Izgalmas Zsebkönyvek a Kossuth Kiadótól
Időnként olyan könyveket akarok olvasni, amilyenek addig még nem kerültek a kezembe. Így jutottam el egy régi könyvsorozathoz, amelyet a hatvanas években jelentetett meg a Kossuth Kiadó. Igen, a Kossuth, amely akkoriban alapvetően a politikai beszédek, fejtágító brosúrák és leegyszerűsített propagandaanyagok gazdája volt. Mégis, nekik jutott eszükbe egy kifejezetten izgalmasnak szánt zsebkönyv-sorozat elindítása, amelyben rövid, olvasmányos, illusztrált történetek szerepeltek, s amelynek a darabjait főképpen rejtélyek utáni nyomozásokról, kémek elleni hajszákról vagy épp különös magánéleti gubancok kibogozásáról írták a szerzők - a világ minden tájáról.
Először ilyen volt a Tarka Könyvek sorozat, amelyet rögtön 1957-ben megindították: egy-egy ilyen kistarka apróságával (mindössze 15x11 cm-es volt), olcsóságával, érdekességével, s lendületes, szinte ponyvásnak tekinthető, a figyelmet felkeltő borítórajzával már szinte semmiben nem emlékeztetett idősebb, a Szépirodalminál megjelenő testvérére, a régi Olcsó Könyvtárra. Rögtön látszott rajta, hogy nem klasszikus darab: ugyanakkor izgalmat, kalandot ígért az olvasónak. (Érdemes emlékezni rá, hogy a Magvető Albatrosz sorozata hasonló célokkal, de vaskosabb kötetekkel majd csak 1963-ban indul meg.)
Ez a széria aztán 1959-ben megszűnt, vagy legalább is elveszítette a nevét. Helyét a bejegyzésemben bemutatandó sorozat vette át, amely 1960-tól jelent meg, egészen 1966-ig. A kötetek mérete azonos maradt (15x11 cm), de a fedél egyszínű lett, jellegzetes, fehér mezőbe rajzolt, balra, középre igazított borítórajzzal, amely fehér gerinccsíkban, s a könyv hátulján fehér könyvajánló mezőben folytatódott. A logó eltűnt, a könyvek külseje sokkal mértéktartóbbá vált.
A formaváltás azonban nemcsak ebben nyilvánult meg. Az a benyomásom, hogy a szerkesztőknek 1960-ra sikerült a kalandot összepárosítani az irodalommal. Az alább felsorolt kötetek nagy részét ugyanis jó írók írták: gyakorlottak, elismertek, szakmájuk jó értelemben vett mesteremberei, sőt, néha akár mesterei (mint Anna Seghers, Emmanuil Kazakevics, vagy Grigorij Baklanov, akikkel a Modern Könyvtár vagy Európa Zsebkönyvek szorgos olvasóinak is módjukban állt megismerkedni). A direkt politikai vonatkozások is gyérültek: azokban a világháborúval, kémjátszmákkal kapcsolatos történetekben is (pl. Kémelhárítás, Alaszkai rókák, Március, Két tűz között), amelyek erre megfelelő helyet biztosítottak volna, inkább a sokrétű, elgondolkodtató ábrázolásmód lett az általános. Ettől még természetesen ezek vasfüggönyön inneni, sokszor átpolitizált regények: de időnként üdítő meglepetésekkel.
Az első kötet mindjárt a filmen is nagy sikert aratott A félelem bére című regény volt. De jelent meg a sorozatban bűnügyi regény (Kémelhárítás - a mű felsorolása itt nem tévedés, a kémelhárító egészen Sherlock Holmes-féle következtetések között nyomoz, Nyomon), szatirikus krimiparódia (Gyilkosság New Yorkban, A gyilkos az első számú áldozat), science-fiction történet (Irány a Mars!, A fekete oszlop), életrajzféle (Tűzföld, hahó!, Végrendelet - igaz, utóbbi "pártos", mozgalmi biográfia) és háborús regény is (A felderítő lány, Két tűz között).
A zsánerbe nem sorolható kötetek között számomra a legemlékezetesebbek a következők voltak: a Bíró előtt, amely egy különös jogi dilemma elbeszélése, a Vendégség, amely két elgondolkodtató novellát tartalmaz, az Út nem vezet ki a világból, amely a magyar falu hatvanas évek eleji állapotának megírásával olyasmit ad, ami talán nem is volt a célja, a Hajnalka, egy rendkívül olvasmányos és ma is igaz történet egy falusi lányról, végül a Kegyelem, amely látszólag kommunista történet, valójában viszont különleges, izgalmas és (túl) optimista remény a szovjet koramúlt tisztázásra.
A sorozatban hét év alatt 44 kötet látott napvilágot, köztük két második kiadás. (1960: 6 kötet, 1961: 5 kötet, 1962: 8 kötet, 1963: 7 kötet, 1964: 7 kötet, 1965: 6 kötet, 1966: 5 kötet)
Nem állítom, hogy mindegyik maradandó olvasmány, de talán még az is van közöttük. Azonban kevés kivétellel színvonalas, izgalmas történetek, s egyúttal bepillantást jelentenek a múltba. Én harmincnál többet is jó olvasmánynak találtam.
S hogy mi a nevük? Azt nem tudom. Lehet, hogy ezek az Újabb Tarka Könyvek. Én mindenesetre Izgalmas Zsebkönyveknek kereszteltem őket.

1960
Georges Arnaud: A félelem bére
Paál Ferenc: Füst és hamu
Jan Petersen: A Wagner-ügy
Tordai György: Ubryk Borbála története
Vlagyimir Tyendrjakov: A csodatévő szentkép
Wanda Wasilewska: Hajsza
1961
Georges Arnaud: A félelem bére (II.)
Alekszandr Bek: Volokalamszki napok
Gárdos Miklós: Szívroham
Andrej Guljaski: Kémelhárítás
D. Hrabrovickij - V. Vegyejev: Nyomon
1962
Alekszandr Bek: Panfilov tábornok tartaléka
Andrej Guljaski: Kémelhárítás (II.)
Eberhard Hilscher: Tűzföld, hahó!
Abdol Hosszein Nusin: A kán meg a többiek
Maksz Poljanovszkij: A felderítő lány
Wolfgang Schreyer: Alaszkai rókák
Anna Seghers: A bitófán csillog a fény
Vlagyimir Tyendrjakov: Bíró előtt
1963
Nyikolaj Aszanov: Két legyet egy csapásra
Fülöp János: Március
Emmanuil Kazakevics: Vendégség
Edita Morris: Hirosima virágai
Jerzy Putramnet: Noé bárkája
Jacques Roumain: Az élet vize
Jan Józef Szczepański: Árulás
1964
Grigorij Baklanov: Két tűz között
Dékány Kálmán: Út nem vezet ki a világból
Pavel Halov: A 307-es irány
Korodi Miklós: Csajka Gyurka szerencséje
Vlagyimir Mihajlov: Irány a Mars!
Nyikolaj Panov: Chicago szépe
Pintér István: Gyilkosság New Yorkban
1965
Barát Endre: Hajnalka
Grozdana Olujić: A szerelemre szavazok
Rácz Béla: A tanúk hallgatnak
Szüts László: A kormányzó úr medvéi
Jevgenyij Vojszkunkszkij - I. Lukodjanov: A fekete oszlop
André Wurmser: A gyilkos az első számú áldozat
1966
Farzsallah Haik: Barzsut, a hegy leánya
Pogonyi Antal: Végrendelet
Vladimir Pozner: Hispánia, első szerelmem
Lev Sejnyin: Kegyelem
Várkonyi Tibor: A Ben Barka rejtély
A Reflektor sorozat kötetei
Ha azt mondom, Reflektor, az idősebb olvasók biztosan felszisszennek. Emlékeikben rikító sárga papírborítójú könyvek bukkannak fel, tele kémekkel és diverzánsokkal, szabotőrökkel és bujkáló nácikkal. Ami pedig hozzájuk kapcsolódik, vagy furcsa szégyenkezés (ilyen szemetet nem olvasunk! / á, azok a ponyvaregények...), vagy titkos elégedettség (persze, hogy izgalmas volt, a körmöm is lerágtam!), vagy épp csalódás (vonalas, unalmas, átpolitizált, minek is olvastam!). A fentieket ugyanis mind el lehet mondani a Zrínyi Katonai Könyv- és Lapkiadó ponyvasorozatáról, az 1966 és 1968 között tizennégy kötetet megélt Reflektorról.
Ha könyvek külsejét nézzük, egyértelműnek tűnik az a megvetés, amivel tömegolvasmánynak készítették őket: puha kötés, nem túl jó minőségű papír, egy komoly, klasszikus ízlésű olvasó számára vállalhatatlan fedélkép, és körülötte a sárga szín, a ponyvakönyvek állítólagos alapszíne. Ugyanakkor a korai kötetek cérnafűzött kötése normális esetben máig állja az olvasás strapáját, a borítóterv akár modernnek és innovatívnak is felfogható (még ha ma már más is az ízlés), a fedélképek egy részét pedig olyan gyakorlott művész készítette, mint Sebők Imre, aki már a harmincas évektől rajzolta rendszeresen izgalmas regények fedélképeit és kalandos képregények kockáit.
Hasonló kettősség jellemzi a beltartalmat is. Nyilvánvaló, hogy a sorozatot az a törekvés hívta életre, hogy a Kádár-korszak könyvfogyasztói között szép számmal akadtak izgalmas, kalandos olvasmányokat keresők a szó szoros értelmében vett szépirodalom kedvelőin kívül, sőt, a két halmaz - természetes módon - érintkezett is.
1966-ban, amikor a Reflektor-sorozat megszületett, már három éve létezett a Magvető Albatrosz-szériája, amely hasonló igényt igyekezett kielégíteni. 1963-65 között tizennégy kötete jelent meg, ám érdekes módon ezek között bűnügyi regény (ami később a sorozat állandó jellemzője lett) még nem akadt. Rejtő Jenő öt regénye mellett kémtörténetek, háborús regények jöttek ki benne (egyetlen látszólagos krimikivétellel, amelynek azonban a műfaj szabályait sértően rossz vége volt, így inkább keserű társadalmi regénynek mondható). Épp ezért érdekes, hogy a Zrínyi Kiadó ugyanebbe az irányba igazította a maga sorozatának az útját - miközben a Magvető szériája épp váltott: mialatt fennállt a Reflektor, 1966-68 között, az Albatrosz bemutatta a magyar olvasóknak Raymond Chandlert és Georges Simenont, vagyis az "igazi" detektívregényt, s ettől kezdve már egyre inkább krimisorozattá vált.
A Reflektor azonban maradt afféle háborús és kémregény-sorozat, viszont érdekes módon csak három évig létezett. Ez idő alatt hat olyan regény is megjelent a keretei között, amelyet magyar szerzők írtak. Itt jelent meg az FB-86-nak, Berkesi András első kémtörténetének második kiadása: a mű 1949-ben játszódik, vagyis egyfajta leegyszerűsített szembenézés a múlttal. Itt adták ki a Fény a redőny mögöttet, amelyből 1965-ben már sikeres film készült Latinovits Zoltán és Nagy Attila főszereplésével. A magyar szerzők általában egyszerű kémtörténeteket jegyeztek, míg a külföldiek inkább a második világháború alatt játszódó kalandregényeket, illetve műveikben a kommunisták a háború befejezése után folytatott harcait mutatták be.
Különleges módon azonban nemcsak regények kerültek be a sorozatba. A játszma véget ér címre keresztelt negyedik kötet két izgalmas memoárt foglalt egybe, amely ugyan erős forráskritikát igényel, mégis, a legkevésbé sem fiktív beszámoló a történelem két izgalmas pillanatáról, hiszen az egyiket egy szovjet diplomata írta a szovjet-német háború kitöréséről, a másikat pedig egy szovjet tolmácsnő, aki ott volt, amikor Hitler bunkerét feltárta a hadsereg. Erről a könyvől már írtam egyszer az Adolf Hitler halott - Könyvek a Führer haláláról című posztban.
Nem kevésbé érdekes a hatodik kötet, A Farkasodú alkonya, amely a Stauffenberg-féle összeesküvésről számolt be. Ez sem regény, inkább könnyed történelmi ismeretterjesztő mű. Magyarul addig mindössze egy könyv jelent meg a témáról, Danyiil Melnyikov Összeesküvés Hitler ellen című munkája: a csehszlovák szerzőpáros Reflektor-kötete viszont sokkal jobban koncentrált Stauffenberg és társainak életére és személyiségére, mint szovjet előde. Talán a felsoroltak nyomába igyekezett lépni Pintér István is, amikor A Maus-akcióban a magyar kiugrási kísérlet kudarcát írta meg - jóval kisebb sikerrel. Mindenesetre ebből is látszik, hogy a Reflektor nemcsak a "szocialista ponyva" tárháza volt, hanem a történelem iránt érdeklődőknek is igyekezett olvasmányt biztosítani.
Aki még emlékszik a sorozatra, talán szerette, mert izgalmas volt, talán lenézte, mert irodalmi babérokra nemigen vágyó szórakoztató irodalom volt (bár A szürke autó utasai fülszövege direkt hangsúlyozza, "a lebilincselően izgalmas történet színvonalas írói eszközökkel megalkotott regény", a művek irodalmi színvonala később fokozatosan esett...), aki pedig ma veszi kezébe valamelyik kötetet, bizonyosan ott érzi benne a kort, hazugságaival, szemellenzőivel, csúsztatásaival. De talán épp ettől érdekesek ma is ezek a könyvek.

