Vissza a Vadnyugatra - Három megjegyzés a Duna Könyvklub Karl May-sorozatáról
Előző bejegyzésemben igyekeztem valamennyi olyan Karl May-kötetről véleményt mondani, amely megjelent a Duna Könyvklub (korábban Duna International) friss, zöld kötéses sorozatában. (Ha érdekel, olvasd el!) Ott magukról a történetekről, Karl May munkájáról beszéltem: így nem esett szó arról, milyennek gondolom magát a vállalkozást, a 30 kötetesre tervezett életműsorozatot. Ezúttal azonban éppen ez lenne a témám. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy mindmáig fogalmam sem lenne Karl May munkásságáról, ha a kiadó 2012-ben nem indítja be az Indián regények eme folyamát.

A sorozat és én

Bizonyosan nem véletlen, hogy a könyvsorozat induló darabjául Az Ezüst-tó kincsét választották a szerkesztők. Az impozáns hosszúságú, lenyűgözően kalandos, Karl May szinte összes kedves szereplőjét felvonultató történet mindig is a második kedvencem volt (természetesen a Winnetou az első). Azt gondolom, az olvasók körében általánosságban is rendkívül népszerű. Épp ezért kiválóan alkalmas arra, hogy megszeressük Winnetou és Old Shatterhand világát. A szerkesztők mindent meg is tettek, hogy ez a regény eljegyezze az olvasókat a harmincrészes sorozattal: gyönyörű, és nosztalgikusan a leghíresebb filmekre utaló borítóval látták el, a későbbi köteteknél sokkal jobban átnézték, lektorálták a könyv szövegét, s természetesen bevezető féláron kínálták. Egyúttal azonban a kötet egyfajta "névjegy-letétel" is volt: igen, ilyen lesz a sorozat. Ez ugyanis a Winnetou után a legtöbb kiadásban megjelent Karl May-regény nálunk, ám 1964-es ifjúsági változatának elkészülte óta teljességgel hozzáférhetetlen volt modern és teljes kiadásban. (A különbségeket máshol már részleteztem - itt és itt -, ezúttal elég annyi, hogy az ifjúsági változat 220 illusztrált oldal, a friss, valódi pedig 504 sűrűn szedett, teljes...)

Nos, engem is e regénynek a megvásárlása vett rá a sorozat gyűjtésére: igaz, nem a maga idejében, hanem akkor, amikor már az Old Surehand is megjelent. Ugyan korábban is tudtam a sorozat megszületéséről, de nem voltam jó véleménnyel róla, azt hittem ugyanis, hogy tulajdonképpen csak folytatása a nekem nagy csalódást okozó Unikornis kiadó-féle életműsorozatnak. Az ugyanis annak idején nagyon csábított, de a könyvtári ismerkedés folyamán épp néhány nehézkes, alig átigazított háború előtti szöveg újra kiadásába sikerült belefutnom keretében. Nagy csalódás volt, hogy az eredetit sugalló külsőségek (az eredeti német fedélrajz, az eredeti kötéstervre utaló, díszes, bőrkötéses könyvtest, a belső térképek) ellenére a belső ilyen torzított, hamis. Épp ezért nem is foglalkoztam volna ezzel az új sorozattal sem, ha egy postán meg nem pillantom Az Ezüst-tó kincsét. Estére elolvastam: nem tudtam letenni, majd azonnal a sorozat gyűjtőjévé és lelkes dicsérőjévé váltam.

Az első öröm az volt, hogy ezek a kötetek elérhető árúak és tartható súlyúak. A második a jó fordítások olvastán érzett elégedettség. A harmadik pedig, hogy ezúttal May kifejezetten indián tárgyú írásaiból készült válogatás: így, ha egyszer sikeresen befejeződik, a sorozatban olvasható lesz az összes olyan történet, amelyben feltűnik Winnetou.

És ahogyan sorra vettem a köteteket, s elragadott a hangulat, a fordulatos mese és a szerző mélyen humanista eszméinek összessége, lassanként rájöttem, hogy én - nagyon szeretem Karl Mayt. Mindeddig nem tartottam olyan jó írónak, mint Jules Verne-t vagy Alexandre Dumas-t. Mára azonban hajlamos vagyok ugyanúgy, vagy jobban szeretni, mint őket.

