A Magyar Históriák képeskönyv-sorozatának kötetei
Siklódi Csilla: Árpád népe - A magyarok története 997-ig, 2013
Weisz Boglárka: Szent István nemzetsége - Magyarország története 997-1301, 2013
Skorka Renáta: Dicsőséges századok - Magyarország története 1301-1526, 2014
Hertelendy Csaba: Törökvész - Magyarország története 1526-1686, 2016
Katus László: A kétfejű sas karmában - Magyarország története 1686-1825, 2015
Hermann Róbert: Talpra magyar! - Magyarország története 1825-1849, 2015
Boldog békeidők - Magyarország története 1849-1914, előkészületben
Trianontól az unióig - Magyarország története 1914-2004, előkészületben
Interjú Steven Saylorral
Forrás: ekultura
Nemrég régi vágyam teljesült, amikor kérdéseket tehettem fel egyik kedvenc szerzőmnek, Steven Saylornak. A Gordianus-regények szerzőjével készített interjú először az ekultura.hu-n jelent meg. Angol nyelvű változata pedig itt olvasható.

Most jelent meg a Roma Sub Rosa-sorozat új darabja, A nílusi rablók. Ebben Gordianus, a Nyomozó ismét fiatal és vakmerő, akár A hét csodában. Melyikről könnyebb írnia: az idősebbről vagy a fiatalabbról?

Amikor nekikezdtem A hét csoda megírásának, nagy kihívás volt, hogy rátaláljak a 18 éves Gordianus hangjára. Tetszett, hogy visszamehetek az időben és elképzelhetem, milyen volt fiatalabb korában, és közben persze eszembe jutott a saját fiatalságom is. Gordianus sok tekintetben az alteregóm - és ha az ember egyszer visszamegy az ifjúkorába, nehezen tud újra visszatérni az idősebb énjéhez. Úgyhogy most egy ideig még a fiatal Gordianus mellett maradok.

Korábban beszélt arról, hogy talán Caesar meggyilkolása frappáns befejezése lenne a sorozatnak. Változott azóta a véleménye?

Nagyobb lélegzetű sorozatok írójaként idővel megtanultam, hogy ne tegyek efféle kijelentéseket. Kasszandrától eltérően én nem látom előre a jövőt, még a saját könyvsorozataim jövőjét sem. Caesar meggyilkolása egy kulcsfontosságú esemény, és én még nem állok készen, hogy írjak róla. Bizonyos szempontból a fiatal Gordianusról szóló regények időnyerő taktikaként foghatók fel. Ezekkel ahelyett, hogy befejeztem volna a sorozatot, inkább újraélesztettem azt.

A Nyomozó egyértelműen olyan figura, amilyen még nem volt a krimitörténetben. Mégis: van esetleg olyan klasszikus detektívregény-hős, akitől kölcsönzött Gordianusnak egy-két jellemvonást?

A Római vér legelső fejezetében lerovom a tiszteletemet Sherlock Holmes előtt. Abban az időben olvastam végig az összes Holmes regényt, és ezek a történetek nagy hatással voltak rám, amikor nekikezdtem a saját sorozatom megírásának. Gordianus azonban hamar életre kelt, és olyan figura vált belőle, aki egy bizonyos időhöz és helyhez köthető, és aki nagyon sajátosan látja magát és a körülötte lévő világot. Mindig, amikor nekikezdek egy új könyvnek, a fejemben lévő hangra hallgatok, és szinte érzem, ahogy az ő nyelvén szólalok meg.

A krimisorozat mellett már Róma történelméről is két könyvet írt: nemes hősökről, botrányos életű közszereplőkről, császárokról... Milyennek látja az ókori rómaiakat? Hasonlítottak ránk?

Van egy elvem, amit mindig is követtem, és amit Tolsztoj olvasása közben sajátítottam el. Tolsztoj hitt benne, hogy bárhova is utazzon az ember térben és időben, rá kell jönnie, hogy az embereknek nagyjából mindenütt ugyanaz az elképzelésük a jóról és a rosszról. Szerintem ez igaz az ókori Rómára is. Az akkori átlagemberek nem sokban különböztek tőlünk. Persze mindig voltak és vannak olyanok, akik kitűnnek a tömegből – ők azok a kevesek, akik felküzdik magukat a csúcsra, hogy ott aztán elképesztően rettenetes dolgokat műveljenek. Nagyon gyakori, hogy azok az emberek, akik a „történelmet írják”, valójában gyakorló szociopaták. Erre számtalan példát fel lehetne sorolni akár az ókori Rómából, akár a huszadik századból.

A valóban élt ókori hírességek közül ki a kedvence és miért?

Világéletemben rajongtam Kleopátráért. Az egész hatéves koromban kezdődött, az 1963-as Elizabeth Taylor főszereplésével készült filmmel, amit a híre messze megelőzött, és ami akkoriban nagyobb botrányokat kavart, mint korábban bármelyik mozifilm. Először egy texasi autósmoziban láttam. A film elrepített az ókori Rómába és Egyiptomba, és onnantól kezdve Caesar, Kleopátra és Antonius története az életem központi részévé vált. A sors iróniája, hogy amikor először írtam Kleopátráról a Caesar ítéletében, rájöttem, hogy az igazán nagy, eddig elmeséletlen történet az öccséről, Ptolemaioszról szól. A történelem néha furcsa módon meg tudja lepni az embert.

Sokat kutat a könyveihez, így azok nemcsak izgalmasak, de nagyon hitelesek is. Mégis, van-e olyan Gordianus-történet, ahol az izgalom kedvéért mégis eltért a történelmi valóságtól?

Azt a szabályt követem, hogy soha nem mondok ellent az ismert történelmi tényeknek, és hogy csak olyan részleteket találok ki, amikről a történelmi feljegyzések nem szólnak - vagyis, hogy úgy mondjam, kitöltöm a történetben lévő lyukakat. De mivel a legtöbb történet nagyon hiányos, a lyukak néha olyan nagyok, hogy az írók nyugodtan szabadon engedhetik a fantáziájukat, és kitalálhatják az apró részleteket. És természetesen ezek az úgy nevezett „történelmi tények” sem mindig megbízhatók – az ókori történészeknek megvoltak a maguk hiányosságai és tökéletlenségei. A regényírókhoz hasonlóan ők is izgalmas történeteket akartak elmesélni, ezért a legelképesztőbb részletekről írtak a legtöbbet. Gyakran az a legnagyobb gondom, hogy ezeket az elképesztő történelmi részleteket hogyan illesszem bele a történetbe; a leginkább lélegzetelállító történetek, mind például Néró élete, sokszor jóval vérlázítóbbak, mint amit én valaha is ki mernék találni.

A Római vér monumentális mű, a Caesar diadala vékonyka, A hét csoda szinte novellákból áll össze regénnyé. Ez a sokféleség tudatosan kísérletezés eredménye?

Soha nem akartam megírni kétszer ugyanazt a regényt, és mindig új technikai kihívásokat állítok magam elé minden egyes új könyvemmel. Vagyis igen, a történetek felépítése és hossza könyvről-könyvre változik. Fiatalkoromban imádtam azokat az írókat, akik bármilyen hosszúságban tudtak alkotni, a novelláktól kezdve a vaskos regényekig. Olyanokra gondolok, mint Herman Melville, aki az olyan novellák mestere volt, mint a Bartleby, a Tollnok, de ugyanakkor neki köszönhetjük az epikus Moby Dicket is. Így hát én is mindenféle Gordianus történetet írtam már a novellától kezdve a hosszabb regényekig, a történelmi eseménytől és a bűnügyi rejtély természetétől függően. Kísérleteztem már a narratív szerkezettel is, például a Próféciák ködében. A legutóbbi könyvemben, A nílusi rablókban egy gyorsan pörgő történetet akartam nonstop kalanddal és izgalmakkal. A regénynek pedig, amin most dolgozom, és ami a harmadik a fiatal Gordianusról szóló történetek közül, szintén különleges a szerkezete, mert nem csak Gordianus szemszögéből ismerhetjük meg a történteket, hanem tanítója, Antipater titkos naplórészleteiből is.

A Gordianus-sorozat nemcsak világhírűvé tette Önt, de sok-sok olvasóval megszerettette az ókort is. Ön szerint mi a fontosabb: hogy a regényei remek krimik, vagy hogy kiváló történelmi regények?

Remélem, hogy a könyveim mind a két feltételnek eleget tesznek. Olvasóként és íróként is akkor vagyok a leginkább elégedett, ha a bűnügyi szál egyszerre két történetet mesél el – egyet a felszínen, egyet pedig a háttérben – amik a könyv végén, amikor a láthatatlan szál is a felszínre kerül, összeérnek. Egy krimi író számára nagy kihívást jelent, hogy új módszereket találjon ennek megvalósítására. Ugyanakkor én ezen kívül szeretném visszarepíteni az időben az olvasóimat. A leginkább tehát akkor vagyok elégedett, ha ez a két dolog egyszerre sikerül.

Amikor A holtak méltósága megírásakor Róma történelme helyett a 19. századi Amerikáét dolgozta fel, a valóban élt O. Henryt tette meg főhősének. Miért érezte fontosnak, hogy ebben a regényben ne kitalált legyen a nyomozója?

