez a vonzó kötet, borítóján egy igazi, "kukoricás" Rippl-Rónai-részlettel, egy különleges kollekció históriája. Élt ugyanis a Horthy-korszak Budapestjén egy - eredetileg zsidó családból származó, ám később református hitre tért - tőzsdeügynök, Mestitz Lajos, aki szerette a festményeket. Épp ezért elegáns, három szoba-hallos lakása a Kossuth téri Elysée-ház harmadik emeletén tele volt képekkel, amelyeket a hozzá érkező, nem műértő látogatók is "igencsak jó"-nak minősítettek. Volt például kilenc vagy tíz műve Rippl-Rónai Józseftől, három Ferenczy Károlytól, kettő Derkovits Gyulától, egy-egy Vaszary Jánostól, Koszta Józseftől, Iványi-Grünwald Bélától, Diener-Dénes Rudolftól, Czóbel Bélától és Perlmutter Izsáktól... És akkor még nem esett szó olyan kisebb mesterek alkotásairól, mint a kortársak által nagyra tartott Mattyasovszky-Zsolnay László szemkápráztató virágcsendélete, a Munkácsy-ösztöndíjas Halmi Artúr Munkácsy-portréja, vagy épp Basch Andor, Biai-Főglein István, Herman Lipót, Pálik Béla, Ferenczy Valér egy-egy munkája. Továbbá furcsa módon Mestitz egy eredeti Giandomenico Tiepolo-rézkarcot is megszerzett valahonnan.
Ám jött a háború: ma sem tudni, hány kép pusztult el a lakásban, amikor a ház bombatalálatot kapott. Majd jöttek a fordulatok évei: Mestitz Lajos nem volt már ügynök, s nem is maradhatott itthon. 1947-ben Svájcba emigrált, s haláláig ott élt, többnyire panziókban, mert szerette a kényelmet. Felesége, a színésznő Borza Irén (egyébként Bajor Gizi barátnője) arra kényszerült, hogy 1949-ben elváljon "disszidens" férjétől, 1956-ban azonban követte őt, s 1957-ben újra összeházasodtak. A képgyűjtemény egy részét barátok, ismerősök juttatták ki a tulajdonos után Svájcba, más képek elkallódtak, vagy hazai gyűjteményekbe sorolódtak be. Hogy aztán végül, az özvegy halála után haza, mára pedig egy, közös gyűjteménybe kerüljenek a kollekció megmaradt darabjai: őrizve egyúttal a különös sorsú magyar műgyűjtő emlékét is.
Róla szól Martos Gábor művészeti író kötete, amely tartalmazza a Mestitz-gyűjtemény összes képének reprodukcióját, adatait, történetét, s annak az izgalmas nyomozásnak a fordulatait is, amelynek során sikerült újra felfedezni Mestitz Lajos gyűjtői munkásságát.

Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjáték - Cimabuétől Caravaggióig
Képfilozófiák, Typotex, 2014
Ezzel a könyvvel egyfolytában vitáztam magamban, mégis nagyon élveztem. Annak, aki kedvét leli abban, ha kiűzik a komfortzónájából, továbbá szereti a művészetet, feltétlenül el kell olvasnia a festőművész, ám szobrászi, mérnöki és filozófusi képzésben is részesült Bodó Mihály könyvét. Ennek ugyanis két fontos alapvetése, hogy a festészet valójában nyelvjáték, épp ezért szoros kapcsolat van a mű figurális értelmezése és absztrakt felépítése között. Ahhoz, hogy egy (figurális) festmény létrejöjjön, a festőnek absztrakt felépítést kell megalkotnia. A képnézegető pedig valójában nem a mű létező, rögzített tartalmát értelmezi, és érti meg elsősorban, hiszen egy illúzió szemlélője: amit tesz, sokkal inkább felfogható annak, hogy egy absztrakt felépítést lát, amelyből figurális tartalmat olvas ki.
A feltűnően elméleti címet kapott fejezetek feltűnően közérthető és izgalmas stílusban vezetik végig olvasójukat a festészet óriásainak művészetén Giottótól és Cimabuétől Leonardo, Michelangelo és Raffaello munkásságán át Tizianóig, Tintorettóig és Caravaggióig. A kötet számtalan illusztrációja tökéletesen érthetővé és használhatóvá teszi a tudást, amit a szövegből fényhasználatról, árnyékolásról, parcellahálózatról és geometrikus szerkesztésmódról, színhasználatról és sfumatóról, tónusokról és fraktálokról, vonalakról és tömbökről, aranymetszésről és absztrakt univerzumokról megtudhatunk. Bodó Mihálynak elképesztően ötletes elmélete van arról, miért is olyan Michelangelo Utolsó ítéletének a térábrázolása, amilyen (bizonyos nagyítólencséket feltételez). Szórakoztató számítógépes képmanipulációkkal bizonyítja Caravaggio Szent Péter keresztre feszítése című képén, hogy attól, hogy Caravaggio közismerten nem vázlatok, hanem a helyszínen beállított modellek után dolgozott, semmiképpen sem festette le egyszerűen a látványt, helyette bonyolult sűrítéseket, elforgatásokat, montírozásokat és összetolásokat végzett. Fra Angelico egy festménye színes gyöngyökké változik a könyvben, Leonardo Benois Madonnája végre megkapja az őt megillető elismerést, s feltárul annak a két tökéletesen különböző Tintoretto-képnek a titka is, amelyekre pontosan ugyanaz a geometriai váz rajzolható fel.
Ami miatt időnként mégis vitáztam és berzenkedtem, néhány - számomra - túlságosan végletekig vitt gondolat. Így például - hűen ahhoz, hogy a festmények úgynevezett tartalmával nem foglalkozik - a szerző rendre figyelmen kívül hagyja a vallásos hagyományt, amely az elemzett korszak festőit viszont mégiscsak befolyásolja. Ilyen például, hogy Jézus testéből egy sötét szobában is sugározhat fény: így egy misztikus képnek, mint Piero della Francesca Krisztus megkorbácsolása, nem lehet igazán mesterségbeli hiányosságként felróni, hogy Jézust ábrázoló hátterének lehetetlenek a fényviszonyai. Ugyanígy különös rácsodálkozni, hogy Tiziano egy Mária-képén "a tónushidak és tónuskontrasztok rendszerére bármilyen színkombináció "ráhúzható"" a "tizianoi "piros-kék"" helyett: hisz ebben az esetben a festőnek nincs saját választása, csak a hagyományos két színnel színezheti Jézus anyjának a ruháját, így azok alkalmazásában semmi sajátosan tizianói nincsen. Az is különös, hogy míg a szerző messzemenően elveti a "kép" "elemzésének" a festmény "ürességétől" független önkényességét, időnként mégis elfogad, vagy legalább is fontosként, ki nem kerülhetőként cáfol olyan vélekedéseket, mint hogy a manierizmus festői valamely társadalmi válságában fogalmazták meg műveiket, hogy Tiziano nagyobb mester, mint Raffello, vagy hogy Michelangelo képeinek szerkesztése kevésbé bonyolult, mint Raffaellóé. (Utóbbi érvemnél tisztában vagyok vele, hogy a szerző valójában azt írja, "Michelangelo absztrakt felépítései megközelítőleg sem voltak olyan bonyolultak, mint fiatal művészkollégájának foltrendszerei". Itt azonban úgy érzem, festménylátási módszere elér egy határt: az illusztrációként ugyanezen oldalra berakott Utolsó ítélet-kivágat és a Krisztus színeváltozása közül ugyanis mindenfajta tematikai értelmezés nélkül, még az az ajánlott, absztrakciós módszer szerint is - fordítsuk fejjel lefelé vagy oldalra a képet - egyértelműen Michelangelo képe tűnik "bonyolultabbnak", kavargóbbnak és többrétegűnek: talán épp valótlan, különös fényviszonyai miatt.)
A fenti ellenvetések azonban csak azt bizonyítják, hogy rengeteg gondolatot elindított bennem a kötet (vagy hogy semmit sem értettem meg belőle...). Mindenesetre mindenkinek bátran ajánlom a rendhagyó művészeti képeskönyvet: egy teljesen új szemlélet és nézőpont következetesen végigvitt bemutatását.

Megjegyzés: a második kép Rippl-Rónai József Zorka kék gyűrűvel című 1919-es pasztellje, Mestitz Lajos gyűjteményének egykori darabja (ma Kieselbach-tulajdon), fényképe innen származik.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme
Ekultura.hu - Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én - A Kobra bosszúja / Szfinx a Hyde Parkban
Még 2013-ban történt, hogy felnőtt létemre beleszerettem egy gyerekkrimi-sorozatba. Mégpedig nem azért, mert gyerekek között dolgoztam volna (bár ha általános iskolai tanító lennék, biztosan ajánlanám nekik e könyveket), nem is azért, mert a saját gyermekem számára fedeztem volna fel őket (bár hasonló helyzetben mindenkinek ajánlom, hogy mutassa be egymásnak a három barátot és a saját fiát-lányát, hátha megkedvelik egymást). És, remélhetőleg, nem is az volt az ok, hogy gyermeteggé váltam. Egy jó gyerekkönyv ugyanis a felnőtt számára is ugyanakkora (legfeljebb más) élményt nyújt: én pedig megkaptam ezt az élményt, még 2013-ban.

