Boccaccio és társai - Novellák a 13-16. századból - Első rész
Ebben az évben írtam már a blogon középkori szépirodalomról, lovagregényekről, trubadúrdalokról és vallásos himnuszokról, továbbá ókori novellákról és antik regényekről is. Ezek után valahogy úgy éreztem, szerkesztenem kell egy bejegyzést a novellaműfaj megszületéséről, hiszen ezeket a történeteket is szívesen és boldogan olvasom újra akárhányszor. Következzék tehát egy felsorolást olyan könyvekről, amelyek novellákat tartalmaznak a késő középkorból és a kora újkorból, Boccacciótól, elődeitől, követőitől és kortársaitól. (A kiadások adatai ezen a linken találhatóak meg.)

Boccaccio: Dekameron
Gyűjteményemben az 1980-as kiadás szerepel.
Minden hasonló felsorolásnak vele kell elkezdődnie: a tudós, tehetséges, s élete végén kissé nőgyűlölővé váló itáliai humanistával, aki 1313-ban született, s 1375-ben halt meg, viszonylag fiatalon (62 évesen), súlyos betegségben, amely népszerű, firenzei Dante-kommentár-előadásait is félbeszakította. Mégis hátrahagyott számos pompás művet, mint a Corbaccio, a Fiammetta, a Filostrato, a pompás Dante-életrajz 1357-ből. S a Dekameron, a Száz nap történetei, amelyen 1348 és 1353 között dolgozott, s amelynek köszönhetően ma számos iskolai tankönyvben az szerepel, hogy ő találta fel a novella műfaját.
Mindenképpen tőle ered a pompás kerettörténet, amelyben hét hölgy és három fiatalember menekül vidékre a pestis szörnyűségei elől, s kedélyes és bájos udvart fenntartva, minden nap királyt vagy királynőt választva, témák szerint végigmeséli a kényszerű száműzetés tíz napját. S az ő találmánya a kiegyensúlyozott szerkezet és az állandó megértő, rácsodálkozó mosollyal, nagy lélegzettel megkezdett mesélés módozatainak kimunkálása. Boccaccio elképesztően változatos és így, hatszázötven év után is felettébb szórakoztató. Novellái között található bonyolult, utaztató kalandtörténet, fordulatos szerelmes elbeszélés, rövid, csattanós anekdota, sőt, mese is. Merített a keleti és az ókori irodalomból, s adott ötletet Shakespeare-nek (például a Minden jó, ha vége jóhoz). Egyszerre romantikus és pajzán, harsány és finom, részletező és bombasztikus, tragikus és komikus. Révay József fordítása helyenként finoman archaizáló, mégis modern és lendületes, a legkétértelműbb vagy -egyértelműbb részt is ötletesen, de nem szemérmesen adja vissza, a sokféle hangulatot pedig bravúrosan érzékelteti. Bár szövege elmúlt nyolcvanöt éves, köszönhetően eredeti frissességének, továbbá annak, hogy az 1961-es kiadáshoz készítője még át is dolgozta, a fordítás abszolút élvezhető és kellemesen olvasható.
Különös, hogy Boccaccio a pajzánságok és a mulatságosan buja történetek írójaként van jelen a köztudatban, hiszen írásai valójában elképesztően sokfélék, s legparáznább sztorijai (mint például Az apácafőkötő egyházkritikus és szókimondóan parodisztikus cselekménye) is tiszta hangon magasztalják az igaz szerelmet és megélésének teljes, önfeledt szabadságát. Számomra ez az egyik legfontosabb a Dekameronban.

Az apácafőkötő
Gyűjteményemben az 1961-es első kiadás szerepel. 
Ha már Boccaccio és egyházkritikus történetei, a listára kívánkozik ez az eredetileg az Olcsó Könyvtár sorozatában, Réber László apró rajzocskáival megjelent válogatás, amelynek a címleírásánál komoly problémát okoz, hogy gerincére - tévesen - Apácafőkötő formában került fel a gyűjtemény neve, címlapján pedig három szóba írva olvasható.
