Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Folytatva a blog új sorozatát, igyekszem röviden (lesz egy kivétel) és velősen írni néhány friss olvasmányélményemről. Mivel elhatalmasodó fantasymániám még mindig kitart, e hónap olvasmányai is főleg fantasyk voltak.

Jack Vance: Sárkányurak - Az utolsó várkastély
Osiris Könyvek 20., Cherubion, 1994
Ahogy megígértem magamnak A Klau rabszolgái sikere és a Folyóvilág kudarca után, folytattam a Jack Vance-olvasást, mégpedig azzal a kis kötettel, amely két Hugo-díjas elbeszélést tartalmaz a hatvanas évekből, a Sárkányurakat (The Dragon Masters, 1963) és Az utolsó várkastélyt ( The Last Castle, 1966), utóbbi egyébként Nebula-díjban is részesült. Ahogyan reméltem, nem is kellett csalódnom: a két történet nemcsak jelentős sci-fi-történeti, irodalmi szempontból, de - élvezetes, sőt nagyon jó is. Az elsőben minden adott egy klasszikus, pátoszteli fantasyhoz: sárkányok, nemesurak, várak a mészkősziklán. Ehhez azonban sci-fi ötletek és groteszk humor társul, így a végeredmény valami olyasmi lesz, ami félúton jár Ravasz Cugel történeteinek bosszantó humora és a Rhialto, a Csudálatos utolsó történetének tragikus iróniája között. Az utolsó várkastély látszólag hasonló világban játszódik, ám benne még erősebb az a Vance-féle, kifordított, groteszk humor, amelynek a segítségével egyszerre nevetteti ki a fantasy szokványos fordulatait és a történet fordulatait faló olvasó saját világának visszásságait is. A "ha megnyertük a háborút, de kizártak minket a várunkból, akkor győztünk?"-faramuci kérdésével záródó második kisregénynek még az utolsó előtti oldalára is sikerül egy új fordulatot benyomni: Vance itt még sziporkázóbb, mint a Sárkányurakban.
Tripla ötös.

Jack Vance: Trullion
Galaxis Science Fiction Könyvek 2., LAP-ICS-Cherubion, 1998
A hónap másik Vance-könyve egy szabályos sci-fi volt, amely különös és teljesen idegen világon játszódik, Trullionban. A könyv három érdekessége számomra a következő volt: 1. A világot és különös szokásait részben lábjegyzetekből ismerhettük meg, így párhuzamosan a cselekménnyel épült ki bennem egy teljesen újfajta fantasztikus világ képe. 2. Ha meg kellene határozni a könyv műfaját, elsőnek a sci-fi sportregényt, másodiknak a kalandos lélektani családregényt mondanám, ami meglehetősen furcsa párosítás. 3. A kötet egy idealista hős története és groteszk fordulataihoz mérten igencsak romantikus véget ér. Ez teljes mértékben meglepett, hiszen a kalandos cselekmény közepette valami sokkal gonoszabb és kimódoltabb véget vártam. A valódi befejezésen azonban jó volt megpihenni. A Trullion egyébként 1973-ban íródott, s bár egy trilógia része, már az utószó is tájékoztatott, hogy az Alastor-sorozat három kötetének semmi köze egymáshoz az azonos világon kívül. Ez megnyugtató, hisz mondanom sem kell: ebből sem jelent meg több magyarul.
Ötös.

