Láttad már? - Képszabadság-album
A Népszabadság abban a szerencsés helyzetben van, hogy az MTI mellett a második legnagyobb régi sajtófotó-gyűjtemény birtokosa. A szerkesztők ezúttal úgy döntöttek, hogy egy csinos, puhakötéses albumban is megosztják az olvasókkal az 1960-as, 1970-es évek legérdekesebb, leginkább korjelző fényképeit: mégpedig négy, egyenként negyvenöt képet tartalmazó kötetben.

Az első Képszabadság-album, az "Átkos" pillanatok azonnal beledob a mélyvízbe: a címlapon kedélyesen slampos munkásőrök sorakoznak, odabenn pedig gyűlik a nép könyvhétre és sportfogadni, landol a labda a hálóban és a csomagolt akármi az új közért nem is olyan új fonott kosarában, válogatnak a nők az árleszállításon és próbálnak a  Szivárvány Áruházban (mamuszt). Láthatunk manökeneket, focistákat, szardellát válogató fejkendős asszonyokat és csinosan sminkelt, rúzsozó kalauznőt. Szó esik a kommunista szombatokról, az építőtáborokról és a Merkúrról. Kiderül, hol kellett bekapcsolni a televíziót és hogy honnan lehetett beszerezni az augusztus 20-ára alkalmas dekorációs holmikat.

Nekem, aki a könyv utolsó képénél is fiatalabb vagyok, óriási időutazás volt a kötet elolvasása, miután pedig a korszak tanúival is megnézegettük az albumot, kiderült, hogy a képekhez kísérőglosszákat író szerzők emlékezete is jó: tényleg ennyibe került a kenyér, ilyen volt a divat, a babakocsi és a Fradi csatársor. A könyvben a mindennapi élet képei jelennek meg, konkrét politikai fotók nem szerepelnek (de persze majdnem mindenhol ott a politika a háttérben). A cikkek és a képek alapján azonban elképzelheti a múlt egy-egy szeletét az is, aki nem élte át.

Ajánlom tehát a könyvet nézegetésre, olvasgatásra: 990 Ft-ért feltétlen beszerzésre; még azoknak is, akik nem a Népszabadság olvasói. (Mint én.) Nyáron jön az első folytatás: a sorozat négy kötetben lesz teljes.
Agatha Christie és a fordítás nehézségei
Nem titkolt örömmel vettem kézbe nemrég az Európa Kiadó Agatha Christie-sorozatának idei első, tartalmában igazán pompás példányát: az utolsó, az új sorozatban még kiadatlan Poirot-regényt, a Zátonyok köztöt.

Külsőségeiben (leszámítva, hogy már megint neonbeütésű zöld fedelet kapott) tökéletesen elégedett voltam a könyvvel: bár a fedélrajz már megint gyerekesen egyszerű és bizonyos szempontból poéngyilkos, de legalább szép és távlatos; a lapok finom illatúak, a szedés kifogástalan... És az első lapok elolvasása után az is nagy örömmel töltött el, hogy az új magyar változatban (Nyikos Eszter) jó néhány az előző kiadásokban (Szendrő Borbála) szereplő hiba helyesre változott. Például a két kisváros, Warmsley Heath és Warmsley Vale értelemzavaró névcseréje, mely a régi regénynek mindjárt a 13. oldalán jelentkezett, itt eltűnt, jól szerepelt. Az is öröm volt, hogy a pontos és részletező fordításnak hála, új mondatok tűntek fel a szövegben: akár A karácsonyi puding esetében, kiderült, hogy Christie-nél szerepelt még néhány olyan apróság, ami az első magyar változatba nem került bele - talán a tömörségre hivatkozva, talán egyszerű kihagyás miatt.

Egyetlen dolog azonban nem tetszett. A könyvben szereplő, szegény gazdag örökösnő, Rosaleen, aki szálka az egész Cloade-család szemében, olyan megnyerő, olyan ártatlan, olyan magányos és olyan törékenyül szép a regényben, hogy alig lehet őt utálni - pedig szinte minden szereplő ezt teszi. Rowley Cloade-ot egy szegény, levágandó kisborjúra emlékezteti... Ekkor szerepel ez a leírás Rosaleenről: "Ezen a délutánon azonban a széles parasztcsíkos, vidám színekben Rowley mintha egy új Rosaleen Cloade-ot ismert volna meg. Szembetűnőbb volt ír származása; göndör fekete haj, a "kormos szempillájú" szép kék szem." Ezt olvasva kezdtem a lányt sajnálni, figyelni, mert olyan finom volt és olyan ártatlanul szexis, a kormos szempilláival... Ez a mondat így szerepel az új változatban: "Ma délután azonban mintha egy vadonatúj Rosaleen Cloade állt volna előtte a népviseletet idéző, szemgyönyörködtető színekben pompázó ruhában, amely még jobban kiemelte ír származását: sötét, hullámos haját (egyértelmű, hogy eddig vitathatatlanul jobb az új változat!) és csodálatos kék szemét, amelyet mintha kormos kézzel illesztettek volna a helyére." - Uff...

A fejlesztések járhatnak gyerekcipőben, de a légi közlekedés nem: ebben a második esetben ugyanis a metaforikus idióma a szövegkörnyezet miatt azonnal újra konkretizálódik, és nevetségessé válik. És ugyanígy, a szexis, sötét árnyalatú, fantasztikusan nagy szempillájú, csodálatos kormos szem helyett az illesztéses képnek köszönhetően látom az Úristent, amint megteremti Rosaleent, s ingujját feltűrve, kezét jól bekormozva a helyére illeszti kék pupillájú szemgolyóit... Kár ezért a leírásért, amelyet én a gyomorban szállongó pillangókhoz és a guineai disznókhoz tudnék hasonlítani. Apróság, de ebben a fordításban képtelen lennék megszeretni miatta Rosaleent, ugyanis Christie ezeket az illesztett szemeket minden lehetséges alkalommal megemlíti...

Persze, ettől még nem lesz rossz az új fordítás. De összességében végül nem éreztem jobbnak, mint a régit, csak másnak (és persze alaposabbnak). Egy jó másik szövegnek. Mindkettő a polcomon marad.

Ui: Ahogyan az új kiadás is jelzi, Agatha Christie 125 éve született! Ráadásul Tommy és Tuppence-év is van, amelyet két regény fog megünnepelni, a Balhüvelykem bizsereg és a Sors-rejtekajtó (A sors kapuja) új kiadása. Érdemes lesz figyelni majd az új Christie-regényeket.
Megjegyzés: a két idézet a képen látható kiadások 104. (új) és 77. (régi) oldaláról származik.

Link
Agatha Christie és a fordítás határai
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Van valami csodálatos abban, amikor az ember egy apró, jó fogású kis könyvet vehet a kezébe. Persze megvan a létjogosultsága a nagyregényeknek is, de én egyszerűen imádom, amikor egy írónak száz-kétszáz kisméretű oldalban is sikerül olyasmit elmondania, ami olvasás közben beleég a lelkembe. Az itt szereplő öt könyv pontosan így viselkedett.

Irvin D. Yalom (- Robert L. Brent): Szólok a rendőrnek
Park, 2012
Ezt a könyvecskét nem először olvastam. Hanem hatodszorra. Négy év alatt nem rossz teljesítmény - mármint a könyvtől, amelyik ennyiszer újra rám beszélte magát. Arról, hogy először kézbe vettem, tetszetős kemény kötése, szép fedélképe tehetett, s persze a téma is: a történet ugyanis egyszerre játszódik megírásának jelenében, 2009-ben, Amerikában, és 1944-ben a megszállt, háborús, zsidóüldöző Magyarországon. Amikor befejeztem, nagyon erősnek éreztem a történet velejét, de egy kissé túlmagyarázottnak, túlkommentáltnak a szöveget, azt, ahogyan megírták. Aztán ismét elolvastam: megállapítottam, hogy helyenként felületes. És ismét borzasztóan tetszett. A további négy alkalmat kár lenne részletesen bemutatni: a lényeg, hogy mindig találok ebben a regényben valami hibát. Ám ennek ellenére meghatározó könyv az életemben: a párbeszédeivel, a példázataival, a feszült töprengéssel, a hitelességével (a pszichiáter és író Yalom nem véletlenül tünteti fel társszerzőnek írása másik főszereplőjét, orvos barátját). Finom, felkavaró írás, különleges nézőpontokkal és olyan erős olvasmányossággal, amely minden alkalommal arra kényszerít, hogy megszakítás nélkül, a befejezésig haladjak benne. Furcsa, hogy azóta bármit olvastam Yalomtól, nem volt ennyire izgalmas számomra. A Szólok a rendőrnek unikum maradt.
Apróságfaktor: 55 finom illatú, kisméretű oldal.