A mulattató novelláskönyv összeállításának nem titkolt vezérelve a reneszánsz harcos antiklerikalizmusának bizonyítása volt, így az utószó bizony igencsak elavult már. Nem úgy a történetek, kilenc író huszonöt novellája, amelyekben valójában csak két dolog közös: mind egyházi emberekről és a szerelemről szólnak. A hősök sorsa azonban már eltérő: van köztük olyan egyházfi, aki földi bűnök egész sorozatát elkövetve végül a szentek sorába emelkedik, de olyan, kevésbé parázna és csaló szereplő is, akit félig agyonvernek. Vannak képmutatók és leleményes matrachősök, boldog szerelmesek és álnok, megszégyenülő szerelemvágyók. A könyvben Boccaccio történetei mellett olvasható elbeszélés Franco Sachetti, Lorenzo Medici, Giovanni Sabadino degli Arienti, Masuccio Salernitano, Anton Francesco Grazzini, Girolamo Parabosco, Marco Cademosto és Matteo Bandello tollából is, így a válogatás átfogja az itáliai 14., 15. és 16. század novellairodalmát is - még ha egyetlen, sajátos szemszögből nyúl is a korabeli gyűjteményekhez.
A könyvet - igaz, véleményem szerint megbocsáthatatlanul ötlettelen és csúf illusztrációkkal - mintegy tizenöt éve ismét megjelentette a Palatinus. Ez már csak azért is öröm, mert különös módon az egyik beválogatott szerzővel, Matteo Bandellóval nem voltak kegyesek a magyar szerkesztők, egyetlen gyűjteményen kívül (amely itt lentebb is megtalálható) önálló kötet nem jelent meg tőle, s csak itt-ott találni meg novelláit antológiákban: Az apácafőkötőben azonban mindjárt hat is akad. Érdekesség még, hogy e kötetben olvasható Lorenzo Medici (az Il Magnifico) egyetlen befejezett novellája is, a Giacoppo.

Itália virágoskertje
Gyűjteményemben az 1964-es első kiadás szerepel.  
Rónai Mihály András (1913-1992) a magyar irodalom felejthetetlen italianistája, költő, író, újságíró, Baranyi Ferenc munkásságáig Dante költészetének legmodernebb tolmácsolója, Heine és az olasz költészet legavatottabb tollú fordítója. Fiatalon Sík Sándor-tanítvány, később Az ember tragédiája védelmezője a Lukács Györggyel folytatott Madách-vitában, ugyanakkor kérlelhetetlen eszmei kommunista.
Az Itália virágoskertje című, pompás antológiája 1964-ben jelent meg, nyolc évvel azután, hogy szerkesztője-fordítója írói szilenciuma feloldatott: s mindjárt a lehető legmagasabbra tette a mércét. Tartalmazza ugyanis Dante Vita nuovájának kitűnő és teljes magyar fordítását (amelynek szépségét és színvonalát véleményem szerint se korábban, se később nem érte el más, mint Baranyi Ferenc), továbbá bőséges válogatást ad egész Itália legjobb szerzőinek munkásságából a 13-16. századig. Ha az irodalomtörténeti rész egy kissé avult is a megjelenés óta, a könyv szerkesztési elve, anyaga és tematikája miatt abszolút unikum a magyarul kiadott, középkori és reneszánsz novellagyűjtemények között. Érzékelve Itália különlegességét, hogy egyszerre él benne prózairodalmában a késő középkor és a kora reneszánsz, hogy középkori műfajai, szerzői is hordoznak reneszánsz ízt, s reneszánsz szövegei is vállalják a középkor örökségét, a rendelkezésre álló anyagot nem korokra, csak századokra bontja. A duecento és trecento fejezete ízelítőt ad többek közt a Fiorettiből, Fra Ginepro történeteiből, A Hét Bölcsek Könyvéből és a Novellinóból, a korai novellisták közül olvasható írás Boccacciótól, Francesco da Barberino, Domencio Cavalca, Jacopo Passavanti, Franco Sachetti, Giovanni Sercambi és Sienai Szent Katalin tollából. A quattrocentót Masuccio Salernitano, Jacopo Sannazzaro és Sabatino degli Arienti mellett olyan közismert személyek, ám sokkal kevésbé ismert novellaszerzők képviselik, mint Sienai Szent Bernardin, Leonardo da Vinci, Lorenzo Macchiavelli vagy Baldassare Castiglione. Végül a cinquecento részben Matteo Bandello, Agnolo Firenzuola, Anton Francesco Grazzini, Ortensio Lando, Anton Francesco Doni, Gianfrancesco Straparola, valamint Benvenuto Cellini, Galileo Galieli és Giorgio Vasari történetei olvashatók.
