Híres-neves eposzok - Itáliából és Portugáliából
Sokat gondolkodtam a poszt címén: a végleges változatot ugyanis találónak is éreztem, meg nem is. Írásom valóban két különleges olvasmányélményemről szól, Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem és Luís de Camões A lusiadák című nagy eposzairól. Egyúttal azonban egy fordítóról is, az elképesztően tehetséges Hárs Ernőről. Bár végül nevét nem foglaltam bele a címbe, mégis, alakja megkerülhetetlen, ha valaki erről a két eposzról szeretne írni magyar nyelven. Hárs Ernő nélkül ugyanis biztosan nem jutottam volna el a két műhöz, nem tudtam volna megszeretni őket, s nem merném ajánlani másoknak is.

Luís de Camões: A lusiadák
Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 1997
Ha Camões nagy eposzáról kell beszélni, mindig eszembe jut egy jelenet kedvenc Jules Verne-regényemből, a Grant kapitány gyermekeiből. Így hangzik Bartócz Ilona fordításában:
"Paganel elcsodálkozott, s bosszúsan igazította vissza szemére a homlokára tolt szemüveget.
- Kössenek fel, ha egy szót is értek ebből a pokoli tájszólásból! - mondta. - Biztosan araucani nyelven beszél.

- Dehogyis - felelte Glenarvan -, kétségtelenül spanyolul válaszolt. (...)
- Mondja csak, tudós barátom - kérdezte az őrnagy mosolyogva -, nem követett el ismét valami szórakozottságot, hiszen erre valóságos szabadalma van? (...)
- Íme az a könyv, melynek segítségével naponta birkózom a spanyol nyelv nehézségeivel. Nézze meg, őrnagy, és mindjárt meglátja, hogy tévedtem-e. (...)
- Miféle könyv ez? - kérdezte.
- Az Os Lusiadas - felelte Paganel -, csodálatos eposz, amely...
- Az Os Lusiadas! - kiáltott fel Glenarvan.
- Igen, barátom, nem egyéb, mint a nagy Camões műve, a Luziádák!
- Camões - ismételgette Glenarvan -, de boldogtalan barátom, hiszen Camões portugál költő! Így hát ön portugálul tanul már hat hete!
- Camões! Luziádák! Portugál!...
Paganel mindössze ennyit tudott kinyögni. Szeme elhomályosult szemüvege mögött, köréje gyűlt társai harsány nevetésben törtek ki."
Magát az eposzt sokáig nem ismertem meg: még annyit sem tudtam róla, hogy a főszereplője Vasco da Gama, a neves felfedező. Szerintem ezzel nem álltam egyedül: már csak azért is, mert a szerző és műve alig volt jelen a magyar fordításirodalomban.
Luís de Camões (1524-1580) a portugál reneszánsz kiemelkedő alakja volt, ma ő számít Portugália nemzeti költőjének, halálának napja, június 10. pedig nemzeti ünnep. Életéről keveset tudni: nemesi család sarja volt, egy ideig a királyi udvar emberei közé számított, majd katona lett, utazott, kereskedett, ült börtönben és vádolták sikkasztással. Írt komédiákat, szonetteket és más verseket, 1572-ben pedig kiadta hatalmas, 1102 darab nyolcsoros stanzát tartalmazó, tízénekes nemzeti eposzát, A lusiadákat. Bár sok helyen azt olvasni, ez egy barokk mű, valójában a későreneszánsz nagy alkotása: s egyben annak a felfedezésnek az eposzi kellékekkel kísért elbeszélése, miként jutott el Vasco da Gama Indiába. A viharokkal, veszélyekkel, emberi és isteni ármánykodásokkal teli, izgalmas történet ráadásul egy betételbeszélést is tartalmaz, amely bemutatja Portugália történetét a kezdetektől egészen Vasco da Gama koráig. A műnek már a címe is érdekes: Lusus a portugálok mitikus őse, róla vette a nevét Luzitánia is, így az Os Lusiadas elméletileg jelenthetné A luzitánok tetteit. Ez azonban ellenkezne azzal, hogy (minden történelmi rege és a portugálok tetteinek felelevenítése mellett) az eposz cselekményének hőse egyetlen luzitán, vagyis Vasco da Gama. Épp ezért előfordult, hogy a barokk korban a művet az egyes számú Lusiada címen adták ki. Helyesebb azonban meghagyni a kettős értelmet, hiszen a Camões-féle portugál cím egyszerre utal a népre, a mitikus ősre és a felfedezőre is. Ezért lett a magyar változat címe is A lusiadák, amely egyúttal felidéz vergiliusi szóalakokat is, csakúgy, mint a portugál változat.
Magyarul ugyan már 1865-ben megjelent "Camoens Luziádája" a Kisfaludy Társaság támogatásával, Greguss Ágost fordításában (s 1874-ben másodszor is kiadták), az eposz mégis szinte ismeretlen maradt a magyar olvasók előtt, a fordítás szövege pedig a huszadik századra menthetetlenül elavult. Mégis: senki sem foglalkozott vele a nyolcvanas évekig, sőt, Camões versei közül is csak itt-ott, antológiákban jelent meg egy-kettő. 1984-ben azonban Hárs Ernő végre elkészítette az új magyar változatot, amely azután 1997-ben új, díszes kiadásban is megjelent a portugál köztársasági elnök ajánlásával, szép képekkel kísérve. Szintén Hárs Ernő ismertette meg a magyar olvasóközönséget Camões verseivel, amikor 1992-ben Mit vársz, remény? címmel kiadta szonettjeinek fordításait. (Azóta Jánosházy György is lefordított 77 Camões-szonettet, más könyv azonban a szerzőtől nem jelent meg.) Elmondható tehát, hogy Hárs Ernő nélkül nem létezik magyar Camões és magyar "Luziádák"!