Ekkor jelent meg ugyanis magyarul a Sherlock, Lupin és én széria első darabja, A fekete dáma, amelyben az ifjú Sherlock Holmes, későbbi reménytelen szerelme, az egyelőre kamaszlány Irene Adler és a fiatal, ám már gyakorló mestertolvaj, Arsène Lupin együtt indultak egy titokzatos bűnügy nyomába. Azóta megjelent újabb hét regény, én pedig maradtam továbbra is lelkes olvasója, sőt, újraolvasója a sorozatnak. Irene Adler, pontosabban valójában a sikeres olasz gyerekkönyvszerző, Alessandro Gatti bevonult a kedvenc regényíróim közé.

A Manó Könyveknek köszönhetően nagyon igényes és érdekes szemléletű gyerekkönyvek jelennek meg a magyar piacon. Így nem csoda, hogy az ő felfedezésük Gatti olaszul immár tizenöt kötetessé bővült sorozata is, amelyet szerzője Irene Adlernek, a kötetek elbeszélőjének, a hamisítatlan Sir Arthur Conan Doyle-féle hősnőnek a neve mögé bújva ír, olaszul immár hat éve folyamatosan. A magyar kiadó gyors tempóban követi olasz társát: négy év alatt nyolc Irene Adler-regényt adtak ki, így a három barát magyar rajongói semmiképpen sem unatkozhattak. A könyvek megformálása rendkívül hangulatos: a kedves képpel díszített papírborítót levéve egy-egy régi naplókötetet vagy épp bőrbe kötött, tizenkilencedik századi díszkiadást idéző keménykötés tárul elénk, hátlapján mindig a három főszereplő aláírásával, szennylapján pedig korabeli – és nem egy esetben ötletesen a történethez kapcsolódó – múltidéző újsághirdetésekkel. Belül pedig gyönyörű könyvjeleket találhatunk minden fejezet elején, amelyek szintén a századfordulós metszeteket idézik.

Ilyen lett? Rachel Mcadams Irene Adlerként
A megformálásban minden adott tehát, hogy a gyerekolvasók visszarévedhessenek az 1870-es évekbe, s gondolatban beutazhassák Irene-nal a korszak Párizsát, Londonját, Svájcát és sok más vidékét. Az igazi élményhez azonban még kellenek a pompás krimitörténetek, amelyek mind egy-egy önállóan is megálló, izgalmas nyomozást mondanak el, magyarul Todero Anna kitűnő fordításában. Közben pedig kötetről kötetre bonyolódik egy háttértitok, Irene Adler valódi családjának, származásának a rejtélye is. Szurkolhatunk a lánynak, hogy megtalálja a titok nyitját, és hogy eldöntse, kit is szeret jobban két barátja közül: a leendő nagy mesterdetektívet vagy a leendő nagy mestertolvajt. Eközben pedig olyan eseteket deríthetünk fel, mint Nelson, a barátságos főkomornyik eltűnése és egy, a londoni kikötőben elkövetett gyilkosság (A Kobra bosszúja) vagy éppen egy különös gyilkosságsorozat, amelynek egy rejtélyes egyiptomi fáraósír felfedezéséhez van köze (Szfinx a Hyde Parkban).

Ilyen lett? Lara Pulver Irene Adlerként
Utóbbi, a 2016-ban magyarul megjelent második regény egyébként egészen különleges karácsonyi kaland: a benne szereplő gyilkosságok borzongató és szomorkás titkának megoldása véleményem szerint tökéletesen megállná a helyét egy „felnőtt krimiben” is, ugyanakkor végig sikerül olyan ízlésesen, izgalmasan, de visszafogottan bemutatni, hogy a könyvet nyugodtan kezébe veheti egy tízéves gyerek is.

Valószínűleg most írok az Ekultura.hu-n utoljára erről a pompás sorozatról, épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom a továbbiakban is: a két, 2016-ban kiadott kötetet, A Kobra bosszúját és a Szfinx a Hyde Parkbant, a korábbi regényeket, s természetesen az idén megjelenő, újabb történeteket is.

Linkek
A cikk az Ekultura.hu-n: Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én - A Kobra bosszúja / Szfinx a Hyde Parkban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A fehér kastély (5. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A fekete dáma (1. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A katedrális árnyéka (4. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A skarlátvörös rózsa rejtélye (3. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A Szajna árnyéka (6. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – Utolsó felvonás az Operában (2. kötet) 
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme
Ebben a bejegyzésben két könyvet szeretnék dicsérő szavakkal illetni. Mindkettőt kifejezetten azért vettem észre a könyvkínálatban és azért olvastam el, mert beleillettek egy-egy gyűjteménybe. Azonban mindkettő bőséggel meghálálta a belé vetett bizalmat: különös volt, érdekes és jó olvasmány.