Mindez ráadásul Rónai Mihály András saját fordításában, amely pompásan érzékelteti nyelv, stílus és irodalmi célok folyamatos egységét és állandó változását. Szomorú, hogy e gyűjtemény és szerkesztője szinte egyáltalán nincs jelen a mai köztudatban, bár a kötet és új kiadása, amely az író felesége, Gábor Marianne festőművész (1917-2014) segítségével jelent meg 1999-ben, antikváriumokban folyamatosan kapható.

Matteo Bandello: A pajzán griffmadár
Gyűjteményemben az 1979-es első kiadás szerepel. 
Ha nem élt volna Boccaccio, akkor ma egészen biztosan Matteo Bandelloban (1485-1561) tisztelnénk a novella "feltalálóját". Igaz, természetesen egyikük sem volt az, hiszen novellákat már a Dekameron előtt is írtak, s Bandello munkásságában tagadhatatlan Boccaccio hatása. Mégis, úgy érzem, nincs még egy olyan itáliai novellista, akinek annyira lehetne szeretni a műveit, mint Bandellónak.
A lombard író, költő, nemes, szerzetes, püspök, a Sforzák kegyence, "a lombard Ariosto", "a cinquecento Boccacciója" és egyben Boccaccio novelláinak latinra fordítója összesen 214 saját történetet alkotott: az elsőt még huszonegy éves kora körül írta, az utolsó huszonnyolc pedig már csak halála után került nyomdába. Számos híres történet általa nyerte el első alakját, mint az Amalfi hercegnője, de neki köszönhető a Romeo és Júlia-novella, s Shakespeare akkor is merített tőle, amikor a Sok hűhó semmiértet és a Vízkeresztet írta. A spanyolokra is nagy hatással volt, mint például Lope de Vegára és Cervantesre. Novellásköteteinek (négy is volt belőlük) érdekessége a sok-sok ajánlás: Bandello ugyanis - Boccaccióval vagy Navarrai Margittal ellentétben - nem alkalmazott elbeszélésköteteiben kerettörténetet. A novellákat egyszerűen csak változatos tematika szerint egymás után illesztette, viszont mindegyik elé ajánlást írt kora valamely híres személyének: ezek nem egyszer majdnem olyan érdekesek, mint az utánuk következő novella.
Ennek ellenére talán jobban örültem volna, ha az egyetlen magyar nyelvű Bandello-válogatás inkább elhagyja az ajánlásokat, s a helyükre is történeteket helyez. Tudom, inkább annak kellene örülnöm, hogy A pajzán griffmadár szerkesztőjének és kiadójának köszönhetően legalább negyvenkilenc Bandello-novella olvasható magyarul. De őszintén szólva dupla- vagy tripla-ennyit is szívesen elfogadtam volna: Bandellót ugyanis jó olvasni. Történetei ötletesek, csavarosak, regényesek, néha pikánsak, nyelve - már amennyi a fordításokból látszik - gazdag és színes. A gyűjtemény azonban, sajnos, a korban megszokott módon, alaposan áldozatul esett az előítéletes tálalásnak. Címe csak és kizárólag erotikus novellákra utal, pedig Bandellónál van történelmi anekdota, kalandos elbeszélés, tragikus történet is bőséggel. Szántó Piroska rajzai - bármennyire is tisztelem a tehetségét - szinte csak és kizárólag ölelkező párok és bővérű hölgyek alakrajzainak variációi (talán a könyvben összesen nincs annyi, mint a rajzokon). Míg Boccacciónak szerencsére létezik illusztráció nélküli kiadása, amely hagyja élni a szöveget és az olvasó fantáziáját is, Bandellónál kár ebben reménykedni. Ráadásul a kötet hatalmas: csak fogni, tartani, lapozni és olvasni nehéz - pedig épp erre volna kitalálva. Ám az, hogy mindezen fenntartásaim ellenére nagyon megkedveltem Bandello e nem egészen félszáz írását, mutatja, hogy a későreneszánsz novellista élvezetétől semmi sem képes elriasztani. Bátran ajánlom hát másoknak is.

A rettentő Kukkubeusok
Gyűjteményemben az 1983-as egyetlen kiadás szerepel.  