Hogy mi lehetett az oka a Karl Maytól való korábbi idegenkedésemnek? Egyrészt a sznobéria: környezetemben is sokszor hallottam ugyanis, hogy míg James Fenimore Cooper mindent tudott az indiánokról, addig May sosem járt a Vadnyugaton. Nos, bár ez a vélekedés részben igaz (csak 1899-től, sikeres íróként kezdett el utazgatni, s ezek az utak is csalódást okoztak neki, mivel túl nagy volt a különbség regény és valóság közt...), olyan kritériumot állít fel, melyet más romantikusoknál nem tartunk fontosnak. Jules Verne esetében, például, aki hőseivel sokszorosan körbeutaztatta a Földet, egyetlen olvasót sem ábrándít ki az, hogy a mester jachtjával csak a Földközi-tengeren hajózgatott, tovább nemigen jutott. Ugyanígy az Egész az éjszaki pólusig írójától, Jókaitól sem várta el senki, hogy a sarkvidékre utazzon. (Emellett meg kell jegyeznem, hogy Cooper jelenleg rosszabbul jár Maynál, neki ugyanis nincs életműsorozata, így híres indiánpentalógiája mindig tetemesen rövidítve és átdolgozva jelenik csak meg...)

A másik ok az volt, hogy nem tudtam igazán megszeretni May hőseit. Winnetou túl tökéletes volt, Old Shatterhand pedig túlságosan mindentudó. A sok-sok mellékalakkal nemigen tudtam mit kezdeni, mivel csak nevek voltak, nem pedig jellemek. A Winnetout és Az Ezüst-tó kincsét kedveltem, de például Az olajkirály egyáltalán nem kavart fel, szinte nem is értettem, minek is kellett benne annyit "összevissza járkálni". És ezen nem azt értem, hogy ne lett volna világos, ki hova, miért is megy benne, ki mit miért tesz - csak olyan érdektelen volt az egész... Fontosnak tartom azonban, hogy idegenkedésemnek nem az volt az oka, hogy akkoriban még nem nőttem fel eléggé a regényekhez, hogy azóta változott volna az ízlésem, vagy hogy felnőtt fejjel másképp látnám a történeteket. A Grant kapitány gyermekei című Verne-könyvért ma is ugyanúgy lelkesedem, mint húsz éve. A régi May-könyveimmel pedig, amelyek kivétel nélkül Szinnai Tivadar rövidített átdolgozásai, ma is pontosan ugyanaz a problémám, mint húsz éve: hogy lélektelenek.

Az új könyvek ezzel szemben egyszerűen magukkal ragadtak. Körülbelül azt éreztem egyes részeik olvastán, mint amikor A nyomorultakat vettem kézbe középiskolás éveim elején. A Hugo-regénnyel azóta el vagyok jegyezve - nem gondoltam volna azonban, hogy hasonlóan romantikus-lélektani-etikai eszmefuttatásokat találok majd gyerekkorom kalandírójánál is. Hasonlóképp változott meg a véleményem May figuráiról is: úgy, ahogy May megírta, Old Shatterhand mindentudása valójában bölcsesség, humor és szilárd erkölcsi alap; Winnetou helyenként már szinte unalmas tökéletessége pedig komoly és méltóságteljes, mégis kissé ironikus világlátás. A többi szereplők alakot, arcot, hangot, netán anekdotikus jellemet birtokolnak: az egyik fontoskodó, a másik haspók, a harmadik szellemes, a negyedik túlbuzgó, a jók igaz barátok, az indiánok sokfélék, a gonoszok romantikus módra ördögien rosszak vagy épp silányul szélhámosok - ahogy az egy nagyregény alakjaihoz illik.

Végül, ami a legfontosabb: az új, teljes kiadásokban ezek a kötetek pontosan azok, aminek Karl May szánta őket. Romantikus, nagyívű, néhol mesésen (amúgy Verne-módra) oktató hangú kalandregények. A sok-sok fordulatot összeköti egy-egy erős érzelmi azonosulás. Old Shatterhand és Winnetou bátorsága, ötletessége nemcsak tudomásul veendő, de mozgósító dolog is: együtt vágtázunk, harcolunk, cselezünk, csalódunk, küzdünk velük. Ahogyan az előbb említett Verne-regényben Glenarvan lord feledhetetlen, örökké emlékezetes hőssé nő, úgy válik Old Shatterhand és Winnetou is igazi, romantikus ideállá, akikről nemcsak tudja az ember, hogy híres regényalakok, de érzelmileg is kötődik hozzájuk, őszintén kedveli, nagyra becsüli őket.

Mivel ilyen a sorozat, az új könyveket bátran ajánlanám gyereknek és felnőttnek is, hiszen komolyságukat humor, egyes jeleneteik kegyetlenségét az irgalom ábrázolása, terjedelmüket pedig gördülékenységük és fordulatosságuk ellensúlyozza. Lebilincselőek és szépek.

A sorozat kívülről

A belső szépséghez pedig külső is járul. Feltétlenül le kell írnom, hogy nagyon tetszik nekem a sorozat külső megformálása. Ahogy már korábban is írtam: a sorozat igazi, csinos, vásárlásra, gyűjtésre hívogató díszkötést kapott, de úgy, hogy az megfizethető, nem túl hivalkodó, s főleg, maximálisan olvasható.