Orson Scott Card: Fhérgek
Delta Vision, 2016
A sorozat: MesterMűvek sorozat, Science Fiction alfolyam
A könyvről: A szerző, korunk egyik legolvasottabb science fiction és fantasy szerzője ezúttal igen furcsa regényt írt, amely - tudtommal - önálló, nem pedig valamely sorozatának része. A Wyrms, amely először 1987-ben jelent meg, elképesztően sajátos hangulatú sci-fi, mivel önálló mitológiával rendelkező fantasynek és utaztató kalandregénynek is lehet olvasni. Hőse, Türelem egy trónját vesztett uralkodócsalád sarja; egy lány, akinek már a születése is szinte csodaszámba ment, egész gyerekkora a túlélésre való felkészüléssel telt, s sokak belé vetett vallásos reménye alapján ő lehetne Imakulata bolygó felszabadítója. Ő azonban megpróbálja elkerülni ezt a küldetést, sikertelenül. Miközben bitorlók uralkodnak az űrutazó emberek betelepítette és meghódította világon, a bolygó más lakói, a lebecsült koblindok, törpök és karcsuntok (geblings, dwelfs, gaunts) ugyanúgy védelmezőre szorulnának egy titokzatos, a bolygón élő valamennyi létező elméjét és emlékeit saját uralma alá hajtani akaró lénnyel, a Fhérgetlennel szemben. S hogy mitől lesz a könyv egészen más és sokkal több, mint amit ez a tartalmi összefoglaló sejtet? Például attól, hogy a felsorolt, fantasybe illő fajok csak hiszik, hogy ők a bolygó őshonos lakói, szemben az emberekkel. Az igazság ugyanis sokkal bonyolultabb, s teremtés, pusztítás, gyarmatosítás és beavatkozás kérdéseit boncolgatja. És ez csak egy a regény feldolgozta problémák közül...
Ajánlott: sci-fi és fantasyrajongóknak, akik valami mást, nem hagyományosat keresnek.

Helen Halstead:
Mr. és Mrs. Darcy
Lazi, 2016
Sorozat: Jane Austen regényeinek folytatásai a Lazinál
A könyvről: Régi szenvedélyem, hogy ha megjelenik magyarul egy-egy olyan könyv, amely kedvenc írónőm, Jane Austen valamelyik regényének a folytatásaként szolgál, azonnal el kell olvasnom. És ha jó, akkor is birtokolnom is kell: hogy azután lelkesen újraolvashassam, amikor csak szeretném. Az ilyesfajta folytatások kiadásával hazánkban elsőként az akkori Palatinus kísérletezett (2005-ben két ilyet is kiadtak), ám véleményem szerint az igazán jó szerzőkre a szegedi Lazi talált rá először: Julia Barrett-re és Joan Aikenre. Az általuk megjelentetett öt plusz kettő jó, sőt, kiváló folytatásregényhez csatlakozott most egy hatodik (nyolcadik), Helen Halstead ausztrál írónő debütáló írása, amelyben a frissen házasságra lépett Mr. és Mrs. Darcy életét mutatja be 1813-1815 között. A regény különleges stílusban lavírozik a Jane Austentől megszokott és a modern történetektől elvárt történetszövés és nyelv között. Óvakodik attól, hogy szerelmes lektűrként gyorsan egy ágyba fektesse a szereplőket, de attól is, hogy kalandregényessé csavarosítva az angol írónő valamelyik mellékalakját, új hangulatot kreáljon egy austeni magvú sztorinak. Helyette két alapvető problémával indulunk, hogy azután olvasmányos és izgalmas regényt kapjunk. Az első: vajon mennyire fogja elfogadni a Darcy-féle előkelő, s a legkevésbé sem vidéki társaság Elizabeth Bennetet, s főképpen kedves, ám javíthatatlan családját. A második: hogyan válik a vidéki leány Elizabethből a Darcy-vagyon és hatalom méltó úrnője úgy, hogy közben ne veszítse el mindazt a személyiségéből, amiért Darcy beleszeretett, s amiért az olvasók is megszerették.
Ajánlott: Jane Austen-kedvelőknek feltétlenül (s úgyis ők a célközönség), de azoknak is, akik érdekes, de nem csöpögős olvasmányt keresnek a regency korról.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások 
Egy rajongás forrása - Horn király gesztája
Ahogyan arról nemrég beszámoltam a blogban is, új keletű rajongás kezdett kapcsolni a középkor irodalmához. (Lovag, hölgy és szerelemkert - Középkori Eötvös Klasszikusok). Ennek pedig egyetlen mű jelentette a kiindulópontját: a Horn király gesztája.

Az 1225-1275 között keletkezett verses középangol lovagregény magyar fordításának megjelenését csak véletlenül fedeztem fel. Miután azonban végre elolvashattam az Attraktor kiadásában 2016-ban megjelent könyvecskét, azonnal keresni és olvasni kezdtem a hasonló műveket, újabbakat és újabbakat.

Ez a poszt magáról a műről szól, egy következő pedig bemutatja majd azokat a más lovagregényeket, középkori versekkel teli köteteket és epikus alkotásokat, amelyek nagy részét annak hála fedezhettem fel magamnak, hogy Horn király gesztája felkeltette az érdeklődésemet.