Niccoló Ammaniti: Én és te
Európa, 2012
A különös című regény nézőpontja, narrációja és témája is nagyon-nagyon különös. Szívszorító, mégis harmóniateremtő, szomorkás, mégis reményt adó könyv, amely ráadásul óriási kortársszépirodalom-olvasási lázat indított el bennem. Az olasz író 2010-es kötete hazájában és világszerte is hatalmas siker volt, a magyar megjelenés évében maga az Oscar-díjas Bernardo Bertolucci filmesítette meg. Én azonban szerencsére nem tudtam mindezt, amikor kézbe vettem: egyszerűen beleolvastam és muszáj volt megismernem... Amikor aztán - telve elégedettséggel, érzelmekkel és hangulatokkal - a könyv befejezése után rákerestem a magyar neten, szinte egyértelműen elutasító véleményeket találtam róla. A legtöbben azt hozták fel ellene érvként, hogy túl rövid regénynek, csak vázlat, hiszen "lett volna még mit írni a szereplőkről". Furcsa: én épp úgy éreztem, hogy a kötet épp ott kezdődik és pont addig tart, ameddig kell. Kicsit olyan, mint egy Arany-ballada: felvázolódik benne előttünk néhány súlyos sors, megfogalmazódik néhány kérdés, a történés néhány napja alatt kimerevedik a kép, belelátunk egy jelenbe, amely segít megismerni a múltat és kikövetkeztetni a jelent, a zárás pedig tragikus. Mégis, a szövegben leírtaknál talán sokkal fontosabb az, ami csak bennünk, olvasókban játszódik le: amit mi gondolunk ki háttérnek, múltnak, jövőnek... Emellett a narráció is nagyon tetszett: a történetet egy iskolásfiú meséli, gazdag, magányos és kétségbeesett, aki veszedelmes kalandra készül: szüleinek azt hazudja, hogy síelni megy a barátaival, valójában azonban elbújik egy pincében, vagyis - inkognitóba vonul az egész élet elől... És akkor feltűnik az alig ismert nővére...
Apróságfaktor: 143 igen lazán szedett, keskeny kis oldal.

Hanne Ørstavik: Vágy
Scolar, 2001
Nem először vagyok úgy egy könyvvel, hogy amikor megnézem szerzőjének fényképét  - ez esetben a könyve megírásakor huszonnyolc éves, fürtös, hamuszőke hajú és bájos mosolyú norvég írónőét - egyszerűen nem tudom, hol bújik meg ebben a kiegyensúlyozott és kedves emberben az a sok tragédia, fájdalom, megalázottság, magány és tévelygés, amelyet a könyveiben képes megírni. (Talán ezért is jó, hogy a Vágy magyar kiadásán, amely pompás, apró puhakötés, nem szerepel a szerző fotója...) Ez a kisregény ugyanis olvasás közben úgy ránt magába, hogy képtelenség abbahagyni: benne azonban egyre mélyebbre kell merülni a társtalanság, az elrontott élet és a mindennapi veszélyek tengerében. A két főszereplő, Jon, a kilencéves kisfiú és Vibeke, az egyedülálló anya egyetlen délután, este és éjszaka alatt jut el életének fordulópontjára. Mindketten nehezen kommunikálnak, egyikőjük sem találja a másikat, párhuzamosan élnek, de szinte nem is együtt. Ezen a hideg napon pedig, amikor Vibeke ráveszi magát, hogy visszavigye a könyvtári könyveit, Jon pedig elindul iskolai sorsjegyet árulni, a szálak valahogyan összebogozódnak. Mindenki eltéved a saját útján, mindkét főszereplő választásra kényszerül, mindketten egyszerre közönyösek és vágyakozók, de egészen másfelé ragadja őket a véletlen. Furamód sokszor éreztem a feszült, a két szereplő történetszálát oldalanként, sőt, néha bekezdésenként váltogató elbeszélés során, hogy - mint rajzfilmnézés közben a gyerek - oda akarok kiabálni Jonnak vagy Vibekének, hogy "ne!". De ahogyan az életben, a könyvben sem állhat ott senki a szereplők mellett, hogy irányítsa őket. Maguknak kell dönteniük, rosszul...
Apróságfaktor: 167 icipici oldal.

James Lecesne: Trevor
Tilos az Á Könyvek, 2014
A Pozsonyi Pagony Kiadó fiataloknak szóló kezdeményezését szinte észre sem vettem: a Trevor megjelenéséig nem jelent meg a Tilos az Á Könyvek között olyan regény, ami megfogott volna. Ez a kis könyv azonban igazi különlegesség, amelyet két szemszögből közelítve is nagyon meg lehet szeretni. Az egyik nézőpont a didaktikai, vagy pedagógiai. A Trevor története ugyanis eredetileg színpadra készült, majd film lett belőle, hozzákapcsolódott egy fiataloknak szóló segélyszolgálat megalapítása is, s csak mindezek után vált azzá, ami most: egy jó regénnyé, amit egy kamasz is elolvashat, de amit egy felnőtt is élvez. Tárgya pedig (ahogy az előadásnak és a filmnek is) a másság felismerése. A tizenhárom éves Trevor ugyanis okos, jópofa, kamaszosan különc fiú, de van néhány olyan érzése, amelyet maga sem ért. Például, hogy kecsesnek találja a női mozgást - és szívesen kipróbálná. Vagy hogy vonzódik egy fiúhoz (nem a fiúkhoz, hanem csak és kizárólag a barátjához, Pinkyhez). Mi történik Trevorral az osztályban, a szülői házban, s mit szól Pinky apja, vagy a lelkész, vagy épp Katie, a lány, akivel Trevor először próbálta ki a csókolózást? Ha valaki olyan könyvet akar a gyermeke kezébe adni, ami szórakoztató, igaz, toleranciára és önismeretre nevel, és végig lehet olvasni - megtalálta. De van egy másik szempont is: hogy a Trevor e nemes küldetése mellett, illetve azon túl is jó könyv marad. Már az első fejezet, amelyben Trevor a házuk előtt fekszik a füvön, és úgy fog egy kést, mintha az a hátából állna ki - az apja pedig füvet nyír körülötte és észre sem veszi a nagy jelenetet, nos, már ez is a Zabhegyezőt juttatta eszembe. Persze a Trevornak kisebb a helye, a tere és a témája is. De biztos, hogy maradandó olvasmány.
Apróságfaktor: 95 nagyon kicsi oldal (utószóval együtt).

Omair Ahmad: A mesemondó meséje
Libri, 2013
Ez a könyv annyira szép, olyan káprázatosan hangulatos külsővel bír, olyan finom és jó illatú, hogy aki csak találkozik vele, leveszi a polcról, még ha csak egy pillanatra is. De hogy megér-e mindez kétezer forintot? Az én válaszom egy nagybetűs igen. Omair Ahmad indiai író 2009-ben jelentette meg különös könyvét, amely a 18. század közepén lejátszódó, valóságos indiai háborús események kulisszái előtt egy szerelmi történetet alkot meg, és egy modern meseláncot fűz össze. Aki szerette a valódi indiai mesegyűjtemények egymásba szövődő regéit, az máris kedvelni fogja a mesemondó történetét, hiszen a benne szereplő négy betétrege valódi arab és keleti mesék elemeit használja fel. Mégis igazi, egyéni és friss szépirodalom is a regény, hiszen benne a menekülő, hazáját vesztett mesemondó, és az őt vendégül látó gazdag úrhölgy, egy afgán hadúr hitvese élete lényegét, szerelmét és bánatát meséli el a sokértelmű példázatok szövegébe bújtatva, így ért szót egymással (miközben az udvari illem miatt egymáshoz nyíltan nem is szólhat), s így fogalmazza meg az elmondhatatlant. Ahogyan a már lezárt mese képes mégis folytatódni, bővülni és összefonódni egy másikkal, majd pedig új és új értelmet nyer, úgy mi, emberek is változunk, kinyílunk és bezárkózunk, s együtt többek vagyunk, mint külön. Mondjuk - nekem ez jutott eszembe a regényt befejezve. Meg hogy szomorú a szerelem. De a könyv szép is: érdemes elolvasni.
Apróságfaktor: 165 mérsékelten apró, harmonikus oldal.

Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Banana Yoshimoto magyarul
Banana Yoshimoto még mindig az új hangot hozó középnemzedékbe tartozó japán írónő (1964-ben született), pályáját azonban egyenesen csodagyerekként kezdte. Huszonkét éves volt, amikor első novellájával berobbant az irodalmi köztudatba (ez volt a Kitchen  / Konyha című kötetben olvasható Holdudvar), s huszonnégy, amikor kiadta a három elbeszélést tartalmazó Konyhát, amely meghozta számára a világsikert. A könyv Japánban hatvan utánnyomást ért meg, mozi- és tévifilm lett belőle, s meghozta írójának az Izumi Kjóka-díjat. Hat évvel később elnyerte a Muraszaki Sikibu-díjat is, továbbá elhalmozták olasz irodalmi díjakkal is.

Mára, majdnem harmincéves írói pálya után még mindig nem dőlt el a kritikusok és csodálók harca: van, aki kommersznek, könnyűnek tartja Banana Yoshimoto munkáit, s arról ír, hogy sosem tudta meghaladni a nyolcvanas évek nagy sikereit, más viszont nagyra tartja és világszínvonalú szerzőnek nevezi.

Én nem akarom eldönteni a vitát: egyszerűen csak nagyon szeretem olvasni az írónő munkáit. Minden története (ami eljutott hozzám) egyszerű, mindennapi, sohasem hangsúlyozottan, egzotikusan japán, hanem csak épp annyira, amennyire eltér egy amerikai vagy európai ember életének díszleteitől  egy japáné - ám mégis valamennyi írása költői, távlatos, példázatos és sokértelmű. Teljesen általános, mindenkihez szóló, a "japánsága" ellenére. Ahogy azt az ember egy nagy írónál remélheti. Igaz, a történetek elég könnyen adják magukat, szövegük nem tartalmaz nagy kihívást (legalábbis magyar változatban), ám úgy gondolom, a mindennapi stílus is kifejez valamiféle költői egyszerűséget - továbbá az is leszögezendő, hogy alig találni olyan szépírót a magyar könyvkiadásban, akinek ennyire szégyenletesen hanyagul adták volna ki a műveit.

Erről azonban alább: előbb felsorolnám az írónő magyarul elérhető köteteit és tartalmukat. Ezek főleg novellák, ám Banana Yoshimoto nem ötletszerűen helyezi őket egymás mellé, egy könyvbe, hanem egy téma változataiként eleve így írja meg a műveit.