A kétkötetes gyűjtemény elhivatott próbálkozás: kísérlet a régi itáliai novellairodalom legfontosabb szerzőinek és életműveinek megismertetésére. Ugyanakkor több szempontból is sikerületlen vállalkozás. Válogatója és szerkesztője ugyanaz a Herczeg Gyula, aki a fentebb leírt Matteo Bandello-gyűjteményt is összeállította. Ennek hátulütője, hogy a Kukkubeusokban így egyetlen Bandello-novella sem szerepel - a kiadó álláspontja szerint nyilván együtt használandó a könyv a korábbi szerzői kötettel. Ez azonban azt jelenti, hogy a jelen gyűjtemény már semmiképp sem adhat teljes képet a korról, amelyet bemutatni kíván. A fülszöveg szerint ez az "itáliai reneszánsz", vagyis a 14-16. század: s valóban, a kötet tizenkilenc írója ezekben az évszázadokban működött. Ők: Franco Sachetti, Giovanni Sercambi, Ser Giovanni Fiorentino, Gentile Sermini, Masuccio Salernitano, Antonio Manetti, Luigi da Porto, Francesco Maria Molza, Agnolo Firenzuola, Luigi Alamanni, Gianfrancesco Straparola, Marco Cademosto, Giovanni Guidiccioni, Giambattista Giraldi Cinzio, Anton Francesco Grazzini, Ortensio Lando, Girolamo Parabosco, Scipione Bargagli és Tommaso Costo. Ám csak Az apácafőkötő és az Itália virágoskertje anyagát figyelembe véve is látszik, a teljes kép felrajzolásához majd' ugyanennyi másik szerzőt is be kellett volna mutatni.
Az anyag elosztása is aránytalan: Franco Sachetti háromszáz elbeszélésből álló könyvéből mindössze huszonegyet találunk meg a gyűjteményben, Agnolo Firenzuola fennmaradt hat egész és két töredékes novellájából  viszont - mind a nyolc bekerült az antológiába. Nem túl szerencsés az sem, amikor nagy terjedelmű novelláskötetek előszavát, prológusát, ajánlását, kezdő keretét közli a válogatás, de utána már novellákat alig. Az olvasónak óhatatlanul "sok hűhó semmiért"-érzése támad, ahelyett, hogy megérezné az adott könyv koncepciójának nagyságát. Bár a fülszöveg az olvasó lelkére köti, hogy a reneszánsz novellák nem csak "boccaccioi pajzánságok, vérmes papokról és kikapós menyecskékről szóló borsosan buja históriák", hanem erős realizmussal teli szépirodalmi alkotások, a könyv összeállítása megkérdőjelezi ezt az - egyébként tagadhatatlan - igazságot is: a kötetnyitó Sachettitől csupa-csupa buja, sőt, néha kifejezetten faragatlan pajzánságot sikerült beválogatni, s mire feltűnnek az első Boccaccióhoz illően bonyolult mesék, már a kétszázadik oldal tájékán járunk. Végül a szerzői portrék olyan bőségesek, hogy tanulmánynak is beillenének, előszeretettel emlegetnek azonban olyan novellákat, amelyeket a szerkesztő végül - kihagyott a kötetből. Ráadásul gyakori bennük a "negyedik nap ötödik novella" típusú hivatkozás: mivel azonban a Kukkubeusok egyetlen, utólagosan címmel ellátott elbeszélésénél sem jelzi, hogy az az adott szerző melyik művének hányadik novellája lenne, a szerzői életrajzok közlései közül sokszor még azokat sem lehet értelmezni, amelyek a könyvbe egyébként felvett elbeszélésekre vonatkoznak.
Összefoglalva számomra igen nagy csalódás ez a (két) kötet, amely mind az egységes koncepciót, mind a jellegzetes, élményadó hangulatot nélkülözi, így nem lehet igazán a régi olasz novella méltó tolmácsolója.

Poggio Bracciolini: Elméncségek
Gyűjteményemben a 2009-es egyetlen kiadás szerepel. 
Volt idő, amikor valósággal bolondultam ezért a könyvért, pontosabban azért a könyvért, amiről úgy véltem, azonos vele... Azután (azt hittem), véglegesen kiábrándultam Poggio Bracciolini kötetéből. Végül azonban megismerhettem az igazi Elméncségeket, s azóta kedves kötetem.