Ha valakinek feltűnik valahol a művet tartalmazó picike kötet, nem biztos, hogy kézbe is veszi: kis mérete, szürke és zöld színekkel sávozott egyszerű puha kötése, s főképpen talányos címe nem feltétlenül arra predesztinálja, hogy sikerkönyv legyen. Nálam azonban mindennek ellenére óriási sikert aratott: a Horn király gesztája bevonult a nagy kedvenceim közé.

Ez a kicsiny könyv ugyanis egy hamisítatlan középkori angol lovagregényt tartalmaz, mégpedig egy olyat, amelynek kivételes és szerencsés módon semmi köze sincsen a filmen és könyvben már oly nagy karriert befutott Artúr király történetekhez, vagy Trisztán és Izolda szerelmének szomorú históriájához. Viszont legalább olyan érdekes.

Főhőse a nevét a kürtszóról elnyerő Horn király, illetve kezdetben Horn herceg, akinél még nem született a világon szebb gyermek.
Esőcsepp még nem hullott,
de napsugár sem ragyogott
őnála szebb kisfiúra:
fénye üvegként csillogna,
bőre fehér liliom virága,
arca piros rózsa szála.
- zengi róla a geszta elején az ismeretlen szerző. Nem csoda hát, hogy amikor a királyt, Horn apját és kíséretét titokban partra szálló, pogány szaracénok támadják meg a kikötő közelében, s egész népével együtt lemészárolják, a fiatal Hornnal nem végeznek, hanem magukkal hurcolják.

A kis herceg – természetesen Krisztustól nyert – megnyerő szépsége még a barbár hajóskapitányt is lenyűgözi: ő sem öli meg Hornt, hanem egy rozzant bárkára téteti, bízva abban, hogy majd egy vihar végez vele. Horn azonban - akit pogány ellensége is így dicsért:
Horn, te bátor fiú vagy,
szépséged is ragyogó nagy,
jóképű és erős karú,
magas, egyenes alkatú.
- egy leendő lovaghoz méltóan viseli a megpróbáltatásokat, s amikor a hajó, csodák csodája fövenyre ér egy ismeretlen tájon, tizenkét fiatal társával bátran nekivág, hogy megtalálja az utat, amelyen lovaggá lehet, megbosszulhatja apja halálát, s egykor majd visszafoglalhatja országát is. A tizenhármak egyfajta Kerek Asztal-szerű szövetségben felkeresik az itteni királyt, hogy udvarának bajnokai legyenek, s már meg is kezdődik a kalandok sorozata, amelyben éppúgy szerepel gonosz cselvetés, álruhás kémkedés, hősi vándorút és lovagi párbaj, mint nemes bosszú és szerelmi boldogság.

Artúr, az Excaliburt a kőből kihúzó csodagyermek-király, Lancelot, a Guinever királyné iránt olthatatlan szerelmet tápláló kordés lovag, Gawain, a zöld lovagot kihívó, állhatatos hős, Perceval, a Szent Grált megszerző bajnok, vagy épp Trisztán, a szerelmi bájitallal örökre Izoldához kötött árva ifjú mellé tehát egy újabb nagyszerű hős csatlakozik Horn történetében: egy olyan nemes, vakmerő és tökéletes gavallér, akinek különleges fegyverül szolgál szemkápráztató, ám férfias szépsége.

Nem csoda, hogy a daloló nevű Rymenild, új urának, a királynak gyönyörű leánya is első látásra beleszeret. Ám mielőtt még összeházasodhatnának, Hornnak be kell töltenie bosszúját, s meg kell menteni hazáját. Így ő és Rymenild elválnak, a király pedig sajnos hamar megfeledkezik a házassági ígéretéről: egy áruló lovagnak köszönhetően azzal vádolja ugyanis Hornt, hogy titokban együtt hált Rymenilddel. A lányt legszívesebben egy másik királyhoz adná hozzá, a becsületes Hornról hallani sem akar többé.

Jövök én egy furcsa nászról – újságolják Hornnak –
esküvő, de gonosz fajta:
Rymenild az ara rajta.
Már kiszárad szegény szeme,
patakzik folyvást a könnye. (..)
A csarnokban voltam én,
a kastélynak belsején;
de elszöktem inkább onnan –
kínját látni nem állhattam!
Mily keserves bánat volt ott!
A menyasszony csak zokogott!


A hőstettei nyomán immár királlyá lett Horn így hat év után elindul utolsó küzdelmére: Rymenildért le kell győznie leendő apósa ellenkezését, s meg kell találnia vádlóját, a hazug lovagot, aki utolsó kétségbeesésében még attól sem retten meg, hogy elrabolja Rymenildet. Hornt azonban semmi sem állíthatja meg: gestája, vagyis regényes története tökéletes győzelemmel ér véget.