A holtak méltósága 1885-ben játszódik, Texasban, ami abban az időben nem sok híres embernek adott otthont. De az ifjú O. Henry akkoriban ott élt, és később ő lett az egyik leghíresebb amerikai író. Többszáz novellát olvastam tőle, és ez segített megérteni, hogy abban az időben hogyan gondolkodtak és beszéltek az emberek, és hogy mi nevettette vagy ríkatta meg őket. Ráadásul tudjuk, hogy O. Henry tisztában volt vele, miféle gyilkosságok történnek körülötte, mert a leveleiben megemlíti őket. Így hát nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy őt tegyem meg a könyv főszereplőjének.

Hogyan dönti el, mi legyen az éppen aktuális könyv címe?

Néha gyorsan megtalálnak a címek, máskor pedig csak az után találom ki őket, hogy megírtam a könyvet. Egy jó cím könnyen megjegyezhető, valamiképp képes megragadni a könyv lényegét, van benne némi költői szépség és talán még kettős jelentést is hordoz. Természetesen, amikor a címet egy másik nyelvre fordítják, nem lehetek biztos benne, hogy úgy is hordozni fogja azt a rejtett jelentést vagy költői hangzást, mint eredetiben. Csak remélhetem, hogy a fordító jó munkát végez.

Tervez-e valamilyen más korban játszódó krimit, netán sorozatot?

Nagyon érdekel az ókori Görögország úgy nevezett archaikus kora – ez a trójai háborút követő periódus, ami megelőzte az athéni klasszikus kort és Nagy Sándor felemelkedését. Számtalan regény szól Trójáról, és még több Athénról és Nagy Sándorról, de nem sok történetet írtak Kroiszosz király koráról, Szapphóról, a költőről, és Aiszóposzról, a meseíróról. Egy ilyen történetben látok fantáziát – de mivel szeretnék még egy harmadik regényt is írni a Róma és a Birodalom folytatásaként, és még rengeteg Gordianus-történet van a tarsolyomban, nem tudom, mikor tudom majd hátrahagyni az ókori Rómát.

Többször együttműködött már filmesekkel, és a honlapján figyelemmel kíséri az ókori tárgyú mozikat. Gordianusból mikor lesz mozihős? Egyáltalán, örül a megfilmesítésnek egy író, vagy fél tőle?

Az utóbbi időben minden korábbinál közelebb kerültünk ahhoz, hogy Gordianust egy filmben vagy tévésorozatban láthassuk viszont – de persze még így is elképzelhető, hogy az egészből nem lesz semmi. Nem mondhatom, hogy nagyon vágyom rá, hogy a képernyőn is viszontláthassam a munkámat, de ha ez segít több könyvet eladnom, akkor mindenképp szeretném. Látni, hogy az ember teremtményeivel olyasmit tesznek, amit már nem tud befolyásolni, egyszerre lehet csodálatos vagy rettenetes élmény.

Még mindig egyedül kezeli a honlapját (www.stevensaylor.com)? Ennyire fontosnak tartja az olvasókkal történő kapcsolattartást?

Igen, még mindig én kezelem a honlapot. Van két Facebook oldalam is, amiket a honlapon lévő linkekről lehet elérni. A honlapomon számtalan különböző oldal van, amikből az egyik az ókori világban játszódó filmekről szóló híreket gyűjti egybe. Ez egyfajta hobbi a számomra. A Facebookon érdekes visszajelzéseket és linkeket kapok az olvasóimtól különböző történelmi témákban. Az interneten való kapcsolattartás az olvasókkal nagyon hasznos, és olykor inspirálóan is hat.

Mit olvashatunk Öntől legközelebb?

A következő könyvem közvetlenül A nílusi rablók után játszódik. Ebben az ifjú Gordianust Egyiptomból Epheszoszba csábítják, mégpedig Mithridatész király udvarába. A király ekkoriban éppen, csak hogy meghódította Kis-Ázsiát, hogy aztán kiűzhesse a rómaiakat és felszabadítsa a görögajkú városokat. Ennek ellenére abban az időben még mindig vagy 80 000 római élt Kis-Ázsiában, Mithridatész pedig rettenetes tervet forralt – egyetlen nap alatt akart végezni az összes megmaradt rómaival. Ez volt az egyik legmegdöbbentőbb mészárlás a világtörténelemben. Gordianus a legnagyobb veszélyek közepette érkezik meg Epheszoszba. Vajon hogyan lesz képes túlélni mindezt? Gyorsan vissza is kell térnem a könyv írásához, hogy kideríthessem!

Az interjút Galgóczi Tamás és Baranyi Katalin készítette. A beszélgetést Kökény Pál fordította.

Steven Saylorról a blogon:
A holtak méltósága
A nílusi rablók 1.
A nílusi rablók 2.
A történelmi regény - Hosszú jegyzet
Történelmi krimik gyűjtőhelye
Ekultura.hu - Harlan Coben: Nincs több esély
Harlan Coben neve garancia az izgalmakra, a könyvei pedig letehetetlenek. Ez most nem egy reklámízű fülszöveg-mondat, hanem a saját meggyőződésem. Idén megjelent legújabb regényét, a Nincs több esélyt ugyanis úgy olvastam el, hogy nem tettem le közben. Hajnali fél négykor sikerült eljutnom a könyv végére, és megállapítottam, utoljára azzal a regénnyel jártam pontosan ugyanígy – igaz, akkor tél volt, és fél négykor még jóval sötétebb –, amelyikben egy sportszerető főhős keveredett hasonló helyzetekbe, és amelyiknek egy telefonkagyló lógott a borítóképén. Odamentem a könyvespolcomhoz, és legnagyobb megdöbbenésemre megállapítottam, hogy a telefonkagylós könyvet is Harlan Coben írta (a címe egyébként Dermesztő csend, és még más kiadó adta ki, nem az írót mostanában megjelentető Jaffa).

A fenti élménybeszámolóból két dolog szerintem jól látszik. Az első, hogy nem vagyok az író rajongója, különben már rég listába szedtem és végigolvastam volna a magyarul elérhető életművét (amely egyébként tizenkét regényt jelent). Ehelyett még azt is elfelejtettem, hogy már olvastam tőle. A második dolog viszont, hogy úgy tűnik, egy Coben-regény lenyűgöző hatást gyakorol az olyan, a legkevésbé sem elkötelezett olvasóra is, mint én. Minden esetben. Úgy gondolom, ha el is felejteném a szerző nevét újra, a Nincs több esélyről is ugyanolyan jó emlékem maradna meg, mint a korábbi könyvről: hiszen egy ideig az izgalmas történet hatása alatt álltam. Ami elég jó ajánlólevél egy könyvnek, amelynek célja – thriller lévén – épp a hatáskeltés és a szórakoztatás.

A Nincs több esély egyébként igen különös thriller: gyilkosságról, nyomozásról, gyerekrablásról és gyanúsítgatásról éppúgy szól, mint szeretetről és szerelemről. Főhőse, Marc Seidman orvos, egyike a legjobb helyreállító műtéteket végző plasztikai sebészeknek az Államokban. Ráadásul – bár házassága nem különösebben jól sikerült – a történet kezdetén biztosak lehetünk benne, hogy nagyon boldog apa: kislánya, Tara létezése épp kezdi megváltoztatni az életét. Ám ekkor szörnyű dráma játszódik le a családi otthonban: valaki rálő az orvosra és meggyilkolja a feleségét, a kis Tara pedig eltűnik. Amikor Marc tizenkét nap után magához tér a kórházban, vannak, akik már halottnak hitték. Él azonban, s azonnal szembekerül az FBI és a rendőrség nyomozóival, akiknek nem titkolt meggyőződése, hogy ő ölte meg a feleségét, magát pedig csak álcázásképpen lőtte meg. Így azután úgy tűnik, az, hogy mi is lett a kislánnyal, hogy elrabolták-e, és ha igen, kik és mi céllal, csak Marcot érdekli…

Ám az események felgyorsulnak: érkezik egy zsaroló, váltságdíjkérő levél, megkezdődik a versenyfutás az idővel, úgy tűnik, sikertelenül… És senkiről sem tudni, mit is akar, és mit is takargat valójában: például, hogy merre járt Marc drogos húga a gyilkosság időpontjában? Miért áll egy idegen nő rendszeresen a háza előtt? Miért fordult a felesége halála előtt magánnyomozókhoz, és mit tudott  meg tőlük? Milyen módon kapcsolódik az ügyhöz Marc diákkori szerelmének a neve? És vajon él-e még Tara, vagy már halott?