A szép (a korábbi könyveknél enyhe domborítással is rendelkező) gerinc az apró arany címmezővel és a fekete-zöld díszítéssel megidézi az eredeti, német Karl May-kiadás (és a régi, első magyar kiadás) külsejét. A fedél azonban a modern korhoz jobban illő, színre hangolt, érdekesen mosott filmkép, amely így, foltokká alakított kontúrokkal nem kapcsolja egyetlen filmélményhez a kötetet, inkább egy általános, derűs-izgalmas-indiános hangulatot sugall. A hátlap mélydomborított indiánfeje szerényen látványos, s jó fogás is esik rajta. Az arany fedélcsík és a címbetűk pedig nem kopnak, a kötött könyvtest jól nyitható, könnyű, mégis maradandó (van kötet, amelyet hatodszor olvasok, s változatlanul szép külsejű, így tartósnak tűnik).

Nagyon meg vagyok tehát elégedve Karl May műveinek eme újjászületésével, s már csak arra vágyakozom, hogy a széria 2015-ben ne csak mindössze 3 kötettel folytatódjon, hanem ismét beinduljon.

A magyar fordításokról

Egy témáról szeretnék még írni: a sorozat általam eddig megismert köteteinek magyar szövegéről. Tudom, hogy ez az a téma, amellyel kapcsolatban nehéz mindenkinek egyet érteni, ezért hangsúlyozom, hogy a saját véleményemet írom róla.

Máig 11 regény jelent meg a szép zöld kötésű szériában, összesen 19 külön kötetben. Ezek közül hét regényt (a sorozat tíz kötetét) egyetlen fordító, Ossik János jegyzi. (Négy könyv magyar szövegét egyedül készítette, ezek: Az Ezüst-tó kicse, Medveölő fia, A sivatag szelleme, Fekete Musztáng. Másik három könyvön feleségével, Nagy Katalinnal együtt dolgozott, ezek: Az Olajkirály, Kajmán kapitány, Winnetou öröksége.) A Winnetou-t, amely négy kötetben jelent meg, György Gábor fordításában vehetjük kézbe. A Karácsony című két részben kiadott regény fordítója Majtényi Zoltán, aki magyar változatához felhasználta Hegedüs Arthur munkáját. Ugyanígy az Old Surehand (három kötetben) Várnai Péter fordítása, amelyhez a fordító néhol felhasználta Sallay Gergely 2000-ben készült, korábbi szövegét. Új magyar fordítás még A sziklaváré, melyet Kovács Mercédesz készített.

Először is: fontosnak tartom, hogy mindeddig a kiadó hű maradt ahhoz az elképzeléséhez, hogy sorozatában csak teljes szövegű, frissen lefordított regényeket ad az olvasó kezébe ahelyett, hogy hetven, nyolcvan, kilencven éves fordításokat nyomna újra szinte változtatás nélkül. Ossik János, Nagy Katalin, György Gábor, Várnai Péter, Kovács Mercédesz szövegei a kétezres évek termékei, melyek a regények hangulatához hűséges, mégis mai nyelven szólalnak meg. A copyrightja szerint egy 1942-es fordítást a kétezres években felfrissítő Majtényi Zoltán-változatról is elmondható, hogy helyt áll saját jogán is: aki ismeri a barna díszkötéses Jules Verne-sorozatot, tudja, hogy Majtényi (aki ott sorozatszerkesztő, jegyzetíró és igazi atyamester volt) mindig szívesebben tüntette fel magát átdolgozóként, mint fordítóként, míg az igazság épp fordított.

Másodszor: több helyen is vitáztam és beszélgettem már arról, jók-e ezek a fordítások. Nos, ami negatívumként mindegyikről elmondható, hogy sajnos nemigen hasonlították őket össze. Így fordulhat elő, hogy Ossik A sivatag szellemében Medvevadászt emleget, a Medveölő fiában viszont - természetesen - Medveölőt, vagy hogy például Incsu Csunna más könyvben Incsu Csuna alakban tér vissza. Ezeket az inkább sajtóhiba-szerű apróságokat könnyű lett volna kijavítani, összehangolni, de ez sajnos nem történt meg. Ugyanígy kár azért, hogy a könyvekben olyan sok a gépelési hiba: ezek többségét (kihagytt, felcserlét betűket, véletlenül egymás után után kétszer beírt szavakat) egy ügyesebb lektor könnyű kézzel kijavíthatta volna. Talán még nem késő erre jobban figyelni a sorozat utolsó harmadában. Ezektől eltekintve azonban (mivel nem a fordítót, inkább a lektort jellemzik), én jónak tartom ezeket a magyar szövegeket.