Aki pedig elolvassa, sok gyönyörű, ám tökéletes könnyedséggel olvasható rímes sorral lesz gazdagabb, amelyekből kiderül, miként nézett ki egy középangol kori hadihajó, hogyan ünnepelte egy lovagkirály a karácsonyt, vagy épp hogy győzte le párviadalban Horn a szaracén lovagot. A Horn király rövid, viszonylag kevés szereplőt felvonultató, kerek és nagyon költői lovagregény: az is kedvét lelheti benne, aki még nem jegyezte el magát örökre a középkor lovagi irodalmával. Hangulata ugyanis autentikus és hamisítatlanul középkori, cselekménye pedig igazán izgalmas.

A hangulatban nagy része volt a mű avatott tollú fordítójának, Kiss Sándornak. Ő már korábban is olyan ritka és különleges fordításköteteket jelentetett meg, mint az összes középkori, angol Robin Hood-történet, vers és színdarab gyűjteménye, vagy épp Artúr király históriájának legkorábbi prózai összefoglalása Geoffrey of Monmouthtól. Sőt, maga is írt alapvető könyveket: az Elfeledett évszázadok gyakorlatilag az első modern, magyar nyelvű összefoglalás az angolszász Anglia történetéről, Az Artur király mondakör címe pedig magáért beszél, benne ugyanis a szerző összefoglalja a legendás uralkodóhoz kapcsolódó összes francia, német és angol irodalmi mű cselekményét…

Ilyen háttérrel nem csoda, hogy Kiss Sándor jelen fordítása, a Horn király gesztája is ilyen élvezetesre sikerült. A pompásan magyarrá változtatott, okosan megjegyzetelt, s ráadásként még tíz középkori képecskével is díszített könyv az Attraktor Kiadónál jelent meg: s számomra a 2016-os év végének nagy meglepetése volt. Lelkesen ajánlom mindenkinek.

Képek: a 14. századi Codex Manasséból, innen, innen, innen és innen.
Ekultura.hu - Benkő László: Viharlovasok - A másik ösvény
Benkő László szép mondattal dedikálta számomra A másik ösvény egy példányát: megköszönte olvasói bizalmamat. Számomra ez több volt egyszerű udvariasságnál, írói kedvességnél: rávilágított arra, hogy maga Benkő László is bízik az olvasóiban. Nagyon tetszik nekem több interjúban is kifejtett hitvallása, hogy nincsen „rossz” olvasó: mindegyikünk megérdemli az író figyelmét és tiszteletét. Azt hiszem, emiatt képes az író olyan monumentális, mégis könnyedén olvasható, gyorsan megszerethető könyvsorozatokat létrehozni: sokkötetes, nagy terjedelmű, számos szereplőt mozgató, történelmi tablókkal telt, évszázadot átfogó regényeket. Bízik ugyanis abban, hogy lehet, kell és érdemes efféléket írni: mert mindegyik megtalálja az olvasóját.

Minderre fényes bizonyíték lehet, hogy Benkő László nevével fémjelezve 2013 óta tizenhét vaskos történelmi regény jelent meg, körülbelül hatszáz évről mesélve, összesen öt históriai könyvsorozatban, mintegy hétezer-hétszáz oldalon! Mi pedig, olvasók, boldogan vásároltuk, ajándékoztuk, kölcsönöztük és olvastuk ezeket a regényeket. (És azt a további hármat, amelyet még ez idő alatt megjelentetett, de már a huszadik században játszódtak.) Arra lehetne gondolni, hogy manapság, amikor a könyvek is drágák és a Gutenberg-galaxis is haldoklik (állítólag), ennyi könyvet, témát és oldalt még a lelkes olvasóközönség sem bír el. Benkő László könyvei azonban véleményem szerint épp az ellenkezőjére szolgálnak bizonyítékul: társaságban általában mindig találok legalább még egy embert, aki ismer Benkő-regény(eke)t (igaz, néha persze régi rajongó, s még valamely korábbi kiadásában talált rá a Tatárjárás vagy a Honfoglalás-trilógia), s mindenki azt állapítja meg, hogy ezek pompás könyvek: jó őket olvasni, érdekesek, hitelesek, izgalmasak, s éppen addig tartanak, ameddig kell.

Az író vállalkozásai közül mindeddig a leghosszabb terjedelmű, a Viharlovasok-pentalógia volt, amely tavaly, 2016-ban fejeződött be. Az ötkötetes regénysorozat (A táltos fia, A vér törvénye, Aranyasszony, Porladó szövetség, A másik ösvény) a hagyományokhoz hűen a tizenkilencedik századi (s épp ezért abszolút pontatlan) szóval kalandozásoknak nevezett időszakot elevenítette fel, vagyis a magyarság tizedik századi történetét ábrázolta: hely- és útkeresését kelet és nyugat között, a Kárpát-medencében.