Kitchen (Konyha), Trivium, 2003, 2012  (benne: Konyha, 1988, Telihold (Konyha 2.), 1988, Holdudvar, 1986)
Viszlát, Cugumi, Trivium, 2004 (regény, 1989)
Csipkerózsika-álom, Trivium, 2005 (benne: Csipkerózsika-álom, 1988, Az éjszaka vándora, 1988, Titokzatos kapcsolat, 1988)
Félelmeink, Trivium, 2006 (benne: Baljós véletlenek, 1999, Balszerencse, 1999)

Banana Yoshimoto magyar kiadója a Trivium, ám védelmükre ezúttal legfeljebb annyit tudok felhozni: hálás vagyok nekik, hogy megismertettek ezzel a különleges, varázslatos írói világgal. Más mentség egyszerűen nincs erre a szörnyű kiadási módra, amely ott kezdődik, hogy az írónőt Josimoto Bananának hívnák, ha a fordító rendesen elvégzi a munkáját a magyarul először megjelent könyv, a Kitchen esetében. Persze az angolos írásmódtól később már akkor sem lehetett eltérni, ha bárki akarta volna. De nem hinném, hogy lett volna ilyen személy. Az írónő könyveinek ugyanis már a borítóján sikerült szégyenletes igénytelenséggel hibák garmadáját elkövetni. A Kitchen esetében még azt sem sikerült eldönteni, mi is a cím: a könyvé a fedélen és a gerincen Kitchen, a belső címoldalon és a hátlap fülszövegén Konyha, a címadó novelláé belül Konyha, a fülszövegben (amely mellesleg regénynek nevezi) Kitchen... A Csipkerózsika-álom címe a borítón kötőjel nélkül szerepel, a Viszlát, Cugumit pedig sikerült Viszlát Coguminak írni, és persze vessző nélkül. Az ajánlószövegek szerzői egyáltalán nem olvasták a könyveket, így nevezhetik a Kitchent regénynek (három novella), a Viszlát, Cugumit novellának (regény), vagy állíthatják azt a Csipkerózsika-álom hátán, hogy annak három története egy kitartottról szól (nem az!), meg egy alkoholista középiskolásról, aki bátyja amerikai kapcsolatát nem tudja feldolgozni (a történetben nem középiskolás szerepel, hanem egy már felnőtt lány, az alkoholista meg a harmadik írás szereplője). A japán nevek és szavak átírása mind a négy könyvben valóságos rémálom, főleg, mivel a köteteket nem japán, hanem angol vagy német kiadásokból fordították, s így elképesztő szó-torzszülötteket sikerült létrehozni a többszörös átformálással. De a szedőknek a magyar helyesírással is komoly problémájuk van (toldalékolás, bekezdések, vesszők), a fordítóknak pedig a magyar nyelvvel (engemet). Ezen már nem lehet segíteni, ez ilyen rettenetes. De szerencsére ettől - vagy épp ennek ellenére - Banana Yoshimoto kiváló írónő, jó olvasni a műveit.
Borisz Akunyin könyvei magyarul
Borisz Akunyin (Борис Акунин) nem létezik. Vagy ha igen, akkor 1998-ban született, amikor megjelent az első történelmi detektívregény Eraszt Fandorinról.
Grigorij (Salvovics) Cshartisvili, a grúz származású orosz író, irodalomtörténész és japanológus viszont, aki B. Akunyint is megteremtette, fiatal kora óta ír, mégpedig számos műfajban. Igaz, krimiszerzővé, mégpedig minőséget adó, posztmodern eszközökkel élő és világszerte hihetetlenül népszerű íróvá negyvenen túl vált (1956-ban született). Legsikeresebb sorozata a Fandorin nyomozásait elbeszélő, immár 15 részes széria, amely nálunk is kis híján maradéktalanul megjelent. De írt négy könyvet Fandorin unokájának eseteiről, trilógiát egy nyomozó apácáról (ez a Pelageia-sorozat, ha valaki kíváncsi a véleményemre, ezt szívesebben olvasnám, mint az unoka csetlés-botlásait), foglalkozott ifjúsági műfajokkal, színházzal, a haikuval és Oroszország történelmével is. Legfurább, magyarul is kiadott könyve a Temetői történetek, amelyet önmaga társszerzőjeként jegyez.
Az alábbi lista magyarul megjelent műveit sorolja fel.

Eraszt Fandorin-sorozat
Азазель, 1998 - Azazel, Európa, 2002, 2015 (1876, Fandorin nyomoz 1.)
Турецкий гамбит, 1998 - Török csel, Európa, 2003 (1877, Fandorin nyomoz 2.)
Левиафан, 1998 - Leviathan, Európa, 2004 (1878, Fandorin nyomoz 3.)
Смерть Ахиллеса, 1998 - Akhilleusz halála, Európa, 2007 (1882, Fandorin nyomoz 5.)
Особые поручения, 1999 - Különleges megbízatások, Európa, 2008 (1886, 1889, Fandorin nyomoz 6., két kisregény)
Статский советник, 1999 - Az államtanácsos, Európa, 2008 (1891, Fandorin nyomoz 7.)
Коронация, или Последний из Романов, 2000 - A koronázás, Európa, 2009 (1896, Fandorin nyomoz 8.)
Любовница смерти, 2001 - A halál szerelmese, Európa, 2009 (1900, Fandorin nyomoz 9.)
Любовник Смерти, 2001 - Halál szeretője, Európa, 2010 (1900, Fandorin nyomoz 10.)
Алмазная колесница, 2003 - A gyémántszekér, Európa, 2011 (1878-1905, Fandorin nyomoz 11.)
Планета Вода, 2015 - A Víz bolygó, Európa, 2018 (1903-1912, Fandorin nyomoz 12., három kisregény) 
Весь мир театр, 2009 - Színház az egész világ, Európa, 2013 (1911, Fandorin nyomoz 13.)
Черный город, 2012 - A fekete város, Európa, 2015 (1914, Fandorin nyomoz 14.)
Egyelőre kiadatlan a sorozatból:
Нефритовые четки, 2006 - tíz 1881 és 1900 között játszódó elbeszélés és kisregény (Fandorin nyomoz 4.)
Не прощаюсь, 2018 - 1918-ban játszódó regény, a legutolsó Fandorin-történet (Fandorin nyomoz 15.)

Nicholas Fandorine-sorozat
Алтын-толобас, 2000 - A cár könyvtára, Európa, 2012
Внеклассное чтение, 2002 - Ajánlott olvasmányok, Európa, 2014
Egyelőre kiadatlan a sorozatból:
Ф. М. , 2006
Сокол и Ласточка, 2009

Műfajok sorozat
Шпионский роман, 2005 - Kémregény, Európa, 2016
Egyelőre kiadatlan a sorozatból:
Детская книга для мальчиков, 2005
Фантастика, 2005
Квест, 2009
Детская книга для девочек, 2012

Egyéb
Кладбищенские истории, 2004 - Temetői történetek (hat esszé és hat novella, köztük egy Fandorinnal, a Szigumo (1881))
Amélie Nothomb művei
1992-ben egy üstökös robbant be a francia irodalomba: a huszonöt éves Amélie Nothomb (*1966) kiadta első regényét, A gyilkos higiéniáját.
Az írónő azóta igazi jelenséggé vált: azzá tették extravagáns öltözékei és kalapjai, szokása, hogy szívesen engedi könyvei fedelén elhelyezni saját portréját, és merész nyilatkozatai (mint hogy évente három könyvet is megír, de csak egyet ad ki).
Továbbá jelenséggé teszik irodalmi díjai (a Francia Akadémia regény nagydíja, a René Fallet, az Alain Fournier, és a Jacques Chardonne emlékére létrehozott díjak, a Jean Giono nagydíj, a Café de Flore irodalmi díj, a Prix littéraire de la Vocation, és a Quebec könyvkereskedői által adományozott díj), ismertsége és népszerűsége világszerte, s nem utolsósorban hihetetlen ötletessége és termékenysége, amellyel huszonnyolc év alatt huszonhét regényt, egy drámát és több mint egy tucat novellát írt meg, ráadásul kivétel nélkül eredetit és meglepőt.
Számomra ő az egyik legizgalmasabb kortárs francia író. Különösen tetszik, hogy a narratívának és a párbeszédnek új és új formáit és funkcióit vezeti be egyes köteteiben - és az, hogy mer és tud rövidet írni a vaskos papírtégla-regények korában: mégpedig olyan izgalmasan rövideket, amelyeket öröm újraolvasni.
Sajnos magyarországi kiadástörténete alapján nehéz volna elhinni róla, hogy meghatározó szerző hazájában: mindeddig csak hat könyve jelent meg négy kiadónál (melyek közül mára három már nem is létezik), összevissza, találomra, húsz év alatt elszórva. Pedig hangsúlyozandó, hogy a legtöbb műve viszonylag kisebb terjedelmű, igazi kis kecses, modern olvasmány - volna, ha valaki lefordítaná és kiadná. Ha jól számoltam, jelenleg a huszonhétből az 1., 3., 6., 7., 9. és 25. regénye olvasható magyarul. A Francia Akadémia nagydíját ezek közül a Hódolattal esengve miatt nyerte el.
Ám jelenleg nagyon-nagyon boldoggá tesz, hogy az Európa friss könyvet adott ki az írónőtől, az után, hogy tizenkét éven át semmi sem látott tőle napvilágot.
Bízom benne, hogy minél több olvasót megdöbbent azzal, hogy röviden és történetközpontúan is lehet nagyon-nagyon jó regényt írni - s talán a kiadó később is dönt majd könyve mellett...
Magyarul megjelent műveinek adatai:

1992 - A gyilkos higiéniája (Hygiène de l'assassin), Sík, 1998
1995 - Vádirat (Les Catilinaires), Jószöveg Műhely, 2008
1998 - Holt határon (Mercure), Európa, 2001
1999 - Hódolattal esengve (Stupeur et Tremblements), Sík, 2000
2001 - Ördögi kozmetika (Cosmétique de l'ennemi), Etoile, 2002
2017 - Szíved gyötörd (Frappe-toi le cœur), Európa, 2020
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Ebben a posztban olyan olvasmányokat szeretnék ajánlani, amelyek nemcsak a régmúltba vezetnek, de a régmúltban is keletkeztek: a legkésőbbi 1811-ben, a legkorábbi pedig az 1100-as években. Néha csodálatos, amikor az ember nemcsak olvas a történelemről, de történelmi szövegek segítségével szinte is vissza is utazhat a múltba. Ez történik ezekben a könyvekben.