Ossikról többeknek az a véleményük, hogy nem elég alapos, nem elég irodalmi nyelvű fordító, én azonban tökéletesen ellenkező véleményen vagyok. Úgy érzem, az általam eddig olvasott könyvekben nagyon is sikerült eltalálnia a használt nyelvet, stílust, szövege színes, változatos és élvezetes. Egyetlen dolog zavart nála eleinte: hogy a számomra nyelvjárási és alacsonyabb stílusértékű visszamarad alakot használja a hátramarad és a nagyobb valamitől formát a nagyobb valaminél alak helyett. Most azonban, amikor egymás után sorra olvastam a May-könyveket, teljességgel képes voltam ezt megszokni, s már egyáltalán nem rökönyödtem meg rajta. Annyi, de annyi magyartalanra fordított, sőt, magyartalanul megírt szöveggel találkozom nap mint nap (tele meg lett csinálva típusú alakokkal, még a rangos kiadók köteteiben is), hogy ha az olvasmányos irodalmiság ára ez a két nyelvjárási alak, akkor egészen biztosan vevő vagyok rá. Bár nem olvastam Ossik minden munkáját (tizenhat van), csak a fentieket, feltétlenül úgy gondolom, hogy azokban összességében jó munkát végzett. Különösen jónak tartom közülük Az Ezüst-tó kincsét, amelynek felfedezése (a csonkított, átírt, rövidített Szinnai-változat után) igazi öröm volt: talán nem véletlen, hogy olyan jó, mivel maga Ossik is ezt a könyvet tartja a kedvencének (a Winnetou után, melyet viszont nem ő fordított le). Csak csendben merem leírni azt is, hogy sokaknak talán az a legnagyobb baja az Ossik-fordításokkal, hogy tudják, szerzőjük rajongó önképző, nem pedig tanult, hivatásos fordító (mérnök eredetileg). És mielőtt valaki félreértené, a sokakon nem a hivatásos műfordítókat, a szakmát értem, hanem a fenti adatot kinyomozó, ám kissé sznob olvasókat. Én ugyanis négy olyan műfordítót is fel tudnék sorolni (teljességgel hivatásost), akinek már többször is csalódtam a munkájában: igaz, mind fiatalabbak Ossiknál.

György Gábor már korán megjelent a sorozat "reklámarcaként": még 2012 elején hallottam vele interjút a széria bemutatkozó filmjében. Nagyon élveztem a Winnetou-ját. Úgy gondolom, a maga korában ilyen jó lehetett Kosáryné Réz Lola változata is, amikor azonban néhány éve elolvastam, néhol kissé régiesnek éreztem. Így nagyon boldog vagyok, hogy létezik ez az új magyar szöveg, amely tökéletes alapja lehet a May talán legjobb könyve iránti rajongáshoz. Szintén nagyon jónak találtam Várnai Péter Old Surehandjét: neki számos fordítását ismerem (mivel nagyon sokat fordít), és ezek mind, kivétel nélkül kellemes, irodalmi, jó szövegek: így örömmel fedeztem fel a nevét e könyv belső oldalán is. Ugyanez mondható el az általam olvasottak közül talán a legmisztikusabb, legvallásosabb szövegről, Majtényi Karácsonyáról is (eltekintve némely kósza valáktól). Az egyetlen magyar szöveg, amivel nem voltam megelégedve, Kovács Mercédeszé volt. A sziklavár első kötetének első negyedében egészen fájdalmas félreértések és elfordítások sorakoznak, a mondatok kapcsolódása, az idiómák ízes lefordítása rengeteg kivetnivalót hagy maga után. Mivel azonban e problémák fokozatosan kevesbedtek a könyv közepe felé haladva, bízom benne, hogy a második kötetet már kevésbé fogják jellemezni.

Összefoglalva tehát szerencsésnek találom a fordítók kiválasztását, e tekintetben sokat várok ezután is a sorozattól. S őszintén reménykedem, hogy sokan megismerik a zöld széria jóvoltából az igazi Karl Mayt: akinek a könyveivel valóban visszalátogathatunk a romantikusok által megalkotott, nemes, küzdő és kegyetlen, sosemvolt Vadnyugatra.

Olvass tovább!
Annak, aki Winnetouról szeretne olvasni
Könyvről könyvre Winnetou nyomában

Karl Mayról a blogon:
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 1.
Old Shatterhand ökle - Megsemmisítő átdolgozások 2.
Ekultura.hu - Karl May: Az Ezüst-tó kincse
Ekultura.hu - Karl May: Winnetou I-IV.  

Karl May műlisták:
Karl May leghíresebb regényei magyarul
Az Unikornis Kiadó félbemaradt Karl May-életműsorozata
A harminckötetes Karl May indiánregény-sorozat a Duna Könyvklub kiadónál
A német Karl May-filmek

Minden kép a német Winnetou-filmekből: rajtuk Pierre Brice (Winnetou), Lex Barker (Old Shatterhand), Nso-csi (Marie Versini), Ribana (Karin Dor).
0 Responses