A sorozat utolsó regényében, A másik ösvényben már Taksony fejedelem uralkodik (Géza fejedelem atyja, István királyunk nagyatyja). Ám hatalma esendő: csak a nyugati országrész az övé, s a magyarok egy része nem tőle várja a jövő sikereit, hanem Bulcsú horkától, a kiváló, de elbizakodott vezértől. Vajon meddig tarthatja meg a magyarság kalandozó, zsákmányszerző, portyázó hadi életmódját? A regény, amely a magyarok 953 és 959 közötti történelmét dolgozza fel, sejteti, csakis a másik út lehet helyes, az, amelyik a 955-ös Lech-mezei csatavesztés után egyre inkább követendővé válik. Lelle, a bölcs Aranyasszony, az augsburgi csatavesztés szemtanúja igyekszik felnyitni a férfiak szemét: király kellene az országnak, nem fejedelem, s nyugati keresztény hit, nem más… Taksony azonban már nem elég erős ahhoz, hogy igazi változást hozzon…

Az erős és szuggesztív hangulatú, költői részletekben gazdag, igen ötletesen szerkesztett kötet nemcsak az elkerülhetetlen pusztulást, a kalandozások kudarcát mutatja be, de arról is képet fest, hogyan, miképpen és miért fogalmazódhatott meg őseinkben a gondolat, hogy másik ösvényre térve megmaradhatnak Európában. Persze erről valószínűleg majd egy következő regényben (vagy sorozatban) olvashatunk többet, amely egy bizonyos Gyécse úrfival foglalkozik… Én már alig várom.

A cikk az Ekultura.hu-n: Benkő László: Viharlovasok - A másik ösvény
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képeken: az augsburgi csata ábrázolásai.
További linkek:
Benkő László: A spanyol grófnő
Benkő László: Honfoglalás 1. Táltosidők
Benkő László: Honfoglalás 2. Idegen tüzek
Benkő László: Honfoglalás 3. A megszerzett föld 

Benkő László: Szent László 1. - A lázadás parazsán
Benkő László: Tatárjárás (Dzsingisz szürke szolgálója, Két lélek egy testben, A végső tenger)  
Benkő László: Viharlovasok - Aranyasszony
Benkő László: Viharlovasok - Porladó szövetség   
Ekultura.hu - Falk Miksa: Erzsébet királynéról. Visszaemlékezések
Ha megpróbáljuk kideríteni, ki a magyarok kedvenc történelmi alakja, általában Mátyás királyt nevezik meg a legtöbben. Vagy Szent Istvánt, államalapító uralkodónkat. Ha azonban hölgyet is lehet választani, érdekes módon mindig ugyanaz a befutó: Erzsébet magyar királyné és osztrák császárné, vagyis – Sisi. Mi magyarok megkedveltük már akkor, amikor még csak Ferenc József császár ifjú felesége volt: s legendája ma, halála után majd’ százhúsz évvel is ugyanúgy elvarázsol bennünket.

Az ő alakját idézi meg a Szépmíves Könyvek egyik új kötete is, Falk Miksa Erzsébet királynéról szóló visszaemlékezéseinek gyűjteménye.

Erzsébet neve ma már brand és kódszó. Miközben az a kettős monarchia, amelynek több mint negyven éven át császárnéja és több mint harminc évig koronás királynéja volt, elsüllyedt a messzi múltban, Erzsébet mindenkit érdekel és mindenki számára érdekes. Fel tudjuk idézni alakját pompás paripán, amint akadályt ugrat. Elegáns vadászruhában, arisztokrata úriemberek és vadászebek között, amint kilovagolni készül: s a háttérben feldereng Gödöllő, a királyné kastélya. Látjuk csodálatos, ékkövekkel díszített báli ruhában, kezében összecsukott legyezővel, arcán bájos, szorosan összezárt szájú mosollyal.

Ma is elmehetünk a múzeumokba és megcsodálhatjuk káprázatos toalettjeit, főleg ruhái hihetetlenül vékony derekát. Leutánozhatjuk különleges frizuráját, amihez a vastag fonatokat mintegy koronaként vagy diadémként kell feltűzni a fejtetőre, a meglepően modern, rövid frufru fölé. Ehetünk az emlékére a kedvencéből, az ibolyafagylaltból. Megsüthetjük a kedvenc pezsgős aprósüteményét, végigcsinálhatjuk önsanyargató edzésprogramjait. S találkozhatunk vele vagy legalább a nevével könyvekben, filmekben, a televízióban, csokoládé-, cukorka- és likőrcsomagolásokon, szépségszalonok, hotelek és vendéglők cégtábláján, sőt, divatmárkaként is.