A háromszázhatvan oldalon át futó történet meglepő és megrázó véget ér, amelyben minden kérdésre választ kapunk. Hogy aztán tetszik-e majd a befejezés? Azt mindenki döntse el maga. Mindesetre ha ezt a könyvet választja nyári olvasmányul, biztosan nem fog csalódni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Harlan Coben: Nincs több esély
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Megbízható, magyar és modern - A Magyar Históriák képeskönyv-sorozata
Nagyalakú képeskönyv, amelyben gyönyörű festmények és tárgyfotók találhatók? Igen. Történelmi album, amelyben nagyméretű, színes, a könyvhöz készült illusztrációk mutatnak be híres történelmi jeleneteket, az életmódot, a fegyverek használatát vagy az épületeket? Igen. Rövid, tömör, gyerekeknek is való, mégis a felnőtteknek is megfelelően érdekes és megbízható magyarázatok a magyar történelemről? Igen. A Magyar Históriák képeskönyv-sorozat, melyet a Gulliver Kiadó kezdett el megjelentetni, pontosan ezt nyújtja.
Annak idején, a kilencvenes években volt egy fekete borítós, Új Képes Történelem című magyar sorozat (ma is tele vele minden könyvtár), amely francia világtörténelmi alapsorozata mintájára egész oldalas, színes reprodukciós rajzokkal csábította olvasóit. Ám - talán pénz, talán illusztráló hiányában - a harmadik, negyedik kötettől ilyen reprodukciós képek már nemigen akadtak benne: a szerkesztők megelégedtek a korabeli rajzok, festmények, metszetek, plakátok, fotók közlésével. Pedig van abban valami igazán különleges, amikor arról, hogy mondjuk Szent László támadást parancsol a mogyoródi ütközetben, nem a Képes Krónika unásig reprodukált, ismerős képét, hanem egy eredeti festményt nézhet meg az embert, melyen a király nem a 14. századi lovagok ruháját viseli, s a rajzoló igyekszik a korabeli viselet, páncélzat, fegyverzet pontos felidézésével egy akciódús képet alkotni. (Még akkor is, ha esetleg rosszul használ rajta egy zászlót.) Vagy épp egészen fantasztikus, ha a honfoglalás kori öltözéket nem egy 19. századi viselettörténeti rajz, vagy László Gyula szintén unásig reprodukált képei alapján, hanem eredeti, a kötetbe készült, bájos illusztráción ismerhetjük meg: a vőlegény épp átemeli a küszöbön szerelmét, míg két rokon mosolyogva nézi a jelenetet.
És, hogy ne csak a képekről legyen szó: a sorozat eddig megjelent két kötete a legmodernebb kutatásokon alapuló, okos és lényegre törő szövege végre abból dolgozik, amit az egyetemeken tanítanak, s azt tartalmazza, amit egy művelt embernek ma ismernie kell a történelemről. Olvashatunk gyulákról és kendékről, kazárokról és kabarokról, pogány vallásról és krónikákról, onogurokról és hunokról, török jövevényszavakról és finnugor alapnyelvről, királykoronázásról és kivált-ságokról, királyi országjárásról és földvárakról, várispánságokról és pogánylázadásokról, dukátusról és invesztitúraharcról, szerzetes-rendekről és lovagrendekről, keresztes háborúkról és fővárosépítésekről, trónköve-telőkről és kancelláriáról, szerviensekről és szentté avatásokról. Ezekben a könyvekben Attila nemcsak hun fejedelem, de latinul, görögül jól tudó, római neveltetésű államférfi. István királyt természetesen nem a halála után elkészülő Szent Koronával koronázzák meg. Szó esik olyasmiről, hogy Szent László idején még nem volt érvényes a papi nőtlenség az alsópapságra, vagy hogy Könyves Kálmán nem a boszorkányok, hanem a strigák (az éjjel démonállatokon lovagló boszorkánymesterek) létezésében nem hitt. Külön fejezet foglalkozik a határjárásokkal és a királyi adományokkal, így azt sem nehéz megérteni, mi volt az a familiaritás, vagyis az a sajátosan magyar hűségviszony, amely nálunk a hűbériséget helyettesítette.
Remekül megírt és okosan megszerkesztett sorozat van tehát készülőben, amely nyolc kötetből áll majd, és a tervek szerint évi két-két kötettel fog bővülni. Ajánlható mindenkinek: idősebbeknek, akik szívesen megnézik a képeket, de inkább a szövegre lesznek kíváncsiak, fiatalabbaknak, akiket a képek fognak lenyűgözni, meg az ábrák, térképek, kis keretes írások... Azoknak, akiknek tanulniuk kell a korszakról az iskolában, mert olvasmányos és jól megmagyarázott formában találkoznak majd azzal, ami részben tananyaguk, s azoknak, akiknek még/már semmi szükségük tananyagra, viszont egységes szemlélettel, megbízhatóan megírt korképre vágynak.

A sorozat kötetei:
A Magyar Históriák képeskönyv-sorozatának kötetei
Ekultura.hu - David Foenkinos: Emlékek
Emlékezés. Nosztalgia. Felejtés. Visszafordulás a múltba. Az időskornak azok a pillanatai, amikor a múlt már erősebb és élőbb, mint a jelen. Mélyülő szakadékok a generációk között. És újra emlékek: felejthetetlenek és elfelejteni kívántak. Emlékek, amik meghatároznak bennünket és emlékek, amiktől nehéz szabadulni. „Itt egy rozmarinszál az emlékezetre: kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe.” David Foenkinos új regénye, az Emlékek rendhagyó családtörténet, töprengés életkorokról, magatartásformákról, és az élet megörökítésének kudarcairól, amely emlékképek színes kaleidoszkópjába öltözteti kegyetlen és sötét alaptémáit: az öregedést, a halált és a túlélést.

Könyvbeli főhősünk fiatal és szépreményű író. Igaz, egyelőre még semmit sem sikerült szavakba öntenie, mégis egész élete a témakeresés és az írói töprengés lázában telik, miközben kissé ki is van fordítva a sarkából. Egy hotel éjszakai recepciósaként ugyanis nappal alszik és éjjel él igazán, így azután legalább ugyanannyira el is veszíti a kapcsolatot a valóságos élettel, mint amennyire új módon kapcsolódik hozzá állandó megfigyelőként, a nagy, mindent megörökítő regény tervezőjeként. Nem áll egyedül a világban, hiszen kalandos életű, sok terhet hordozó család razolódik ki a háta mögött. Erős személyiségű, csodálatos nagyapa, akinek a halálával a család szétesése szinte azonnal megkezdődik; rohamosan idősödő nagymama, aki a kilencvenhez közeledve is igényt tartana arra, hogy önálló személyként, emberként, ne pedig pusztán egy öregasszonyként kezeljék; tétova apa, aki mindig jót akar, és mindig rosszul dönt; frissen nyugdíjazott tanárnő anya, akit élete értelmének, a munkának az elvesztése előbb utazási mániába, majd mániás depresszióba sodor… A téma tehát nem is az utcán, hanem egyenesen a családi otthonban hever: ha a regény főhőse írni akar, csak el kell rendeznie ezt az anyagot, s már meg is van a nagyregénye…

Ám a dolgok nem ilyen egyszerűek. Miközben az egymást követő rövid fejezetekből kibontakozik a családtagok alakja, s megelevenedik egy kisszerűen átlagos életet élő, mégis a shakespeare-i királydrámák famíliáihoz hasonlóan tragikus véget érő család története, újra és újra az emlékekkel kell megküzdenünk. Olvasóként követjük narrátorunkat az emlékek sűrűjébe, hiszen minden páratlan számozású, a cselekményt előrevivő fejezetet egy-egy olyan, rövidebb, páros számozású követ, amelyben valamelyik szereplő meghatározó emlékét olvashatjuk el. Mire emlékszik az apa abból, hogyan kezdődött a házasságuk az anyával? Mire emlékszik egy fodrásznő az egész életéből? Mi volt a meghatározó emléke az orosz férfival családot alapító táncosnőnek, akinek csak a temetése szerepel a kötetben? Mi lehetett a legfontosabb emléke Szent Lázárnak és mi Nietschének?

Ezek a szinte mininovellaként, önmagukban is olvasható emlékek értelmezik és átértelmezik az előttük és mögöttük szereplő fejezeteket, történéseket. Így aztán a végén már nem is tudjuk, kinek van igaza a családtagok közül és ki rontotta el az életét, ki hagyta magára másikat és ki telepedett rá, ki fejezte be méltón az életét és ki dühítően átlagosan. Csak azt érezzük, hogy mindig van másik nézőpont; hogy ha azt hisszük, megértettük a másikat, talán semmit sem tudunk róla; hogy az élet pokolian bonyolult… (Olyannyira, hogy én már abban sem vagyok biztos, hogy főhősünknek – aki végül mindabból, amit átélt és megértett, végre megírja a könyvet, azt a kötetet, amit a fikció szerint épp befejeztünk – bármelyik saját felismerésében igaza volt…)

David Foenkinos ötletes szerkezetű kötete izgalmas olvasmány és a szórakoztatás mellett alapos szembenézésre hívja az olvasót. Kérdés, mi vajon mennyi emléket őrizgetünk magunkban: és vajon mit árulnak el rólunk ezek az emlékek?