01 Roman Kim: Elolvasás után elégetendő, 1966
02 Günter Spranger: Halálra ítélt támaszpont, 1966
03 Č. Amort – I. M. Jedlička: Az A-54-es titka, 1966
04 V. Berezskov – J. Rzsevszkaja: A játszma véget ér, 1966
05 Szabó László: A Gamma-null eltűnik, 1967
06 J. César – B. Cerny: A Farkasodú alkonya, 1967
07 Sós György: A szürke autó utasai, 1967
08 Ante Cuculić: Az ezüst öngyújtó, 1967
09 Berkesi András: FB-86, 1967
10 Pintér István: A Maus-akció, 1968
11 Szabó Miklós: Fény a redőny mögött, 1968
12 Sólyom József – Szabó László: Utolsó kísérlet, 1968
13 Rudolf Kalčik: A Šumava királya, 1968
14 Wladyslaw Jarnicki: A gyanú árnyékában, 1968
Móra Ferenc vászonkötésben
Kislánykorom nagy emléke volt Móra Ferenc elbeszéléseinek és rövid regényeinek olvasgatása. Ekkor ismerkedtem meg azokkal a szép külsejű, egészvászon kötésű Móra-kötetekkel, amelyek némelyike már akkor közel járt a fél évszázadossághoz. Később azonban csodálkozva tapasztaltam, hogy a sorozatom valójában kettő volt: az első, amely még nagyrészt a Rákosi-korszakban került a boltokba, tíz kötetben, s így (hét kötetét) még az Ifjúsági Könyvkiadó jelentette meg, s egy második, már a Kádár-korszak termése, ahol hat kötetben adták ki a gyerekeknek szánt műveket, tulajdonképpen újra, de már Móra Ferenc Könyvkiadóként. Ez magyarázta a Reich Károly tervezte vászonborító bájos képecskéinek eltéréseit is, amiket annyit hasonlítgattam gyerekként: hiszen a két sorozatfedél csak hasonlított egymásra, de nem volt teljesen azonos. Nekem persze ebből és abból is voltak köteteim...
Ez a raktárbejegyzés a két sorozatot mutatja be. Mindkettőben közös, hogy a szépséges rajzokat Reich Károly készítette a történetekhez: néha úgy érzem, egyik-másik elbeszélés feleannyira sem lenne szerethető az ő képeinek humánuma, emberi melegsége nélkül.

Móra Ferenc művei - Válogatás az ifjúság számára
1. sorozat
megjelent: 1955-1958 között
vászonborítója: színes, barnásszürke alapon zölddel és barnával nyomott
10 kötet, sorszámozva van 1-10.-ig
szerkesztőbizottság: Hegedüs Géza, Lengyel Dénes, Vargha Kálmán
  • 1. Dióbél királyfi és társai 1955, 1958
  • 2. Csilicsali Csalavári Csalavér – Csalavári Csalavér újabb kalandjai 1955
  • 3. Rab ember fiai – Mindenki Jánoskája 1955, 1958
  • 4. Hol volt, hol nem volt 1956
  • 5. A dorozsmai varjú 1956
  • 6. Királyasszony macskái 1957
  • 7. Csengő barack 1954, 1957
  • 8. Nekopogi kovács 1957
  • 9. A honti igricek 1958
  • 10. Kincskereső kisködmön 1954, 1958

Móra Ferenc művei - Válogatás az ifjúság számára / Válogatás gyermekek számára
2. sorozat 
megjelent: 1959-ben
vászonborítója: egyszínű, halványszürke alapon barnával nyomott
6 kötet, nincsen sorszámozva
szerkesztőbizottság: Hegedüs Géza, Lengyel Dénes, Szalontay Mihály, Vargha Kálmán
  • Elbeszélések 1959
  • Rab ember fiai - Dióbél királyfi 1959
  • Történelmi elbeszélések 1959
  • Csilicsali Csalavári Csalavér - Csalavári Csalavér újabb kalandjai - Az aranyszőrű bárány 1959
  • Mesék 1959
  • Mindenki Jánoskája - Kincskereső kisködmön 1959