Ez a név azonban legtöbbször a média által is kisajátított becenév, a Sisi. Nekünk, magyaroknak azonban van egy külön legendánk a királynéról, hangsúlyozottan nem a bolondos, vadóc Sisiről, hanem az érett és gyönyörű asszonyról, a művelt értelmiségi Erzsébetről: ez pedig annak a története, mennyire kedvelte a királyné a magyarokat, a magyar nyelvet és irodalmat, s mindazt, amit hazánk és történelmünk jelentett ennek a királyian különc felségnek.

Ezt pedig mi sem mutathatja be jobban és alaposabban, mint Falk Miksának a visszaemlékezés-kötete. Falk ugyanis nemcsak kortársa és tisztelője volt Erzsébetnek, de jó ismerője is. 1866 őszétől majdnem egy évig, Erzsébet királynévá koronázásáig ő volt a magyar felolvasója, társalkodója és nyelvmestere, így számos délutánját együtt tölthette Európa egyik leghíresebb koronás főjével, s olyan szemszögből ismerhette meg Erzsébetet, amilyenből senki más.

Elmond például egy apró kis történetet: hogyan fogadta a királyné az egyik első alkalommal egy olyan teremben, amelyet az egészséges életmód jegyében télen is sarkig tárt ablakokkal jéghideggé hűtöttek. Majd – észlelve, mennyire kellemetlenül érintette Falkot a jeges audiencia – hogyan mondott le a továbbiakban szellőztetési szenvedélyéről. Akiknek elegük van a Sisi-legendából, bátran emelhetik ki a sztoriból a kellemetlen különcséget, a túlzásba vitt egészségmániát. Aki azonban előítélet nélkül olvassa Falk elbeszélését, bizonyosan a királyné tapintatát veszi majd észre, aki akkor, rögtön nem cselekedett, nem akarván megszégyeníteni illetlenül didergő vendégét. Később azonban mindig meleg szobában fogadta, s magyar társalkodónője, Ferenczy Ida segítségével közvetve még bocsánatot is kért önzéséért: egy „senkitől”, egy közrendű személytől, akit azonban műveltségéért és tudásáért rendkívül tisztelt.

Falk nem bulváréletrajzot írt: emlékezéseinek kötete, amely először 1898-ban, Erzsébet meggyilkolásának évében jelent meg könyvformában, a hódolat és a csodálat szavaival szól Erzsébetről. De nem azért, mert hőse királyné volt, hanem mert Falk valóban lenyűgöző egyéniségnek találta őt. Így egy élvezetes és finom nyelvű, változatos emlékszövedéket hagyott az utókorra, amelyben egy szabad szellemű, magyarul író, olvasó, fordító, kreatív Erzsébettel találkozhatunk, akinek nem kell az udvari pompa mögé rejteni az intelligenciáját. És aki őszintén érdeklődik a magyar kultúra és a magyarok iránt: így méltó arra a tiszteletre, amellyel ma is körülvesszük.

E tisztelet jele a kis könyv is, amely egyformán tetszhet azoknak, akik szeretik a szép köteteket vagy Erzsébetet: a rövid írásokat ugyanis a királynéról készült majd’ 50 gyönyörű fényképfelvétel és festmény reprodukciója egészíti ki. Épp ezért a pompás könyv ajándéknak is kiváló: örömet szerezhet az Erzsébet-kedvelőknek és a szép könyvek rajongóinak egyaránt.


Megjegyzés: Az Erzsébetről szóló könyvnek már tavaly akadt két gyönyörű társa a Sorsok és életek sorozatban. Blaha Lujza Életem naplója című műve először 1920-ban jelent meg, 272 oldal és 32 kép díszíti "a nemzet csalogánya" életéből. Láthatjuk az utolsó fényképet, amely róla készült, megjelenik nyaralójában, férjével, a zongoránál,  nádszálderekú fiatal lányként, kalapban, talpig csipkében, matyóként, népszínműben, porolós cselédként, fátyol mögé rejtett arccal és nadrágszerepben. Jászai Mari Emlékirat és napló című munkája eredetileg 1927-es kiadású, 340 oldal, s ebben is 32 kép található. Az egyik legnagyobb magyar színésznőt láthatjuk Klütaimnésztraként, Mária Teréziaként, Nápolyi Johannaként, Schiller Erzsébet királynőjeként, Shakespeare több hősnőjeként, színésztársaival, Évaként, Magdolnaként, Médeaként, Gertrudisként, Elektraként és civilben, s érdekesség, hogy nemcsak beállított portrékon, hanem jelenetfotókon is elénk lép. Míg az Erzsébet-kötet rózsaszín (kár, hogy nem ibolyakék), a Blaha Lujza-könyv bordó, a Jászai Mari-kötet pedig kék kötésben vehető kézbe. A sorozat 2017-ben tovább folytatódik női emlékiratokkal, Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona, M. Hrabovszky Júlia, Feszty Árpádné Jókai Róza, Ady Lajosné Kaizler Anna, végül pedig Boncza Berta könyveivel, naplóival.