A cikk az Ekultura.hu-n: David Foenkinos: Emlékek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Ekultura.hu - Janikovszky Éva: A lemez két oldala
Egy kis magyarázkodás
Egy ilyen című fejezettel indította útjára Janikovszky Éva (1926-2003), a legendás hírű írónő felnőtteknek írt kötetét, A lemez két oldalát, amely eredetileg 1978-ban jelent meg. Az idei, friss újrakiadásban változatlanul megtalálható ez az előszó, melyet huszonnyolc novella, huszonnyolc kétoldalas lemez követ, melyeket lejátszva nemcsak remekül szórakozhatunk, de megismerhetjük az emberi viselkedés színét és fonákját is. A lemezeken ugyanis nem egy-egy híres zeneszerző szimfóniájának lassú és gyors tétele hangzik fel, hanem egy-egy monológ, ugyanattól a személytől, ugyanarról a témáról, de más-más helyzetben. Így aztán a két szöveg között  legalább akkora a különbség, mint egy adagio és egy allegro tétel között. Hiszen egészen másként beszélünk ugyanarról a problémáról hivatalból, idegenek előtt és másként otthon pletykálva, családi körben. Egészen másként viszonyulunk ugyanahhoz a dologhoz, ha a szomszédot érinti, és ha bennünket. Elég egy apróság, és máris gyökeresen megváltoztathatjuk a véleményünket bármiről: még szerencse, hogy az életben nem kell szembesülni azzal, hogy tegnap még egészen mást mondtunk… Ezek a lemezek azonban őrzik az emberek álhatatlanságának, pletykaéhségnek, mindent-jobban-tudni-akarásának, vagyis – ember-voltának a lenyomatait. Élmény meghallgatni, vagyis elolvasni őket.

A lemez egyik oldala
És hogy mire jók ezek a szövegek? Bármennyire is eretnek gondolat ilyesmit leírni, de például tanulásra. Meg nosztalgiázásra. Volt egyszer egy Kádár-korszak, életszínvonal-növeléssel és eladósodással, városiasodással és gyarapodással, szocialista gazdasággal, de fogyasztói magatartással, nyugattal meg kelettel: itt az ideje megismerni, felfedezni, felidézni, meg nosztalgiával rágondolni, kikacagni, átrajzolni, utálni, meg felemlegetni. És persze átörökíteni, emlékezetbe vésni, mert a miénk, a mi múltunk. Úgyhogy egy ilyen könyv jugoszláv szekrénysorral meg maxikabáttal, szakszervezeti nőpolitikával meg KISZ-lakással, vállalati kiemeléssel meg Trabant-kiutalással, Pós elvtárssal mint Télapóval és Elvira nénivel, akinek olyan cuki pulóvere van csomagból, a gólyamesével meg ezüstfenyővel (szép sudár), s társadalmi munkával meg tévészünnappal hitelesen és mókásan röpít vissza egy örökre elmúlt, s egyre több generáció által már meg sem ismert világba, amiről azonban családi anekdoták szólnak, s amiről feltétlenül tudnunk kellene legalább valamit. Mert ebben élték le az életüket a szüleink, a nagyszüleink, vagy a dédszüleink.

A lemez másik oldala
Illetve: A lemez két oldala történeteiben az a furcsa, hogy a legkevésbé sem múzeumi darabok. Fantasztikusan élők ezek a csúfondáros monológok, s teljességgel érvényesen tartanak ironikus görbe tükröt a mostani, modern, a legkevésbé sem 1978-as életünk elé. Mert lehet, hogy mostanában nem a fenyőünnep, a korai nyugdíj és a tátrai utazás a főtémánk. Azonban biztosan lesznek az olvasók között olyanok, akik már jártak málnát szedni a rokonoknál csak azért, mert lehetetlen nekik udvariasan megmondani, hogy a málnájuk kevés is, randa is, savanyú is. Meg olyanok, akiknek a férje már hozott haza olyan fenyőfát karácsonyra, amit leginkább szélütött kórónak lehetett nevezni. Meg olyan, akinek már az agyára ment, hogy a felesége lassan belehal a házimunkába, de nem és nem, egy apró munkafolyamatot sem enged át belőle, mert akkor biztosan nem lenne tökéletesen megcsinálva. Meg olyan, aki mindig csalódik, ha vendégségbe megy, mert alatta meg is nyílna a föld, ha annyira silány és kevés dologgal látná vendégül a másikat, mint a Lonciék – és mégis, ha a Lonciék visszaadják a látogatást, képtelen megtenni, hogy ne nyolcfogásos lakomát főzzön nekik. Kibeszéljük a tanító nénit, dohányzunk a munkahelyen, miközben otthon nem, lecsapunk a csak most, csak ennyiért árajánlatokra, hogy aztán sajnálkozhassunk, mire is költöttünk ennyit, minden évben elhatározzuk, hogy csak jelképes ajándékot veszünk a másiknak, mert a szándék a fontos, aztán szuvenírdömping lesz a vége, a gyerekünket meg hol keményen fogjuk és nagyítóval figyeljük, hol végzetesen elkényeztetjük. Ilyenek vagyunk.

És bár ma már DVD-ről szól az adagio és az allegro, Janikovszky Éva lemezei mégis újra és újra lejátszható, örök darabok maradnak. Ilyenek voltunk. Ilyenek leszünk. Jó szórakozást!

A cikk az Ekultura.hu-n: Janikovszky Éva: A lemez két oldala
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Most olvastam 10. - Olvasnivalók
Itt a nyár, a nap korán felkel, az esték szépek: szóval ideális idő van a nagy olvasásokhoz. Ezért ez a bejegyzés hét igazán olvasnivaló könyvet gyűjt össze, amelyek nekem is nagyon tetszettek.

Rachel Seiffert: Lore
Gabo, 2013
Minden könyvnek megvan a saját története. A Loréé elég fura, mivel egyik leendő kedvencemként vártam a tavalyi, 2013-as Könyvhéten. Aztán elkezdtem olvasni, és valahogy csalódtam benne: unalmasnak, pózolónak, üresnek, rövidnek találtam, így nem is szereztem be saját példányt. Azóta azonban alkalmam volt többször is megnézni Cate Shortland azonos című filmjét, s minél többet gondolkoztam a filmen, annál inkább fel akartam idézni a regény elbeszélésmódját, cselekményének eltéréseit. Úgyhogy mégis elolvastam a Lorét, és ezúttal borzasztóan tetszett. Van benne valami, ami egy kicsit Morris Gleitzman Egyszer című, fiataloknak írt holokausztregényét idézi: a nézőpont, az elbeszélésmód vontatott egyszerűsége, a kegyetlen körülmények rövid, vágásokkal teli leírása, a szenvtelen érzelmesség. Ám ezúttal a könyv gyerekhősei árja németek, háborús bűnös szülők a zónákra szelt Németországon átvergődő gyerekei, akiknek megvan a maguk tragédiája. Különös, hogy a könyvből forgatott film rengeteg jelenetet és hangulatot megőrzött a regényből, ám Lore alakját sokban átformálta, finoman hozzákapcsolva személyéhez a bontakozó szexualitást is. A történet vége is alapvetően más: még nem döntöttem el, hogy melyik tetszik jobban, a filmbeli, vagy a könyves... Egy dolog megjegyzendő még: hogy sajnos ez a kiadás nem teljes. Én nem tettem volna meg azt, amit a kiadó, vagyis hogy Rachel Seiffert háromrészes regényének csak a középső részét fordítom le magyarra, mivel abból készült a Lore című film. A The Dark Room ugyanis három sorsot állít egymás mellé, Helmutét az 1920-as évek Németországából, Loréét, és végül Michaét 1997-ből. Gondolom, ha az írónő Lore történetét (amely egyébként a három közül a középső és leghosszabb) külön akarta volna megírni, akkor külön teszi. A kiadás, fordítás egyébként szép és jó, de azzal, hogy a kiadó attól való félelmében, hogy a Lore című filmet megnézők majd képtelenek lesznek átevickélni a filmből nem ismerős Helmut bevezető történetén, levágták az eredetileg 288 oldalas könyv elejét és végét, igazából sosem tudom meg, mire is nyerte el a The Dark Room a Booker díjat. Ettől függetlenül a Lore így, önmagában is igazi olvasnivalónak bizonyul.

Anna Maria Mäki: Zárt helyek igézete
Nyitott Könyvműhely, 2008
Elég régen szemeztem a könyv borítójával a Bookline-on, de végül hirtelen elhatározással egy pályaudvari olcsókönyvesnél vettem meg a kötetet. Jó volt így, mert - legalább is számomra - a borítókép és a fülszöveg teljesen más hangulatot sejtetett, mint amilyenek a könyv elbeszélései valójában. Vásárláskor azonban bele tudtam lapozni, s így az első meglepődés után azt is megállapíthattam, hogy bár a könyv világa sokkal fájdalmasabb és irodalmibb, mint gondoltam - de nekem ez a világ kell. A fiatal finn írónő (aki a kötet eredeti megjelenésekor még csak huszonkilenc éves volt) olyasféle szorongással, mindennapi kegyetlenséggel, fenséges sötétséggel és nyomorúságos reményekkel teli világot formál átlagember hősei köré, mintha az amerikai Joyce Carol Oates írásainak univerzumát kereszteznék a brit Margaret Drabble hatvanas évekbeli lázadó fiataljainak sorsával. A könyv hét szöveget és tizenhét novellát tartalmaz, amelyek nyilván egymásra olvashatóak és ügyesen elemezhetőek az így megalkotott ciklusokban, de ha az ember csak egyet olvas el közülük, találomra, akkor is megdöbbentően erősen hatnak. Mindegyik központi, vagy főszereplője nő, sokszor fiatal lány, még többször fiatal családanya: mi, olvasók pedig ebből a helyzetből kiindulva szemlélhetjük és élhetjük át a házasság, gyerekvállalás, halál, szerelem, csalódás, szorongás, kapcsolatkeresés és kommunikációképtelenség történeteit. A könyv tere klausztrofóbiásan, romlottan sötét és zárt hely maga is, amely azonban képes igézetébe vonni az olvasót.