Megjegyzések: Az első érdekes különbség jól látszik: míg a régi sorozat címe Móra Ferenc művei - Válogatás az ifjúság számára volt, az új sorozatban három kötet után váltás következett be, s innentől a sorozat neve Móra Ferenc művei - Válogatás a gyermekek számára lett: talán a kibővült szerkesztőbizottságnak köszönhetően. Sok értelme nincs, hiszen így három kötetet választ el a korábbi tizenháromtól, s szerintem senki se mondhatná, hogy a Dióbél királyfi már az ifjúságnak szól, de a Kincskereső kisködmön még a gyermekeknek.
Összehasonlítva a két listát, az is feltűnhet, hogy a későbbi sorozat szerkesztésekor a regények közül ugyanazokat a műveket másképp pakolták egymás mellé: a Dióbél királyfi és a Kincskereső kisködmön korábban külön kötet volt, a Rab ember fiait pedig a Mindenki Jánoskája kísérte, most előbbihez a Dióbél királyfi, utóbbihoz a Kincskereső kisködmön társult (hogy miért, számomra nem logikus, hiszen szerintem ha már egybekötünk, akkor épp a Kincskereső és a Dióbél a szellemi rokonok...). Csilicsali Csalavári Csalavér kalandjaihoz hozzátették Az aranyszőrű bárány című verses mesét.
A legnagyobb változás azonban a novellákkal történt. A régi sorozat hat mesés-mondás-novelláskötetében tematikus fejezetekben szerepeltek a szövegek, amelyek egy része Móra saját neve alatt, míg más része álneveken látott napvilágot korábban (ezek felkutatásában nagy szerepe volt Madácsy Lászlónak). Ezek között voltak dublettek is, ami jellemző volt Móra mesélőkedvére. Így fordulhat elő, hogy a novellák közt megtalálni olyan történeteket, amelyek már szerepeltek a sorozatban másképp (pl. a Mindennapi kenyerünk című elbeszélés A dorozsmai varjúban külön, a Dióbél királyfiban fejezetként), Móra többször kidolgozta a témájukat (pl. ilyen rokon az Öt póknak hány lábáról A dorozsmai varjúban és A mi pókunk a Hol volt, hol nem volt című kötetben), vagy több címen is megjelentek (pl. A dorozsmai varjúban szerepel egy elbeszélés Apaffy Mihály kutyájáról A leghűbb szolga címmel, a Nekopogi kovács viszont tartalmazza szinte ugyanazt a novellát  - húzásokkal, egy erdélyi fejedelem megnevezéssel - Az agártanácsos címen).
A variált ismétlések miatt is, s talán azért is, mert közben még újabb írások kerültek elő, amikor 1959-ben három tematikus kötetet szerkesztettek a korábbi hatból, nem minden írás került beléjük a korábbiakból, feltűntek viszont új írások is, amelyek a régebbi sorozatban - legalább is így - nem szerepeltek. Ezért az alábbi felsorolás megadja azokat a novellákat, amelyek csak az egyik vagy csak a másik sorozatban találhatók meg.
A régi novelláskötetek azon elbeszélései, amelyek (így) nem találhatók meg az újabb novellagyűjteményekben, a következők.
Hol volt, hol nem volt: Nagyeszű Cifrácska, Rózsabimbó, liliomszál, Gergő juhász kanala, Balog Boldizsár, Kéz kezet mos, Nagyapó, Kis ládában nagy család, Ahol a szén terem
A dorozsmai varjú: Szókimondó Szűr Péter, Bokrétolás
Királyasszony macskái: István deák Ihároson, Százpengős kutyák
Csengő barack: A cinegekirály, A ködmön, Selyem Jánoska, Az ezüst gyűszű, A kuckó-diák, Mikor én rigó voltam, A sarkantyús csizma, A gyémántcserép, Gergulics inasa, Az égbelátó
Nekopogi kovács: Két kis csirke, Az oroszlánetetők, Az agártanácsos, Darvas Pista foglya, Kicsi Jóska, Szülők
A honti igricek: Hogy tanultam meg írni?, Kellemes és hasznos tudományok, Márton apó zálogol
Az új novelláskötetek azon elbeszélései, amelyek (így) nem találhatók meg a régi novellagyűjteményekben, a következők.
Elbeszélések: -
Történelmi elbeszélések: Egerek mezeje, Miért csapták el Nigron generálist?, Tököly prímása
Mesék: Bölcs Palkó, A madarak királyválasztása, A húsvéti tojások, Tükrös Kata, Mindenféle házakról, A makk-vitéz, A világ vándora, Tót Antal körtéi, Mosolygó alma
Európai történetek - Novellák a 13-16. századból - Második rész
Nemrég úgy éreztem, szerkesztenem kell egy bejegyzést az európai novellaműfaj megszületéséről. Készítettem tehát egy felsorolást olyan könyvekről, amelyek novellákat tartalmaznak a késő középkorból és a kora újkorból, Boccacciótól, elődeitől, követőitől és kortársaitól. A kifejezetten Itáliához köthetőkről ebben a korábbi bejegyzésemben írtam: Boccaccio és társai - Novellák a 13-16. századból - Első rész. Most viszont következhetnek a más európai történetek, amelyek (nem) meglepő módon leginkább franciák. (A kiadások adatai ezen a linken találhatóak meg.) Van közöttük szabályos novellaválogatás, verses történetek gyűjteménye, középkori gesta, sőt, szatíra is.

Szamártestamentum
Gyűjteményemben az első, 1962-es kiadás szerepel.
Őszintén szólva sokáig azt sem tudtam, hogy ez a kötet létezik. Sem nagyapám könyvtárában, sem a szüleim könyvgyűjteményében nem volt meg példánya: így csak felnőttként találkozhattam vele. Először az tűnt fel, hogy sok, a korszakkal foglalkozó mű idéz Lakits Pál előszavából. A bevezető nyomában aztán magához a könyvhöz is eljutottam, melynek alcíme: Középkori francia mesék és bohózatok. Ez alapján a könyvben novellaszerű sztorikra és színdarabokra számítottam. Kézbe véve azonban kiderült, hogy a bohózatok inkább néhány szereplős tréfák, amelyek a középkori színház működésébe is bevezetnek (sőt, még monológ is akad köztük, amely akár rímes novella is lehetne), a mesék pedig - mind versesek.
A 13-14. századi történetek között akad Boccaccio-féle pajzán tréfa (mint a pompás latin szójátékokkal teli A ládába bújtatott pap), egyházkritikus mese (A szedrezgető pap), népi legenda (Szent Péter és az igric), kalandos diáksztori (A három tolvaj), szatirikus szöveg (épp a címadó Szamártestamentum), de a lovagregényeket idéző Artúr királyos történet is (A bűvös köntös, amely paródiaként és "valódi" lovagtörténetként is működik), sőt, szép és szomorú verses novella is, amely az udvari szerelem eszményének szentelődik (A három lovag és az ing). Ha valakit érdekel, mi is az a fabliau, ebben a könyvben minden változatával találkozhat. Sőt, sok ismeretlen szerző művei mellett a legfontosabb szerzőket is felfedezheti magának. A lírával is foglalkozó Rutebeuf mellett szerepel mű Jean Bodel, Jacques de Baisieux, Milon d'Amiens, Garin / Guérin, Cortebarbe, Watriquet de Couvins, Henri d'Andeli tollából, s mivel e szerzőket kevés kivétellel csak egy-egy jellemző művük alapján szokás számon tartani, így még írói arcképüket is meg tudja rajzolni a jegyzetanyag. A kötet nagy része a verses történeteket tartalmazza, összesen huszonnyolcat, köztük több olyat, amelyet később La Fontaine, Moliére vagy Boccaccio is feldolgozott. Bohózatból tizenkettő van, ezek közül nekem - nőellenessége dacára - A dézsa és Az üstfoldozó tetszett a legjobban.
Utólag igencsak örülök, hogy megismerhettem a kötetet: miként a Gesta Romanorum, ez is arról tanúskodik, hogy a sötét középkor nem is volt olyan sötét, s a reneszánsz nemcsak megújulást hozott, de sokban folytatta is a középkori irodalom útjait.

Gesta Romanorum
Gyűjteményemben az első, 1965-ös kiadás szerepel.
A Gesta Romanorum valóságos legenda: mindenki tanul róla az iskolában, hogy közben azért valójában sose derüljön ki, milyen élvezetes történetcsokor is ez a gyűjtemény. Pedig ebből a 13-14. században keletkezett műből merített Shakespeare (nem is egyszer: A velencei kalmárhoz és a Lear királyhoz is talált benne ötletet), Chaucer (a Canterbury mesékben a A törvénytudó meséjéhez), s talált benne anyagot Boccaccio, Villon és Thomas Mann.
Ez a kötet bő válogatást tartalmaz a kötet anyagából: hetvenhét pompás történetet, szép, ízes magyar nyelvre fordítva, amelyek között akad pársoros és hosszú, kisregényszerű, szentekről lovagokról, csalfa asszonyokról és hűséges barátokról szóló, kalandos és áhítatos, pajzán és oktató hangú. Néhány cím a kedvenceim közül: Gergely, aki az anyját vette feleségül, A császár, aki megmentett egy kígyót, Gaius gyorsan futó lánya, A tolvaj, meg a feleségével együtt virrasztó házigazda, Tiberius császár meg a legyek ellepte ember, A lovag, aki félig gyalog, félig lóháton járult a király elé, Cathanus és Roswilda, A félvak felesége, A lovag, akit oroszlán szabadított meg a haláltól, Rómában tátongó szakadék nyílott, Szent Elek élete, A királyné, ki fiától teherbe esett és magzatát megölte. Ha valaki csak ezt a tucat címet végigfutja, valószínűleg felismer majd bennük néhány olyan esetet, amelyet mi népmese formájában feldolgozva ismerünk, találhat egy kis Liviust, egy kis Suetoniust, pár Boccaccionál és Aesopusnál is szereplő történetet, középkori bulvársztorit, szép lovagi történetet, sőt, szentlegendát is. Ilyen sokféle és izgalmas a Gesta Romanorum: "A rómaiak viselt dolgai"-n tényleg nem lehet unatkozni.
Nem csoda, hogy már korán elkészült a magyar fordítása is: Temesvári Pelbárt, Heltai Gáspár, Tinódi Lantos Sebestyén bátran merített belőle, 1695-ben pedig kiadták az első teljes magyar változatát Haller János magyarításban (napjainkra ez is megjelent reprintben). Én azonban mindenkinek Boronkay Iván értő kézzel összeállított válogatását ajánlanám: bár jobban örültem volna, ha mind a 240 exemplumot, vagyis példát, példázatot, történetet lefordítja, mégis, jó szövegű, izgalmas válogatása talán több örömet rejt, mint Haller - eleve kissé töredezett nyelvű, immár háromszáz éves - változata.