A megismerés első két állomása még a Pajkos történetek című változathoz kapcsolódik. Ez a kis alakú könyvecske reprint kiadásban került a házunkba, eredetileg ugyanis 1936-ban jelent meg a Magyar Elzevírek sorozatban. Az 1990-es kiadásban lefényképezték és újranyomták az oldalait, így változtatás nélkül tartalmazta azokat a Roboz Andor által kiválogatott és lefordított rövid szövegeket, amelyek a reneszánsz kori író Liber Facetiarum című latin nyelvű munkájából belekerülhettek. Mielőtt a kezembe vettem, még sosem olvastam pajzán anekdotagyűjteményt, így kezdetben nagyon tetszett. Miután azonban megutáltam, már úgy találtam, ezeket a sok szempontból bárgyú és ostoba sztorikat érthetetlen ostobaság a reneszánsz irodalom kincsei közt számon tartani. Valójában azonban minden szempontból óriásit tévedtem. Első és legfontosabb tévedésem az volt, hogy a Pajkos történetek nem Bracciolinit és adomáskönyvét ismertette meg velem, csak annak földi mását. Ahogyan ugyanis ennek a posztnak a folytatásában, más könyvekkel kapcsolatban majd bemutatom, Roboz Andor "fordításai" mindennek nevezhetőek, csak valódi átültetésnek nem: az általa egyáltalán kiválasztott történetekben tetszés szerint változtatta meg a szereplők nevét, nemét, foglalkozását, családi állapotát, környezetét, a szövegből bátran elhagyott és hozzá is írt, a szerinte kínos részleteket pedig kihagyta és kicserélte, legyen szó akár egyházi méltóságokról, akár a szexhez kapcsolódó poénokról. Az Elméncségek valódi fordítója, Csehy Zoltán - nem akarván leértékelni elődét - egészen finoman így fogalmazta meg mindezt utószavában: a "ma már nevetséges cenzurális (és öncenzurális) korlátozások ellenére is elmondható, hogy az 1936-os magyarítás számos ponton, ha egyáltalán nem is hiteles, de élvezetes, üde olvasmány." (Kiemelés tőlem.) A legfontosabb tehát, hogy az Elméncségek címre keresztelt kötet Bracciolini művének nemcsak az első teljes kiadása, de egyben az első kiadása is! A korábbi változat alapján  valójában nem ítélhettem meg, mennyire tartozik a reneszánsz irodalom mérföldkövei közé, hisz igazán nem is ismertem. A benne szereplő sztorik pedig legfeljebb attól lehettek a szememben bárgyúk és ostobák, mert nem szerzőjük, hanem csak céltudatos és könyörtelen átdolgozójuk változatában olvashattam el őket.
És hogy mi valójában a Liber Facetiarum? Egy összesen kétszázhetvenhárom mulatságos sztorit, bölcs mondást, adomát, anekdotát és mesét tartalmazó könyv, amelyet szerzője 1438 és 1452 között azoknak a pletykáknak és beszélgetéseknek az anyagából szerkesztett össze, amelyeket a Bugialéban halott: abban a nagy titokban, pápai diplomaták által létrehozott dumakörben és pletykahivatalban, ahol a titkárok és humanisták összejártak megbeszélni a legújabb híreket, "s ahol a legkülönfélébb dolgokról lehetett szót váltani akár csak a lélek felüdítése céljából, akár komolyan" - írja Bracciolini kötete zárszavában. Itt azután szó eshetett kikapós özvegyekről, parázna papokról, együgyű atyafiakról, és ostoba firenzei követekről, pápák bölcs és bugyuta mondásairól, nagylelkű zsoldosvezérek és kicsinyes nagyurak tetteiről, de kétfejű és egytestű borjakról és egy, a dalmát tengerpartra kisodródott halott szörnyről is. Aki pedig mindezt hol ékes, hol élőbeszédszerű latin nyelven, sok-sok narrációs csavarással megírta: Giovanni Francesco Poggio Bracciolini (1380-1459) pápai titkár, írnok és diplomata, a konstanzi zsinat résztvevője, pápák, ellenpápák, fejedelmek és császárok humanistája, Cicero elveszett munkáinak felfedezője, kódexmásoló, filozófus és fordító, továbbá a Firenzei Köztársaság kancellárja. Olyasvalaki, aki egy malac mondást és egy bonyolult, az antikvitásból örökölt történetet is úgy tud megírni, hogy olvasóként szinte ott érezzük magunkat a sugdolózó, somolygó, elképesztően művelt, ugyanakkor szabad szellemű humanisták között, amint kuncognak, röhögnek vagy épp hahotáznak valamin. Ez a könyv nem(csak) pajkos, pajzán, vagy épp buja, sokkal inkább meglepő és sokszínű, sőt, olyan, mint az élet. Jó felfedezni.