Friedrich de la Motte Fouqué: Undine 
Új Ember, 2014
Véletlenül vettem észre, hogy ez a könyv létezik magyar nyelven is. De akkor még nem gondoltam, micsoda felfedezés lesz! Az Undine egy hamisítatlan, valódi romantikus tündérrege, melyet szerzője 1811-ben írt. Főhősnője, a csodatévő és hűséges hableány, egy igazi elcserélt gyermek, akit szegény halászok nevelnek fel, mígnem a délceg lovag találkozik vele és feleségül veszi.... Varázslatos tájak, nemes érzelmek, szomorkás és kirobbanóan boldog hangulatok, titkok, rejtélyek, ősi átkok, a szerénység és a kevélység harca, elvarázsolt erdő, bűbájos kastély és viharzó tenger - mindez ott van ebben a szépszavú regényben, amelyet 1920 óta először vehet kezébe a magyar olvasó. Ráadásul a történetet elmondhatatlanul finom, misztikusan romantikus színes pasztellillusztrációk és szecessziós könyvjelek díszítik: a brit Arthur Rackham 1909-ben készítette el a mű világát újra megelevenítő, pompásan mesés, gyönyörű képeit. Így azután ajánlom a könyvet ajándéknak és saját olvasmánynak, felnőttnek és gyereknek (igencsak elfogadható mesekönyvnek, haladóknak akár saját olvasásra is, felnőttnek is nagy élmény lehet azonban) - s boldog vagyok, hogy megjelenhetett ez a kiadás.

Geoffrey of Monmouth: Arthur király históriája
Attraktor, 2012
Az Attraktor szívesen jelentet meg forráskiadványokat, de persze ezek nem mindegyike olvasható úgy, mint egy jó regény. Ez a kötet azonban igen: Geoffrey of Monmouth krónikájának, a Britannia királyainak története című vaskos, latin műnek azt a részét tartalmazza ugyanis, amelyben először állt össze egységes, összefüggő, izgalmas és misztikus történetté Arthurnak, a britek királyának története. A brit bencés szerzetes és történetíró (latinos nevén Galfridus Monemutensis) 1100 és 1155 között élhetett és munkálkodhatott, a Historia Regum Britanniaeben pedig arra tett kísérletet, hogy az általa ismert történeti források, népmondák és kegyes legendák összefűzéséből létrehozza népének fiktív eredetmítoszát: amelynek mára természetesen Arthur király a legfontosabb szereplője. Mindenki itt van: a nemes király, az ármánykodó ellenfelek, Utherpendragon, Mordred és Merlin, a varázsló... A történet azonban telve van meglepő fordulatokkal: hiszen ez még nem Sir Thomas Mallory legismertebb, 15. századi változata a témára (amely Michael Foss feldolgozásában Arthur király és a kerekasztal lovagjai címen magyarul is elérhető), hanem egy sokkal ősibb, szabályosabb, történelmibb és szentebb ősforma - viszont nagyon jó. Az, akit a téma érdekel, feltétlenül el kell, hogy olvassa. De a jó fordítás (Kiss Sándoré) és az olvasmányosság miatt egyszerű érdeklődésből is érdemes kézbe venni. A szöveghez utószó és  jegyzetek is tartoznak, így azután egy kérdés sem marad megválaszolatlanul.

Robert de Boron: Merlin 
Kalligram, 2013
Az Arthur királyról szóló történeteknek se szeri, se száma. A Merlin - A varázsló regénye mégis az egyik legrégebbi közülük. Robert de Boron - aki valószínűleg nem a mű igazi írója, csak egy, szintén legendássá vált név - a 13. század elején írta meg ófrancia nyelvű történetét Merlinről, a hatalmas varázslóról, a kőbe zárt kardról, s a fiatal Arthurról. A terjedelmes és fordulatos mű már nem eposz, hanem igazi, prózában írott regény, amely sűrűn szedett százhúsz oldal magyar fordításban. Legnagyobb részét Merlin születésének, neveltetésének és varázslatainak elbeszélése teszi ki: ördögtől való, mégis szent születése, első csodái, s kalandos tettei, melyekkel egy igaz királyt juttatott a trónra, gondoskodott Arthurnak, a szabadítónak a megszületéséről és biztonságáról, majd pedig királlyá tette őt. A mű azért koncentrál főképp a történet "elejére", mert két korábbi mű, A Grál története és a Perceval cselekményét kívánja összekötni úgy, hogy összefoglalja a korábbi művek anyagát, immár prózában, s számos egyéni leleményt, ötletet épít a történetbe. Varázslatos kereszténység, hősies csaták, mágikus rejtelmek és szomorkás leírások váltják egymást a műben, amely Seláf Levente avatott fordításában először jelent meg magyarul. Ha eközött és a fenti Arthur király históriája közt kellene választani, a Merlint biztosan elsőként ajánlanám. Pedig a másik mű is nagyon tetszett.

Kiss Sándor: Az Arthur-király mondakör 
Attraktor, 2012
A szerző és a kiadó együttműködése számos remek forráskiadványt és okos, angol tárgyú történelmi kötetet kitermelt már: fentebb írtam az Arthur király históriájáról, régebben pedig a két Robin Hood krónikák című, a középkori és újkori Robin-történeteket közlő könyvről zengtem ódákat. A szerzőnek ez a könyve viszont nem forrásokat tartalmaz, bár tárgya számos történeti mű, s szép számú, jól fordított idézet is szerepel benne. Kiss Sándor arra tesz kísérletet, hogy összefoglalja a teljes Arthurról szóló mondakört: kelta, brit, francia és ír változataiban, nevek garmadájával, egymás műveire építkező, azokat átdolgozó vagy újraalkotó szerzők felsorolásával. A takaros forrásjegyzéket és számos hivatkozást tartalmazó könyv nagy előnye, hogy valamennyi nevezetes mű cselekménye szerepel benne, s ezekből a tömör összefoglalásokból akkor is megismerhetjük az egyes történetváltozatokat, ha azoknak - sajnos - nincs magyar fordítása. (A Merlin esetében, amely már e könyv kiadása után jelent meg, módom volt meggyőződni róla, hogy a Kiss Sándor-féle rövid cselekményleírás tökéletesen összefoglalja a nagy művet - s így van ez nyilván a többi esetben is.) Ajánlom tehát a szerény külsejű könyvet mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel Arthur, Morgana, Mordred, Merlin vagy épp Lancelot története: nem utolsó sorban azért, mert a benne lévő szemelvények segítségével még a valódi művekből is kaphatunk egy kis ízelítőt..

Bozóky Edina: Attila 
Kossuth, 2015
Nem bíztam ebben a könyvben, míg kézbe nem vettem. Akkor azonban eldőlt, hogy nemcsak az olvasmányaim, de a könyveim közé is be kell vonulnia: annyira objektív, érdekes és olvasmányos ugyanis, hogy biztos vagyok benne, sokat használom, majd, s élvezettel olvasom újra a jövőben. A magyar, de 1972-től Franciaországban élő egyetemi professzorasszony, Bozóky Edina eredetileg a franciák számára írta összefoglalóját valamennyi olyan ó-, közép- és újkori műről (a későbbiekre pedig kitekint), amelyben szerepel vagy megjelenik Attila hun király alakja. Fontosnak tartom, hogy immár mi is olvashatjuk: hiszen nemzeti identitásunk egyik kulcsszereplője Attila. Aki ugyan nem volt magyar, még kevésbé a magyarok őse, s ma már azt is nehéz meghatározni, milyen nyelven is beszélt és honnan is jött pontosan a hunnak nevezett nép, amely felett uralkodott, s amely rövid ideig, az 5. században Kárpát-medencei kis birodalmat hozott létre. Ám a magyarság kulturális emlékezetében kiemelt helye van Attilának és hunjainak: nem árt tehát tudni, hogy mi is az, amit valóban tudunk róla, s melyek a legendái... A könyv okos, tévhiteket oszlató szövege egyúttal olyan művek megismerésével ajándékoz meg, amelyek nem, vagy csak szemelvényesen jelentek meg magyarul. Én például nem tudtam, hogy egyes tudós szerzők szerint Attilát egy kutya nemzette... Vagy épp maga az ördög...

Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Az olvasmányaimról szóló tematikus posztok közül immár a harmadikat sikerült befejeznem. Az év elején számos életrajz keltette fel az érdeklődésemet: régebbiek és újabbak. A következő öt meghatározó olvasmányként marad meg bennem: valamennyi alapos, izgalmas, különleges témájú, s a maga módján úttörő összefoglalás.