Navarrai Margit: Heptameron
Gyűjteményemben az 1981-es kiadás szerepel, mivel ennek tetszett a legjobban dísztelen szépsége.
Navarrai Margitról (1492-1549), I. Ferenc francia király nővéréről mindössze két képet ismerek. Az egyik François Clouet nívós portréja, amely több változatban is fennmaradt. Az ötven év feletti Margitot ábrázolja, fekete (vagy világos), spanyolos, egyszerű szabású ruhában, amelyet prémszegély díszít. Fején a haját szinte teljesen eltakaró, fekete (vagy fehér) főkötő. Orra nagy, szája keskeny, széles arcán jóindulatú mosoly. Kezében kiskutyát tart. A szemlélő egy jó beszélgetést sem nézne ki belőle, nemhogy a francia reneszánsz kultúra értő támogatását, a zene szeretetét, a kálvinizmus figyelemmel kísérését és a novellaírást... A másik, Jean Clouet-féle képen viszont egy büszke és okos tekintetű, elegáns és természetesen kecses uralkodónő látható, divatos, mélyen kivágott ruhában, amelyet hasítékolt, buggyos ruhaujj, aranyzsinóros húzott derék, csipkék, aranyhímzés és egy nyakék tesz még elegánsabbá. Szép barna haján díszes hajháló és sikkes, féloldalra csúsztatott kalap. Mintegy harmincöt éves a képen. Karján az érdeklődés és a szerelem madara, egy papagáj.
Hogy melyik kép hasonlít jobban a Heptameron szerzőjéhez, nehéz megmondani. Az első Clouet, a "francia Holbein" portréja biztosan "igazibb". De azt a tehetséget és bájt, amely a navarrai királyné Boccacciót utánzó elbeszélésgyűjteményéből árad, számomra inkább a fiatalkori festmény idézi fel. Margit hercegnő egy száz novellát és keretelbeszélést tartalmazó könyvet kívánt írni: mindenben az itáliai mesterhez méltó francia történetgyűjteményt készíteni. Az ő mesélői nemesurak és hölgyek, akik vándorútjukon összetalálkozva egy megáradt folyó miatt kényszerülnek várakozni, s eközben egymást történetekkel szórakoztatni. Végül sajnos csak hetvenkét novellát van idejük elmondani: a befejezetlen Heptameron így is csak szerzője halála után évekkel, 1558-ban látott napvilágot. Onnantól azonban folyamatos volt a sikere, annak ellenére, hogy szerzője "csak" egy nő volt, még ha előkelő és befolyásos is. Margit ráadásul kulcselbeszélésekként vezeti be történeteit, mintha a szereplők mind kortársak, a királyi udvar ismert szereplői lennének: pedig felhasznál sok vándormotívumot, sőt, ókori ötleteket is.
Mindenkinek csak ajánlani lehet a szépszavú, olykor finom, olykor pajzán novellákat. Jók!

A házasélet tizenöt öröme
Gyűjteményemben az egyetlen, 2007-es kiadás szerepel. 
Kissé rendhagyó módon került fel a listára ez az üdítő könyvecske, hiszen szabályszerű novellagyűjteménynek semmiképpen sem nevezhető. Első közelítésben egyfajta gondolatfutamként lehet értelmezni: mi is történhet egy férfiemberrel, amennyiben elköveti azt a hibát, hogy a házasság igájába hajtja a fejét, s nyakára veszi a feleségével, felesége családjával, s a gyerekekkel járó tengernyi gondot. A vélhetőleg a 15. század elején, valahol a Loire alsó folyásvidékén keletkezett nő- és házassággyűlölő traktátus azonban hallatlanul szórakoztató írás, s tizenöt fejezete olyan messzire megy a lehetséges esélyek, problémák és galibák latolgatásában, hogy szinte egy-egy ironikus-csúfondáros novellaként is olvasható.
Már a legelső, amely azt mutatja be, miként mozgósít minden érzelmet a feleség, hogy férje bizalmával és vonzalmával a végsőkig visszaélve kizsaroljon magának egy pompás ruhát, olyan, mint egy önálló kis történet: párbeszéddel, narrátorszöveggel, tipikusnak szánt, mégis mulatságosan egyénített szereplőkkel. A hölgy, amint veszekszik, amint riposztozik, amint siránkozik, amint alvónak tetteti magát a hitvesi ágyban, de nyomban felébred, amikor a férj a ruha tárgyalásával próbálkozik - igazán tökéletes szereplője lehetne bármely novellának. Még a csattanó is adott: hiszen ez a viselkedés végül koldusbotra juttatja a befolyásolható férjet és kevély asszonyát, aki természetesen ebben a helyzetben sem hibáztat mást, mint a férjét. Ugyanígy olvashatunk arról, miként kéreti magát a hölgy, aki szeretőt tervez szerezni, hogyan intézkedik az okos mama, amikor ráébred, hogy naiv kamaszlánya terhes, hogyan megy társaságba a feleség, akit férje a társaságtól mindenképpen óvni akar, vagy éppen hogyan rekeszt be a házasság varsájába újabb áldozatot a tehetős és vérmes özvegyasszony, akár a kiszemelt férfi akarata ellenére is.
Azt vártam, hogy nőként kifejezetten sértő olvasmány lesz számomra A házasélet tizenöt öröme, ehelyett  mulatságos, néhol kifejezetten elgondolkodtató, mély emberismerettel teli, a szarkazmust pedig iróniával enyhítő történetcsokrot találtam, amely Rajnavölgyi Géza avatott tollú, pompás fordításában tényleg igazi szórakozása lehet bárkinek, akit érdekel a francia középkor-reneszánsz irodalma vagy az emberi természet.

A bejegyzés első részét ezen a linken olvashatod el:
Boccaccio és társai - Novellák a 13-16. századból - Első rész
A kiadások adatai ezen a linken találhatók meg.
Boccaccio és társai - Európai történetek - A novellaválogatások kiadási adatai
Az alábbi GYIK pedig egy olyan könyvről szól, amely egyik listámba sem illett.

GYIK: "Én ismerem Az asszony és a szerelem című gyűjteményt is. Azt miért nem soroltad fel?"
Az asszony és a szerelem egy különleges öszvér-könyv (Medicina, 1987). Négy művet tartalmaz: két novellaválogatást, egy franciát és egy olaszt, egy modern francia szerelmes verseskönyvet és egy esszét az erényövről. Hogy hogyan kerültek ezek egymás mellé?
A Rózsavölgyi és Társa Kiadónak a háború előtt volt egy Magyar Elzevírek ritkaságsorozata, amelybe szépen megformált, apró, pajzán könyvecskéket válogattak be. Az asszony és a szerelem négy darabja négy külön kötetként e sorozatban jelent meg: Az asszony és a szerelem - Régi francia szerelmes történetek, fordította és bevezetéssel ellátta Roboz Andor, A szerelem játékai - A novella régi olasz mesterei, bevezette és fordította Roboz Andor, Franz Toussaint: Gyönyörűségek kertje, bevezette és fordította Mészöly Gedeon, Az erényöv, összeállította és fordította Végh István. Amikor a Medicina újabb szerelmeskönyvet keresett a kiadásukba "száműzött" Káma Szútra, Anangaranga, A kerítőnő tanítása és Az illatos kert mellé, Az erotika kultúrtörténete címre keresztelt sorozatába, egyszerűen egymás mellé pakolták ezt a négy pajzánnak minősített régi könyvet, mindenfajta szerkesztői elv nélkül, különben nem követte volna értelmezhetetlen sorrendben a régi novellaválogatást Toussaint (1879-1955) arábiai hangulatú, de először 1911-ben megjelent "versek prózában"-kötete, majd azt újabb novellaválogatás, ezt pedig Ráth-Végh István (aki később e néven publikálta e művét is, amely 1980-ban már megjelent átdolgozva!) kultúrtörténeti (bár mára már szinte minden adatában megcáfolt) esszéje. Az már csak hab a tortán, hogy a Magyar Elzevíreknek volt egy ötödik, szintén novellákat tartalmazó kötete, Poggio Bracciolini Pajkos történetek című, szintén Roboz Andor fordította és bevezette könyve, amely sokkal jobban illett volna Az asszony és a szerelem és A szerelem játékai közé a maga reneszánsz egyperceseivel. (Ezt lásd a poszt első részében.)
És hogy miért nem szerepel a kötet a listámban?
Mert a műfordításról az a véleményem, hogy bár nyilván nem tud és nem akarhat tűpontos lenni, feladata - a lehető legnagyobb tisztelettel az eredeti szöveg iránt - művészi módon megismertetni az olvasót az eredeti művel. Ez a hozzáállás nálunk sok szempontból feledésbe merült a 20. század elején és csak a háború után tért vissza: addig a fordítók sokkal inkább újraálmodták a művet a saját értelmezésük mentén. Én viszont szeretném, ha a fordító művészi tolmács lenne, nem pedig az eredetit kijavító, átíró, lerövidítő, megtoldó ítész.
Az asszony és a szerelem mindkét novelláskönyvét Roboz Andor fordította. Saját bevallása szerint így: "De mert a mai közönség ízlése sok minden tekintetben mégis eltér a rennaisance-tól és mert sok minden, ami az akkori olvasót érdekelte, ma már, mint felesleges hatna és rontaná az egész hatását, ennek a kis gyűjteménynek összeszerkesztője nem riadt vissza itt-ott egy kis rövidítéstől. Sőt a lényeget nem érintő egy-egy csekélyke változtatástól sem. Célja nem az volt, hogy betűit adja az eredeti szövegeknek, hanem a lelküket. Nem azt tartotta fontosnak, hogy a szavakat fordítsa le pontosan, hanem hogy a belőlük kisugárzó hangulatot éreztesse a magyar olvasóval. Röviden: ez a kötetecske nem a szó legszorosabb értelmében vett fordítás, hanem afféle fajtája az átdolgozásnak, mely az eredetinek, az átérzésen keresztül szövődött másával igyekszik az olvasót megismertetni, de anélkül, hogy bármilyen, az eredetire nézve jellemző színt, fordulatot, hangulatot vagy más belső sajátosságot meghamisítana, vagy csak módosítana is lényegében."
Az elhangzottakhoz talán nem is kellene kommentár: úgy vélem, valami, ami nyomokban Boccacciót is tartalmaz, egyértelműen nem Boccaccio... De hogy látszódjon, nem apróságokat vitatok, egy példa:
Az olasz kötet első novellája A ravasz lovász címen a Dekameron Harmadik napjának második novellája. Így kezdődik Roboznál a kétoldalas szöveg: "Agilulf, a longobárdok királya, Teudelingát, a meghalt uralkodó leányát vette feleségül, hogy ezzel is megerősítse trónját. Teudelinga szép volt és okos, de nagyon szerencsétlen a szerelemben." Révay József pedig így adja vissza az eredetit, amely egyébként öt oldal: "Agilulf, a longobárdok királya, ki, miként elődei, Paviában, Lombardia városában állította fel királyi székét, feleségül bírta Teudelindát, aki özvegye volt Autarinak, ugyancsak a longobárdok egykori királyának; gyönyörű szép asszony volt ez, fölöttébb okos és tisztességes, mégis fura szerelmi kalandba keveredett." Ha nem érdekel, mi is a hölgy neve, vagy hogy tényleg szerencsétlen-e a szerelemben az, akivel egyszer fura dolog esik meg, akkor is szembetűnő, hogy Roboznál az előző király lányáról, míg az eredeti szövegben az özvegyéről van szó. Egy olyan reneszánsz novellában, amely a szerelemről szól, ez a szereplőcsere lányról asszonyra gyakorlatilag mindent megváltoztat. Lényeges módosítás, "átérzésen szövődött" meghamisítás: de nem fordítás.
Ekultura.hu - Simon X. Rost: Aki sosem alszik - Tom Sawyer visszatér
Mindig izgalmas, amikor egy új kiadó tűnik fel a piacon: meglepetéseket jelent, új programot, még ismeretlen szerzőket. Olvasóként lehet vágyakozni, találgatni, ötletelni, vajon mi is szerepel majd a kínálatában. A Magistra Kiadó így, újként, de határozott programmal lépett az olvasók elé 2017 elején, bejelentve, „fő profilja igényes, szórakoztató történelmi regények kiadása (…). A kiadásra kiválasztott könyvek esetében a magas színvonal mellett szempont a hátteret nyújtó történelmi kor pontos, korhű bemutatása is.” Ilyesmit olvasni egy kiadó honlapján egy olyan történelemrajongónak és krimikedvelőnek, mint amilyen én vagyok, már önmagában öröm.