Daphne du Maurier: Madarak 
Gabo, 2014
Az írónő műveit mindig is szerettem. Első élményem tőle A Manderley-ház asszonya volt, mivel ez volt nagymamám egyik kedvenc regénye: ma is az ő példányát őrzöm a könyvespolcomon. Azután jöttek a Hitchcock-filmek: A Manderley-ház asszonya, a Madarak, végül pedig a Jamaica fogadó. Utóbbi viszont annyira megtetszett, hogy beszereztem a rettenetes magyar borítóval, de jó fordításban, A fogadó titka címen megjelent Maurier-regényt is, amelyből készült. És amikor ugyanannál az antikváriusnál megláttam A francia kalóz szeretője című könyvet, azt is el kellett olvasnom, ami persze újabb filmekhez vezetett el, még ha nem is Hitchcockéihoz... A sor talán végtelen, mert az írónő művei szinte mind filmre kívánkoznak, de ugyanakkor remek olvasmányok is. Mint például a könyvben olvasható Az almafa, amelyben a mártírtípusú, de már halott feleség valami nagyon furcsát művel a hátra- és életben maradó férjjel - és mindennek kulcsa egy almafa... Vagy a Monte Veritá, amelyben különleges, misztikus hangulatú történetet mesélnek el a váltakozó elbeszélők, csak mesélnek és mesélnek, örök életről és örök szerelemről, miközben a valóság a legkevésbé sem álomszerű és nagyon kegyetlen...  És persze ott a kötetkezdő írás, a Madarak, ami akkor is zseniálisan jó apokaliptikus elbeszélés lenne, ha Hitchcock semmit sem forgat belőle. Úgy, ahogy van, tökéletes. Remélem, a Gabo fogja folytatni a Daphne du Maurier-sorozatát: szívesen olvasnék még efféle novellákat az írónőtől.

Rebecca Shaw: Az új lelkész
Ulpius, 2014
Először ott volt Agatha Raisin, aztán jött Hamish Macbeth, és velük kisvárosi, nyomozgatós, humoros történetek. (Az első tizenöt regénynél jár, jelenleg huszonöt létezik, a második hatnál - harmincból.) Azután jött Maisie Dobbs, a húszas évek Angliájának polgári származású magánnyomozója (egyelőre egy kötet a tízből), őt pedig Daisy Dalrymple követte, a húszas évek arisztokrata magánnyomozója (kettő a huszonegyből). Majd következett Miss Pym, az utazó házasságközvetítő, bár tudtommal ő nem nyomoz, viszont őt is M. C. Beaton találta ki, mint Agathát és Hamisht (eddig kettő a hatból). Végül megérkezett Suzanne Hart, a Fánkpalota tulajdonosa (kettő a tizennégyből) - és végül Turnham Malpas új lelkésze, Peter Harris. Három és fél év alatt elég szép teljesítmény ennyi kötet a frissen beindított detektívregény-sorozatok terén: ugyanis ez mind Ulpius-könyv... Remélem, a termés hasonló mennyiségű marad a következő években is... Az új lelkészre koncentrálva azonban: ahogy a Maisie- és Daisy-regények is csak abban hasonlítanak, hogy történelmi krimik, a Turnham Malpas lakóiról szóló mesék (Tales of T. M.) sem hasonlítanak igazán az Agatha Raisin-könyvekhez és társaikhoz. (Az Ulpius honlapján már csak így nevezik ezeket a krimiket: Agatha és társai... Nem kis leegyszerűsítés.) Rebecca Shaw 1994-től kezdve máig tizenhét könyvet írt a nem is olyan álmos kis angol falu mindennapjairól, amelybe különös módon gyilkosságok, öngyilkosságok, zaklatás, pletyka, hazugságok és árulások szövődnek. Lehetne mondani Az új lelkészről, hogy krimi, mert két bűnügy is van benne, s mindkettő tisztességes megoldást nyer a könyv végére, de van benne igen különös, nem a hagyományos, "romantikus-szerelmes" értelemben vett szerelmi történet is, meg egy kis lélektani töprengés, persze mértékkel, továbbá titkok, sőt, állatos szál is. Fogalmam sincsen róla, hogy mi ez a könyv, ha nem detektívregény (hívjuk tehát annak, ahogy az Ulpius is teszi), de egyszerűen jó. Függetlenül üderózsaszín borítójától, nem csöpögős, viszont leköt, elvarázsol egy különös, ismerős, mégis ismeretlen, nagyon angol, de azért modern kisvárosi világba, ahova még én is - aki ki nem állhatom a szappanoperákat a nézők életébe való ciklikus vissza-visszatérésük miatt - akár napi rendszerességgel szívesen ellátogatnék... Alig várom a következő, Ördögi pletyka című kötetet!
Frissítés: Ezt a regényt neveztem meg kedvenc nyári olvasmányomul is az Ekulturán: Legemlékezetesebb nyári olvasmányaink - 2014

Baráth Katalin: Az arany cimbalom 
Agave, 2014
Nem tudtam, mit fog kihozni az írónő a különleges időpontban, az első világháború kitörésének pillanatában játszódó újabb ókanizsai történetéből. Még attól is féltem, hogy a háború - ahogyan a békebeli monarchiás időknek véget vetett - pontot tesz a Dávid Veron-történetek sora végére is. Tévedtem. Egyrészt a könyvben gyakorlatilag nincs (még) háború, csak mozgósítás, másrészt a regény egyharmad része az 1860-as években játszódik, s vaskos történelmi alapokon nyugvó, egész jókais bosszúdrámává kerekíti a történetet (lásd betyárok). Ugyanakkor más szempontból is mást kaptam egy kicsit, mint az eddigi Veron-krimikben. Az arany cimbalom sötétebb, kegyetlenebb, véresebb, "férfiasabb" volt az előző három kötetnél, emellett pedig elmondható, hogy még A türkizkék hegedűnél is több volt benne a külső szemszögből elbeszélt, "nem-Veronos" rész. Főhősnőnknek kevesebb alkalma nyílt szaladgálva szimatolni, tekintve, hogy túszul ejtették: így aztán az egy helyben történő, beszélgetések során és következtetésekkel folyó nyomozás miatt sokkal sűrítettebb lett a könyv hangulata. A szöveg pedig, amely továbbra is mikszáthian varázslatos és jókaisan nyakatekert, ahogy az egy Dávid Veron-regényhez illik, ezúttal - szerintem - olyan irodalmi magasságokat ér el, amitől egyszerűen nem lehet többé ponyvának nevezni ezt a krimit. Nem mintha - szerintem - az előző három az lett volna, de aki csak az olyan könyveket olvassa, amelyek fokozott mennyiségben tartalmaznak vérforrósító narratív struktúrákat és mozgósító intertextusokat, annak ideje megismerkedni Dávid Veronnal! Én meg, mint krimikedvelő, szeretem továbbra is.

Steven Saylor: A nílusi rablók 
Agave, 2014
Különös irányba indult el a Gordianus-sorozat A hét csodával. Bár eredetileg pontosan ebbe a vonásba szerettem bele, nem lehet nem észrevenni a korai Gordianus-regényekben, mennyire hosszúak, retorikusak, szövegközpontúak és ráérősen terjedelmesek, legyen szó bennük egy perről vagy egy üldözésről, egy rejtjelfejtésről vagy egy szerelmi jelenetről. Ezzel szemben a későbbi Gordianus-sztorik (nagyjából a Rubicontól  a Caesar diadaláig) rövidebbek, kalandosabbak, cselekményesebbek, és még egyszer: rövidebbek. A hét csoda abszolút a kalandosság, fordulatosság mellett teszi le a voksát, de - leszámítva a zárását - még inkább nevezhető novellagyűjteménynek, mint regénynek. Ám folytatása, A nílusi rablók már valódi regény, miközben ugyanúgy kalandos, könnyed és fordulatos, akár az elődje. Tetszik nekem ez a stílusváltás, amit Saylor egyébként azzal magyaráz, hogy míg mondjuk a Római vérhez római szónoklatokat és történetírókat olvasott hozzá, A nílusi rablókhoz inkább görög kalandregényeket, mondjuk Héliodórosztól.* Kíváncsian várom, ír-e még a Nyomozó e korai, ifjú és bohó korszakáról történeteket. Ugyanis valahogy úgy érzem, egyre jobban esik Gordianust fiatalnak, reménytelinek és szerelmesnek látnom... A regény egyébként izgalmas háttértörténettel is rendelkezik, melyet Saylor a Ptolemaiosz uralkodócsalád valódi történelméből merített: már csak ezért is érdemes elolvasni.
*Frissítés: Azóta tehettem fel kérdéseket a szerzőnek, aki nagyon érdekes választ adott, amikor a regények terjedelmi és szerkesztési eltéréseit firtattam. Az interjú itt olvasható, a konkrét válasz pedig a hetedik kérdésben.