Torquato Tasso: A megszabadított Jeruzsálem
Szent István Társulat, 2013
Úgy gondolom, A megszabadított Jeruzsálemet legalább címről többen ismerik hazánkban, mint Camões eposzát. Tasso és műve hamarabb utat találtak a magyar olvasóközönséghez, nem utolsósorban Arany Jánosnak köszönhetően, aki Zrínyi és Tasso című 1859-es székfoglalójában óriási tudással, nagy alázattal és pompás következtetésekkel bizonyította, miként hatott az olasz szerző a mi nagy barokk eposzköltőnkre. Köszönhetően annak is, hogy egészen a kilencvenes évekig Zrínyi Miklós az egyik leglelkesebben kutatott magyar szerzőnek volt nevezhető, Tasso és A megszabadított Jeruzsálem újra és újra előkerült az értelmezésekben, de mindig csak mint hasonlítási alap, kortárs vagy mintaadó mester.
Torquato Tasso (1544-1595) az olasz irodalom egyik legnagyobb és leginkább tisztelt alkotója volt, költő, író, drámaíró és eposzszerző. Széles műveltségét a nápolyi jezsuita iskolában alapozta meg, majd az urbinói herceg udvarában és a bolognai jogi egyetemen folytatta tanulmányait. Az Este család udvari költőjeként, diplomataként és udvaroncként tűnt fel az európai udvarokban: nem volt azonban még harmincéves, amikor mentális betegség tünetei kezdtek mutatkozni rajta. A zseniális költő, aki már tizennyolc évesen nevet szerzett a Rinaldo című elbeszélő költeményével, 1573-ban pedig megújította az európai drámát az Aminta című pásztorjátékkal, 33 évesen dühöngő őrültté változott: látomások, hallucinációk és kényszerképzetek gyötörték, tőrrel támadt szolgáira és üldözési mániában tobzódva, folyamatosan menekülve, költözve élt, míg 1579-ben kórházba nem zárták. Innen 1586-ban szabadult, rohamai azonban tovább kínozták. Bár írt még új műveket, s egyfajta vallásos mániában teljesen átírta nagy eposzát is, 1594-ben, Rómában ismét be kellett költöznie egy helyre, ahol vigyáznak rá: itt, a Sant' Onofrio kolostorban halt meg a következő évben.
A megszabadított Jeruzsálemet még a Rinaldóval együtt kezdte el írni, de csak több mint tíz évvel később, 1575-ben fejezte be. Először 1580-ban nyomtatták ki, Tasso tudta nélkül, aki akkor még a kórházbörtönben élt: mégis azonnal hatalmas siker lett. Ötször nyomták újra különféle kalózváltozatokban, tele szövegromlással: ennek ellenére kora minden művelt embere imádta. Végül Tassónak 1584-ben sikerült egy olyan változatot kiadatnia, amelyet ő is látott és hivatalosnak tekintett. Az 1917 darab nyolcsoros stanzát tartalmazó, húszénekes eposz az első keresztes hadjárat történetét mutatja be: főhőse Goffredo di Buglione, vagyis Godfréd (Gottfried) de Bouillon herceg, Jeruzsálem meghódítója, a tökéletes keresztény hős, "a Szent Sír védelmezője", vagyis az első jeruzsálemi király. Tasso mintaként természetesen Vergilius Aeneisét állította maga elé, de sokat merített Ariosto Az eszeveszett Orlando (1507-33) és Boiardo A szerelmes Orlando (1483-1495) című műveiből is.