Andrew Hodges: Kódjátszma
Gabo, 2015
"Szerintem Benedict Cumberbatch érdemelte volna meg az Oscart." - Minden díjátadó után hallani ilyen mondatot - ki melyik színész nevét teszi bele -, ez viszont most a sajátom. Bár minden tiszteletem Eddie Redmayne-é, és tényleg fantasztikus és megrázó alakítást nyújtott A mindenség elméletében, - ha már össze kell mérni - számomra sokkal izgalmasabb volt az, ahogyan Cumberbatch megelevenítette Turingot, akinél a zsenialitásnak, a másságnak és tragédiának nem voltak olyan, szemmel látható jelei, mint a Redmayne játszotta Hawking esetében. Vagyis a színésznek semmiféle érzelmi hatás, maszk- és jelmez-elem, vagy épp jellegzetes, ismerős beállítás nem állt rendelkezésére ahhoz, hogy átlényegüljön Turinggá - csakis saját színészi egyénisége. A brit matematikusról a legtöbben csak azt a képet ismerik, amely 1951-ben, a Királyi Természettudományos Társaság tagjává válásakor (a háború után hat évvel, és bírósági ügye előtt egy évvel) készült róla. Cumberbatch azonban nem a matematikus fotóját, hanem magát Turingot játssza el, óriási színészi teljesítményt nyújtva, ezerfélén és kreatívan.
Eddig a rajongó szavak. Ám amellett, hogy a Kódjátszma című film és főszereplője alakítása nagyon tetszett, írni szeretnék a történet alapjául szolgáló életrajzról is, amely legalább olyan nagy élményt nyújtott, mint a film - csak épp egészen másmilyet. Alan Turing, a korszakalkotó matematikus, a világháborús német kódok és az Enigma kódrendszer fő megfejtője, az első ős-szuperszámítógépek megalkotója, az intelligens Turing-gép, a Church-Turing-tézis és a híres Turing-teszt elméleti kiötlője, a morfogenezis-elmélet kidolgozója, a biomatematika tudományának egyik megteremtője olyasvalaki, akinek az élete kész regény, ugyanakkor nehezen megírható. Nehéz ugyanis eldönteni, mi is legyen a legfontosabb életének sok-sok eseménye és bonyolult jellemének egyes vonásai közül. Nem csoda tehát, hogy Andrew Hodges  - maga is matematikus, Roger Penrose tanítványa, több tudománynépszerűsítő könyv szerzője, Turing első, és valójában egyetlen életrajzírója - legalább olyan jellegzetes képet rajzol Turingról, mint a mozifilm, ám mind megközelítése, mind hangsúlyai eltérnek. A legszembetűnőbb különbség, hogy míg a film - kiváló érzékkel - a háborús évekre koncentrál, ahhoz csak keretül használva a tudós utolsó éveit, a könyv természetesen teljes képet ad Turing tudományos munkájáról és életének eseményeiről is. Egészen lenyűgöző, ahogyan Turing korai és késői matematikai és a számítógépekkel kapcsolatos elméleti munkásságát ábrázolja, gondolatébresztően, tudományos, mégis közérthető magyarázatokkal kísérve. (Ez az a terület, amelyből a film csak akkor tud hangulatokat felvillantani, amikor Turing a kihallgatószobában, kőkemény és felkavaró modorban avatja be a felügyelőt és a nézőt abba, milyen is, amikor épp zseniális elméleti tudós.) Az életrajz kulcsfogalma az imitációs játék is, amelyről a film (a magyar Kódjátszmánál jóval találóbb angol) címét, a The Imitation Game-et kapta. Turing tudományos kifejezése ugyanis már Hodgesnál életének metaforájává válik, s számos értelmet nyer - ahogy a filmben is.
A moziban látott Turing azonban hangsúlyozottan autista vonásokkal bír, míg Hodges erről nem is beszél: persze ez nem csoda, hiszen könyve 1983-ban jelent meg először, amikor az Asperger-szindróma még szinte ismeretlen volt (csak 1981-ben nevezik el, s 1994-ben fogadják el általánosan, diagnosztikai lehetőségként a létezését). Számomra megrázó és a puszta biográfiai jelentőségénél sokkal messzebbre mutató volt, ahogyan a filmben bemutatták Turing autizmusának következményeit: kommunikációs nehézségeit, zavaró nyerseségét, időnkénti - látszólagos - naivitását, vagyis azt, ahogyan másképpen érti és dolgozza fel az őt érő hatásokat, mint egy nem autista. (És fontosnak tartom, hogy a filmes Turing nem attól lett zseni, hogy autista volt, s nem attól volt autista, mert zseniális elmét birtokolt... Persze lehet mondani, hogy a filmben ábrázoltak közhelyek (is), de azok a súlyos autizmusra vonatkozóan az Esőember halhatatlan, megrázó, mára klasszikussá vált jelenetei is - csak ihletett színészi játék kell az ábrázoláshoz, és az máris többet és mást jelent, mint önmaga.) Hodges életrajza is mutatja ilyennek Turingot (amikor kisgyerekként kényszeresen számolja az utcai tárgyakat, amikor minden reggel ugyanakkor, ugyanolyan almát eszik, amikor rendszerez és amikor kizökken stb.), de a sok apróságot nem gyűjti össze egységes képbe - ellentétben a filmmel.
Ezzel szemben narratívájának egyik kulcsfogalma a homoszexualitás. Bár ez természetesen a moziban is alapvető jelentőségű, ám Hodges a legfontosabb dolognak tartja Turing életében. Számomra igen meggyőző, ahogyan az angol felső rétegek különös, század eleji szubkultúráját, a családi viszonyokat és a melegség megélésének lehetőségeit ábrázolja. Egyetlen kivétel, hogy - egyébként tökéletesen megalapozott, adatolt, objektív életrajzában ez egyszer kis túlzásba esve - könyve végén Turingot a homoszexuális "büszkeség" egyfajta áldozataként ábrázolja. Köztudott, hogy a zseniális tudós 1954-ben, nem sokkal 42. születésnapja előtt öngyilkosságot követett el. Ennek oka valószínűleg a lelkében és testében beállt számos változás volt, melyet a bíróság által számára előírt libidócsökkentő hormonkezelés indított meg. 1952-ben ugyanis Turingot kirabolták, s a rendőrség a tettest kutató vizsgálata feltárta a matematikus homoszexuális kapcsolatát, amelyért azután perbe fogták és büntetésre ítélték. Hodges Turing látszólagos óvatlanságáról feltételezi, hogy ez egyfajta végleges önelfogadás, önmaga vállalásának az eredménye volt, nem pedig - mint ahogy a filmből kirajzolódik - a nehezen kommunikáló, magának való, mások szemszögébe magát beleképzelni nem tudó és nem is akaró ember vigyázatlansága, aki kihívja a rendőrséget, mert ezt kell tenni, ha kiraboltak, nem is feltételezi azonban, hogy a helyzetnek más, váratlan következménye is lehet. Nem tudom persze, mi a valódi magyarázat (ezt csak Turing tudhatta), mégis ez az egyetlen homályos pont a könyvben. A film záró képsorai talán eltúlozzák Turing állapotának rettenetességét, ám művészi lezárást nyújtanak. Hodges azonban, aki Turing öngyilkosságát a társadalom lerázásaként, az individualizmus megéléseként, vagyis valamiféle pozitívumként értelmezi, szerintem téved. De csak itt, és ebben az egyben.
Egyébként átfogó, szórakoztató, részletes és olvasmányos életrajza igazi nagy mű: illik választott témájához.

J. P. Gallagher: Bíbor és fekete
Új Ember, 2014
Amióta csak először láttam, egyik kedvenc háborús filmem volt a Bíbor és fekete, amely 1983-ban készült e kötet alapján, s a II. világháború egyik vatikáni embermentőjének, az ír származású monsignore Hugh O'Flahertynek, a Szent Officium főjegyzőjének a tevékenységét mutatja be. A magas rangú pap (akit a filmben Gregory Peck alakít és Sinkovits Imre szinkronizál) nem nézte tétlenül az olasz és német katonaság által üldözött szövetséges hadifoglyok, szökevények, zsidók szenvedését: rejtekhelyeket hozott létre számukra, hamis papírokkal és élelmiszerrel látta el és támogatta őket az egész 1943-45 folyamán, nem egyszer az életét kockáztatva szervezte meg börtönből való szökésüket, vagy épp egyik biztonságos házból a másikba való szállításukat. A háború végére, Róma felszabadításakor a maga létrehozta szervezete segítségével 3925 szökevényről gondoskodott: britekről, dél-afrikaiakról, oroszokról, görögökről, jugoszlávokról, amerikaiakról stb., továbbá még majdnem 3000 ember megsegítése volt neki köszönhető. Abban is közreműködött, hogy a mintegy 9700 római zsidó közül több mint 8600-an túlélték a háborút, sőt, Róma náci megszállását is: közülük több mint kétszázan például a svájci gárdisták lakóhelyén találtak menedékre.
Mielőtt a könyvet elolvastam volna, nem tudtam, mi az, amit a filmhez találtak ki, s mi a valóság, sőt, azt sem tudtam, Gallagher könyve regény vagy életrajz-e. Mára azonban elmondhatom, hogy ez egy igen jól megírt történelmi esszé, amely alapvetően O'Flaherty háború alatti éveire koncentrál, bemutatja tevékenységét, társait, eredményeit. Így alapvetően megbízható történelmi munka, még akkor is, ha első megjelenése, 1967 óta került elő újabb adat a témában. Rendkívül olvasmányos, jól fordított, izgalmas könyv, amelyből néhány olyan szereplőt is megismerhetünk, aki a sűrítés miatt kimaradt a filmből: közülük is a legfontosabb a brit tiszt, Sam Derry, aki O'Flaherty szervezetének világi irányítója volt (és aki nyilvánvalóan azért "tűnt el" a forgatókönyvből, mert két pozitív, azonos fontosságú főszereplőt, akik azonban két külön területen dolgoznak sajnos nehezen bírt volna el a történet).
Ajánlom a könyvet annak, akit érdekel az ellenállás, az embermentés témája, s szeretne megismerkedni egy olyan pappal, akinek az élete valóban majdnem olyan kalandos volt, amilyennek a bátor O'Flahertyt ábrázolta a film.