Tavasszal pedig megjelent a Magistra által kiadott első kötet is, Simon X. Rost Aki sosem alszik című regénye, amelyből kiderült, hogy az idézettek nem puszta szavak. Valóban olyan könyv került kiadásra, amelynek igényes a szövege, szórakoztató a tartalma, s ráadásul szinte átélhetően szól arról a korról, amelyben játszódik: a 19. század második felének Amerikájáról. Ráadásul történelmi detektívregény is, mégpedig nem akármilyen! Nyomozója és főhőse ugyanis Tom Sawyer, Mark Twain sokak által kedvelt gyerekhőse: aki immár felnőtt fejjel tér vissza, hogy kinyomozzon egy rejtélyes gyilkossági esetet szülővárosában, St. Petersburgben.


Tommal sok minden történt azóta, hogy kerítésfestésben (vagy inkább nem-festésben) jeleskedett, barlangokban bujkált, s megmentette Becky Thatchert a büntetéstől. Az iskolát egykor lelkesen kerülő ifjú megtalálja magának saját példaképét Abraham Lincoln, az egyik legnagyobb amerikai elnök személyében. Lincoln az, aki „összességében nem töltött el többet az iskolapadban egyetlen egy évnél” és aki „egy fából épült nyomorúságos viskóban született a semmi közepén és onnan emelkedett fel az Amerikai Egyesült Államok elnöki székébe”. Vagyis olyan ember, aki nem hozta magával a nagyság látszatát, hanem egyszerűen csak naggyá vált: méltó minta egy Tom Sawyernek saját életéhez. Az elnököt rajongásig tisztelő fiatalember az ő hatására vesz részt vesz az amerikai polgárháborúban, lesz tagja a frissen létrejött Pinkerton-cégnek, amely ekkor emelkedik hírneves detektívügynökséggé, s válik végül tapasztalt nyomozóvá. 1865-ben azonban tanúja Lincoln meggyilkolásának, s ettől kezdve egyfolytában önmagát hibáztatja. Mivel ugyanis nem ő volt szolgálatban a végzetes estén az elnök mellett, békésen aludt, amikor John Booth golyója végzett az elnökkel.... Ezért válik belőle tanácstalan és gyötrődő ember: a férfi, aki sosem alszik, aki mindig éberen várja, hogy egyszer megmenthessen valakit. Ekkor kapja a váratlan hírt: féltestvére, Sid nősülni készül, s hazahívja őt az esküvőre. Így kerül Tom újra vissza oda, ahonnan elindult: Mark Twain híres könyveinek, így az eredetileg 1876-ban megjelent, de a negyvenes években játszódó első regénynek, a Tom Sawyer kalandjainak a színhelyére.

1865-ben júliusában járunk, s odahaza sok minden megváltozott. Sid egészen furcsa vőlegényként és rendezett életű bankhivatalnokként, az új seriffet Joe Harpernek hívják, Mr. Dobbins, a tanító parókája egyre feltűnőbb… A legfontosabb különbség azonban, hogy Huckleberry Finn, Tom gyerekkori pajtása immár körözött gyilkos: őt vádolják ugyanis azzal, hogy végzett Tom nagynénjével, Polly nénivel, aki brutális gyilkosság áldozata lett. Tom, aki az első fejezetekben még el van foglalva önnön lelkifurdalásával, cselekedni kezd. Először csak Huckot szeretné felmentetni, bár maga sem biztos az ártatlanságában. Később azonban rá kell jönnie, gyerekkorának minden fontos szereplője gyanús, s minél inkább kutat nagynénje halálával kapcsolatban, annál több titokra talál. Márpedig ha már sem Lincolnt, sem Polly nénit nem tudja feltámasztani, legalább azokat meg akarja menteni, akik egy gyilkos következő áldozataivá válhatnak. Ebben pedig támogatja őt Sid menyasszonya, a helyi lap bátor és szókimondó újságírónője is – aki nem más, mint Becky Thatcher…

A fordulatos, pompásan szerkesztett, ám mindig meglepő cselekményben szerepet játszik még egy barátságos kutya, a seriff néhány barátságtalan munkatársa, veszélyes titkosszolgák s egy mogorva tábornok, sőt, egy menekülő indiáncsapat is. Fejthetünk titkosírást, olvashatunk régi újságokat, sőt, elátogathatunk egy igazi, nyugati szellemvárosba. Polly néni halálnak rejtélye mellett pedig végül fény derül arra is, miképpen árvult el Tom, s miben reménykedett Lincoln gyilkosa, John Wilkes Booth, miután elmenekült az elnök meggyilkolásának színhelyéről.

Hogy hogyan veszi valaki a bátorságot, hogy folytatást írjon egy klasszikus műhöz – jó kérdés. De Simon X. Rostnak, a tapasztalt forgatókönyv- és regényírónak remekül sikerült a megvalósítás. Lehet, hogy megírni Tom Sawyer felnőttkori kalandját azzal kecsegtet, hogy a sok-sok Mark Twain-rajongó megveszi majd a kötetet. Ám őszintén szólva én nem az az olvasó voltam, aki azért vette kézbe a Tom Sawyer visszatér alcímmel ellátott Aki sosem alszikot, mert annyira szerette mindig is Tom Sawyer kalandjait olvasni. Aki így közelít a könyvhöz, valószínűleg ugyanúgy nem fog csalódni, mint én.

Velem azonban a fordított dolog történt: befejezve Simon X. Rost könyvét, szaladtam Mark Twain valódi Tom Sawyer-könyveit előszedni,  s őszinte élvezettel olvastam őket újra. Gyerekkoromban ugyanis épp az volt a bajom Tommal, hogy nem éreztem elég hősiesnek, elég bátornak, elég érdekesnek gyerekszemélyét. Most azonban ez a krimi, megteremtve egy felnőtt, s egy kalandregény főhőséhez illően kedvelhető Tomot, szépen visszavezetett az eredeti történetekhez, amelyekben így, felnőtt fejjel újraolvasva bizony már sok csodálnivalót találtam. De az is nagy élvezet volt, amikor itt-ott eszembe jutott, mit is kezdett ezzel vagy azzal a helyszínnel, szereplővel, jelenettel az Aki sosem alszik szerzője. Úgy gondolom, hogy a regény nemcsak egy jó író, de talán egy igazi Tom Sawyer-rajongó munkája is: ha valaki szívesen álmodozott róla, mi is történt Tommal az utolsó eredeti történet után, valószínűleg szívesen fogadja majd Simon X. Rost válaszait.

Az Aki sosem alszik remek történelmi regény, csavaros klasszikus krimi, tökéletes olvasmány pihenős, árnyékban olvasgatós nyári délutánokra. Csak ajánlani tudom minden könyvrajongónak, egyúttal figyelmeztetve rá, hogy előkészületben a kiadó következő kötete: egy az Osztrák-Magyar Monarchiában, Bécsben játszódó krimi, magyar magánnyomozóval…

A cikk az Ekultura.hu-n: Simon X. Rost: Aki sosem alszik - Tom Sawyer visszatér
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Typotex Világirodalom kétszer: Isten a tanúm - Virágok
Kedvencem, a Typotex Világirodalom sorozat öt év után is virul. Jelenleg már harminchat kötetet számlál, s előkészületben van további hat, csupa kortárs írótól, a világ minden tájáról.
2017-ben mindeddig hét plusz egy kötet jelent meg: hét friss és egy második kiadás. Sajnos itt, a blogon még nem sikerült mindegyikről írnom, így ez a poszt régi adósságot törleszt. Van úgy, hogy egy könyv nagyon tetszik vagy erősen mellbe vág, de azután égedelem nehéz megfogalmazni, mitől is volt jó annyira. Így jártam két könyvvel is: most viszont talán sikerült "megírnom őket": az egyiket hosszabban, a másikat rövidebben.