Tasso eposzának lefordításával már Arany János is kísérletezett: 32 stanzát fordított le irodalomtörténeti dolgozata mellékleteként. Tasso azonban már korábban megérkezett Magyarországra: az Aminta első magyar változatát Csokonai Vitéz Mihály készítette el Amintás: Erdei mese címmel 1806-ban, Tanárki János pedig 1805-ben Megszabadíttatott Jérusálem címmel lefordította a teljes eposzt, igaz, prózában. Arany után Bálint Gyula István futott neki a munkának: az ő A megszabadított Jeruzsáleme 1863-ban jelent meg, s különös (és kissé érthetetlen) módon rímes hexameterekben íródott. A huszadik században azonban általában már nem az ő, hanem Jánosi Gusztáv fordításában adták fel az egyetemistáknak Tassót: utóbbi 1893-ban olyan magyar változatot készített az eposzból, amely végre formailag is hű volt az eredetihez. Ez volt azonban az egyetlen igazi erénye, már eredetileg sem volt ugyanis túlzottan friss nyelvezetű, s így nagyon hamar elavult. (Különös, hogy a nagy reprintelő, a Fapadoskönyv.hu 2011-ben mégis kiadta, sejtésem szerint jogdíj-okok miatt. E-könyvben csak ez a szöveg kapható: csak bízni tudok benne, hogy kevés olvasót rémít el Tasso pompás művétől.)
Remény egy érthető, olvasható és formahű Tassóra ugyanis csak 1995-ben nyílt: érdekes módon ekkor egyszerre két új magyar Jeruzsálem is megjelent. Hárs Ernő készítette az egyiket (Orpheusz Könyvek, 1995, Szent István Társulat, 2013), Tusnády László a másikat (Eötvös József Könyvkiadó, 1995). Tusnády, aki lefordította az Amintát, Tasso szerelmes verseit és két reneszánsz dialógusát is (2002-ben és 2004-ben jelentek meg), több külföldi akadémia tagjaként, az irodalomtudomány kandidátusaként szinte elsőként foglalkozik nálunk csak és kizárólag Tassóval. Doktori értekezését Arany és Tasso költői-eszmei kapcsolatáról írta, s célja Tasso teljes életművének magyarországi megismertetése. Magam az ő fordításában találkoztam először A megszabadított Jeruzsálemmel. Be kell azonban vallanom, hogy itt is Hárs Ernő változata lett az igazi kedvencem. Páratlanul gördülékeny, költői, olvasmányos, pontos és stílusos magyar Jeruzsálem, amely segít közel hozni az olvasóhoz az immár majdnem félévszázados eposzt. Épp ezért úgy gondolom, hogy Hárs Ernő nélkül nehezebb lenne megismerni Tassót is magyarul.