Melissa Müller: Anne Frank, egy lány élete
Park, 2001
Melissa Müllerrel már volt egy nagy találkozásom. Ő volt ugyanis Hitler titkárnőjének, Traudl Jungénak a társszerzője Az utolsó óráig című könyv megírásakor. Az idős hölgy csak élete végén szánta el magát, hogy elmondja a "vallomását" André Heller és Othmar Schmiederer kamerái előtt. A 95 perces dokumentumfilm, amely az Im toten Winkel - Hitlers Sekretärin (magyarul Az utolsó óráig - Hitler titkárnőjének visszaemlékezései) címet kapta, közönségdíjas lett a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon. Frau Junge nem sokkal a film munkálatainak megkezdése előtt ismerkedett meg Melissa Müllerrel, aki aztán interjúkat készített vele, kötetbe szerkesztette korábbi memoárpróbálkozásait, melyekben megpróbálta elmondani az elmondhatatlant, s végül egy hihetetlenül érdekes könyvet állított össze. (Ez magyarul a Képzőművészeti Kiadónál jelent meg 2002-ben.) A dolog érdekessége, hogy Müller ezt a munkát közvetlenül a jelen Anne Frank-életrajz befejezése után kezdte el!
Anne Frank, a fantasztikusan tehetséges leendő író (nemrég adták ki magyarul a kisprózáinak és műkezdeményeinek gyűjteményét is) természetesen a naplója miatt világhíres. Miután családjával együtt elrejtőzött egy ismerős házában, a "hátsó traktusban" a zsidóüldöző nemzetiszocialisták elől, szinte nem is maradt más elfoglaltsága, mint az írás. Így készült el naplója, majd annak saját készítésű, már egy regény előmunkálatait jelentő átdolgozása és átszerkesztése (A és B szöveg), amelyet a család leleplezése és elhurcolása után ismerősök őriztek meg és a családból egyedül túlélő apa adott ki. Az őszinte kamaszlányhang megdöbbentette a világot, s ma is az egyik legolvasottabb holokauszt-memoár. Anne Frank azonban sokkal több volt, mint a "hátsó traktus" lakója és naplószerző. Melissa Müller életrajzában szándékosan eltér a napló szemszögétől. Bemutatja a család egymást követő generációit, Anne anyját külön részletességgel, mivel ő az életrajzírókat korábban alig érdekelte, Anne apját, és nővérét, a vele együtt elhurcolt és megölt Margotot is. Részletesen megismerhetjük a szereplők életét az elrejtőzés előtt, s elkísérhetjük őket a koncentrációs táborokba is, egészen a végig: ma már lehet tudni, hogy Edith Frank 1945. január 6-án halt éhen Auschwitz-Birkenauban, férjét mindössze huszonegy nappal később szabadították fel Auschwitzban, a két lány pedig 1945 márciusában hunyt el Bergen-Belsenben, tífuszban...
Nagyon megrázó, érdekes és alapos kötet, sok jegyzettel (nem tudom, miért nevezi a fülszöveg regényes életrajznak, mert objektív írás), időrendi táblákkal, alaprajzzal, névmutatóval, sőt, kísérőtanulmánnyal, amely utánajár, mit is írt át a Naplón Otto Frank, vagyis, hogy mi is az igazság abból a szégyenletes hírlapi kacsából, miszerint Anne naplója nem hiteles.

Alma Hannig: Ferenc Ferdinánd
Saxum, 2014
Ahogyan már leírtam itt a blogon, elképesztő módon érdekelt ez a viszonylag szerény kiállítású és hírverésű kötet: az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó előtti trónörökösének, a Szarajevóban feleségével együtt meggyilkolt Ferenc Ferdinánd főhercegnek az új életrajza. A német történész szerző hazájában szakmai vitákat kiérdemlő könyvéről magyarul még nem találtam sajnos semmit, de így legalább saját olvasásom közben nem zavartak mások gondolatai...
Nos, először is, szerintem ez egy kiváló életrajz. Olvasmányos és sokoldalú, ugyanakkor szakszerűen adatolt (1193 lábjegyzettel). Újszerűek a kérdésfeltevései, minden érdekli Ferenc Ferdinánddal kapcsolatosan a gyerekkorától és hírhedt vadászszenvedélyétől szerelmi házasságán és folyamatosan alakuló politikai elképzelésein át egészen szellem- és jellemformáló világ körüli útjáig és máig létező történelmi emlékezetéig: ám a sok-sok felvetésből végül egy széles látókörű, eredeti és teljes kép áll össze. Másrészt tényleg nagyon frissnek érzem. Egyrészt cáfol olyan (általam is elsajátított) tévhiteket, mint: hogy a főherceg a magyaroknak kedvező dualizmus helyett a szlávok által remélt trializmusban gondolkodott volna (sőt, inkább központosítani akart, trónörökösi időszakában több új politikai-közigazgatási tervezetet is kidolgoztatott a tanácsadóival). Hogy trónörökösi "árnyékkormánya" megszervezésével nyíltan jelezte volna, hogy Ferenc József halálára vagy lemondására vár (a két uralkodó viszonyát nagyban árnyalja, hogy először maga a császár mellőzte az épp tüdőbeteg főherceget, amikor rövid, mindössze egyéves gyógyulása idején öccsét, Ottót tekintette trónörökösnek, s udvart szervezett neki...). Vagy hogy morganatikus, szerelmi házassága miatt liberálisabban gondolkodott volna, mint azt sokan gondolják (azt ugyanis, hogy türelmes várakozás után elvett egy nem uralkodói családból származó arisztokratát, egészen más esetnek tartotta, mint hogy egyik rokona bejelentés nélkül, titokban frigyre lépett egy polgárlánnyal...). Sokkal emberibb (nem hálószobai, hanem politikusi értelemben!), határozottabb és logikusabb kép bontakozik ki Ferenc Ferdinándról, mint amilyet bárhol olvastam eddig. Végül igen elgondolkodtató néhány kisebb, új szempont felvetése (a főherceg műgyűjtésével, temetkezésével, a szerző által cáfolt környezetvédőségével, s legfőképp, a világháború kirobbanása előtti állapotok elemzési lehetőségével) kapcsolatban.
Kiváló összefoglaló munka ez, magyarul pedig - néhány a Habsburg-mítosz kategóriájába tartozó hódolat-életrajz után - az első igazi biográfia a főhercegről. Megjegyzendő viszont, hogy a magyar kiadásból kimaradt a forrásjegyzék, a több mint ezer lábjegyzet szakszerű rövidítéseinek feloldása: ami hatalmas szakmai hiba egy ilyen jó kötettel kapcsolatban! (Érdemes volna feltenni letölthető függelékként a kiadó honlapjára...)

Deák Ágnes: A koronás Wargha
Akadémiai, 2010
Szerény könyvecske, mégis mestermunka a magyar történésznő tudományos életrajza: egy szinte teljességgel ismeretlen, 19. századi történelmi személyiség életének és pályájának első feltárása.
Wargha István hosszú élete (1808-1876) alatt volt a reformkor élharcosa és a magyar kisdedóvó intézmények ügyének lelkes és pedagógiailag képzett szószólója, újságszerkesztő, iskolaigazgató, Kossuth barátja, menekülő emigráns és titkos üzenetek szállítója, üzletember Londonban, majd főjegyző, tanácsnok és árvaszéki ülnök a kiegyezés utáni Nagyváradon. Mindez pedig azért érdekes, mert 1850-51-től gyakorlatilag haláláig kisebb megszakításokkal rendőrügynökként szolgálta az osztrák titkosrendőrséget: több Habsburg-ellenes összeesküvés leleplezésénél segítette adatokkal a hatóságokat (pl. valószínűleg Noszlopy Gáspár vagy Szontágh Pál esetében), s leginkább elhíresült árulása az volt, amikor megszerezte Kossuthtól az Orsovánál elásott Szent Korona lelőhelyére utaló rejtjelet és kulcsát, s átadta azt Johann Kempen rendőrminiszternek.
Deák Ágnes az egész életutat bemutatja, 785 hivatkozással kísért, eredeti forrásokat is közlő, mégis olvasmányos életrajza számos legendát eloszlat, s rengeteg izgalmas problémát is felvet a "koronás Wargha" tetteinek lelki mozgatórugóival kapcsolatban. Bár egy objektív életrajznak nem feladata a hős gondolatvilágát elemezni, Warghánál okvetlenül töprengésre vár az a jellemvonása, hogy kettős ügynökként valamiképp mindkét felet igyekezett "őszintén" szolgálni: miközben egyeseket elárult az osztrákoknak, más szabadságharcos ügyeket elképesztően komolyan vett és a szívén viselt - ezzel pontosan egy időben. Vajon hogyan döntött arról, mit ad át és mit nem? Mennyire volt befolyásolható, mennyire önfelmentő, mennyire gazember?  Milyen lehetett a személyisége, mellyel olyan bizalmat tudott kelteni, hogy Kossuth annak ellenére is hűséges hívének tekintette és megvédte a gyanúsításoktól, hogy emigrációs társai - helyesen - már sejtették kétkulacsosságát? Ezek a kérdések csak felvetődnek, ám külön érdekes olvasmánnyá avatják a regényes időkről és emberekről, ám a legszakszerűbben megírt történelmi életrajzot. Ajánlom tehát mindenkinek - akár forgatókönyvíróknak is, hisz tényleg kész regény ez a sors: csak a megfilmesítés előtt persze el kellene dönteni, milyen is a mi magyar Kossuth-képünk...

Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Ezeket is várom - Még egy könyvlista
Valójában semmi olyan célkitűzésem nem volt, hogy minden hónapban könyvkívánságos posztot akarok összeállítani. Már csak azért sem, mert ez egyfajta csapda is lehet: henye vágyak, önző akarások, majd-majd-majd célok a jelen öröm helyett, ami annak szól, ami van, s amit éppen olvasok (most éppen Veronika Šikulová Menettérti című tavalyi könyvét, amelynek hátránya, hogy szövegfolyamos, én meg féloldalakat haladok benne egyszerre...). De talán épp azért, mert valójában alig van időm mostanában olvasni, még egy újdonságlista fogalmazódott meg bennem a januári és a februári után. A rajta szereplő tizenegy könyvet szeretettel ajánlom mindenkinek.

Jostein Gaardner: Vita Brevis
Park, 2015, már kapható
Az első könyv a felsorolásban egy újra-kiadás. A csodálatos, regényes filozófiatörténet, a Sofie világa norvég szerzője ebben a szellemes és elgondolkodtató kisregényben különleges szerepet választott. Annak a nőnek az emlékiratait írta meg, akit Szent Ágoston, az Isten városa teológus szerzője, a nagy negyedik századi egyházatya éppen csak megemlít halhatatlan önéletírásában, a Vallomásokban. Floria - mert Gaardner ezt a beszélő nevet adja neki - hosszú ideig volt társa Ágostonnak, bár a felesége sosem lett, s egy fiút is szült neki, ám a leendő szent fokozatos megtérése közben elhagyta őt, s elválasztotta közös gyermeküktől is. Ennyi a tény a Vallomások alapján: a többi azonban a szerző leleménye. Vajon mit írt volna egykori társának levelében a fürge szellemű, életörömmel és praktikummal tele, ugyanakkor művelt, sőt bölcs Floria, olvasva Ágoston önelemző és önmarcangoló töprengéseit? Az író igazi középkori apokrifot teremt, tele humorral, kikacsintással, filozófiával és szerelemmel. Remek tavaszi olvasmány.
Frissítés: újraolvastam - és még mindig olyan jó, mint amilyenre emlékeztem...

Janne Teller: Minden 
Scolar, 2015, megjelenés: március 19.
Mostanában kezdek ráérezni a Scolar egy sorozatának ízére: 2009 óta létező kamaszregény-szériájuk afféle fából vaskarika, hiszen bármely darabja meghatározó olvasmányélménye lehet egy érett tinédzsernek ugyanúgy, mint egy felnőttnek. E széria második kötete volt a dán írónő, Janne Teller formabontó és tabukat döntögető regénye, a Semmi, amely megjelenésekor először betiltásra került (a hiperkorrekt és fejlett demokráciával rendelkező Dániában!), utána azonban kötelező olvasmánnyá tették a középiskolában... Az írónő ezúttal egy kötetnyi elbeszélést nyújt át az olvasóknak toleranciáról és türelmetlenségről, kamaszodásról és magányról, ám a beleolvasó ízelítő alapján ezek is épp úgy döntögetik a bálványokat és tabukat, mint a regénye. A magyar kiadást az írónő kifejezetten hozzánk írt előszava teszi még érdekesebbé.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Agatha Christie: Zátonyok közt 
Európa, 2015, megjelenés: március 11.
És végre! Az év első Agatha Christie-je egy magyarul hosszú évek óta meg nem jelent Poirot-regény: az utolsó, amely az Európa Kiadó sorozatában még nem került kiadásra. Kedvenceim közé tartozik, mivel egy különös és kiválóan ábrázolt angol nagycsalád belügyeibe nyújt bepillantást. A dúsgazdag Gordon Cloade London bombázása idején ott veszett előkelő háza romjai alatt. Az örökségre nagyon is számító családnak, a testvéreknek, sógornőknek, unokatestvéreknek azonban megdöbbenéssel kellett tapasztalniuk, hogy Cloade nemrég elvett, szemtelenül fiatal, viszonylag műveletlen és a családba - a családtagok szerint - semmiképpen sem illő felesége nemcsak túlélte a katasztrófát, de megörökölte a teljes vagyont is. Ráadásul van egy igen erős egyéniségű bátyja, aki nem hagyná, hogy kiforgassák húgát a jogos örökségéből. Miközben a pénzhajhászás folyamatosan fokozódik, mégis felmerül egy lehetőség: ha ugyanis Rosalind titkozatos első férje mégis élne, a fiatal özvegy nem kapna semmit... Poirot véletlenül keveredik a bűnténysorozatba, de természetesen a tőle megszokott eleganciával és beleérzéssel derít fel egy egészen szomorkás, mégis csavaros ügyet. (Megjegyzés: jaj, olyan váratlan, hogy már megint zöld a borító...)
Frissítés: elolvastam, hosszabban itt, továbbá itt és itt írtam róla.

Håkan Nesser: Nő anyajeggyel
Animus, 2015, már kapható
Nemrég örvendeztem azon, hogy végre ismét Nesser-kötet jelent meg az Animus Skandináv krimik sorozatában - s máris itt az újabb regény. A svéd író állandó főhőse, Van Veeteren felügyelő alighanem ismét családias hangulatban, ugyanakkor önmagával vívódva, s valami sötét, szomorú titok után kutatva fog nyomozni. Ezúttal az érdekli, vajon ki az a borús hangulatú sorozatgyilkos, aki áldozataival csak azután végez, hogy előtte telefonon lejátszik nekik egy baljós dallamot.
Frissítés: elolvastam, hosszabban itt és itt írtam róla.

Kristina Ohlsson: Lotus Blues
Animus, 2015, megjelenés: március 16.
Tavaly szomorúan vettem tudomásul, hogy az általam annyira megkedvelt Fredrika Bergman-sorozat - elfogyott. Nem tudom, hogy a Dávidcsillagok után ír-e még az írónő újabb nyomozásokat a csapatnak: mindenesetre el kellett fogadnom, hogy most majd valami más következik. Ez a más először az írónő zseniális gyerekregénye volt, Az üveggyerekek (nemsokára írok róla), most pedig kiderült, hogy a Skandináv krimik sorozatban helyet kap az írónő új története, a Lotus Blues.... Martin Benner ügyvéd, a szerző új hőse egy lezárt ügy nyomában indul el: megöli magát egy lány, de előtte még öt gyilkosságot vall be. Bennert a lány bátyja keresi fel: véleménye szerint ugyanis húga ártatlan volt. Benner elindul a titok nyomában - és ha ez a regény is olyan jó, mint az eddigiek, akkor bonyolult, csavaros, s jóízűen újraolvasható nyomozásnak lehetünk tanúi.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Napóleon: Az uralkodás művészete
Helikon, 2015, már kapható
Ahogyan már írtam róla itt, a blogon, nemrég indult el a Helikon Zsebkönyvek sorozata, amelynek első kötete már kapható a boltokban. Bár a hosszúra és izgalmasra tervezett széria sok kötete lehet majd meglepetés, a váratlan élmény ennél a könyvecskénél már garantált. Nem egyszerű "füveskönyvet" vagy aforizmagyűjteményt kapunk a kis, kék kötettel, hanem témák szerint csoportosított, egyfajta életnarratívát is kirajzoló idézetsort.
Frissítés: különleges szöveggyűjtemény. Utoljára Nagy Frigyes Anti-Macchiavellijét élveztem ennyire. Mindenkinek ajánlom.

Stephen Hawking: Az idő még rövidebb története
Akkord, 2015, megjelenés: március 16.
Ki ne hallott volna Stephen Hawkingról? Eddie Redmayne Oscar-díja, A mindenség elmélete című film sikere óta valószínűleg nincs is olyan, aki ne olvasott már róla. Az idő rövid története, A nagy terv, A mindenség elmélete, A világegyetem dióhéjban, az Einstein álma, és Az én rövid történetem szerzője 2005-ben döntött úgy, hogy szerzőtársával, Leonard Mlodinowval együtt átdolgozza 1988-as, klasszikus első könyvét, s Az idő még rövidebb története címen nyújt új bevezetést az elméleti fizika nagy kérdéseibe. Most felújított változatban jelenik meg ismét ez a mű, s ha arra gondolok, Az idő rövid története mennyit bővült az új kiadásokban, alighanem ezt a felújított változatot is érdemes lesz komolyan venni.
Frissítés: igazán élmény volt olvasni a kötetet. Bár azt nem tudom megítélni, változott-e az első kiadás óta, de remek olvasmány volt, mindenkinek bátran ajánlom, azoknak is, akiknek a "csak rövid" változat már megvan.

Sorin Adam Matei: Paradigma-váltó - Egyperces esszék a mai Romániáról
Typotex, 2015, már kapható
Nagyon ritkán szoktam esszéket olvasni: főleg modern témákról. Van valami zsigeri ellenállás bennem az olyan szöveg iránt, ami szakszerűnek nem elég adatolt, alapos és szakmai, de azért számot tart arra, hogy az olvasó komolyan vegye abszolút átfogó vélekedéseit - és mindeddig általában efféle modern esszékkel találkoztam. Amikor azonban sikerült beleolvasnom az amerikai, de román születésű Sorin Adam Matei esszékötetébe, legyőztek és meggyőztek. Olyan érdekes, szellemes, széles látókörű és ismeretlenül izgalmas szövegekre találtam, hogy muszáj lesz egyszer majd az egész könyvet megismernem. Talán az segíthet, hogy ezek egyperces esszék: nagyon röviden kell valami okosat mondaniuk...
Frissítés: egy könyv, ahol a valóság felülmúlta a várakozásokat. Szinte nem volt olyan írás benne, amelynek az olvastán ne bólogattam volna hatalmasakat. Csak az az elkeserítő, hogy e 2-5 oldalas kis szövegek tulajdonképpen rólunk, Magyarországról is szól(hatná)nak.

Bozóky Edina: Attila 
Kossuth, 2015, már kapható
Véletlenül vettem észre, hogy a History Könyvek sorozata újabb kötettel bővült: s ezúttal végre nem regénnyel. (Az, hogy a szériában egyaránt jelenik meg életrajz, történelmi tanulmánykötet, hagyományos regény és esszé, jó, de rossz is: utóbbi azért, mert sokszor a könyv fülszövegéből egyáltalán nem, csak kézbevételkor derül ki, melyikről is van szó...) Az 1972 óta Franciaországban élő, ott elismert nevet szerző magyar történésznő könyvében azt vizsgálja, mit tudunk a történelmi Attiláról, majd pedig hogyan formálták alakját a századok. Izgalmas filológiai kalandozásnak ígérkezik a kötet.
Frissítés: elolvastam és itt írtam róla.

Két Typotex-könyv
pontos megjelenési dátuma még nincs
Mivel közeledik április, a könyvfesztivál ideje, elkezdtem álmodozni egyik kedvenc szépirodalmi sorozatom, a Science in Fiction további gyarapodásáról. Világos, hogy válság van, mivel a 2012-es kezdet óta tavaly jelent meg a legkevesebb kötet a szériában: 2012-ben, az induláskor három, 2013-ban négy, 2014-ben azonban csak két mű látott napvilágot - igaz, azok remekek voltak. Még tavaly jelezte a kiadó, hogy további két mű várható magyar fordításban: a sorozatból már ismerős, lengyel Jacek Dukaj egyelőre Dalok odaátról címen említett monumentális és látomásos regénye egy a miénktől teljesen eltérő, atomok helyett a négy őselemre épülő fantasztikus világot álmodik az olvasóval együtt. A neve ellenére francia, s mindössze 33 éves Tristan Garcia David Browser útja címen várható regénye pedig formabontóan filozofikus sci-fi kalandregénynek ígérkezik. Remélem, hogy az év közepére legalább az egyik napvilágot lát: a kiadó világirodalmi sorozatánál nekem furamód mintegy tízszer jobban tetsző, egyáltalán nem(csak) sci-fi (!) sorozatban még nem találtam olyan darabot, amit ne lett volna kedvem másodszor is elolvasni.
Frissítés: A Dukaj-regény május 1-jén jelenik majd meg, a végleges címe Más dalok lett. (Lásd itt.) Tristan Garcia könyve augusztus 24-én várható, és most már a Browser zsinórjai címre hallgat. (Lásd itt.)

Link
Túl korán van még kívánni, de azért... - 11 új könyv
Jön, jön, jön...! - A második könyvkívánság-poszt 
Valahol Európában - A L'Harmattan Kiadó európai irodalmi sorozata
Miért szeretem nagyon a L'Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatát?
Mert tényleg Európa minden népének kortárs, friss irodalmából válogatják.
Mert a szerkesztés nem tér ki a nagyregények elől: sőt, mintha kifejezetten olyan művek szerepelnének a sorozatban, amelyek keresik a társadalmi, a család-, a pikareszk és a nevelődési regény, a hosszúpróza új útjait túl modernen és posztmodernen.
Mert nők és férfiak műveiből egyaránt kerül a sorozatba (körülbelül egyharmad-kétharmad arányban).
Mert kiválóak a műfordítások.
Mert érdekesek a neves irodalmár előolvasók utószavai.
Mert kellemes, jól olvasható és tartós a könyvek megformálása (elgondolkodtató, fekete-fehér címlapkép, borítóidézet, színre hangoltság, kis országtérkép a kötésen, kemény fedél védőborítóval).
Mert jellegzetesek, boltban jól felismerhetők és öt éve változatlanok a sorozat külsőségei.

2011
Olga Tokarczuk: Őskor és más idők (lengyel)
Jean Rouaud: A becsület mezején (francia, folytatása a Jeles férfiak)
Drago Jančar: A névtelen fa (szlovén)
Jean Portante: Mrs. Haroy, avagy a bálna emlékezete (luxemburgi)
Hugo Claus: Belgium bánata (belga: flamand)
Jean-Luc Outers: Vízművek (belga: vallon)
2012
Jenny Erpenbeck: Otthon (német)
Agneta Pleijel: Lord Sohamár (svéd)
Sigitas Parulskis: Mormogó fal (litván)
Trisse Gejl: Pátriárka (dán)
Mileta Prodanović: Kert Velencében (szerb)
2013
Mario Levi: Isztambul tündérmese volt (török)
David Zábransky: Mindig más strandra vágyik (cseh)
J. G. Farrell: Zavaros idők (ír)
Arno Camenisch: Az utolsó cseppig – Alpesi trilógia (svájci német)
Verena Rossbacher: Sóvárgás sárkányra (osztrák)
Gonçalo M. Tavares: Tanuljunk meg imádkozni a technika korában (portugál)
2014
Jean Rouaud: Jeles férfiak (francia, A becsület mezején folytatása)
Veronika Šikulová: Menettérti (szlovák)
2015
Muriel Spark: Jean Brodie kisasszony fénykora (brit)
Kjell Westö: Ahol egykor jártunk (finn)
Mircea Cartarescu: Káprázat - A test (román)
2016
Alessandro Mari: Nagyon is emberi remény (olasz)
Faruk Šehić: Az Una hullámai (boszniai)
2017
Miljenko Jergović: Diófa-házikó (boszniai: horvát)
Tommi Kinnunen: Négyesút (finn)
Milen Ruszkov: Felmagasztosulás (bolgár)
Juan Marsé: Az álmok kalligráfiája (spanyol)
2019
Osvalds Zebris: Gyerekrablás Rigában (lett)
2020
Mircea Cartarescu: Káprázat - A jobb szárny (román)

(Sajnos a könyvek kiadási évére leginkább csak magukban a könyvekben lehet rábukkani, én pedig még nem olvastam mindent. Az OSZK több kötettel ezelőtt elmaradt az adatbázis-frissítéssel, a kiadó oldalán nincsenek kiadási évszámok. A könyváruházak előszeretettel adnak meg rossz dátumot: kezemben a 2012-es könyv, mégis 2013 szerepel a neten - nyilván, mert a mű későn került be a rendszerükbe. Mindez sajnos egy kissé a sorozat terjesztésére is jellemző: egyes könyvesboltláncoknál egyáltalán nem rendelhetők, vásárolhatók az egyes kötetek, máshol csak nagy késéssel.)


Utolsó frissítés: 2019.12.09.
Poszt a nőnapra
Könyvesbolti csatangolásom közepette találtam egy elképesztően szépséges matricáskönyvet, amit - amennyiben a gyerekem lennék - azonnal megvennék magamnak... A Scolar Kiadó jegyezte Divatvarázs matricáskönyv című album már két éve megjelent, de mindeddig nem vettem észre - vélhetőleg, mert már alaposan kinőttem a Hercegnők / Lovak / Autók - csillogó matricákkal típusú könyvekből.

Ez a kötet azonban nemcsak egy szórakoztató, matricaragasztós, megoldást megkeresős foglalkoztatókönyv, hanem olyan album, amely tényleg bevezet a divat történetébe. Korról korra, stílusról stílusra mutatja be a legjelentősebb huszadik századi divatirányzatokat, évtizedre lebontva. Az egyes oldalpárok utánozhatatlan hangulatot árasztanak, s még az egyelőre alsóruhában ábrázolt hölgyek fehérneműi is változnak korról korra a dédanyák csipkekombinéitól a dédunokák push-up melltartójáig... (Csak az a kár, hogy ezt aztán eltakarja a ráragasztott ruha képe...)

Persze, ez a vintage-könyv csakis lányoknak való - de kissé korosabb lánynak is. (Főleg, mert ő már az árát is képes megfizetni...)

Sajnos olyan könyvvel viszont még nem találkoztam, amelyik egységes stílusául azt választotta volna, amelyet pin-up-girl ábrázolásnak hívnak. Bár tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kitűzhető lányképek mindig igazán pikánsak igyekeztek lenni, ettől függetlenül a negyvenes-ötvenes évek divatját is megőrizték a nézőik számára. Sok nem is kifejezetten erotikus, viszont hangulatos és nagyon huncut...

Nőnap alkalmából gyűjtöttem az internetről néhány olyan képet, amit szívesen nézegetnék albumban is. Festőjük Gil Elvgren (1914-1980), aki ma is a legelismertebb pin-up-girl-művésznek számít. A legutolsó kép pedig arra is rácáfol, hogy ha ezek a nők nem rajzolva, hanem csak fényképezve volnának, sosem tudnának ilyen kívánatosak és bájosak lenni.


Persze tény és való, hogy ezeken a képeken a nők mind a vágy tárgyai, a nézésnek kiszolgáltatott, (némiképp) hamis szerepbe kényszerített babák. Viszont nagyon bájosak. És ez mindenkire így igaz: mi nők egyszerűen bájosak vagyunk!...