Eric Muldoom: Boszorkánylovag
Delta Vision, 2014
Ez a könyv volt az év meglepetése, három okból. Meglepett, hogy megjelent. Meglepett, hogy Kullganról szól, akit már korábban is megkedveltem. És meglepett, mennyire jó könyv.
A blogon többször is lelkendeztem arról, hogy mennyire tetszik nekem a szerző Éjféli erdő című novelláskötete, milyen pazar már a borítója is, milyen jó, hogy olvashatom. Azután jött egy olyan időszak az életemben, amikor mindent leépítettem, ami nem volt kötelező elfoglaltság - így fórumokat sem olvastam hónapokig. Így azután a teljes meglepetés fogott el, amikor megláttam, hogy megjelent ez a könyv. Az, hogy még ebben az évben új Muldoom-kötetet olvashatok, ráadásul vaskos (apró betűvel háromszázhetven oldalas) regényt, szinte csoda volt. Eddig az első ok.
Kullgan figurája már az Éjféli erdőben is megragadott, megkedveltem a stílusát, és nagyon tetszett a Lidellé tornya című történet kalandossága, cselekményessége is, csak épp kicsit úgy éreztem, többet kellene tudnom erről a fazonról... Amire a válasz a Boszorkánylovag lett, amely egyébként az 1998-as Sötét angyalok című könyv teljes és totális átdolgozása. Olyannyira totális, hogy továbbvezet majd egy, a jövő évben várható, Boszorkányúr című második kötethez is, amelyről szó sem volt még 1998-ban, amikor a jóval rövidebb, és a jelen Ammerúniájával már nem összeegyeztethető Sötét angyalok napvilágot látott. Szóval azoknak is érdekes lehet a regény, akik egyszer, régen már olvastak Kullganról egy Sötét angyalok című kötetet.... Eddig a második ok.
És végül a legfontosabb: azt hiszem, hogy mind Raoul Renier Sötét álmok, mind pedig Eric Muldom Éjféli erdő című kötete azt a célt (is) szolgálta a bennük szereplő szövegek felfrissített, átdolgozott, kötetbe gyűjtött megjelentetésén túl, hogy olyanok is megismerkedjenek a magyar fantasy remek szerzőivel, akik egyébként "ránézvést-fantasy"-könyveket kézbe sem vesznek. Hogy ennek a nyitásnak van értelme, arra én már biztosan bizonyíték vagyok (lásd mindazt, amit a fenti két könyvről is írtam): megszerettem a műfajt, a szerzőket, és a Boszorkánylovagot olvasva úgy éreztem, tökéletesen szórakozom egy tipikus (bár darkos és ironikus) kard és boszorkányság köteten. Pedig nem is Robert E. Howard írta....
Egyszóval: mindenkinek bizalommal ajánlom a könyvet, akit érdekelhet egy hamisítatlan fantasy kalandtörténet vendégmarasztaló mocsarakkal, láthatatlan városokkal, mágiával, idézéssel, átkokkal és kardpárbajokkal, idegen szörnyekkel, varázsló elfekkel és harsány harcosokkal, valamint sok humorral, fordulattal, szerelemmel, titokkal - és emlékezetes szereplőkkel. Nem győzöm várni a folytatást.

Linkek
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet 
Most olvastam 9. - Hasznos könyvek
Ekultura.hu - Popovics Tamás: Csavargó élet
Szenzációóó! Popovics Tamás világbajnok ökölvívó, közismert (és jó értelemben vett) médiaszemélyiség regényt írt, melyet az Alexandra Kiadó ad ki. Illetve…

Popovics Tamás elsőkönyves író. Regénye, a Csavargó élet egy különös, szerelemmel, filozófiával, furcsa emlékekkel és sok-sok érzelemmel telt, nagyon őszinte történet, amelyben versidézetek, váratlan fordulatok és sok-sok életbölcsesség közepette ismerhetjük meg két különös kapcsolat alakulását. Vajon mi lesz az elbeszélő és a Tolsztojt olvasó hajléktalan barátságából? S vajon hogyan alakul a titokzatos és talpraesett Kriszta és az önsorsrontó, ám fülig szerelmes fiatalember viszonya?

A fenti két felvezetés közül én biztosan a másodikra szavaznék. Bármennyire is különleges önmagában az, hogy egy visszavonult ökölvívóbajnok könyvet ír, mégpedig nem memoárt, anekdotákat a sportvilágból, vagy a szakma visszaéléseit és botrányait „bátran” leleplező kötetet, hanem igazi, érdekes regényt, úgy gondolom, a Csavargó életet nem ebben a kontextusban érdemes kézbe venni. S még abban sem vagyok bizonyos, hogy – legalább is az első olvasásnál – érdemes benne a könyv fülszövege által is megemlített önéletrajzi elemekre figyelni. Nem: maradnék a hagyományos értelmezésnél, vagyis hogy az író is csak egy olvasója az általa létrehozott szövegnek, s hogy még az önéletrajz énje is független a szerzőtől, megkonstruált, létrejött, önálló életet élő és értelmezést követelő alak.

Mert a Csavargó élet figuráihoz nem akarok egyetlen arcot kapcsolni. A hontalan és különös múltú csavargó például, aki azzal hívja fel magára az elbeszélő figyelmét, hogy nemcsak üldögél a székesfehérvári parkban, hanem egyfolytában egy könyvbe merül el, nagyon változékony alak. Néha egészen professzorosnak láttam a regény olvasása közben, néha megsajnáltam, néha idegenkedtem tőle, néha szerettem. Az ő megmagyarázhatatlanul derűs viselkedése, függetlensége, topis barátságossága, távoli emlékeket őrző mesélőkedve és nyugodt jelenvalósága szolgál a saját életét folyton összezavaró, fellángoló, majd elbizonytalanodó, a lényeges dolgokat figyelmen kívül hagyó, állandóan bölcselkedő, ám a maga életében sokszor távolról sem bölcsen döntő, vizslakedvelő főhős ellentétpárjául. S talán ő az, aki megtanítja rá, milyen az igazi szerelem, az igazi aggódás. Meséiből, kettejük beszélgetéseiből feltámad egy régi-régi párhuzamos történet, meg nem becsült sikerről, elvesztett szabadságról, elvesztegetett szerelemről, amely talán mintául szolgálhat a jelenbeli főhősnek, hogy ne rontsa el hasonlóan az életét. Vajon tudunk-e okosan, inkább a más kárán tanulni, vagy lehetetlen kitérni a saját tapasztalások elől?

A kötetből minden kiderül. A csavargó története őrzi a múltat, a főhősé a jelent, Kriszta pedig, akit végül sikerül is megszereznie, meg el is veszít, maga a beteljesületlen jövő. A Csavargó élet igazán érdekes és fordulatos könyv, s nagyon különleges is. Úgy tűnik, elmélkedő, esszészerű részleteiben valamiféle szeretetfilozófia is megképződik. Már csak rajtunk múlik, hasznosítjuk-e a saját életünkben...

A cikk az Ekultura.hu-n: Popovics Tamás: Csavargó élet
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Most olvastam 9. - Hasznos könyvek
Az alábbi bejegyzés köteteit két dolog fűzi össze: az első, hogy mind tetszett nekem valamiért. A második, hogy mind hasznosak.

Valuch Tibor: A lódentől a miniszoknyáig - A XX. század második felének magyarországi öltözködéstörténete
Corvina, 2004
Elöljáróban: szomorú, hogy igazi, modern, és történelmi szemléletű, tehát a mából visszatekintő könyv a huszadik századi magyar divatról mindmáig nem létezik. Nem, nem tanulmánygyűjteményekre, szociológiai áttekintésekre gondolok, hanem afféle, az érdeklődő nagyközönségnek szóló enciklopédikus képeskönyvre, amely egy-egy évet vagy évtizedet szemlézve szépen sorra bemutatná a női-, férfi- és gyereköltözködés tipikus darabjait, leggyakoribb szabásvonalait, leginkább használt anyagait, fényképekkel és részletes rajzokkal kísérve, és csak magyar képanyagot felhasználva. De addig is, amíg valaki megír valami ilyesmit, elképesztően érdekesek és hasznosak Valuch Tibor könyvei, így például az általam már emlegetett Magyar hétköznapok vonatkozó részei, de még inkább ez a nem túl vastag kötet, amely sok-sok érdekes képpel, hagyatéki leltárak, közvélemény-kutatások és belső pártanyagok, Nők Lapja és Ez a Divat újságcikkek, valamint korabeli öltözködési és háztartási tanácsadó-szövegek alapján mutatja be a magyar öltözködés változásait a második világháborútól a rendszerváltásig. Fantasztikus múltidézés, elképesztő adatoltság és sok új szempont felvetése jellemzi a kötetet. De a legjobb benne, hogy le lehet ülni vele és divatlapokkal, vagy a korszak egy tanújával, és emlékezni, felidézni, ráismerni, megismerni, kiegészíteni... Jó könyv! Osztályzat: jeles.