Fordítások: mutatvány és megjegyzés

Alább olvasható A megszabadított Jeruzsálem első versszaka Hárs Ernő fordításában (1):

Jámbor fegyvert és vezért zeng az ének,
ki Krisztus sírját felszabadította.
Sok dolga volt eszének és kezének
s a dicső tett sok búbaját okozta;
Pokol dühe nem ártott erejének,
sem ázsiai s líbiai horda.
A szent jelekhez mind visszavezette
tévelygő társait az ég kegyelme.

Ez pedig A lusiadák első két versszaka Hárs Ernő fordításában (2):

A fegyvereket s híres daliákat,
kik luzitán partokról útrakelve
sosem hajózott tengerekre szálltak,
Taprobanát is hátrahagyva messze,
veszélyeket s háborúkat kiálltak,
többet, mint amit ember elviselne,
kik távoli népek közt építettek
új Királyságot, fénnyel övezettet;

s a Királyok dicsőségétől körülvett
emlékét, kik a Hitet s Birodalmat
terjesztve, Afrika, Ázsia bűntelt
országaira pusztítva szakadtak,
s a hősöket, akik felett nem ülhet
az Elmúlás törvénye diadalmat;
világgá zengem most e költeményben,
ha a művészet s tehetség lesz vezérem.

A blogban többször is szó esett már arról, mennyire fontos számomra, hogy egy-egy mű méltó magyar változatban jelenjen meg, avatott tollú irodalmárok fordításában. Az elmúlt évben külön is megemlítettem például Rajnavölgyi Gézát (*1937), a Szekeres György Műfordítói Érmet 2014-ben elnyerő remek műfordítót, akinek köszönhetően többek közt a Roland-ének (1996), Marie de France Tizenkét szerelmes rege című kötete (2001), A házasélet tizenöt öröme című francia középkori szatíra (2007), a Rózsaregény (2008), Chrétien de Troyes Erec és Enide című lovagregénye (2011) és Andreas Capellanus A szerelemről írt traktátusa (2012) olvasható magyarul.
Az én Dantém posztban hosszasan írtam Baranyi Ferenc (*1937) Dante-fordításairól, de ő az a műfordító-költő-zseni típus, akinek szinte nem is lehet felsorolni a munkáit, legfeljebb terjedelmes különlenyomatokban és bibliográfiákban. Ugyanebben a bejegyzésben azonban Simon Gyula (*1935) is sok-sok méltató szót kapott tőlem: hiszen egyértelműen csakis neki köszönhetem új keletű Dante-rajongásomat, s bár valószínűleg kevesebben ismerik a nevét, mint Baranyiét, nem kevésbé lenyűgöző a műfordítói teljesítménye (több mint százezer sor) és vitathatatlan a tehetsége.
Épp ezért ennek a posztnak a végén szeretnék Hárs Ernőre (1920-2014) emlékeztetni, aki már nem lehet közöttünk. Velünk marad azonban és bármikor leemelhető a polcról tizenhárom saját verseskötete, számos tanulmánya, esszéje és sok-sok pompás műfordítása. Például Michael Ende A Végtelen Története (1985 óta) és A varázslóiskolája (1996), dalszöveg- és lírafordításai (Árnyak a barlang falán, 1983, 2003, Kaleidoszkóp, 2002, Csengj halkan, dalom, 2006, Tavaszi vágyakozás, 2010, Nyári éjszakák, 2013), A hűség énekei című, németből fordított kötet (2001), Petrarca Diadalmenetekje (2007), Dante A virága (2015) - és persze A megszabadított Jeruzsálem.

(1) Torquato Tasso: A megszabadított Jeruzsálem, Szent István Társulat, Bp., 2013, 25.
(2) Luís de Camões: A lusiadák, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Bp., 199, 55.
0 Responses