A hosszabb:
Makisz Citasz: Isten a tanúm
Még az év elejének megjelenése volt Makisz Citasz görög író Isten a tanúm című pompás kötete, amely azonnal kedvencem lett.
Egy igazi kortárs kisember-történet Görögországból, onnan, ahol nemcsak antik romok, napbarnított turisták és ógörög tragédiák teremnek, de volt államcsőd, van munkanélküliség és a népesség 98%-a ortodox keresztény. Itt tengeti életét az ötvenéves Hriszovalantisz, a tökéletes antihős, tele siralmakkal, nyavalyákkal, betegségekkel, depresszióval, vallási mániákkal és mérhetetlen mennyiségű önzéssel: utóbbiról azonban észre sem veszi, hogy létezik... Szerinte ugyanis mindenki csak siránkozik és nyavalyog, képzelt bajaival és lelki gondjaival zaklatja őt, keseríti az ő életét és játszadozik az ő sorsával. Arról, hogy munkanélküli, a főnökei tehetnek, akik utálták, meg az ország, amely nem támogatja a hozzá hasonló szorgos kisembereket. Arról, hogy nem tudja kezelni a pénzt, az apja tehet, hiszen amíg tudta, mindig ellátta őt pénzzel. Arról, hogy gátlásos a nőkkel szemben, a nők tehetnek, a rossz nyilvánosházak, a nem megfelelő menyasszonyjelöltek, és persze a szülei. Arról, hogy egyébként gátlástalan szeretne lenni a nőkkel - nos, arról is a nők tehetnek, továbbá az egyház. Arról, hogy nem lett pap, az apja tehet és az egyház (pedig milyen nyugodt élet is volna az...). Arról, hogy sosem lett költő, mert rosszak a versei, az élet tehet, mert nem ihlette meg eléggé. Arról, hogy nincsenek barátai, sem barátnői, a (volt) barátai és a (volt) barátnői tehetnek. Annak pedig, hogy még mindig otthon él, a szülei nyakán tengődve, csakis a szülei és a testvérei az okai. Bár Isten tudja, talán mindez Isten felelőssége... Hriszovalantisz csak görgeti és görgeti előre jegyzeteit, meséit, panaszait és emlékezéseit. Először még nem különösebben zavaró az az önzés, önfelmentés és siralomáradat, amely szavaiban tükröződik. Hiszen mi, magyarok sem élünk sokkal jobban időnként. Így a regény kezdetben elkápráztatja olvasóját azzal, hogy egyfajta szociográfiai-lélektani látleletet fog adni a mostani, öregedni kezdő, (kis)városi, fél-értelmiségi, görög középgenerációról.
Ám alig indulna meg az azonosulásunk, Hriszovalantisz úgy kezd egyre bosszantóbbá válni. Bizonyos történetei újramesélődnek, új sirámokkal telve, más sztorikhoz új részletek kapcsolódnak. Főhősünk oda-vissza járkál az időben elbeszélve és nyafogva, s íme, kiderül, minden éremnek két oldala van. Minél több kudarc éri ugyanis Hriszovalantiszt, annál inkább berendezkedik arra, hogy már ne is küzdjön, ne is harcoljon. Másokat hibáztat, s féltékenyen vágyik arra, hogy maga is olyan (kisstílűen) dörzsölt és (ügyetlenül) hazug lehessen, mint egyes zsarnoki, intrikus ismerősei, akik boldogultak. Végül átlép egy határt: már féltékeny, dörzsölt és hazug, ha máshol nem, hát saját családján zsarnokoskodik, ha máshol nem, hát otthon intrikál. Ekkor már a fejünket kapkodhatjuk olvasás közben: hiszen a korábban angyalian jó, gyermekien naiv és ártatlan áldozatnak tűnő szereplőnk egy lélektani mesterfogással igazi mérgező személyiséggé változik. Mindazt a rosszat, ami őt éri, kezdi továbbadni a nála is gyengébbeknek. Helyzeténél fogva nevetséges macsóságát, idegengyűlöletét, gyanakvásait és önbecsapásait pedig már nem is próbálja leplezni. Ha itt megállnánk, akkor a könyv egyfajta görbe tükre lehetne a depresszió egyik válfajának. Ábrázolása egy beteg, magányos férfiléleknek, amelyik a külső szemlélő szemszögéből nézve torz és értelmetlen keménykedéssel, mindenki megítélésével, kevéske hatalmához való ragaszkodással próbálja megőrizni saját önbecsülését.
Hátra van azonban még a befejezés. Hiszen minden unszimpatikussága ellenére Hriszovalantisz nemcsak képzelt beteg, s nemcsak lelki beteg, de súlyos beteg is. Nemcsak pénztelen, nemcsak tanácstalan, de lassan nincstelenné is válik. Nem marad semmije: korábban mégoly rokonszenves családja is megelégeli közös életmódjukat és magára hagyja őt. A két lánytestvér, az idősebb, aki Hriszovalantisz szerint túl sok tekintélyt követel magának, s öt éve készül doktorálni ("Hiszem, ha akarom." - mondja főhősünk, és nem akarja hinni), s a fiatalabb, akinek nem kellene hozzá méltatlanokhoz férjhez menni (pontosabban nem kellene férjhez menni, Hriszovalantisz szerint nem más ő, mint "makacs kicsi") - végre élni szeretnének. Pénzt akarnak. Vagy legalább fordítani a sorsukon. Mivel Hriszovalantisz mindezt akadályozza, s tárgyalni nem lehet vele - végül átlépnek rajta. A regény utolsó oldalai már töredékesek: kórházi tartózkodások, utolsó, fájdalmas elhagyások, kezeletlen cukorbetegség és súlyos depresszió végstádiumának látleletei. Hriszovalantisz előtt csak rossz emlékek lebegnek: megaláztatások, bántalmazások, sötétség. Tényleg ilyen volt a múltja? Tényleg ezért vált ilyen szerencsétlenné? Már nem tudni. Szorong, fél, imádkozik: s végül kidadog a világból.
Mi pedig azt vesszük észre, hogy most, miután megismertük, hiányzik. Összes bogarával együtt, rögeszméivel, amelyekért szégyellnie kellene magát, tehetetlenségével, amiért meg kellene rázni: hiányzik. Mert nemcsak egy kisember, de egy ember története az Isten a tanúm. Könnyed, mégis, nagyon szomorkás regény: jó olvasmány. Nem csoda, hogy 2014-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. S ajánlható mindenkinek, aki nem bánja, ha egyszerre nevet és dühöng egy könyvön; mindenkinek, aki el tudja olvasni A köpönyeget és meg tudja nézni A Generálist anélkül, hogy bossuankodna rajta, sőt, esetleg még egy kicsit sír is; mindenkinek, aki hajlandó néha szembenézni önmagával.

A rövidebb:
Afonso Cruz: Virágok
Ha önmagunkkal való szembenézés, akkor persze inkább a Könyvfesztivál egyik újdonságáról, a Virágokról kellene írnom. A pompás című könyv (borítóján a szerző festményeivel) méltó testvére a portugál író, Cruz korábban magyarul már megjelent (s most újra kiadott) regényének, a Kokoschka babájának. Bár a cselekmény alapvonalai ezúttal könnyebben vázolhatók, a kötet maga mégis ugyanúgy igazi enigma.
Egyik főhősünk az elbeszélő, a sikeres újságíró, aki egyszerre csak megőrül. Szerelmes lesz, kilép hideg, rosszul sikerült házasságából, elhagyva feleségét, s folyton csak az ideálról álmodva - a kislányához, Beatrizhoz azonban nagyon ragaszkodna. A történet azonban nem egy válás, hanem egy nyomozás története, köszönhetően a másik főszereplőnek, Ulme úrnak, aki különös betegsége miatt elveszítette az emlékeit. Kevin pedig elindul, hogy összegyűjtse neki: felkeresve élete tanúit. Így jut el a Flores-lányok, a három virág, Dália, Violeta és Margarida emlékezetéhez, s olyan különös kalandok, kapcsolatok és események nyomára jut, amelyek talán a legfontosabbak lehettek Ulme úr számára. A fiatal, sikerorientált és önző Kevin megpróbálja megérteni és az emlékezet segítségével átélni-újraélni az idős, halála felé haladó, finom kis Ulme úr múltját. Sőt, szerelmeit, érzelmeit és tragikus bukását.
Mivel a könyv befejezését alapvetően a harmadik lány, az egykori énekesnő, Margarida története határozza meg, izgalmas számomra, hogy a borítón a szerző festette virágok közt - szerintem - margaréta még sincsen. Dália és Violeta virágait felismerni véltem a fülön és a hátlapon, a fedélen azonban nem Margarida margarétája, hanem két szegfű hajlik egymás felé. Ha Portugáliában is azt mondják a virágok, mint mifelénk, akkor a dália nagyszerű, de változékony szerelmet, a viola-ibolya hűséges, szerény szerelmet, a margaréta örök és támogató szeretetet, a szegfű pedig férfiasságot és mély érzelmeket jelent. Talán a két szegfű a két különböző generációba illő férfit jelképezi, a két főhőst? Vagy Portugália történelmére, a szegfűs forradalomra utal?
Ahogyan a borító értelmezése, maga a regény is tele van kérdőjelekkel. Kevin beszélgetése saját tükrével, mohó ragaszkodása az egyre nőiesebben viselkedő Beatrizhoz, az, ahogyan Ulme úr elveszíti a szavakat, vagy éppen a három virágnővér legendája sok-sok különböző értelmezést is elviselhet.
Egy azonban bizonyos: a Virágok izgalmas, elgondolkodtató olvasmány, költői szépirodalom, ínyenceknek való csemege. Rövid fejezeteivel mégis könnyen meghódítható, kellemes könyvélmény. Méltó tagja a kiváló sorozatnak.