Giambattista Basile: Pentameron
Gyűjteményemben a 2014-es egyetlen kiadás szerepel. 
Ez a harsány és jókedvű gyűjtemény méreténél fogva pontosan úgy néz ki, mint egy mesekönyv: kemény kötéses, nagyalakú, aranyos rajz van a fedelén és egy felírás, "a kicsik mulattatása". Élvezetéhez ezért feltétlenül szükséges két tudnivaló: hogy a felnőtteknek írták, s egyszerre barokkosan dús és népnyelvien frivol, trágár és túlzó szöveg. Egyszóval pompás olvasmány: ami viszont semmiképpen sem való kisgyerekeknek. Az öt nap története mintái között ott van az Ezeregyéjszaka és a Dekameron is. Szerzője, a művelt udvari ember, hercegek kegyeltje, a nápolyi születésű író, költő, nyelvművelő és szerencselovag, Gianbattista Basile (1575?-1632) ugyanis nem mindennapi, s elbűvölő olvasmányt kívánt adni olvasói kezébe. Olyat, amely egyszerre tündéri, mesés és különleges, s földhözragadt, mindennapi és lokálpatrióta. Könyve keretes mesegyűjtemény, ám legtöbb írása nemigen alkalmas arra, hogy "lecsússzon" a gyerekirodalomba - legalább is így, a Basile-féle fordulataival -, mivel helyenként groteszk, trágár, paradox, helyenként pedig pazarul díszített, barokkosan pompás és finoman cizellált nyelve, parodisztikus hivatkozásai a világirodalomra, s merész témaválasztásai kifejezetten a művelt felnőttek olvasmányává teszik. Épp ezért káprázatos, hogy közben mégis hamisítatlan nápolyi ízeket, színeket, alakokat, sőt, bűzöket és hangokat idéz meg, elképesztő, naturális részletességgel, fékezhetetlen jókedvvel és jóízű öniróniával. Csak posztumusz jelent meg 1634-36 között, s hamar feledésbe is merült, ám nem véletlenül fedezték fel újra: egyszerűen fergeteges.
Kerete egyfajta irodalmi tündérmese: Zoza királylány könnyeivel feltámasztja szerelmét, Tadeo herceget, az azonban mást vesz feleségül, a tücsöklábú rabszolgalányt, aki ellopta Zoza varázsjeleit. A kétségbeesett lány három varázserejű tárgy, egy dió, egy mogyoró és egy gesztenye segítségével indul hadba az igazáért, s el is éri, hogy a terhes királyné hisztérikusan kívánja az érdekes történeteket. Tíz nő, tíz trampli kofa meséli neki a furcsábbnál furcsább meséket öt napon keresztül, hogy azután az ötödik nap tizedik meséje Zoza saját életéről szóljon, s így derüljön fény az igazságra. Addig azonban megismerhetjük többek közt Petrezselmát, akinek várandós anyja a boszorkány kertjéből lopott petrezselymet, Vardiello anyját, aki fia bolondsága folytán lett gazdag, több bökötört és bökötörnét, Tündöklő Zománcot, a marcipándaliát és Nardiellot, aki A csótány, az egér és a tücsök segítségével nevettette meg a királylányt. Feltűnik sok olyan fordulat, eset, amely a Grimm-testvérek kezén aztán újjászületett, miként Ninnillo és Nennella (vagyis Jancsi és Juliska) figurája, ám például Hamucicuska Hamupipőkével ellentétben egy álnok dajkával is rendelkezik, s a tündér és a galambok mellett egy datolyapálma is segítségére van. A környezet hamisítatlanul itáliai, ahol az éhező mit nem adna egy penészes sajtgolyóért, s mese születik A két kicsi pizzáról.
Király Kinga Júlia fordítása zseniális: izgalmas és ízes, s minden sora ünneppé avatja Basile könyvének olvasását, amely hol perrault-san bájos és kalandos, hol rabelais-sen vaskos és sziporkázó. Reggel például így lesz a Pentameronban: "elékecmergett a Hajnal, hogy a Nap szekerének kerekeit megolajozza", este pedig: "a Napot pedig, akárha útonálló volna, fekete köpenyével letakarva a Nyugat fogházába hurcolták". Csupa öröm ez a könyv: épp ezért csak ajánlani lehet minden novellakedvelőnek.

A kiadások adatai ezen a linken találhatók meg.
Nemsokára következik a bejegyzés második része, az Európai történetek!
0 Responses