Jack Vance: Lyonesse-ciklus
Suldrun kertje, A zöld gyöngy, Madouc, Cherubion, 1998, 1999, 1999
Ezévi Jack Vance-olvasásom a Lyonesse-trilógiával folytatódott (és fejeződött be: innentől jöhetnek az újraolvasások...). Egészen mást kaptam, mint amit vártam, de nagyon jól szórakoztam eme háromkötetes magánmitológián. A fikció szerint, amely egy félig tolkieni, félig bohózatba illően fura világot nyit meg az olvasó előtt, közel a valóságos angol és francia partokhoz léteznek az Elder-szigetek, s ott is Lyonesse, a titkok helye.
Valamikor a középkor legendák ködébe vesző kezdetén járunk, még Arthur király uralkodása előtt, amikor tündérek és lovagok, bájolók és királyok, elcserélt gyermekek és kapzsi uralkodók, rémült parasztok és titokzatos kiválasztottak éltek a földön. A történet, amely egyszerre merít az ír, kelta és brit legendákból, a hagyományos fantasy eszköz- és szereplőtárából, ám sokban Vance kifordított humorú Ravasz Cugel történeteihez is hasonlítható, három szereplő sorsát kíséri végig. Az első könyv Suldrun, a bátor kis hercegnő életét, párválasztását, rejtélyes végzetét mutatja be, a második az első kötet kiválasztottjaként feltűnő Aillas királlyá válásáról, uralkodásáról szól, míg a harmadik regény a különös váltott gyermek, Madouc felnövekedéséről és Lyonesse további történetéről mesélve zárja le a lovagok és mágusok szembenállásával, harcokkal és ármányokkal teli történetet.
A magyar fordítás igen jó (Erdő Orsolya munkája), a kemény kötéses könyvek jól lapozhatóak, kellemesen kézbe illők. S bár az első kötetben közölt kézzel rajzolt térkép minősége pocsék, legalább elég titokzatosnak érezhetjük tanulmányozás közben. Ugyanakkor néha zavart Vance sajátos stílusa (miért volt például olyan sok rész szentelve különböző szereplők testi fenyítésének, miért szorította annyira korlátok közé a harmadik rész narrációját, végül: miért szerepelt A zöld gyöngyben egy csomó olyan újrafelhasznált ötlet, amellyel már találkoztam Ravasz Cugel kalandjai során, ha ez egy teljesen más univerzum, világ és kor eseményeiről szóló könyv?). Így aztán ezt a három könyvet mindenkinek bizalommal ajánlom.
De csak négyes.

Ambrose Bierce: Ambrose Bierce összes novellái
Szukits, 2004
Jó sokáig kellett várnom, mire sikerült kézbe vennem a kötetet. De megérte. Gyerekkori nagy élményem volt az Európa Zsebkönyvtár tagjaként 1985-ben megjelent Bagoly-folyó című Bierce elbeszéléskötet, s amióta először olvastam, meggyőződésem, hogy az amerikai romantikáról nem lehet beszélni például a címadó elbeszélés ismerete nélkül. Ám ha az ember sokadszorra olvassa e válogatást, már szinte elvonási tünetei támadnak: még, sok, de újabb, másik Bierce-t akar. Bár a Szukits vállalkozása filológia szempontból nem teljes, tökéletes összes-válogatás, mégis monumentális, hatalmas gyűjtemény, amely hatvannyolc pompás novellát és egy rémisztő-szomorkás kisregényt tartalmaz: hosszú időre csillapítja tehát az ember Bierce-éhségét. Galamb Zoltán okos zárótanulmánya nemcsak Bierce életével (1842-1914?) ismertet meg, de felveti azt a kérdést is, vajon nem csökkenti-e az író életművének értékét a romantikára egyébként olyannyira nem jellemző erkölcsi nihilizmus, az a sötét keserűség és kárörvendő, kéjelgő kegyetlenség, ahogy a szerző témáit kezeli. Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, de - bár egészséges lelkű embernek tartom magam - óriási öröm számomra a groteszkül gonosz novellacsattanókat, a hideg és az olvasót a novella felszabadította érzelmeivel, félelmeivel váratlanul, szinte szadistán magára hagyó zárómondatokat olvasni. Egyébként meg kellett állapítanom, hogy továbbra is a polgárháborús, háborús tematika köt le a legjobban: összes kedvenc novellám Az élet sűrűjében kötet Katonák ciklusából való, bár tulajdonképpen a kötet minden darabja nagyon tetszett.
Tripla ötös.

Glen Cook: A Fekete Sereg
Valhalla Páholy, 2000
Glen Cook: Lappangó árnyak
Árkádia-Szukits, 2001
A két regényről együtt szeretnék írni, mivel egy trilógia első két részéről van szó. (Hogy miért nem mind a három kötetről, annak a magyarázata, hogy A Fehér Rózsa egyelőre sehol sem érhető el számomra, de ami késik, nem múlik.) Glen Cook (*1944) 1984-ben teremtette meg a Fekete Sereg világát ezzel a két kötettel, máig pedig összesen tíz regényt és négy elbeszélést írt kalandjairól. Mivel még mindig csak tapogatózom a fantasy háza táján, bemondásra elhiszem, hogy ez a sorozat egy dark fantasy, de ez egyben meg is nyugtat, mert Raoul Renier művei után valami sokkal sötétebbet vártam... Ami sötét a Sereg viselt dolgaiban, hogy a történetben nemigen látni, kik is lennének a jók, akik mellé lelkesen odaállhatunk. A gonosz mágus Úrnő visszatér a halálból, sereget toboroz, s varázslói és zsoldosai (a Fekete Sereg) segítségével leigázza a világot. Tehát ő rossz. Uralma ellen azonban az ellenoldal varázslói és harcosai (a Fehér Rózsa) lázadnak, sokszor brutálisan, körmönfontan. Tehát ők is rosszak.
Igazából nincs hova állni. Sőt, a zsoldosok közt az olyan fogalmak, mint bizalom, szeretet, barátság, árulás, kapzsiság vagy vágy is kezdenek új értelmet nyerni. A szereplő, akit megszeretsz, szörnyetegként kezd viselkedni. A vezető, akiben megbízol, csalódást okoz. Az ellenséged, akivel csak épp elnapoltátok a harcot, az életét kockáztatja érted. Nincs igazi fekete-fehér... Közben azonban sikerül olyan sötét titkok nyomára bukkanni, amelyek az egész helyzetet megváltoztathatják: talán már nem is az Úrnő az, akitől a legjobban félni kell. Vajon hova áll majd a Fekete Sereg?
A két regény szövege is nagyon tetszett: egészen sajátosan volt férfias, kemény, trágár (? ez inkább csak a második kötetben fordult elő) a Sereg tagjainak nyelvezete, ami - a többségében első szám első személyű elbeszélő miatt - alapvető eszköze a hangulatteremtésnek. Most a zárókötetre vadászom, s Glen Cookot bizalommal ajánlom mindenkinek.
Ötös.