Zárásképpen íme az ez évi Typotex Világirodalom kötetek felsorolása: hátha valaki ezekhez is kedvet kap.
Megint az Istár hajója
Szeretem a Delta Vison fórumát. Gyakran felkeresem, de csak mint olvasó: soha nem írok bele, sőt, legjobb emlékezetem szerint nem is vagyok rá regisztrálva. TitkosEva viszont igen - van, ki e nevet nem ismeri? ...
És épp ő június 20-án belinkelte az általam előző nap az Istár hajójáról publikált blogposztot (Az Istár hajója ürügyén) az általa sokat látogatott egyik Delta Visonös alfórumba. Rögtön választ is kapott rá wolferine régi fórumozótól: "Hát, nem kapkodtad el. Viszont nem is húztad le, úgyhogy erők nyugalomban. ;-)" Mármint TitkosEva az olvasást nem kapkodta el, azok után, hogy több mint két évig naponta-hetente fórumozott arról, mikor érkezik már a könyv, mégpedig igen sajátos stílusban - és a könyvet nem húzta le nagyon ezek után.
Szeretném csendben jelezni, hogy TitkosEva nem én vagyok.
Örülök, hogy a fórumból olyan sokan eljöttek hozzám és elolvasták, mit írtam az Istár hajójáról: de sajnos ez nem Éva oly régóta várt véleménye (azzal szerintem még adós, mert most már A Fehér Sereget várja...), hanem csak az enyém.
Amiért pedig egyszer s mindenkorra egyértelműen leszögezném, hogy nem rajzolok könyvet kéregető keresztrejtvényeket, ki nem állhatom a halmozott mosolyjeleket és nem vagyok TitkosEva - mert őszintén szólva már azért is nagyon vártam az Istár hajója megjelenését, hogy azután végre újra olyan fórumot lehessen olvasni, ahol nem tombol senki hétről hétre makacsul egy könyvet követelve. Ha én lettem volna az, rég abbahagytam volna, avagy el sem kezdtem volna....
Linda Castillo krimijei magyarul
A nyár nagy felfedezettje számomra Linda Castillo, akinek nyolc éve jelennek már meg könyvei magyarul, de én csak az idén olvastam tőle először regényt. Az amerikai írónő thrillerek, krimik és romantikus művek szerzője, aki a hírnevet Kate Burkholder-sorozatával szerezte meg, amelyet jelenleg kilenc regény alkot (továbbá négy novella). A főszereplőnő egy kitalált ohiói városka rendőrfőnöke, s amish származású, amely meg is nehezíti, de meg is könnyíti a munkáját egy olyan vidéken, ahol jelentékeny amish közösség él. A Burkholder-könyveket magyarul a General Press jelenteti meg a Világsikerek (VS) sorozatban: példás rendszerességgel, évről évre követve az amerikai megjelenést, minden rajongó örömére.

Néma eskü, 2010 - Sworn to Silence, 2009
Könyörgés, 2011 - Pray for Silence, 2010
Megtört csend, 2012 - Breaking Silence, 2011
Az alagút, 2013 - Gone Missing, 2012
Utolsó lélegzet, 2014 - Her Last Breath, 2013
A halál szava, 2015 - The Dead Will Tell, 2014
Vihar után, 2016 - After the Storm, 2015
Bűnösök között, 2017 - Among the Wicked, 2016
Down a Dark Road, 2017
Kéretlen észrevételek internetes könyvkereskedőknek
El sem tudom képzelni, mi lenne velem és a könyvekkel, ha harminc évvel korábban születtem volna... A könyvesboltban már ismernének, mint a rossz pénzt: én lennék az, aki folyton látni szeretném a Könyvterjesztő Vállalat legújabb megjelenési listáit, mindig félre kellene tenni nekem valamit, s egyfolytában új és új könyvekre spórolnék. Viszont nem lenne internet: sem kiadói oldalak, amelyeket szünet nélkül lehetne figyelni a hírekért, sem áruházak, akciókkal és házhoz szállítással, sem pedig antikváriumok, adatlapokkal, összehasonlítható árakkal és minőséggel (s akkor még a Vatera-féle oldalakról szó sem esett). Egyértelmű, hogy a lehetséges világok legjobbikában élek...

Minél többet vásárol azonban az ember az interneten, annál több dolog jut eszébe az internetes antikváriumokkal kapcsolatban. Számomra ugyanis az etalon az Antikvarium.hu, amelynek mások talán hibáit is fel tudnák sorolni, de nekem abszolút kedvencem. Megbízható, gyors és kedvező áru könyvvásárlóhely, amely ráadásul példátlan adatgazdagsággal mutatja be az egyes köteteket. Minden könyv azonban náluk sem lehet meg, ezért ismertem meg a Bookline.hu és a Libri.hu antikvár kínálatát, de mostanában már a Líra.hu használt könyveit is figyelem.

És mivel sokat járok ezekre az oldalakra, mindjárt eszembe jutott néhány kéretlen észrevétel is. A vonalkódokról, az adatlapok enigmatikus nyelvéről, a külsőségekről... Íme.
A vonalkód szükséges és hasznos dolog, hiszen azonosítja az antikvár példányt. Semmi sem szabja azonban meg, hogy pontosan a könyv eredeti vonalkódjára kell ráragasztani. Vajon melyik raktáros munkatárs lenne olyan bolond, hogy a leolvasóhoz nem az antikvárium által készített, hanem a láthatólag a könyvre tervezett, régi vonalkódot tartja oda?

Egyenesen ritka barbárság a vonalkódot ráragasztani velúrkötésre, selyemkötésre, bőrkötésre, vászonkötésre és régi papírkötésre (például ötvenes években készültre és még korábbira), mert arról egyáltalán nem lehet eltávolítani. Mielőtt ráraggatjuk, gondoljunk bele, hány forinttal csökkent máris és örökre szegény kis kötet értéke, s főleg a szépsége, köszönhetően a kéretlen matricának!

Vonalkódot ne ragasszunk szövegre: vannak mániákusok, akik látni szeretnék a fülszöveg utolsó betűit is. Vonalkódot ne ragasszunk belső címlap közepére: az antikvárium nem könyvtár. Vonalkódot ne ragasszunk borítószakadásra: az sajnos attól még látszik.

Egyáltalán: minek a vonalkódot közvetlenül ráragasztani a könyvre? Túl a vonalkódok bevezetésén, az antikváriumoknál kezdenek megjelenni a kétszer, háromszor vonalkódolt kötetek. Egy mű például immár harmadszor tér vissza a rendszerbe: X antikvárium is ráragasztotta a vonalkódját, Y is (rá az X-félére), tehát Z-nek is felül kell ragasztania az inkriminált felületet, amely lassan már kétszer vastagabb, mint a könyvborító...

Az antikváriumok egy elit csoportja már felfedezte, hogy ha a vonalkódot egy kis post-it cédulára ragasztja, azt pedig a kötet borítójának belső oldalára, az ugyanúgy eljut a megrendelőhöz: ám nyom nélkül eltávolítható róla a vonalkód. Persze ez nagy találmány, gondosan titkolják is az antikváriumok másik része előtt... Pedig üzleti szemmel is hasznos: a rendszerbe harmadszor is visszakerült könyv például még teljesen újnak látszhat így... És főleg: ez a módszer tiszteletben tartja a könyv lényét, "személyiségét".

Az internetes könyvadatlap, mint köztudomású, helyettesíti a kézbevételt. Nagyon fontos adata a kiadó neve és az évszám. Ám már az is hasznos, ha a szerző neve helyesen szerepel rajta, különös tekintettel az i/y-ra és a mellékjelekre (Bronte, Kastner...), különben kétszer kell keresnem. Jules Verne például lehetne mindig Jules Verne: mert most természetesen nem az, hanem egyúttal Verne Gyula is, sokszor akkor is, ha a könyvön amúgy Jules Verne áll - így kétszer kell rákeresni.

Hasznos, ha a cím teljes hosszában szerepel. Az Olcsó Könyvtárnak például van egy 1972-es A szelistyei asszonyok című kötete, amely a megjelölt regény mellett Az eladó birtokot tartalmazza. A könyv belső borítóján már ez a cím is fel van tüntetve. Van egy 1977-es másik kötet is, ugyanolyan szép, fehér Olcsó Könyvtár, amelynek címe a borítón Kísértet Lublón - A szelistyei asszonyok, s e két kisregény van benne. Ennek a két kötetenigmának hatféle változatával találkoztam már internetes antikvár könyvként: 1. az 1977-es könyv az 1972-es borítójával 2. az 1972-es könyv az 1977-es borítójával 3. az 1972-es A szelistyei asszonyok ezen a címen és 4. A szelistyei asszonyok - Az eladó birtok címen is, végül 5. az 1977-es könyv a dupla címmel (Kísértet Lublón - A szelistyei asszonyok) és 6. egyszerűen csak mint A szelistyei asszonyok. Nem kutatom, mi magyarázta ezt a két fura megjelenést 1972/77-ben, de ha már ez került könyvbe, ezt is kellene feltüntetni (vagyis csak a 4. és 5. változat jó). Hiába bagatell a kérdés mondjuk a Föld megmentésének régióiból szemlélve, ha épp az egyik ilyen kötetkét keresem, bizony szomorú leszek, ha a másik bukkan elő a csomagból.

A netes adatlapok szűkszavúak, sablonokkal tölthetők ki, s az sem várható el, hogy valaki az egyértelműsítés kedvéért saját fényképet töltsön fel egy párszáz forintos, régi tucatkönyvhöz. Mégis, jó lenne valamiképpen egyértelműsíteni a fogalmakat. Például: mit jelent az, hogy sérült borító? Hogy icipicit gyűrött a sarka, vagy hogy az egér végigrágta a borítólap tetejét? Hogy a papír védőborító két centit beszakadt, vagy már meg sincs a behajtós füle és az elejéből is letépődött egy jókora darab? Vajon mit jelent az, hogy kopottas a könyv? Sokat olvasták szeretettel vagy rajta szalonnázott valaki? Vajon mit jelent az, hogy karcos borító? Valaki egy kicsit megütötte két helyen, sebaj, vagy úgy néz ki, mintha padlót súroltak volna vele? Persze igényes antikvárium az utóbbi eseteket sosem nevezné jó állapotúnak. De nemcsak ilyenek vannak... Ráadásul közben egyes túl lelkiismeretes antikváriumok azt is közepes állapotúnak ítélik, amit még én is jónak tartanék...