Kovács András: Épületek emlékezete - Nevezetes épületek Erdélyben
L'Harmattan, 2007
A kiadó remek Múltidéző zsebkönyvtárának ez a darabja külön meglepetést rejtett. Régi kedvencem ugyanis a Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára sorozat, amelynek darabjaiban a turista és a művészettörténet iránt érdeklődő olyan épületekről, helyekről, gyűjteményekről olvashat, amelyekről néha ezek az okos kis füzetkék az egyetlen, a nagyközönség számára hozzáférhető források. Alaposan meglepett tehát, amikor kiderült, hogy a jelen kötet a TKM-füzetek leánysorozatának, a Romániában megjelenő Erdélyi Műemlékeknek a szerző által írt darabjait gyűjti össze. Olvashatunk benne templomokról, kolostorokról, kastélyokról és polgárházakról, s a gazdagon illusztrált tanulmányok bevezetnek egy-egy elfelejtett erdélyi műemlék történetébe, múltjába és jelenébe is. Izgalmas kalandozás, amit ajánlok mindenkinek, aki szereti országa történelmét és művészetét. Számomra talán az volt a legfontosabb, hogy hosszan olvashattam a gyulafehérvári székesegyházról, a történelmi Magyarország egyetlen valódi gótikus formájában fennmaradt székesegyházáról - de másnak talán más tetszik majd. Mindenesetre ez a könyv sokszorosan megéri az árát. Osztályzat: jeles.

Dr. Karl Kruszelnicki: Legendás tévhitek
Partvonal, 2010
Egészen véletlenül akadtam rá erre a remek könyvre, amiről - tartok tőle - egyedül a rémes magyar borító tehet. Ami belül van, majdnem tökéletes: egy (svéd születésű, lengyel felmenőkkel rendelkező) ausztrál fizikus és tudománynépszerűsítő igen szórakoztató és megbízhatóan legendaoszlató kötete, amelyben ötvenkét rövid (három-hatoldalas) írás foglalkozik a legkülönbözőbb témákkal a Biblia kódjától az öngyilkos lemmingeken át az aranyhalak emlékezőtehetségéig. Mind hallottuk már, hogy az agyunknak csak a 10 %-át használjuk ki, hogy Einstein megbukott az iskolában, hogy a Hindenburg léghajó azért robbant fel, mert meggyulladt benne a hidrogén, vagy hogy aki sokat ropogtatja az ujját, az biztosan ízületi gyulladást fog kapni - és ezek közül a tévhitek közül egy sem igaz! De foglalkozik a kötet olyan legendákkal is, amiket a krimikből ismerhetünk: hogy a hangtompítós pisztollyal teljesen csendesen lehet lőni, hogy a kábítóbombáktól úgy hullanak az eszméletlen emberek, mint a legyek, hogy a kihallgatószobákban egyirányú tükör van, vagy hogy a köröm és a haj tovább nő halálunk után. És persze ezek is mind tévhitek! A kötet ideális utazási olvasmány, a rövid és okos szövegeket még mókás karikatúrák is kísérik benne, s egy-egy fejezeten akár két megálló közt végig lehet érni. A magyar változattal csak két baj van. Az egyik a fordító, aki az okos és tényszerű magyarázatokat előszeretettel és nagy ügyetlenséggel fordítja félre, így a borítón "idézett" 15 éves Marcinak (aki "Már értem!" felkiáltásával reklámozza a randaborítós kötetet) csak akkor ajánlanám okosodáshoz a könyvet, ha az angolul hagyott latinizmusokat és társaikat képes maga is megfejteni. A másik baj épp az emlegetett Marci: a könyv ugyanis való az okos tizenéveseknek, persze, de távolról sem gyerekkönyv, amit leginkább az mutat, hogy megszólogatja az olvasót a fiatalságára emlékeztetve... Szóval legendavadász felnőttek, vásárlásra fel! Ha szerencsénk van, a könyv még mindig akciós a könyváruházakban... Osztályzat: jeles alá.

Veress József: Filmrendezők arcképcsarnoka
Anno, 2007
Van olyan pillanat, amikor az embernek nincs kedve filmet nézni. Viszont szeretne filmekről olvasni. És valami jót. Ilyenkor kellemes kézbe venni a sokszor sajnos meglehetősen rejtetten publikáló, de szakértő filmtörténész életrajzgyűjteményét. Teljesen szubjektív, mégis mérvadó válogatásában hatvan világhíres rendező szerepel: többnyire klasszikus, sokszor sajnos már rég halott alkotók, ám megtalálhatók napjaink legsikeresebb művészei is. Olvashatunk Chaplinről, Eizensteinről és Fritz Langról, Howard Hawksról, John Hustonról és Kertész Mihályról, Hitchcockról és Truffaut-ról, Felliniről és Tarkovszkijról. Szerepel Spielberg és Tarantino, Milos Forman és Woody Allen. De ami a legjobb, hogy a szerző valamennyiükről és valamennyi filmről szubjektíven, okosan, de vállaltan személyesen ír, ami igazi olvasmánnyá teszi ezt a (sajnos képeket nélkülöző) arcképcsarnokot. Osztályzat: jó. (Jeles is lehetne képekkel és kínos elütések nélkül.)

Kicsi Sándor András: Kihalt nyelvek, eltűnt népek - 100 nyelv halála
Tinta, 2013
Valószínűleg a legtöbb könyváruház a nyelvészethez sorolná be ezt a kis lexikont, és nem is tévedne, hiszen Az ékesszólás kiskönyvtára sorozat olyan nyelvünkkel kapcsolatos alapműveket tartalmaz, mint Benczédy József klasszikus Retorikája, Szathmári István Stíluseszközök és alakzatok kislexikona című, erősen ajánlott kötete, Forgács Róbert két nyelvijátékos-könyve vagy Bárdosi Vilmos és Kiss Gábor Közmondások és Szólások című gyűjteménye. Én azonban történelmi könyvnek (is) érzem Kicsi Sándor András kötetét, mivel sokszor inkább a kihalt nyelvek beszélőiről ír benne, mint magukról a (sajnos szinte egyáltalán nem ismert) nyelvekről. A latin, a sumér, az egyiptomi, a föníciai vagy az ószláv esetében alapos nyelvelemzést is olvashatunk, ám mondjuk a szarmata esetében, amely kizárólag néhány ókori szerző művében előforduló szóalakból és egy rövidke feliratból ismert, már sokkal érdekesebb a nyelv alapjainak bemutatásánál az, hogy kik, hol, mikor beszélték pontosan, vagy hogy azonosak-e a szauromaták és a szarmaták. Olyan izgalmas nyelvekről (és népekről) olvashatunk, mint az alán, az avar, a cornwalli, a dák, a filiszteus, a fríg, a kun, a manx, a meroéi, az olmék, a páli, a pikt, a tasmaniai vagy a vandál. A tájékozódást mutató, kereszthivatkozások és egy térkép is segíti. Osztályzat: kitűnő. 

Falk Nóra: Etimológiák - 10 000 magyar szó eredete
Tinta, 2009
Állandóan visszatérő probléma, hogy az ember beszélgetés közben gyorsan tudni akarná, mi is egy-egy magyar szó etimológiája, honnan eredt, melyik másik szónak rokona (vagy nem rokona) - de nem tudja. Persze, sokat segíthetne a jó öreg TESz. (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára). Csakhogy ez a három kötetes monstrum sajnos nincs mindig kéznél: pontosabban sosincs kéznél, csak üldögél a könyvtárakban, de soha nincs ott, amikor az embernek épp eszébe jut valami probléma, mondjuk Scrabble-özés közben. Ezen segít Falk Nóra több mint tizenháromezer szót tartalmazó könyve (mert szószármazékok is vannak benne), amely gyorsan és röviden, de megbízhatóan foglalja össze a leginkább használatos magyar szavak etimológiáját. Nemcsak keresésre jó, hanem lapozgatásra is: közben az ember remek dolgokat tudhat meg. Például, hogy a kártyában használatos négy színnév közül csak hármat vettünk át a franciából (ezek közül a kőr és káró latin eredetű, a pikk pedig középkori eredetű holland szó), a treff viszont német közvetítéssel érkezett a nyelvünkbe. Vagy hogy a viola és az ibolya eredetileg azonos szó volt (ivola). Vagy hogy a szórakozik igét a nyelvújításkor alkották a szór igét képezve, a szorozt pedig szóelvonással a sokszorozból. Fogalmam se volt róla, hogy a bili a német jövevényszó serbliből rövidült (serbli, serbeli, serbili), hogy a bordó színnevet nem a francia nyelvből vettük át, hanem a német bordeauxrot szó szóösszetétel részfordítása (bordóvörös) rövidült le így, vagy hogy a gyomot jelentő tarack szó bolgár vagy horvát-szerb, viszont a fegyvert jelentő tarack szó bajor-osztrák jövevényszó... Mindenkinek ajánlom a könnyen kezelhető, lapozható kis szótárat: erre tényleg azt lehet mondani, hogy alapkönyv. És még érdekes is. Osztályzat: kitűnő.

Linkek
Most olvastam 1. - Főleg fantasy
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet
Ekultura.hu - Andrea Maria Schenkel: Macska és kölyke
1947-ben járunk, Németországban. Az isten háta mögötti kis házban tragédia történik: meghal egy asszony és a fia. A nő, Afra leányanya, akinek egy francia katonától született gyermeke. A kisfiú még csak kétéves, beteges apróság. Haláluk oka: gyilkosság. A tettes ismert: Afrát saját apja, Johann Zauner gyilkolja meg egy fejszével, majd a kisgyereket is agyonüti. Ezután kábult félálomban megreggelizik a holttestek mellett, majd észre tér, s megpróbálja Afra pénzét előszedve rablógyilkosság látszatát kelteni. Amikor leleplezik, azonnal bevallja a gyilkosságot. Így a perben egyértelmű az ítélet: börtön, majd elmegyógyintézet. Az eset végtelenül egyszerű és gyorsan megoldható.

Illetve… A dolgok sohasem egyszerűek. Vajon miért biztos Zauner felesége a férje ártatlanságában? Mit tud a zavaros beszédű részeg és mit dr. Augustin? Ki használta a fejszét? Kik jártak aznap a házban és miért? Ki reggelizett és ki írta a beismerést? Mit tettek a németek Zaunerrel 1944-ben? Miért kellett meghalnia a gyereknek is? Tizennyolc év után az ügy új mélységei tárulnak fel és kiderül, az igazi tragédia még csak a gyilkosság után kezdődött…

Sokszor gondolkoztam már azon, amikor sötét, kemény és kegyetlen szövegeket olvastam, vajon a regény vagy a novella szerzője hogyan tudta megírni azt, amivel nekem még olvasás közben is birkóznom kell. A Macska és kölyke olvastán is ez merült fel bennem: vajon hogyan lehetséges, hogy egy kedves, mosolygós írónő leül az íróasztalához vagy a számítógépe elé, s olyan szavakat gépel be, amelyek végül ilyen szörnyű, sötét és megrendítő történetté állnak össze?

Andrea Maria Schenkel rövid és letaglózó regénye egyszerre történelmi krimi és vérbeli szépirodalom. Maga a bűneset a könyv végéről, a megoldás felől visszatekintve nem különösebben bonyolult: az időben oda-visszaugráló, hol 1947-ben, hol 1965-ben játszódó fejezetek azonban szívszorítóan izgalmassá teszik azt a folyamatot is, ami során az olvasó előtt világossá válik, mi is történt Afrával. Ám magánál a nyomozásnál, a krimiszálnál sokkal izgalmasabb a regény másik vetülete: az, amit a történet az emberi természetről, s legfőképpen a boldogtalanságról és a közönyről mond el. Az 1947-es történet minden szereplője közönyös és közömbös saját sorsával, saját jövőjével kapcsolatban. Mindőjük hagyja, hogy életét a jelen és a múlt determinálja: egyikőjük sem tud lelépni a kitaposott ösvényről. Gyilkos és áldozat, vádlott és ügyész, közrendőr és tanú mind megnyomorodottak és boldogtalanok, közönyösek és érzéketlenek.

Mégis csupa érzelem ez a történet, s az olvasójában is érzelmeket szabadít fel: eltelünk szánalommal, a jóvátehetetlenség érzetével, dühvel… A Macska és kölyke nagyon jó könyv: és nem csak krimikedvelőknek. Érdemes elolvasni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Andrea Maria Schenkel: Macska és kölyke
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

Töprengés: vajon miért nem szerették a magyar kiadójánál ezt a könyvet? A német borító elképesztően jó, a magyar érdektelen és hamis. A magyar fülszöveg tévedés. Ráadásul a német krimi felirat elveszi az irodalomkedvelők kedvét a könyvtől, lefokozva "csak" krimivé. Szerintem mi előítéletesebbek vagyunk, mint a németek: ők valószínűleg együtt alkalmazzák a kriminalroman feliratot azzal az információval, hogy Schenkel Friedrich Glauser-díjas. Nálunk viszont ez a könyv fel sem fog kerülni a szépirodalom polcra, hála a feliratának...
Ekultura.hu - Charles FitzRoy: A szultán Isztambulja napi öt kurusból
A szultán… Először A kiskakas gyémánt félkrajcárja című mesében találkoztam szultánnal, aki tekintélyes volt, gonosz és végül aztán nevetséges. Később jött az Egri csillagok, benne a győztes és körmönfont I. Szulejmánnal, akit Gábor pap sikertelenül próbált elpusztítani. S azután jöttek az újabb és újabb könyvek: történelmi regények, ismeretterjesztő kötetek, a Hódoltságról, az Oszmán Birodalomról, annak fénykoráról és hanyatlásáról, háremekről és gyilkosságokról, háborúkról és hódításokról, janicsárokról és mecsetekről. A szultán szó azonban mindig izgalmas maradt, titokzatos és romantikus. Ebbe a különleges világba, a szultán Isztambuljába vezet el a Scolar kiadó játékos útikönyvsorozatának legújabb kötete.

Az Utazzon a történelemben! sorozat egyes kötetei képzeletbeli bédekkerként kísérik el (időutazó) olvasójukat a különböző korokba és helyekre, ahol napi öt korabeli pénzegység elköltésének lehetőségével vezetnek végig a legizgalmasabb látnivalókon, s megismertetnek a kor szokásaival és érdekességeivel. Magyarul már ellátogathattunk az antik Rómába napi öt denariusból, az antik Athénba napi öt drachmából, Shakespeare Londonjába napi öt garasból, a reneszánsz Firenzébe napi öt forintból, s legutóbb az ókori Egyiptomba is napi öt debenből. Valamennyi könyvön látszik, hogy az angolul Traveling on 5 címet kapó szériát eredetileg a rangos brit Thames and Hudson kiadó jelenteti meg, hiszen minden kötetet a téma legjobb és legszellemesebben író szakértői állították össze, s rengeteg szép és finom fekete-fehér kép és látványos színes fotó díszíti az egyes útikönyveket. Ebbe a sorba csatlakozott idén A szultán Isztambulja napi öt kurusból, amely az 1750-es évek Oszmán Birodalmának ragyogó fővárosába vezeti el az olvasót – és persze a vakmerő időturistát.


A város földrajzi és történelmi bemutatását követően megismerhetjük belőle a helyieket és szokásaikat, olvashatunk a piacokról, bazárokról, kávéházakról, ópiumbarlangokról és borpincékről, áttekinthetjük a társadalom különböző rétegeit és életmódjukat, majd felsorolást kaphatunk a leghívogatóbb és legérdekesebb látnivalókról, s a megtekintendő fesztiválokról, ünnepekről és kirándulás-célpontokról. Kiderül, mi az a baksis, és mennyi pénzért oldhatjuk meg különböző problémáinkat, hogy miért van feltétlenül szüksége minden nyugatinak Isztambulban egy megfelelően tájékozott és megfelelően lefizetett tolmácsra, hogy milyen szaga van az egyes városnegyedeknek (a legbüdösebb a cserzővargáké), hogy hol vannak a legtitkosabb kocsmák, vagy hogy milyen természeti csapások sújtják rendszeresen a várost. Olvashatunk arról, miért hívják a törökök disznópásztornak az idegeneket, hogy miért nem hordhatunk aranyhímzést a város utcáin, hogy hogyan gyógyíthat férfidoktor beteg asszonyt, ha egyszer nem láthatja, vagy hogy mi az a jasmak, és mit takarnak el vele a török nők. Aki érdeklődik a gasztronómia iránt, megismerheti a kebab, a piláf, a lokum és a serbet mellett a dolmát (szőlőlevélbe tekert, hússal és rizzsel töltött padlizsán és cukkini), a böreket (réteslap sajttal töltve, olajban kisütve) és a hosafot (mazsolából, mézsörből és rózsavízből készített édes ital) is. A könyv bevezet bennünket a fürdők és a háremek, az iskolák és könyvtárak, a rózsakertek és a szultán udvarának világába.

A szép kiállítású könyvben 66 gyönyörű fekete-fehér kép és 18 színes festmény idézi fel a 18. századi Isztambul romantikus és titokzatos világát. Aki elolvassa ezt a rendhagyó útikönyvet, biztosan megszabadul egy csokor előítélettől, helyette megtanul rajongani a háromszáz évvel ezelőtti oszmán világ kincseiért és szépségeiért, s legszívesebben máris átröppenne egy rövid látogatásra téren és időn az 1750-es évek török fővárosába. S ugyan mi más célja lehetne egy útikalauznak, ha nem ez?


A cikk az Ekultura.hu-n: Charles FitzRoy: A szultán Isztambulja napi öt kurusból
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képek Jéan-Étienne Liotard (1702-1789) 18. századi festményei, A művész felesége törökös ruhában, Levett úr és Helene Glavany kisasszony török ruhákban, Hölgy és szolgálólánya török kosztümben és Marie-Adelaide de France, XV. Lajos lánya török ruhában.

Linkek
Utazzon a történelemben! - A Scolar kiadó Útikalauz-sorozata
Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból
Philip Matyszak: Antik Athén napi öt drachmából
Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból
Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból
Donald P. Ryan: Ókori Egyiptom napi öt debenből