Kardok és boszorkányság (antológia)
Valhalla Páholy, 1999
Remekbe szabott fantasy-antológia a Valhalla Páholy haldoklásának idejéből. Utóbbira mutat a gyűjteményt mindenképpen eladni akaró borító (a figyelemreméltó lapockákkal rendelkező hölgyet épp megrontani kezdő karmos sátánbogárral), hogy jelölik, egy első kötetről van szó, ami tulajdonképpen nem igaz, s hogy a gyűjtemény szerkesztőjét, a fantasy feminista nagyasszonyát, Marion Zimmer Bradley-t az antológia szerzőjeként nevezik meg a borítón. Hiába a fülszöveg, amely már helyesen, szerkesztőnek említi, a bibliográfiai csőd előállt: azóta is az adatbázisok nagy része Bradley műveként tartja számon a kötetet. Holott ő csak egy nagyon-nagyon feminista tanulmányt helyezett el benne a fantasy női szereplőtípusainak fejlődéséről, illetve szerkesztőként egy máig tartó kezdeményezés születésénél bábáskodott.
A Sword and Sorceress antológiaszéria ugyanis ma (15 évvel Marion Zimmer Bradley halála után) is létezik: 2013-ban jelent meg a jelenleg utolsó, 28. gyűjteményes kötet, s gondolom, idén is lesz újabb. Az ötlet, hogy különleges nézőpontból, csakis a fantasy női alakjainak változatait felvonultató fantasy elbeszélésekből is születhet kötet, láthatóan gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen ma is van olvasóközönsége ennek a tengeren túl és Nagy-Britanniában is. Nálunk azonban csak ez az egy ilyen gyűjtemény látott napvilágot, az 1984-es őskötet, amelyet azonban nem érdemes elsőnek nevezni, mert az hiányérzetet kelt.
Márpedig aki kézbe veszi a 15 szerző tollából született tizenöt elbeszélést tartalmazó könyvet, nem fog csalódni és nem lesz hiányérzete. Mindenféle hőssel és hősnővel találkozhatunk benne, van heroikus és sötétebb, ironikus és pátosszal telt novella is a könyvben, s olvasás közben nem unatkozhatnak sem a mágiahasználatot, sem a nagy harcjeleneteket, sem pedig a szerelemi csatározások leírását előnyben részesítők. Nekem legjobban Glen Cook Fejek a porban, Dorothy J. Heydt Hármasával és Jennifer Roberson Mágusok vére című elbeszélése tetszett.
Bradley rövid életrajzokat is írt a történetek elé, amelyekből megtudhattam, hogy három kedvencem közül kettőnek ez (volt) az első megjelent novellája. Igazán különös, hogy a nagy Amerikában mennyire másképp van, mint a kicsi Magyarországon. Ott egy Bradley-nagyságú írónő bevállalja, hogy pályázati alapon, akár teljesen ismeretlen amatőr szerzők novelláit is kötetbe rendezi (dokumentációszervező, karatemester, fiatal háziasszony, újságíró, pszichoterapeuta és reklámügynök is szerepel a befutott írók mellett szerzőként, s Bradley bevallja, a már akkor kilenckönyves Glen Cookról meg azt hitte, kezdő író...). Közben nálunk a köztudomásúan profi, díjakkal elhalmozott szerzők antológiaköteteit is csak egy szűk közönség vásárolja...
Dupla ötös.

Link
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
0 Responses