Érdekes dolog a kötésfajta meghatározása is, bár erről részben a kiadók tehetnek. Roppant furcsa egy-egy új könyv - nyilván kiadó által feltöltött - adatlapján, amikor a kemény borítóba ragasztókötött könyvet cérnafűzött keménytáblásnak nevezik, csak azért, mert a kis oromszegőt azért díszként beleragasztották a tetejébe-aljába. Persze kinyitva a könyvet, senkit sem lehet egy pillanatnál tovább megtéveszteni, s talán nem is ez a cél: lehet, hogy csak a választási lehetőségnél nincsenek ott a megfelelő szavak? Mindenesetre az antikváriumok buzgón átveszik a tévesen alkalmazott kifejezéseket, s így lesz a ragasztott kötet mindörökre fűzött.

S árulja már el valaki, mi az, hogy kartonkötés? Egyszerű, szépen álló puha kötés? Kartonált kötés? Vagy arra a kartonra gondolnak, amelyik a kemény táblában benne van? Mert most mikor hogy...

Azt, hogy megvan-e a könyv védőborítója, sokszor csak akkor tudja meg az ember, ha kezében a könyv. Kedvencem az olyan adatlap, amelyen a következő szerepel egy kemény kötéses, vászongerincű, papír védőborítós régebbi kötetről: sérült borító, kötés: félvászon. Vajon mi van megsérülve? A papír védőborító szakadt be (és akkor megvan), vagy a kemény fedél nem vásznas, hanem papírral leragasztott része ütődött meg? S ha a második, akkor megvan-e egyáltalán a védőborító? Hiszen máshol oda szokták írni, hogy védőborítóval? (Megfejtés: ezt a könyvet megvettem, s a védőborító megvolt és nem volt szakadt: ki hitte volna... Ugyanis még a példányhoz kiválasztott képen sem volt rajta a védőborító.) Ha ezt a részt egy kissé gondosabban töltenék ki egyes feltöltők, sokkal több könyvet vettem volna olyan cégektől is, akik erre jelenleg egyáltalán nem figyelnek.

A netes antikváriumok mind kis képecskén mutatják az adott könyv borítóját. A képek nagyon fontosak, épp ezért feltöltéskor a kiválasztásuk előtt jó lenne ránézni a valós kötetre is még egyszer. (Feltéve, ha a feltöltő látta valaha is...) A zöld Gárdonyi-sorozat például  nem a fehér Gárdonyi-sorozat, hiába hasonlítanak az ezüst nyomatai. Az Európa Diákkönyvtár mindkét újabb Az arany emberén filmkép van, de nem ugyanaz, ahogy a két könyv is más kiadás. Jules Verne regényeit a rendszerváltáskor kiadták olyan papírborítóval, amely a régi, legendás Franklin kemény kötést idézte (bár sokszor a Franklinnál az adott könyv ki sem jött annak idején!). De azért távolról sem azonos egy 1989-es vagy egy háború előtti kiadás. Az Emil és a detektívek Talentum Diákkönyvtár sorozatbeli kiadása sárga borítóval még a régi, piros borítóval már az új fordítást tartalmazza. Berkovits Ilonának van egy pár oldalas, Corvinás képeskönyve és egy vaskos, több száz oldalas monográfiája is Zichy Mihály címmel. A fenitek összekeverése mind elkerülhető (lenne), ha valaki rápillant(ana) a szegény, valóságos könyvre, mielőtt képet társít hozzá.

És ott van még a beltartalom. Ha az Antikvarium.hu nem létezne, sok esetben teljesen tanácstalan lennék például egy-egy elbeszéléskötettel kapcsolatban. Sajnos a neten még az új könyveknél sem lehet megtudni, mit takar egyik vagy másik novellista új kisregény- vagy elbeszéléskötetének címe. Kedvencem Móricz Égi madár című könyve, amely valójában négy külön könyv. Egy 1951-es, 115 oldalas, 3 elbeszéléssel, egy 1955-ös, 109 oldalas, 4 elbeszéléssel, egy 1960-as, 309 oldalas, 22 elbeszéléssel, és egy 2000-es, 103 oldalas, 12 elbeszéléssel. Persze a különbségek jól látszanak az évszámból is, de hogy akkor egészen pontosan melyik könyvben mi van benne - az Égi madáron kívül -, azt kézbe vétel nélkül kideríteni nem lehet (nem lehetne, ha nem lenne az Antikvarium.hu). Pedig az internetes antikváriumnak (és könyvesboltnak) valahogyan pótolnia kellene azt az egyetlen dolgot, amit nem tud nyújtani: a kézbe vétel lehetőségét.

Végül a külsőségek: nehéz kérdés, hiszen az antikvár könyveknél természetesen előfordul, hogy az ember egy vizes, dohos, maszatos példánynak is örül (mert majd kiszárítja, kiszellőzteti, letörli, és éljen, megszerezte). Azt is tudom, hogy egy antikváriumnak nagyon sok könyve van. Tény azonban, hogy lassan kezdem kiismerni azokat a cégeket, akik akkor sem törlik le a könyveiket, ha egy egész szelet torta ragadt rajtuk. A vágyott, ám kissé ragacsos könyv pedig aztán esetleg együtt utazik hozzám egy szép, megkímélt, hibátlan, hófehér borítós társával - amit szépen össze is maszatol...

Pedig: a pókok és penészszálak száraztörléssel is eltávolíthatók a könyvlapok éléről, ez a minőséget nem veszélyezteti, a könyv fényét viszont emeli. Ha egy könyv szétesett állapotban van, attól nem áll össze, ha befóliázzuk. Ha pedig egy könyv dohos, jó lenne kissé kiszellőztetni. Az semmiképpen sem megoldás, hogy azon büdösen celofánba forrasztjuk, hogy a jó szag csak felbontáskor áradjon ki, egyenesen a leendő olvasó arcába.

Persze ezeket a kéretlenül jött észrevételeket nem kell elolvasni és megfontolni. Azt sem hiszem, hogy épp az téved ide, akinek szívesen elmondanám. De lehet, hogy neked is vannak hasonló élményeid... Kellemes nosztalgiázást!
A Kötelezők Mértékkel sorozat kötetei
Amíg létezett, kedvenc diákkönyvtári sorozatom volt a Mérték Kiadó által megjelentetett Kötelezők Mértékkel sorozat.
A puha kötéses, kényelmesen lapozható, gyakori használatra kiválóan alkalmas papírra nyomott, igényes kivitelű könyvek kiemelkedtek a diákkönyvtári sorozatok közül. Ráadásul valamennyi könyv borítója nemcsak ízléses, de ironikusan ötletes volt: jó rájuk nézni ma is.
A szerkesztők a tanórai használatot közérthető jegyzetekkel, utószavakkal, pontos íróéletrajzokkal és alapos műelemzésekkel segítették. Ám a széria azok számára is tartogatott meglepetéseket, akik nem iskolai kényszerűségből nyúltak érte. Ilyen volt:
→ először a magyar könyvkiadásban egy kötetben az Esti Kornél kötet és az Esti Kornél kalandjai ciklus diákkönyvtárban.
→ egy unikális Móricz-novelláskötet kiadása, amely nemcsak az unásig ismert novellákkal van tele, s így felfedezteti az író sokféle novellista-arcát, tudomásom szerint diákkönyvtárban először.
→ az érdekes párosítások: az egymásnak felelő Toldi és János vitéz, Hamlet és Rosencrantz és Guildenstern halott, illetve a két Mészöly Dezső fordította színdarab, az Antigoné és a Romeo és Júlia egy kötetbe szerkesztve.
→ a Rab ember fiai és a Mindenki Jánoskája egymás mellé helyezése, a magyar kiadástörténetben mindössze harmadszor.
→ Eötvös Károly A nagy perének felélesztése: a mindössze két rövid fejezetet elhagyó, tehát gyakorlatilag teljes kiadás negyvenéves űrt töltött be, 1945 óta a második, de összességében is még csak a hetedik megjelenése Eötvös alapvető, és igen olvasmányos művének.
→ Mészöly Gedeon felező tizenkettesekre "hazaiasított" Ulisszes  / Odüsszeiájának kiadása a megszokott, hexameteres Devecseri-féle fordítás helyett, amely ráadásul a munkának 1959 óta még csak a második megjelenése, s mint ilyen, értékmentés.
→ Heinrich Böll Biliárd fél tízkorjának beválogatása egy diákkönyvtári sorozatba, tudomásom szerint először.
Épp ezért a sorozat darabjai ma is jó szívvel ajánlhatók az olvasóknak: néhol még kaphatók boltban is, ám közben épp mostanában érnek "antikváriumi korukba". 

A megjelent kötetek:

Arany János: Toldi - Petőfi Sándor: János vitéz
Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor
Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép - Scuderi kisasszony - Unokabátyám sarokablaka
Homérosz: Ulisszes azaz Homérosz Odisszeája magyarul
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
Katona József: Bánk bán
Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél - Esti Kornél kalandjai
Kosztolányi Dezső: Pacsirta
Madách Imre: Az ember tragédiája
Mikszáth Kálmán: A gavallérok - A sipsirica - A lohinai fű - Kísértet Lublón
Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak - A jó palócok
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma
Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője
Móra Ferenc: Rab ember fiai - Mindenki Jánoskája
Móricz Zsigmond: Novellák
Alekszand Szergejevics Puskin: Anyegin - Válogatott írások
William Shakespeare: Hamlet - Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott
Szophoklész: Antigoné - William Shakespeare: Romeo és Júlia
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem