Typotex Világirodalom kétszer: Isten a tanúm - Virágok
Kedvencem, a Typotex Világirodalom sorozat öt év után is virul. Jelenleg már harminchat kötetet számlál, s előkészületben van további hat, csupa kortárs írótól, a világ minden tájáról.
2017-ben mindeddig hét plusz egy kötet jelent meg: hét friss és egy második kiadás. Sajnos itt, a blogon még nem sikerült mindegyikről írnom, így ez a poszt régi adósságot törleszt. Van úgy, hogy egy könyv nagyon tetszik vagy erősen mellbe vág, de azután égedelem nehéz megfogalmazni, mitől is volt jó annyira. Így jártam két könyvvel is: most viszont talán sikerült "megírnom őket": az egyiket hosszabban, a másikat rövidebben.

A hosszabb:
Makisz Citasz: Isten a tanúm
Még az év elejének megjelenése volt Makisz Citasz görög író Isten a tanúm című pompás kötete, amely azonnal kedvencem lett.
Egy igazi kortárs kisember-történet Görögországból, onnan, ahol nemcsak antik romok, napbarnított turisták és ógörög tragédiák teremnek, de volt államcsőd, van munkanélküliség és a népesség 98%-a ortodox keresztény. Itt tengeti életét az ötvenéves Hriszovalantisz, a tökéletes antihős, tele siralmakkal, nyavalyákkal, betegségekkel, depresszióval, vallási mániákkal és mérhetetlen mennyiségű önzéssel: utóbbiról azonban észre sem veszi, hogy létezik... Szerinte ugyanis mindenki csak siránkozik és nyavalyog, képzelt bajaival és lelki gondjaival zaklatja őt, keseríti az ő életét és játszadozik az ő sorsával. Arról, hogy munkanélküli, a főnökei tehetnek, akik utálták, meg az ország, amely nem támogatja a hozzá hasonló szorgos kisembereket. Arról, hogy nem tudja kezelni a pénzt, az apja tehet, hiszen amíg tudta, mindig ellátta őt pénzzel. Arról, hogy gátlásos a nőkkel szemben, a nők tehetnek, a rossz nyilvánosházak, a nem megfelelő menyasszonyjelöltek, és persze a szülei. Arról, hogy egyébként gátlástalan szeretne lenni a nőkkel - nos, arról is a nők tehetnek, továbbá az egyház. Arról, hogy nem lett pap, az apja tehet és az egyház (pedig milyen nyugodt élet is volna az...). Arról, hogy sosem lett költő, mert rosszak a versei, az élet tehet, mert nem ihlette meg eléggé. Arról, hogy nincsenek barátai, sem barátnői, a (volt) barátai és a (volt) barátnői tehetnek. Annak pedig, hogy még mindig otthon él, a szülei nyakán tengődve, csakis a szülei és a testvérei az okai. Bár Isten tudja, talán mindez Isten felelőssége... Hriszovalantisz csak görgeti és görgeti előre jegyzeteit, meséit, panaszait és emlékezéseit. Először még nem különösebben zavaró az az önzés, önfelmentés és siralomáradat, amely szavaiban tükröződik. Hiszen mi, magyarok sem élünk sokkal jobban időnként. Így a regény kezdetben elkápráztatja olvasóját azzal, hogy egyfajta szociográfiai-lélektani látleletet fog adni a mostani, öregedni kezdő, (kis)városi, fél-értelmiségi, görög középgenerációról.
Ám alig indulna meg az azonosulásunk, Hriszovalantisz úgy kezd egyre bosszantóbbá válni. Bizonyos történetei újramesélődnek, új sirámokkal telve, más sztorikhoz új részletek kapcsolódnak. Főhősünk oda-vissza járkál az időben elbeszélve és nyafogva, s íme, kiderül, minden éremnek két oldala van. Minél több kudarc éri ugyanis Hriszovalantiszt, annál inkább berendezkedik arra, hogy már ne is küzdjön, ne is harcoljon. Másokat hibáztat, s féltékenyen vágyik arra, hogy maga is olyan (kisstílűen) dörzsölt és (ügyetlenül) hazug lehessen, mint egyes zsarnoki, intrikus ismerősei, akik boldogultak. Végül átlép egy határt: már féltékeny, dörzsölt és hazug, ha máshol nem, hát saját családján zsarnokoskodik, ha máshol nem, hát otthon intrikál. Ekkor már a fejünket kapkodhatjuk olvasás közben: hiszen a korábban angyalian jó, gyermekien naiv és ártatlan áldozatnak tűnő szereplőnk egy lélektani mesterfogással igazi mérgező személyiséggé változik. Mindazt a rosszat, ami őt éri, kezdi továbbadni a nála is gyengébbeknek. Helyzeténél fogva nevetséges macsóságát, idegengyűlöletét, gyanakvásait és önbecsapásait pedig már nem is próbálja leplezni. Ha itt megállnánk, akkor a könyv egyfajta görbe tükre lehetne a depresszió egyik válfajának. Ábrázolása egy beteg, magányos férfiléleknek, amelyik a külső szemlélő szemszögéből nézve torz és értelmetlen keménykedéssel, mindenki megítélésével, kevéske hatalmához való ragaszkodással próbálja megőrizni saját önbecsülését.
Hátra van azonban még a befejezés. Hiszen minden unszimpatikussága ellenére Hriszovalantisz nemcsak képzelt beteg, s nemcsak lelki beteg, de súlyos beteg is. Nemcsak pénztelen, nemcsak tanácstalan, de lassan nincstelenné is válik. Nem marad semmije: korábban mégoly rokonszenves családja is megelégeli közös életmódjukat és magára hagyja őt. A két lánytestvér, az idősebb, aki Hriszovalantisz szerint túl sok tekintélyt követel magának, s öt éve készül doktorálni ("Hiszem, ha akarom." - mondja főhősünk, és nem akarja hinni), s a fiatalabb, akinek nem kellene hozzá méltatlanokhoz férjhez menni (pontosabban nem kellene férjhez menni, Hriszovalantisz szerint nem más ő, mint "makacs kicsi") - végre élni szeretnének. Pénzt akarnak. Vagy legalább fordítani a sorsukon. Mivel Hriszovalantisz mindezt akadályozza, s tárgyalni nem lehet vele - végül átlépnek rajta. A regény utolsó oldalai már töredékesek: kórházi tartózkodások, utolsó, fájdalmas elhagyások, kezeletlen cukorbetegség és súlyos depresszió végstádiumának látleletei. Hriszovalantisz előtt csak rossz emlékek lebegnek: megaláztatások, bántalmazások, sötétség. Tényleg ilyen volt a múltja? Tényleg ezért vált ilyen szerencsétlenné? Már nem tudni. Szorong, fél, imádkozik: s végül kidadog a világból.
Mi pedig azt vesszük észre, hogy most, miután megismertük, hiányzik. Összes bogarával együtt, rögeszméivel, amelyekért szégyellnie kellene magát, tehetetlenségével, amiért meg kellene rázni: hiányzik. Mert nemcsak egy kisember, de egy ember története az Isten a tanúm. Könnyed, mégis, nagyon szomorkás regény: jó olvasmány. Nem csoda, hogy 2014-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. S ajánlható mindenkinek, aki nem bánja, ha egyszerre nevet és dühöng egy könyvön; mindenkinek, aki el tudja olvasni A köpönyeget és meg tudja nézni A Generálist anélkül, hogy bossuankodna rajta, sőt, esetleg még egy kicsit sír is; mindenkinek, aki hajlandó néha szembenézni önmagával.

A rövidebb:
Afonso Cruz: Virágok
Ha önmagunkkal való szembenézés, akkor persze inkább a Könyvfesztivál egyik újdonságáról, a Virágokról kellene írnom. A pompás című könyv (borítóján a szerző festményeivel) méltó testvére a portugál író, Cruz korábban magyarul már megjelent (s most újra kiadott) regényének, a Kokoschka babájának. Bár a cselekmény alapvonalai ezúttal könnyebben vázolhatók, a kötet maga mégis ugyanúgy igazi enigma.
Egyik főhősünk az elbeszélő, a sikeres újságíró, aki egyszerre csak megőrül. Szerelmes lesz, kilép hideg, rosszul sikerült házasságából, elhagyva feleségét, s folyton csak az ideálról álmodva - a kislányához, Beatrizhoz azonban nagyon ragaszkodna. A történet azonban nem egy válás, hanem egy nyomozás története, köszönhetően a másik főszereplőnek, Ulme úrnak, aki különös betegsége miatt elveszítette az emlékeit. Kevin pedig elindul, hogy összegyűjtse neki: felkeresve élete tanúit. Így jut el a Flores-lányok, a három virág, Dália, Violeta és Margarida emlékezetéhez, s olyan különös kalandok, kapcsolatok és események nyomára jut, amelyek talán a legfontosabbak lehettek Ulme úr számára. A fiatal, sikerorientált és önző Kevin megpróbálja megérteni és az emlékezet segítségével átélni-újraélni az idős, halála felé haladó, finom kis Ulme úr múltját. Sőt, szerelmeit, érzelmeit és tragikus bukását.
Mivel a könyv befejezését alapvetően a harmadik lány, az egykori énekesnő, Margarida története határozza meg, izgalmas számomra, hogy a borítón a szerző festette virágok közt - szerintem - margaréta még sincsen. Dália és Violeta virágait felismerni véltem a fülön és a hátlapon, a fedélen azonban nem Margarida margarétája, hanem két szegfű hajlik egymás felé. Ha Portugáliában is azt mondják a virágok, mint mifelénk, akkor a dália nagyszerű, de változékony szerelmet, a viola-ibolya hűséges, szerény szerelmet, a margaréta örök és támogató szeretetet, a szegfű pedig férfiasságot és mély érzelmeket jelent. Talán a két szegfű a két különböző generációba illő férfit jelképezi, a két főhőst? Vagy Portugália történelmére, a szegfűs forradalomra utal?
Ahogyan a borító értelmezése, maga a regény is tele van kérdőjelekkel. Kevin beszélgetése saját tükrével, mohó ragaszkodása az egyre nőiesebben viselkedő Beatrizhoz, az, ahogyan Ulme úr elveszíti a szavakat, vagy éppen a három virágnővér legendája sok-sok különböző értelmezést is elviselhet.
Egy azonban bizonyos: a Virágok izgalmas, elgondolkodtató olvasmány, költői szépirodalom, ínyenceknek való csemege. Rövid fejezeteivel mégis könnyen meghódítható, kellemes könyvélmény. Méltó tagja a kiváló sorozatnak.

Zárásképpen íme az ez évi Typotex Világirodalom kötetek felsorolása: hátha valaki ezekhez is kedvet kap.
Megint az Istár hajója
Szeretem a Delta Vison fórumát. Gyakran felkeresem, de csak mint olvasó: soha nem írok bele, sőt, legjobb emlékezetem szerint nem is vagyok rá regisztrálva. TitkosEva viszont igen - van, ki e nevet nem ismeri? ...
És épp ő június 20-án belinkelte az általam előző nap az Istár hajójáról publikált blogposztot (Az Istár hajója ürügyén) az általa sokat látogatott egyik Delta Visonös alfórumba. Rögtön választ is kapott rá wolferine régi fórumozótól: "Hát, nem kapkodtad el. Viszont nem is húztad le, úgyhogy erők nyugalomban. ;-)" Mármint TitkosEva az olvasást nem kapkodta el, azok után, hogy több mint két évig naponta-hetente fórumozott arról, mikor érkezik már a könyv, mégpedig igen sajátos stílusban - és a könyvet nem húzta le nagyon ezek után.
Szeretném csendben jelezni, hogy TitkosEva nem én vagyok.
Örülök, hogy a fórumból olyan sokan eljöttek hozzám és elolvasták, mit írtam az Istár hajójáról: de sajnos ez nem Éva oly régóta várt véleménye (azzal szerintem még adós, mert most már A Fehér Sereget várja...), hanem csak az enyém.
Amiért pedig egyszer s mindenkorra egyértelműen leszögezném, hogy nem rajzolok könyvet kéregető keresztrejtvényeket, ki nem állhatom a halmozott mosolyjeleket és nem vagyok TitkosEva - mert őszintén szólva már azért is nagyon vártam az Istár hajója megjelenését, hogy azután végre újra olyan fórumot lehessen olvasni, ahol nem tombol senki hétről hétre makacsul egy könyvet követelve. Ha én lettem volna az, rég abbahagytam volna, avagy el sem kezdtem volna....
Linda Castillo krimijei magyarul
A nyár nagy felfedezettje számomra Linda Castillo, akinek nyolc éve jelennek már meg könyvei magyarul, de én csak az idén olvastam tőle először regényt. Az amerikai írónő thrillerek, krimik és romantikus művek szerzője, aki a hírnevet Kate Burkholder-sorozatával szerezte meg, amelyet jelenleg kilenc regény alkot (továbbá négy novella). A főszereplőnő egy kitalált ohiói városka rendőrfőnöke, s amish származású, amely meg is nehezíti, de meg is könnyíti a munkáját egy olyan vidéken, ahol jelentékeny amish közösség él. A Burkholder-könyveket magyarul a General Press jelenteti meg a Világsikerek (VS) sorozatban: példás rendszerességgel, évről évre követve az amerikai megjelenést, minden rajongó örömére.

Néma eskü, 2010 - Sworn to Silence, 2009
Könyörgés, 2011 - Pray for Silence, 2010
Megtört csend, 2012 - Breaking Silence, 2011
Az alagút, 2013 - Gone Missing, 2012
Utolsó lélegzet, 2014 - Her Last Breath, 2013
A halál szava, 2015 - The Dead Will Tell, 2014
Vihar után, 2016 - After the Storm, 2015
Bűnösök között, 2017 - Among the Wicked, 2016
Down a Dark Road, 2017
Kéretlen észrevételek internetes könyvkereskedőknek
El sem tudom képzelni, mi lenne velem és a könyvekkel, ha harminc évvel korábban születtem volna... A könyvesboltban már ismernének, mint a rossz pénzt: én lennék az, aki folyton látni szeretném a Könyvterjesztő Vállalat legújabb megjelenési listáit, mindig félre kellene tenni nekem valamit, s egyfolytában új és új könyvekre spórolnék. Viszont nem lenne internet: sem kiadói oldalak, amelyeket szünet nélkül lehetne figyelni a hírekért, sem áruházak, akciókkal és házhoz szállítással, sem pedig antikváriumok, adatlapokkal, összehasonlítható árakkal és minőséggel (s akkor még a Vatera-féle oldalakról szó sem esett). Egyértelmű, hogy a lehetséges világok legjobbikában élek...

Minél többet vásárol azonban az ember az interneten, annál több dolog jut eszébe az internetes antikváriumokkal kapcsolatban. Számomra ugyanis az etalon az Antikvarium.hu, amelynek mások talán hibáit is fel tudnák sorolni, de nekem abszolút kedvencem. Megbízható, gyors és kedvező áru könyvvásárlóhely, amely ráadásul példátlan adatgazdagsággal mutatja be az egyes köteteket. Minden könyv azonban náluk sem lehet meg, ezért ismertem meg a Bookline.hu és a Libri.hu antikvár kínálatát, de mostanában már a Líra.hu használt könyveit is figyelem.

És mivel sokat járok ezekre az oldalakra, mindjárt eszembe jutott néhány kéretlen észrevétel is. A vonalkódokról, az adatlapok enigmatikus nyelvéről, a külsőségekről... Íme.
A vonalkód szükséges és hasznos dolog, hiszen azonosítja az antikvár példányt. Semmi sem szabja azonban meg, hogy pontosan a könyv eredeti vonalkódjára kell ráragasztani. Vajon melyik raktáros munkatárs lenne olyan bolond, hogy a leolvasóhoz nem az antikvárium által készített, hanem a láthatólag a könyvre tervezett, régi vonalkódot tartja oda?

Egyenesen ritka barbárság a vonalkódot ráragasztani velúrkötésre, selyemkötésre, bőrkötésre, vászonkötésre és régi papírkötésre (például ötvenes években készültre és még korábbira), mert arról egyáltalán nem lehet eltávolítani. Mielőtt ráraggatjuk, gondoljunk bele, hány forinttal csökkent máris és örökre szegény kis kötet értéke, s főleg a szépsége, köszönhetően a kéretlen matricának!

Vonalkódot ne ragasszunk szövegre: vannak mániákusok, akik látni szeretnék a fülszöveg utolsó betűit is. Vonalkódot ne ragasszunk belső címlap közepére: az antikvárium nem könyvtár. Vonalkódot ne ragasszunk borítószakadásra: az sajnos attól még látszik.

Egyáltalán: minek a vonalkódot közvetlenül ráragasztani a könyvre? Túl a vonalkódok bevezetésén, az antikváriumoknál kezdenek megjelenni a kétszer, háromszor vonalkódolt kötetek. Egy mű például immár harmadszor tér vissza a rendszerbe: X antikvárium is ráragasztotta a vonalkódját, Y is (rá az X-félére), tehát Z-nek is felül kell ragasztania az inkriminált felületet, amely lassan már kétszer vastagabb, mint a könyvborító...

Az antikváriumok egy elit csoportja már felfedezte, hogy ha a vonalkódot egy kis post-it cédulára ragasztja, azt pedig a kötet borítójának belső oldalára, az ugyanúgy eljut a megrendelőhöz: ám nyom nélkül eltávolítható róla a vonalkód. Persze ez nagy találmány, gondosan titkolják is az antikváriumok másik része előtt... Pedig üzleti szemmel is hasznos: a rendszerbe harmadszor is visszakerült könyv például még teljesen újnak látszhat így... És főleg: ez a módszer tiszteletben tartja a könyv lényét, "személyiségét".

Az internetes könyvadatlap, mint köztudomású, helyettesíti a kézbevételt. Nagyon fontos adata a kiadó neve és az évszám. Ám már az is hasznos, ha a szerző neve helyesen szerepel rajta, különös tekintettel az i/y-ra és a mellékjelekre (Bronte, Kastner...), különben kétszer kell keresnem. Jules Verne például lehetne mindig Jules Verne: mert most természetesen nem az, hanem egyúttal Verne Gyula is, sokszor akkor is, ha a könyvön amúgy Jules Verne áll - így kétszer kell rákeresni.

Hasznos, ha a cím teljes hosszában szerepel. Az Olcsó Könyvtárnak például van egy 1972-es A szelistyei asszonyok című kötete, amely a megjelölt regény mellett Az eladó birtokot tartalmazza. A könyv belső borítóján már ez a cím is fel van tüntetve. Van egy 1977-es másik kötet is, ugyanolyan szép, fehér Olcsó Könyvtár, amelynek címe a borítón Kísértet Lublón - A szelistyei asszonyok, s e két kisregény van benne. Ennek a két kötetenigmának hatféle változatával találkoztam már internetes antikvár könyvként: 1. az 1977-es könyv az 1972-es borítójával 2. az 1972-es könyv az 1977-es borítójával 3. az 1972-es A szelistyei asszonyok ezen a címen és 4. A szelistyei asszonyok - Az eladó birtok címen is, végül 5. az 1977-es könyv a dupla címmel (Kísértet Lublón - A szelistyei asszonyok) és 6. egyszerűen csak mint A szelistyei asszonyok. Nem kutatom, mi magyarázta ezt a két fura megjelenést 1972/77-ben, de ha már ez került könyvbe, ezt is kellene feltüntetni (vagyis csak a 4. és 5. változat jó). Hiába bagatell a kérdés mondjuk a Föld megmentésének régióiból szemlélve, ha épp az egyik ilyen kötetkét keresem, bizony szomorú leszek, ha a másik bukkan elő a csomagból.

A netes adatlapok szűkszavúak, sablonokkal tölthetők ki, s az sem várható el, hogy valaki az egyértelműsítés kedvéért saját fényképet töltsön fel egy párszáz forintos, régi tucatkönyvhöz. Mégis, jó lenne valamiképpen egyértelműsíteni a fogalmakat. Például: mit jelent az, hogy sérült borító? Hogy icipicit gyűrött a sarka, vagy hogy az egér végigrágta a borítólap tetejét? Hogy a papír védőborító két centit beszakadt, vagy már meg sincs a behajtós füle és az elejéből is letépődött egy jókora darab? Vajon mit jelent az, hogy kopottas a könyv? Sokat olvasták szeretettel vagy rajta szalonnázott valaki? Vajon mit jelent az, hogy karcos borító? Valaki egy kicsit megütötte két helyen, sebaj, vagy úgy néz ki, mintha padlót súroltak volna vele? Persze igényes antikvárium az utóbbi eseteket sosem nevezné jó állapotúnak. De nemcsak ilyenek vannak... Ráadásul közben egyes túl lelkiismeretes antikváriumok azt is közepes állapotúnak ítélik, amit még én is jónak tartanék...

Érdekes dolog a kötésfajta meghatározása is, bár erről részben a kiadók tehetnek. Roppant furcsa egy-egy új könyv - nyilván kiadó által feltöltött - adatlapján, amikor a kemény borítóba ragasztókötött könyvet cérnafűzött keménytáblásnak nevezik, csak azért, mert a kis oromszegőt azért díszként beleragasztották a tetejébe-aljába. Persze kinyitva a könyvet, senkit sem lehet egy pillanatnál tovább megtéveszteni, s talán nem is ez a cél: lehet, hogy csak a választási lehetőségnél nincsenek ott a megfelelő szavak? Mindenesetre az antikváriumok buzgón átveszik a tévesen alkalmazott kifejezéseket, s így lesz a ragasztott kötet mindörökre fűzött.

S árulja már el valaki, mi az, hogy kartonkötés? Egyszerű, szépen álló puha kötés? Kartonált kötés? Vagy arra a kartonra gondolnak, amelyik a kemény táblában benne van? Mert most mikor hogy...

Azt, hogy megvan-e a könyv védőborítója, sokszor csak akkor tudja meg az ember, ha kezében a könyv. Kedvencem az olyan adatlap, amelyen a következő szerepel egy kemény kötéses, vászongerincű, papír védőborítós régebbi kötetről: sérült borító, kötés: félvászon. Vajon mi van megsérülve? A papír védőborító szakadt be (és akkor megvan), vagy a kemény fedél nem vásznas, hanem papírral leragasztott része ütődött meg? S ha a második, akkor megvan-e egyáltalán a védőborító? Hiszen máshol oda szokták írni, hogy védőborítóval? (Megfejtés: ezt a könyvet megvettem, s a védőborító megvolt és nem volt szakadt: ki hitte volna... Ugyanis még a példányhoz kiválasztott képen sem volt rajta a védőborító.) Ha ezt a részt egy kissé gondosabban töltenék ki egyes feltöltők, sokkal több könyvet vettem volna olyan cégektől is, akik erre jelenleg egyáltalán nem figyelnek.

A netes antikváriumok mind kis képecskén mutatják az adott könyv borítóját. A képek nagyon fontosak, épp ezért feltöltéskor a kiválasztásuk előtt jó lenne ránézni a valós kötetre is még egyszer. (Feltéve, ha a feltöltő látta valaha is...) A zöld Gárdonyi-sorozat például  nem a fehér Gárdonyi-sorozat, hiába hasonlítanak az ezüst nyomatai. Az Európa Diákkönyvtár mindkét újabb Az arany emberén filmkép van, de nem ugyanaz, ahogy a két könyv is más kiadás. Jules Verne regényeit a rendszerváltáskor kiadták olyan papírborítóval, amely a régi, legendás Franklin kemény kötést idézte (bár sokszor a Franklinnál az adott könyv ki sem jött annak idején!). De azért távolról sem azonos egy 1989-es vagy egy háború előtti kiadás. Az Emil és a detektívek Talentum Diákkönyvtár sorozatbeli kiadása sárga borítóval még a régi, piros borítóval már az új fordítást tartalmazza. Berkovits Ilonának van egy pár oldalas, Corvinás képeskönyve és egy vaskos, több száz oldalas monográfiája is Zichy Mihály címmel. A fenitek összekeverése mind elkerülhető (lenne), ha valaki rápillant(ana) a szegény, valóságos könyvre, mielőtt képet társít hozzá.

És ott van még a beltartalom. Ha az Antikvarium.hu nem létezne, sok esetben teljesen tanácstalan lennék például egy-egy elbeszéléskötettel kapcsolatban. Sajnos a neten még az új könyveknél sem lehet megtudni, mit takar egyik vagy másik novellista új kisregény- vagy elbeszéléskötetének címe. Kedvencem Móricz Égi madár című könyve, amely valójában négy külön könyv. Egy 1951-es, 115 oldalas, 3 elbeszéléssel, egy 1955-ös, 109 oldalas, 4 elbeszéléssel, egy 1960-as, 309 oldalas, 22 elbeszéléssel, és egy 2000-es, 103 oldalas, 12 elbeszéléssel. Persze a különbségek jól látszanak az évszámból is, de hogy akkor egészen pontosan melyik könyvben mi van benne - az Égi madáron kívül -, azt kézbe vétel nélkül kideríteni nem lehet (nem lehetne, ha nem lenne az Antikvarium.hu). Pedig az internetes antikváriumnak (és könyvesboltnak) valahogyan pótolnia kellene azt az egyetlen dolgot, amit nem tud nyújtani: a kézbe vétel lehetőségét.

Végül a külsőségek: nehéz kérdés, hiszen az antikvár könyveknél természetesen előfordul, hogy az ember egy vizes, dohos, maszatos példánynak is örül (mert majd kiszárítja, kiszellőzteti, letörli, és éljen, megszerezte). Azt is tudom, hogy egy antikváriumnak nagyon sok könyve van. Tény azonban, hogy lassan kezdem kiismerni azokat a cégeket, akik akkor sem törlik le a könyveiket, ha egy egész szelet torta ragadt rajtuk. A vágyott, ám kissé ragacsos könyv pedig aztán esetleg együtt utazik hozzám egy szép, megkímélt, hibátlan, hófehér borítós társával - amit szépen össze is maszatol...

Pedig: a pókok és penészszálak száraztörléssel is eltávolíthatók a könyvlapok éléről, ez a minőséget nem veszélyezteti, a könyv fényét viszont emeli. Ha egy könyv szétesett állapotban van, attól nem áll össze, ha befóliázzuk. Ha pedig egy könyv dohos, jó lenne kissé kiszellőztetni. Az semmiképpen sem megoldás, hogy azon büdösen celofánba forrasztjuk, hogy a jó szag csak felbontáskor áradjon ki, egyenesen a leendő olvasó arcába.

Persze ezeket a kéretlenül jött észrevételeket nem kell elolvasni és megfontolni. Azt sem hiszem, hogy épp az téved ide, akinek szívesen elmondanám. De lehet, hogy neked is vannak hasonló élményeid... Kellemes nosztalgiázást!
A Kötelezők Mértékkel sorozat kötetei
Amíg létezett, kedvenc diákkönyvtári sorozatom volt a Mérték Kiadó által megjelentetett Kötelezők Mértékkel sorozat.
A puha kötéses, kényelmesen lapozható, gyakori használatra kiválóan alkalmas papírra nyomott, igényes kivitelű könyvek kiemelkedtek a diákkönyvtári sorozatok közül. Ráadásul valamennyi könyv borítója nemcsak ízléses, de ironikusan ötletes volt: jó rájuk nézni ma is.
A szerkesztők a tanórai használatot közérthető jegyzetekkel, utószavakkal, pontos íróéletrajzokkal és alapos műelemzésekkel segítették. Ám a széria azok számára is tartogatott meglepetéseket, akik nem iskolai kényszerűségből nyúltak érte. Ilyen volt:
→ először a magyar könyvkiadásban egy kötetben az Esti Kornél kötet és az Esti Kornél kalandjai ciklus diákkönyvtárban.
→ egy unikális Móricz-novelláskötet kiadása, amely nemcsak az unásig ismert novellákkal van tele, s így felfedezteti az író sokféle novellista-arcát, tudomásom szerint diákkönyvtárban először.
→ az érdekes párosítások: az egymásnak felelő Toldi és János vitéz, Hamlet és Rosencrantz és Guildenstern halott, illetve a két Mészöly Dezső fordította színdarab, az Antigoné és a Romeo és Júlia egy kötetbe szerkesztve.
→ a Rab ember fiai és a Mindenki Jánoskája egymás mellé helyezése, a magyar kiadástörténetben mindössze harmadszor.
→ Eötvös Károly A nagy perének felélesztése: a mindössze két rövid fejezetet elhagyó, tehát gyakorlatilag teljes kiadás negyvenéves űrt töltött be, 1945 óta a második, de összességében is még csak a hetedik megjelenése Eötvös alapvető, és igen olvasmányos művének.
→ Mészöly Gedeon felező tizenkettesekre "hazaiasított" Ulisszes  / Odüsszeiájának kiadása a megszokott, hexameteres Devecseri-féle fordítás helyett, amely ráadásul a munkának 1959 óta még csak a második megjelenése, s mint ilyen, értékmentés.
→ Heinrich Böll Biliárd fél tízkorjának beválogatása egy diákkönyvtári sorozatba, tudomásom szerint először.
Épp ezért a sorozat darabjai ma is jó szívvel ajánlhatók az olvasóknak: néhol még kaphatók boltban is, ám közben épp mostanában érnek "antikváriumi korukba". 

A megjelent kötetek:

Arany János: Toldi - Petőfi Sándor: János vitéz
Heinrich Böll: Biliárd fél tízkor
Eötvös Károly: A nagy per, mely ezer éve folyik s még sincs vége
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép - Scuderi kisasszony - Unokabátyám sarokablaka
Homérosz: Ulisszes azaz Homérosz Odisszeája magyarul
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
Katona József: Bánk bán
Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél - Esti Kornél kalandjai
Kosztolányi Dezső: Pacsirta
Madách Imre: Az ember tragédiája
Mikszáth Kálmán: A gavallérok - A sipsirica - A lohinai fű - Kísértet Lublón
Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak - A jó palócok
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma
Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője
Móra Ferenc: Rab ember fiai - Mindenki Jánoskája
Móricz Zsigmond: Novellák
Alekszand Szergejevics Puskin: Anyegin - Válogatott írások
William Shakespeare: Hamlet - Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern halott
Szophoklész: Antigoné - William Shakespeare: Romeo és Júlia
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem
A Talentum Diákkönyvtár kötetei
A posztban a véleményem szerint legjobb ma létező diákkönyvtári sorozat megjelent kötetei szerepelnek felsorolva. Oldalt ízelítő látható Vida Győző fantasztikusan ötletes és egyedi borítóterveiből.

Ady Endre: Válogatott versek
Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert
Anton Pavlovics Csehov: Három nővér
Arany János: Balladák
Arany János: Toldi
Az Ezeregyéjszaka meséi
Babits Mihály: A gólyakalifa
Honoré de Balzac: Goriot apó
Csokonai Vitéz Mihály: Az özvegy Karnyóné - Dorottya
Daniel Defoe: Robinson Crusoe
Dante Alighieri: Isteni színjáték
Fazekas Mihály: Lúdas Matyi - Debreceni Magyar Kalendáriom
Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember
Gárdonyi Géza: Egri csillagok
Gárdonyi Géza: Ida regénye
Gárdonyi Géza: Isten rabjai
Gelléri Andor Endre: Válogatott novellák
Joseph Heller: A 22-es csapdája
Jókai Mór: A kőszívű ember fiai
Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa és más elbeszélések
Jókai Mór: Az arany ember
Jókai Mór: Az új földesúr
Jókai Mór: Egy magyar nábob
Jókai Mór: Kárpáthy Zoltán
Jókai Mór: Névtelen vár
Jókai Mór: Sárga rózsa
József Attila: Válogatott versek
Kaffka Margit: Hangyaboly
Franz Kafka: A per
Kalevala
Erich Kästner: Emil és a detektívek
Karinthy Frigyes: Így írtok ti
Karinthy Frigyes: Tanár úr kérem
Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
Kármán József: Fanni hagyományai
Katona József: Bánk bán
Eric Knight: Lassie hazatér
Kosztolányi Dezső: Aranysárkány
Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő
Kosztolányi Dezső: Pacsirta
Krúdy Gyula: A vörös postakocsi
Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága
Jack London: A vadon szava
Madách Imre: Az ember tragédiája
Thomas Mann: Tonio Kröger - Halál Velencében - Mario és a varázsló
Mikszáth Kálmán: A fekete város
Mikszáth Kálmán: A Noszty fiú esete Tóth Marival
Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak - A jó palócok
Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma
Mikszáth Kálmán: Két választás Magyarországon
Mikszáth Kálmán: Különös házasság
Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője
Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász
Móra Ferenc: Aranykoporsó
Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön
Móra Ferenc: Rab ember fiai
Móricz Zsigmond: Árvácska
Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig
Móricz Zsigmond: Rokonok
Móricz Zsigmond: Úri muri
Nagy László: Válogatott versek
Petőfi Sándor: A helység kalapácsa - Az apostol
Petőfi Sándor: János vitéz
Petőfi Sándor: Válogatott versek
Alekszandr Szergejevics Puskin: Anyegin
Radnóti Miklós: Válogatott versek
Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
William Shakespeare: Hamlet
William Shakespeare: Lear király
William Shakespeare: Romeo és Júlia
William Shakespeare: Szentivánéji álom
William Shakespeare: Szonettek
Szabó Lőrinc: Válogatott versek
Szerb Antal: A Pendragon-legenda
Szophoklész: Antigoné - Oidipusz király
Trisztán és Izolda
Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde
Zrínyi Miklós: Szigeti veszedelem

Megjegyzés: érdemes tudni, hogy az Emil és a detektívek és a Lassie hazatér esetében kétféle fordítás is napvilágot látott a sorozatban. Előbbinél a sárga borítós kiadás Déry Tibor már megszokott, a piros borítós kiadás pedig Simon László új fordítását tartalmazza. Hasonlóan a másodiknál a zöld alapszínű borítóban Thurzó Gábor régebbi, míg a barna alapszínűben Komló Zoltán újabb magyar szövege olvasható. Szintén új fordításban jelent meg a sorozatban a Goriot apó: a hatvan éve megszokott Lányi Viktor-féle változat helyett itt már eleve Bíró Péter új fordítása kapott helyet a diákkönyvtárban.
Könyvpárok 19. - Cseh-szlovák elbeszélések
Tudom, a csehszlovák kifejezést egy szóba írják. De ma valójában nem esik szó semmilyen 1993 előtti kiadású könyvről. Csak két novellaválogatásról, amelynek a szerzői ugyan kortárs írók, sőt, kortársak is némiképp, s mindketten éltek az egykori Csehszlovákiában, mégis, szinte mindenben különböznek. Az egyik férfi, a másik nő. Az egyik nyolcvanegy éves, a másik harmincöt. Az egyik cseh író, a másik szlovák írónő. Az egyik elbeszél, a másik elriaszt. Az egyik ködös novellákat ír, a másik sötéteket. Az egyik mögött egy élet állt, amikor kiadta az első novelláskötetét, a másik előtt még egy élet áll, holott már több kötete is megjelent. Ami pedig külön összekötötte őket számomra: mindkettejüktől azért ismerhettem meg elbeszéléseket, mert a 2017-es Könyvfesztiválra kiadták egy-egy könyvüket.

Zdeněk Svěrák: A csaló
Magyar Napló, 2012
Zdeněk Svěrák (*1936) a cseh irodalom egyik legendája: író, forgatókönyvíró, dalszerző, színész, s nem mellesleg Jan Svěrák rendező apja. Többek közt neki köszönhető Jiří Menzel Az én kis falum című filmjének forgatókönyve is (amelyet magyarul is kiadtak). Mintegy hatvan könyve jelent meg cseh nyelven: forgatókönyvek, elemzések, gyermekmesék (utóbbiak közül nálunk egy olvasható, a címe: Apukám, ez jól sikerült).
Elképesztő írói termékenysége ellenére a kispróza műfaja sokáig elkerülte, pedig a novellaforma mindig vonzotta. "Az elbeszélés virágágyás, a regény egész szántóföld. Mindig tudtam, hogy a szántóföldet nem tudnám megművelni, de az ágyásokban csábított a munka - írja meghatóan szerény önvallomásában, amely A csaló fülszövegeként olvasható. - Az ágyások nem beláthatatlanok. És ha bennük dolgozom, nemcsak az ültetés érdekel, hanem a gyomlálás is. Szeretem kihúzogatni a gyomokat, azokat a nem megfelelő szavakat, amelyek megfojtják az igaziakat. Szeretem a tömörséget." Ez a vonzó célkitűzés elképesztően erős, valóban tömör, ütős és megdöbbentő tárgyú és formájú elbeszéléseket eredményez: ilyenekből A csalóban tíz olvasható, ám ez a tíz szöveg negyven év munkája. Az író 1966-ban írt először novellát (ez A csaló című), jelen, debütáló novelláskötetével, amely csehül a szerény Povídky (Történetek) címet kapta, azonban csak 2008-ban állt az olvasók elé. Azonnal hatalmas sikert aratott, s ettől kezdve elbeszélőként is felfigyelt rá a cseh kritika.
Magam azért ismerkedtem meg vele, mert 2011-ben egy második novelláskötetet is kiadott (Nové povídky), amely idén a Napkút Kiadó gondozásában, Forgács Ildikó fordításában megjelent magyarul is. A címe Kettős látás lett a benne szereplő kilenc írás egyike után: s azonnal az író rajongójává tett. A könyvről egy hosszabb ajánlót is írtam.
A csaló korábbi megjelenését sajnos csak ekkor fedeztem fel, amikor, felbuzdulva a Kettős látás élményén, utánanéztem, van-e még elérhető magyar nyelvű írása a szerzőnek. Így megismerhettem a csalót, aki személyisége kulcsát fejtegeti, az urat, aki racionális indokok alapján ruhában zuhanyozik, az idős hölgyet, aki elmegy megnézni egy színdarabban ifjúkora bálványát, a zenei ismeretterjesztőt, aki sajátos módon áll bosszút a kritikusán és a gyógyítót, aki képes csodát tenni. Továbbá elolvashattam a Siketfajd átkának történetét, a forró vasárnap történetét, egy forgatási nap történetét és a visszavett levél történetét... És persze kedvencemet, az Ivanka és Lenin című opuszt, amely ugyan 1977-ben játszódik, de mintha épp most történne...
Csak ajánlani tudom a könyvet: vegyék-vigyék, mert kevés van belőle...

Ivana Dobrakovová: Halál a családban
AB-ART, 2014
Ivana Dobrakovová (*1982), fiatal és már fiatalon befutott szlovák írónő: pedig nem rendelkezik igazán könnyen megjegyezhető névvel. (Több őt említő magyar oldalon egy szótaggal kevesebb jut a vezetéknevének, sajnos.) 2009-ben jelent meg először novelláskötete Prvá smrť v rodine címmel, s máris az Anasoft Litera díj döntőse lett vele. Ez az a gyűjtemény, amelyet ma ajánlani szeretnék: a Halál a családban. Dobrakovová azonban nemcsak ezzel lett finalista: azon kevés szlovák írók közé tartozik, akiknek minden műve bejutott az Anasoft Litera döntőjébe. Azóta ugyanis írt egy regényt, a Bellevue-öt (2010) és egy újabb novellagyűjteményt, a Toxot (2013): s ezek meghozták pontosan ugyanazt a sikert, mint az első könyve. Mivel tanult foglalkozása fordító és tolmács, jelenleg olasz és francia fordítással foglalkozik, miközben Torinóban él.
Az első novelláját (Gyümölcsökről és zöldségekről) az interneten olvastam, abból az apropóból, hogy az idei tavaszra a Noran Libro kiadta Toxo című könyvét magyarul, György Norbert fordításában. Nagyon tetszett a könyv is, bár különösen sötétnek és kegyetlennek találtam a benne szereplő hét írást. A könyvről egy hosszabb ajánlót is írtam. (link nemsokára)
Természetesen azonnal utánanéztem, van-e még elérhető magyar nyelvű könyve a szerzőnek: így találtam rá a Halál a családbanra. Őszintén szólva az 1995-ben, Pozsonyban létrejött AB-ART könyveire egyszerűen lehetetlen rátalálni a könyvesboltokban, legalább is azokban, ahol én valaha megfordultam. Szerencsére azonban az internet segíthet azoknak, akik kortárs, jól fordított szlovák irodalmat szeretnének kézbe venni magyarul.
Így olvashattam el végül a könyvet, amelynek néhány darabja, mint Az örökség vagy az Apuka szinte erősebben és tökéletesebbnek tűnt, mint a Toxo novellái. Ha nagyon szemügyre vennénk a gyűjteményt, biztosan el lehetne róla mondani, hogy néhány elbeszélés talán nem a legjobb helyre került benne: vannak ugyanis olyan szövegek, amelyek egyértelműen egyazon élmény, emlék vagy ötlet kidolgozásai, s kétféleségük mindig arra ítéli a második változatot, hogy erőtlenebbnek tűnjön. S az is felvetődhet, hogy valamiért úgy érzem, György Norbert Dobrakovová-szövegei hatásosabbak, mint Vályi Horváth Erika fordításai. Mégis, a Halál a családban egyik kedvenc gyűjteményemmé lett: nehéz beleereszkedni sötét és bizonytalan világába, de azután sokáig az olvasóval marad a hangulata.
Mindenkinek bizalommal ajánlom: próbáljon rátalálni (a vállalhatatlan borító ellenére).

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény
Könyvpárok 13. - Ókori dekameronok
Könyvpárok 14. - Tehetséges magyarok
Könyvpárok 15. - Tudományról táviratban
Könyvpárok 16. - Török kötetek
Könyvpárok 17. - Történelmi nyomozások  

Könyvpárok 18. - Régen várt tudomány
Két nő a Monarchia peremén - Szofija Andruhovics: Felix Austria
A Felix Austria volt az első regény, amit Szofija Andruhovicstól olvastam. És sokáig kellene gondolkodnom, ha említeni akarnék még egy olyan olvasmányélményt, amely ukrán szerzőtől származik. Amikor azonban befejeztem a könyvet, úgy éreztem, mindig is ismertem Szofija Andruhovics szövegeit: s hogy ez a kötet az én regényem. És arra is rájöttem, hogy mennyi közös érzés lehet egy ukrán kortárs író könyvében és egy magyar kortárs olvasó lelkében.

A Felix Austria ugyanis egy igazi európai, monarchiás történet. Egy olyan Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik, ami mindörökre eltűnt a történelem süllyesztőjében, de amelyik mégis közös, közép-európai, kelet-európai emlékünk, sorsunk, börtönünk, múltunk, és persze nosztalgiánk. A regény helyszíne egy galíciai kisváros: egy valóban létező, sőt, még az írónő családjához is köthető hely, ugyanakkor egyfajta szimbolikus monarchiás olvasztótégely is. Egy biztonságot adó, hatalmas közép-európai birodalom keleti szegletének kisvárosa, ahol öröknek tűnő rendben élnek egymás mellett svábok és ruszinok, zsidók és lengyelek, ortodoxok és görögkatolikusok, evangélikusok és haszidok, s ahol magától értetődő a fejlődés és az európaiság. Bármennyire is idilli azonban ez a világ, 1900-ban már két évtizede sincs hátra, hogy azután háború, nyomor, országok, népek és kultúrák szétesése és felbomlása következzen.

Amikor a regény elkezdődik, azonnal megteremtődik egy nosztalgikus, otthonos milliő, amelyet azután majd a regény végére már fenyegetettnek és hazugnak fogunk érezni. A folytatásban pedig máris ott a regény másik fő konfliktusa: a szereplők háromszöge, amely később négyszöggé, sőt ötszöggé bővül, szeretet, gyűlölet, múlt, jelen, jövő, féltékenység és elragadtatás, megcsalás és imádat vonzásainak és taszításainak engedelmeskedve.

Az írónő
Az egyik főszereplő Adela, a néhai Anger doktor leánya: szőke, fehér bőrű, éterien finom jelenség, ifjú feleség, aki nem vezeti a háztartását, csak úrnője annak, s aki nem társa a férjének, sokkal inkább féltve őrzött, imádott játékbabája. Aki pedig mesél róla, akinek az elbeszélését, naplóját olvashatjuk a Felix Austriában, Sztefanyija vagyis Sztefa Csornenyko, a paraszti származású cselédlány, akinek különös utat tartogatott az élet. A két együtt játszó kislány, Adela és Sztefa együtt menekült meg egy pokoli tűzből, amely Sztefa édesanyjával végzett. Anger doktor pedig szeretetből vagy más okból, ki tudja, magához fogadta a kis árva lányt, saját gyermekével együtt nevelte, félig úri kisasszonynak, félig pedig cselédnek. Így tette azzá, ami: Adela őrangyalává, kiszolgálójává és zsarnokává. A háztartás vezetőjévé, a házaspár örök vendégévé, aki nélkülözhetetlen, de azzá is teszi magát. Aki rajong Adeláért, csak érte él, elkíséri még a házasságába is, mint óvó, védő, kiszolgáló cseléd-pótanya.

De vajon hová vezethet ennyi ragaszkodás, ennyi követelőző szeretet? És ki él nagyobb rabságban: a cseléd vagy az úrnő? Miközben ezeken a kérdéseken töprengünk, különös karneválként játszódnak le előttünk udvarias vizitek és áhítatos körmenetek, botrányos gyónások és elegáns köszöntések, a császár látogatása és néhány zsúr. És összecsap a szerelem az utálattal, az önállóság az önállótlansággal, a naiv egyszerűség a körmönfont manipulációval.

A 2014-es ukrán kiadás
Vajon milyen Adela és a férje kapcsolata? Miért nem hagyja, hogy Sztefa elköltözzön tőlük? S miért akar maradni Sztefa? Vajon milyen hatással jár a két nő régi ismerősének, az immár családos Joszif atyának a feltűnése? Miben sántikál a szemfényvesztő illuzionista, a különös vonzerővel rendelkező Thorn lovag? A tipikus kisvárosi figurák között jó néhány szimbolikus alak is megfordul, mint a különös, égből jött, angyalszerű kisgyerek, az autista Feliksz: a talált fiú, akit Sztefa a szívébe zár, ám aki a legkevésbé sem illik a békés és monarchiás kisvárosi világ díszletei közé.

A sok-sok felmerülő kérdésre csak a regény utolsó lapjain kaphatunk választ: ám mire végre eldönthetjük, ki is a regényben az igazi jó és az igazi gonosz, teljes panorámával bontakozik ki előttünk egy régmúlt világ, amelyen örökségképpen osztoznak a mai ukránok, magyarok, csehek, szlovákok, osztrákok és még sokan mások. Megismerünk több pompás lélektannal ábrázolt nőalakot, a szenvedély és a ragaszkodás számos sötét és veszélyes formáját. S elgondolkodhatunk azon is, mennyit tükrözhet egy – akár fiktív, akár reális – valóságból egy naplóregény, amelyben sohasem hallgattatik meg a másik fél.

A történet vége megjósolhatatlan. Csak annyit lehet róla elárulni: végül örökre megsemmisül mindenféle idill, s a boldog békeidőkből sem marad más, mint a nosztalgia.

A regény a Typotex Világirodalom sorozat részeként jelent meg.
Az én Dantém
Botticelli: Dante, 1495 körül
Már csak négy évet kell várni, hogy 2021-ben megünnepelhessünk egy igazi, nagy irodalmi ünnepet. Ekkor lesz Dante Alighieri (1265-1321), a középkor talán legnagyobb költője halálának hétszázadik évfordulója. A komor, aszkéta külsejű, csendes szavú, mégis szuggesztív egyéniségű, s kiváló szónok Dante ősi firenzei család büszke sarja volt, aki a századfordulón teljes önátadással vetette bele magát városa nagypolitikájába: 1300-ban elnyerte a priori tisztséget is. Megvesztegethetetlen és rendíthetetlen volt, ugyanakkor türelmetlen és szenvedélyes. Talán ennek köszönhette, hogy politikai ellenfelei elbánhattak vele: 1301-ben, távollétében kétévi száműzetésre és vagyonelkobzásra, 1302-ben pedig máglyahalálra ítélték. Így soha nem térhetett vissza szülővárosába: 1321. szeptember 14-én hunyta le a szemét száműzetésben, az őt befogadó, neki mégis idegen Ravennában, ahol mindmáig nyugszik.

Ám talán haszonnal is járt az, hogy emberi-költői magányra ítélték, csalódnia kellett a politika, a hazafiasság és az emberi tisztesség értelmében, valamint, hogy küzdve hazatéréséért és városáért Rómától és Arezzótól Veronán és Padován át Bolognáig és Párizsig bejárta kora Európáját. Így születhetett ugyanis meg fő műve, a valószínűleg már teljességgel a száműzetés idején írt Isteni színjáték, amelyről röviddel Dante halála után még azt hitték, befejezetlen maradt - a Paradicsom utolsó énekein ugyanis haláláig dolgozott, s a kézirat e része még elhunytakor is nála volt.

Dante költői nagysága számomra is vitathatatlan volt, iskolás korom óta. Őszintén szólva azonban akárhányszor is olvastam újra híres, nagy munkáját Babits Mihály klasszikussá nemesedett fordításában, sohasem tudtam hozzá igazán közel kerülni. Igazi Dante-szeretetem, sőt, Dante-rajongásom nemrégen kezdődött, egy új fordítással: Simon Gyula Paradicsomával. Így ismertem meg lassan, fokról fokra az én Dantémat: róla szól ez a bejegyzés.

Isteni színjáték - Pokol 
Fordította: Baranyi Ferenc
Tarandus, 2012
A legtöbb olvasó szerint az Isteni színjáték legizgalmasabb része a Pokol, az Inferno. Vallomásai alapján Babits Mihály, a megkerülhetetlen nagyság is ezt élvezte leginkább fordítani. Az iskolai oktatásban szinte már csak ez van jelen mára, olyannyira, hogy a diákkönyvtári Színjátékok sokszor mindössze a Pokol énekeit tartalmazzák. Igencsak ijesztő azonban, ha valakiben ennek köszönhetően annyi marad meg az egész műből, hogy be kellett magolnia, melyik bugyorban milyen bűnösök, s mi módon bűnhődtek...
Azt gondolom, hogy egészen jól elolvasgattam volna Babits Pokolját, ha sosem találkozom Baranyi Ferenc változatával. Amióta azonban ezt a 2012-ben megjelent, új fordítást ismerem, egészen másképp gondolok a Színjáték első felére. Sokféle filozófiai, teológiai, üdvtörténeti és poétikai értelmezése mellett egyúttal tökéletesen működik, mint letehetetlenül izgalmas, fantasztikus eposz, kalandregény avagy látomás. Egy élvezetes történet, amelyet épp befejezünk, s máris vágyunk újraolvasni. Egy olyan mű, amelynek szívesen lapozzuk fel újra és újra egy-egy pompás részletét, hogy megint elmerüljünk benne. Ez a Pokol minden oldalával, sorával, pillanatával meglep, szuggesztíven látható, hallható, szagolható, tapintható, elképzelhető. Emellett pedig gondolathű, formahű és - szép is.
Baranyi Ferenc már 1981-ben lefordított egy éneket a Pokolból. A teljes fordítás 2001 és 2012 között készült el: éppen a kiváló költő, író, műfordító és operakutató hetvenötödik születésnapjára, s éppen száz évvel a Babits-féle Pokol után. A Tarandus Kiadó jelentette meg könyvformában Borza Vera finom rajzolatú, ám nem különösebben jelentős illusztrációival, s Madarász Imre jegyzeteivel, amelyek a könyv leggyengébb pontját jelentik: eredetileg ugyanis a Babits-fordítás diákkönyvtári kiadásához készültek, s szemernyi átdolgozáson sem estek át, így előfordul, hogy olyasmit magyaráznak meg, mint a szövegből magyarul hiányzó elemet, amely a Baranyi-változatban már bőséggel, pontosan benne van... Szomorúnak tartom azonban, hogy több kortárs kritika is kizárólag a kiadás e gyengeségeivel foglalkozott Baranyi szövege helyett. Az sem tett jót e Pokol elfogadottságának, hogy mire a könyvesboltokba került, már lehetett tudni, hogy nemsokára Nádasdy Ádám is előáll saját, teljes Színjáték-változatával. Így, attól tartok, a Baranyi-féle Pokol sem az iskolai oktatásba nem került be igazán (egyetlen, meglehetősen drága kiadása van mindössze, öt évvel ezelőttről), sem kiválóan szervezett (és egyébként megérdemelt!) médiahisztéria nem keletkezett körülötte, mint Nádasdy változata körül: mindössze néhány kedélyes író-olvasó találkozó és könyvbemutató történt vele kapcsolatban.
Giotto: Dante, 1332-1337, az egyetlen hiteles portré
Ám szerencsére a könyvek értéke nem a fogadtatásuktól függ: így nyugodtan állíthatom, hogy ez a legjobb és legpompásabb Pokol-fordítás, amit csak olvastam. Könnyedén gördülő, olvasmányos és lebilincselő szöveg, amely segít abban, hogy közelebb kerülhessünk Dantéhoz és művéhez: jóval közelebb, mint amennyire Babits engedett. Érdekessége, hogy a Babits-féle fordítással ellentétben nem jambikus időmértékben (ahogy ő írta, "hatodfeles jambusban"), hanem hangsúlyos endecasillabóban adja vissza a tercinákat, vagyis ebben hűségesebb Dantéhoz nagy fordítóelődénél. (Baranyi egy részletes tanulmányt is írt korábban Az endecasillabo mint kifejező eszköz Dante Színjátékában címmel.) Ugyanakkor az eredetihez hasonlóan rímes fordítás: Baranyi Ferenc megküzdött azzal, amit úgy foglalt össze, hogy amikor fordítóelődei követni kívánták a bonyolult rímelést, elképesztően komplikált körmondatok alkotására kényszerültek miatta. Véleményem szerint a Baranyi-változatban szinte nincsenek ilyen kompromisszumok. Ha akadnak is benne körmondatok, ez a szöveg mindig megőrzi lineáris olvasmányosságát, szemben Babits mondatszerkezeteinek gyakori előre- és hátravetettségével.
Mint minden fordítás, nyilván ez is rendelkezik hibákkal. Mégis úgy gondolom, hogy - a forma- és gondolathűség szempontjából - ez a legjobb magyar nyelvű Pokol, amely valaha született. (Nádasdy Ádámé ugyanis eltekint a formától.) Semmiképpen sem értek egyet azzal, hogy ez a fordítás "nem különbözik eléggé Babitsétól": ránézésre valóban hasonló, elég azonban eljutni az Első ének végére, hogy lássuk, markánsan más. Szerethető, modern, izgalmas, nem alkalmaz sem átírást, sem hozzáírást, sem rímtelenítést, s a legbonyolultabb családfákat, a pokolbéli tájleírásokat és az élvezetes beszélgetéseket Dante és Vergilius között is egyforma pontossággal és ötletességgel adja vissza. Nyelv és téma szempontjából is kaland: mint Dante műve eredetiben.

Isteni színjáték (- Purgatórium)
Fordította: Babits Mihály
Talentum Diákkönyvtár, Akkord, 2011, a három Dante-fordítás először megjelent 1913-ban, 1920-ban, 1923-ban
Babits Mihály minden szempontból megkerülhetetlen alakja a magyar irodalomnak. Költő, író, kritikus, mások mentora, ízlésteremtő és ízlésformáló. Olyasvalaki, aki úgy tudja leírni és megfogalmazni a véleményét, hogy azonnal a prófécia, a bölcsesség, az egyetlen igazság vitathatatlan színvonalára emelkedik. Grandiózus formaművész, hihetetlenül precíz irodalmár, aki mindent keményen és könyörtelenül megítél (így önmaga teljesítményét is), s elképesztően művelt, olvasott irodalomtörténész, aki fenséges háttértudással lát hozzá a legapróbb kritika megírásához is.
Babits fordítása volt a magyar Isteni színjáték több mint száz évig. Elődei feledésbe merültek, utódai nemigen akadtak. A Dante-mű részletfordítói (Döbrentei Gábor, 1806, Arany János, 1856, Császár Ferenc, 1857, Angyal János, 1878, 1885, Gárdonyi Géza, 1896, Zigány Árpád, 1908, Radó Antal, 1930, Weöres Sándor, 1966) munkáira sokszor már csak a lexikonszócikkek emlékeztetnek, s gyakorlatilag senki sem olvassa Bálinth Gyula hexameteres (1868) és Szász Károly rímes-tercinás teljes (1885, 1891, 1899) fordítását sem. A prózafordítás elavul (Cs. Papp József, 1897-1909, valószínűleg ugyanez lesz a sorsa Szabadi Sándorénak is, 2004): de a verses változatokat amúgy sem helyettesítheti. Gyakorlatilag az elmúlt században senki sem mert előállni azzal, hogy büszkén és kategorikusan mást ajánl Babits műve helyett.
Maga Babits tanulmányaiban leginkább Szász Károllyal szállt vitába: szinte önigazolásként bizonygatta, hogy fordítására azért van szükség, mivel a Szász Károly-féle szöveg téves és problematikus. Mindez logikusan ered abból, hogy Babits számára egy műfordítás elkészítése nemzeti érdek, sőt ajándék a nemzetnek, s az elkészülő változat az egyetlen igazi, helyes megoldása az adott szöveg magyar nyelven történő visszaadásának. Ezért nem tudott napirendre térni Szász Károly vitatható sorai felett: mert csak a (vélt) tökéletes volt számára elfogadható. Ezzel összevetve persze azt, hogy Szász Károlytól egész sorozat megoldást átvett (a legtöbbet precíz lajstromban jelölve is kiadása végén), talán mégsem volt Szász Károly műve olyan "rossz" és "nehézkes". A Babits-féle irodalomkritikusi kegyetlenség azóta visszaütött: a babitsi gondolat (miszerint a korábbi változatok tökéletes részleteit az újabb fordítónak kötelessége átvenni) azt eredményezte, hogy napjaink médiája már bulvárörömmel csemegézett a "plagizáló Babits" témáján, nagy leleplezések közepette figyelmeztetve a fentiekből pedig egyenesen következő tényre, hogy például a mára klasszikusnak számító "Az emberélet útjának felén" formula nem saját ötlet, hanem átvétel Arany Jánostól, vagy hogy a Pokol kapujának felirata Angyal János változatából származik. A Nádasdy-fordítást ünnepelve az egyik kritikus ráadásul e szavakkal esett túlzásba: Babits munkája "mától múzeumba való", "rímkényszeres", "olvashatatlan", "szenvelgő", "túltolja a biciklit", "lejárt a szavatossága". Izgalmas összevetni ezt azzal, amit Babits írt Szász Károly változatáról ("döcögő okoskodás", "különös nehézkesség", "nagyra van a rímeivel", de verselésben "gyenge"), vagy a jelzőkkel, amelyekkel a többi fordítókat illette (Döbrentei "akaródzó", Bálinth Gyula "zengéstelen", Zigány Árpád "zamattalan"). Levonható a következtetés, hogy Babits finomabb ötletességgel tudott sértegetni - de egyúttal az is, hogy mára az ő fordítását éri utol - főleg újságírók részéről - a leértékelés: mert már van újabb, egy új egyetlen...
Andrea del Castagno: Dante, 1450
Épp ezért szeretném hangsúlyozni, hogy az én Dantém magába foglalja a Babits Mihály-félét is. A Purgatórium, amelynek új fordításán Baranyi Ferenc (és Simon Gyula) jelenleg is dolgozik, egyelőre Babits Mihály fordításában a legjobb. S ha végre meg is jelenik az általam várt, új változat, akkor is fenntartom magamnak a jogot, hogy megismerése után esetleg azt mondjam, nekem a babitsi jobban tetszik. A fordításokkal kapcsolatban egy dolog érdekel: hogy teljesek legyenek. De ettől kezdve saját élmény megismerni, felfedezni és élvezni őket, s eldönteni, melyik áll a legközelebb hozzánk. Az új fordítóknak legfeljebb megküzdeni kell az elődeikkel, nem pedig legyőzniük őket. (És földbe taposni, megsemmisíteni, nevetségessé tenni sem: igaz, a 21. századi magyar Dante-fordításokkal kapcsolatban ez a média reakciója volt, nem pedig a fordítóké.)
Bevallom, a Purgatóriumot szeretem a legkevésbé: kevésbé kalandos, mint a Pokol, kevésbé lenyűgöző, mint a Paradicsom, nem csoda, hogy Babits is többet bíbelődött vele, mint a másik két canticával. Előnye viszont a változatának, hogy a Purgatóriumnak - talán - "jobban áll" az esztétizálás, a nyelvi és képi szépségkeresés, a cizellálás és a dekadencia (Babits erősségei), mint a másik két résznek: így különösen jó az ő változatában olvasni.

Isteni színjáték - Paradicsom
Fordította: Simon Gyula 
Eötvös József Könyvkiadó, 2014
Sokáig gondolkoztam, hogyan tudnám úgy megszerkeszteni ezt a bejegyzést, hogy ezzel a kötettel kezdődjön. A Dante művei iránt feltámadó érdeklődésem, imádatom, mániám ugyanis azzal vette kezdetét, hogy elolvastam ezt a Paradicsomot. Egy olyannyira lélegzetelállító, lebilincselő, fantáziamozgató, misztikus áhítatba kergető, mégis kalandregény-izgalmú szöveget kaptam kézhez, amilyenről nem is feltételeztem volna, hogy létezik.
Végül úgy döntöttem, a Paradicsom mégis marad saját kronológiai helyén, de már a poszt bevezetőjében megemlítettem Simon Gyulát, azt a zseniális fordítót, aki vállalkozott arra, hogy az új század (és évezred) magyar olvasói kezébe adjon egy új fordítású Paradicsomot. Olyat, amely a Dante-féle formában, rímes tercinákban íródott, s a Dante-féle tartalom minél érthetőbbé tételét, a dantei allegorizmus és metaforikusság költői magyarrá változtatását tűzte ki célul. Vagyis csupa szinte lehetetlen feltételt, amelynek azonban oly kiválóan megfelelt, hogy az Isteni színjáték e köztudomásúan legbonyolultabbnak, legkevésbé érthetőnek és befogadhatónak, sőt, néha legunalmasabbnak tartott része szülte meg bennem azt a rajongást, amely már az egész műnek, sőt, az egész életműnek szól - hála az új fordításnak.
Simon Gyula valószínűleg nemigen ismer lehetetlent, különösen az itáliai és olasz irodalom magyarrá változtatása terén. A magyar műfordításirodalomba egy sokak által megvalósíthatatlannak ítélt munkával köszönt be: Ludovico Ariosto monumentális, több mint harmincnyolcezer soros reneszánsz eposzának, Az eszeveszett Orlandónak az első teljes, magyar nyelvű, hiteles fordításával, amely 1994-ben jelent meg. A sor azután folytatódott a nálunk addig gyakorlatilag ismeretlen Matteo Maria Boiardo Orlando szerelemre lobbanása - A szerelmes Orlandójával (a mintegy nyolcszáz oldalas mű, amelyhez Ariosto saját "kiegészítését", eposzát megírta, magyarul 2006-ban jelent meg) és a szerző Daloskönyvével (és eklogáival, 2008). Ariostótól is fordított még: a Szatírák (1996) felcsillantják a költő gunyoros, társadalomkritikus oldalát, az Öt ének (2003) pedig az Orlando pompás kiegészítése. Simon Gyula tolla alatt megelevenedett néhány Botticelli festmény is: ahogyan Angelo Poliziano Stanzák (2003) című művében olvasható. Hála neki, a reneszánsz csiszolt elméjéhez méltó módon született újjá Pietro Aretino Beszélgetések, avagy A hat nap című munkája (2002), amely rendszerváltáskor piacra dobott, hiányos, elsietett magyarítása alapján sokáig csak egyfajta kis pajzán pornográfiaként volt ismert. A monori tudós tanár ráadásul modernebb lírát is fordított: Giosué Carduccitól három kötet is neki köszönhetően jelent meg (Barbár ódák, 1996, Jambusok és epodoszok, 2006, Ritmusok és rímek, 2009), először adták ki hazánkban verseskönyvét Vittorio Alfierinek (Versek, 2007), tavaly pedig a 19-20. század fordulójának jeles olasz lírikusától, Giovanni Pascolitól fordított le latin nyelvű költeményeket (Római lanton rómaiakról, 2016). Mindeközben fáradhatatlanul tanított, megírt számos jól sikerült olasz nyelvkönyvet, jó pár jelentős tanulmányt, sőt, két monográfiát is (Ariosto és eposza, 1999, Carducci költészete, 2002). És persze foglalkozott Dantéval: 2012-ben  A virág jelent meg a fordításában, 2017-ben Dante versei (mindkettőt lásd lentebb), 2014-ben pedig a Paradicsom, magyarázó ábrákkal, jegyzetekkel, tudós kísérőtanulmánnyal, de ami ennél sokkal fontosabb: őszintén élvezhető formában.
Luca Signorelli: Dante, 1499-1503
Eddig csakis jót írtam Babits Mihályról és az ő Dante-fordításáról. A Paradicsom esetében azonban nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a babitsi szöveg sok esetben egyszerűen érthetetlen: a hangulata misztikus és ünnepélyes, de látni és elképzelni már igen nehéz azt, amit Dante megpróbál az elménkbe varázsolni. Ezzel szemben Simon Gyula változatában olyan különös és meglepően modern jelenetek tanúi lehetünk, mint amikor Dante úgy érzi, tétovázva áll a semmiben, a levegőég kellős közepén, miközben valójában sebesen repül; vagy amikor körülötte a hő fénnyé válik és a fény hővé. A Dante-korabeli természettudományos, teológiai és filozófiai fogalmak, eszmék, képek és szimbólumok érthető és pompázatos rendben bontakoznak ki ebben az új, közérthető Paradicsomban. Ha visszagondolok az első olvasásra (amely a babitsi fordítás ismerete ellenére tényleg olyannak tűnt, mintha a legelső lenne életemben) fehér izzás, lágy fény, hívogató, sárga világosság, kép és látomás lenyűgöző áradata, testetlen hangok és hangtalan mozgó testek, a hatalmas napkorong és az égi rózsa fényárja előtt felmagasodó, sötét árnyékot vető, túlvilági személyek emléke jelenik meg bennem. Egy énekről énekre egyre feszültebb, izgalmasabb, harmonikusabb és titokzatosabb világ, amelyet különös öröm volt beutazni.
Összefoglalva: ha valaki meg akarja ismerni Dante Paradicsomát, csakis Simon Gyula fordítását ajánlom neki. A kötet egyébként (megelőlegezve a Nádasdy-féle kötet mellékleteit) kiváló jegyzetekkel, magyarázó ábrákkal és mutatókkal is rendelkezik. Ám az új, magyar szöveg már önmagában új, magyar Dantét ad. Az én Dantémat.

Az új élet
Fordította: Baranyi Ferenc
Új élet, új stílus - Középkori olasz költők művei, Eötvös József Könyvkiadó, 2002, a fordítás külön kötetben először megjelent 1996-ban
A Vita nuova című művét, Beatrice iránti szerelmének egyszerre reális, fikciós, misztikus és önéletrajzi megörökítését 1292-94 között írta Dante. Az önmagában is lenyűgözően poétikus szövegbe belefűzte verseit is (számos szonettet, balladát, canzonét), amelyek 1280-től folyamatosan keletkeztek. Az új élet lapjairól egy fiatal, huszonéves Dante szól az olvasóhoz, a mű pedig az élet, a szépség és a szerelem ünneplése.
Magyar nyelvre többen is lefordították (Jékely Zoltán, Ferenczi Zoltán, Koltay-Kastner Jenő), magam alapvetően Rónai Mihály András változatában kedveltem meg. Amikor azonban Baranyi Ferenc változatát is kézbe vehettem, kissé olyan érzésem volt, mintha egy új műre találtam volna: a versek természetesebben olvashatóknak, mégis éppoly művészinek, a prózai részletek pedig olvasmányosabbnak, ötletesebbnek és őszintébbnek tűntek a Baranyi-változatban. A munka három kiadásban is megjelent: ezek közül az első, az Eötvös József Könyvkiadó 1996-os változata és a harmadik, a Hungarovox 2013-as kiadása mindenhol elfogyott. A második kiadás azonban folyamatosan kapható, csak épp sem címéből, sem fülszövegéből nem derül ki, hogy Az új élet második kiadása lenne... Mivel Baranyi munkáját egybekötötték húsz csodás, középkori itáliai költemény műfordításával, ezért a 2002-es könyv antológia képében jelent meg, Új élet, új stílus - Középkori olasz költők művei címen. Minden érdeklődőnek ajánlom azonban, hogy ne a címükben Az új életeket üldözze az antikváriumokban (mint én tettem sokáig), hanem ezt a jelenleg is kapható könyvet vegye meg: így egyszerre ismerheti meg tizenhat középkori olasz költő munkásságát, s fedezheti fel magának az ifjú, szerelmes, "romantikus" Dantét - Baranyi Ferenc tolmácsolásában.
A saját, elképzelt Dantémat egy kissé Az új életből alkottam meg: bár nyilván csak annyi köze van a valódihoz, miként egy lírai énnek egy költőhöz, mégis, számomra ő az igazi. Boldog és boldogtalan, bátor és  bátortalan, finom és udvarias, mint egy középkori trubadúr, mégis meglepő részletességgel beszél érzelmeiről, amelyek így átélhetővé teszik ezt a régi, misztikus szerelmet, a maga hitelességében és hihetetlenségében is. Az "édes új stílus" e pompás összefoglalása ráadásul elvezet az Isteni színjátékhoz is.

A virág
Fordította: Simon Gyula
Eötvös József Könyvkiadó, 2012
Az Il Fiore Dante ritkán emlegetett ifjúkori műve: még nem volt húszéves, amikor 1284-ben belekezdett az írásába, s 1290-ben fejezte be. Életében teljesen feledésbe merült, szövege csak 1878-ban került elő a montpellier-i egyetemi könyvtárban, s bár szinte azonnal kiadták, még mintegy száz évet kellett várni arra, hogy a tudósok meggyőzően alátámasszák: tényleg Dante-mű. Ezt a tényt Magyarországon még kevésbé fogadta el az irodalomtörténet, így csak 2012-ben láthatott napvilágot A virág fordítása, Simon Gyula avatott munkája. (Párhuzamosan egyébként Hárs Ernő is elkészült belőle szép részletekkel, de az egész munkát nem fordította le.)
A mű azonnal kedvencem lett. A virág ugyanis jelképekkel teli, csodálatos szerelmes kalandtörténet 232 szonettben elbeszélve. Olvasható eposzként vagy verses regényként, ám mindenképpen lebilincselő és különleges. Főhőse, a magányos vándor, a Szerető, aki csodálatos virágot fedez fel egy kertben, s halálosan beleszeret. Ám ahhoz, hogy a Virág, vagyis a szeretett nő az övé legyen, számos akadályt kell leküzdenie. Szembe kell szállnia a varázslatos kert goromba őrével, a Gáncsossal, s olyan segítőivel, mint a mindent elrontó Szája-Árt, Féltékenység és Szemérem. Meg kell győznie az Észt, hogy néha fontosabbak az érzelmek, mint a rideg, számító logika. El kell fordulnia az áruló Baráttól, aki sok-sok nőkkel és szerelemmel kapcsolatos rossz tapasztalatát sorolja fel, hogy elriassza a Szeretőt Virágától. Hűséget kell esküdnie Ámornak, s kíséretében bátran megostromolnia a szerelemkertet.
Olyan ez a mese, mintha egy színpompás, tarka, középkori gobelint pásztázna végig egy kamera: látunk aranyszálakat és fakult részeket, harcot és szerelmet, szépséges, forrásos-virágos kertet és kietlen, bánatos tájakat. A cselekmény sokban hasonlít a francia Rózsaregényre. Dante azonban teljesen saját képére alakítja, többek közt azzal, ahogy a vándor két segítőtársát megeleveníti: egyikük az Aggnő, az egykori szépasszony és kerítőnő, a másik Képe-Mása, a csodás átváltozó-művész, aki megfelelő ellentételezésért cserébe akár a szerelmeseknek is segítségére siet, hiszen élete az alakoskodás és cselszövés. Ők már szinte reneszánsz alakok, kiragyognak ebből a középkori falikárpitból, s legalább olyan jól szórakoztatják az olvasót, mintha Boccacciót olvasna. A 232 szonett bravúros költőisége viszont sokkal inkább Petrarcát idézi. Igazi élvezet elolvasni a művet: ajánlom mindenkinek.

Versek
Fordította: Simon Gyula 
Eötvös József Könyvkiadó, 2017
Új keletű Dante-rajongásom 2016-ban vette kezdetét: nem csoda hát, hogy a Versek című kötet 2017-es megjelenését már igazi ajándékként éltem meg. Mire a boltokba került, elolvastam az összes, ebben a bejegyzésben megemlített Dante-művet, s emellett meggyőződésemmé vált, hogy Simon Gyula az egyik legjobb Dante-fordító, akitől valaha is szöveget olvastam, ha nem a legjobb... Ezek után hozzájutni Dante összes, külön műbe nem foglalt verseinek gyűjteményéhez, éppen az ő fordításában, s mindezt egy - számomra váratlan - megjelenésű kötetben kézbe venni, igazi nagy öröm volt.
Dante lírai életművének nagy részét A virág és Az új élet tartalmazza. Kötetbe rendezte őket, egyfajta lírai regényként, költeménytörténetként, sőt, Az új életben prózai összekötőszöveggel is ellátta. Van azonban ötvennégy olyan verse is (szonettek, madrigálok, sestinák és canzonék), amelyek vitathatatlanul hitelesek, azonban nem fűződtek könyvvé Dante életében. Három canzonéja a Convivio (vagyis Vendégség) című töredékes értekezésében maradt fenn. A tizenöt részesre tervezett munkának minden elmélkedő fejezetéhez egy-egy ilyen vers társult volna: ám Dante végül csak négy prózai fejezettel és három verssel készült el. Mindezek miatt a Dante-versek száma ötvenhét, ám hozzájuk még huszonhat további társul, amelyek hitelességéről ugyan máig vita folyik, de legalább függelékben minden Dante összes művei-kiadásban szerepelni szoktak, hiszen nem egy közülük mestermű.
A kötetben rövid magyarázatokkal, néhány képpel és egy okos bevezető tanulmánnyal kísérve tehát Dante összesen 83 verse olvasható. Szövegüket A virág és az Isteni színjáték avatott tollú fordítója alkotta újra magyarul: vagyis olyasvalaki, aki már korábban eldöntötte és kikísérletezte, milyen módon beszél az ifjú és az érett Dante nyelvén. Mivel a gyűjtemény versei között vannak Dante pályakezdésekor írtak és közvetlenül a halála előtt keletkezettek is, számomra nagyon fontos ez a művészi hitelesség. Az is nagyszerű, hogy a kötet egyfajta Daloskönyvként képes létezni, s fantasztikusan egységes, mivel csak egy írója és csak egy fordítója van. Így elkerülhető az a nálunk szokásos gyakorlat, hogy egy külföldi szerző költeményeinek gyűjteményes kiadását ugyan a kor legjobb műfordítóinak műhelye magyarítja, rossz esetben azonban nem egy költő/lírai én születik meg magyarul, hanem annyi, ahányan - ahány szemlélettel - fordítanak tőle. Végül, ami a legcsodásabb, maga Dante, aki szerelmes dalaiban éppúgy, mint csúfondáros szonettjeiben vagy filozófiai költeményeiben igazi mesternek mutatkozik, s lenyűgözi az olvasót őszinteségével, művészetével és témái sokaságával. Engem most ez a gondolat szólított meg a legjobban. "Adhatnának békét nekem, tehetnék: / nem adnak: űznek egyre idegenként. / De aki bölcs, engedni sosem átallt, / mert tudja, hogy diadal a bocsánat." (XLVII.)

Domenico di Michelino: Dante, 1465
Isteni színjáték
Fordította: Nádasdy Ádám
Magvető, 2016
Az eddig leírtak fényében nehéz meghatároznom, mi is a viszonyom Nádasdy Ádám teljes Isteni színjátékához. Egyfelől lenyűgöz a hatalmas és bámulatos munka, amit elvégzett. Gyönyörködtet a mű szellemessége, szépsége, kegyetlensége, modernsége, amely egyértelműen kitetszik Nádasdy fordításából. Meghökkentő méretű és alaposságú a tudás, amellyel elkészült a könyvben szereplő sok-sok magyarázat, mutató és ábra. De meglepő mélységű az a háttérinformáció is, amely magának a szövegnek a megszületéséhez hozzájárult: a sok külföldi és magyar fordítóelőd, a Dante-filológia és a műfordítás módszertanának beható ismerete. Nem véletlen, hogy a költő 2008-as akadémiai székfoglalója is ezt a roppant tudást csillogtatta meg Kísérlet a Divina Commedia új fordítására címmel - szerényen, mintha valaki csak egy apró ajándékot tenne le a nemzet asztalára, úgy, ahogyan azt Babits Mihály képzelte. Egyébként is: nagyon tisztelem Nádasdy Ádámot, a költőt, műfordítót és nyelvészt, szeretem olvasni a gondolatait, követni a nyilatkozatait, számos színdarabot láttam már az ő fordításában és rokonszenves mindaz, ami őt és az Isteni színjátékot meg Dantét összekapcsolja. Örülök, hogy 2017-ben elnyerte az Artisjus Irodalmi Nagydíját a Színjátékra.
Másfelől ez a teljes, magyar Isteni színjáték rímtelen. Igaz, olyan, amilyen még nem volt: drámai jambusban van fordítva, vagyis a maga módján mégis kötött a formája. És páratlanul gyönyörű is. Ennek ellenére - Nádasdy kifejezésével élve, aki ezt az olyan Színjáték-fordításra alkalmazta, amely rímel, de nem elég érthető - mégiscsak "félkarú óriás". Nagyon érthető, de nem rímel. Akármennyit győzködtem magam az egyébként örömökkel teli olvasás alatt, hogy ez nem számít, nekem mégis számított. Az, ahogyan a terzinák tekergő rímei visszafelelnek egymásnak, a Paradicsom tájékán már nagyon-nagyon hiányzott. És Simon Gyula fordításában megtalálni vélem a létezhető "két kart": az ő Paradicsomja érthető és rímes;  bár igaz, csak egyharmada a nagy műnek.
Ettől függetlenül Nádasdy Ádám hatalmas műve szerethető, különleges és jelentős: többek közt azért is, mert egy kissé ráfordította a média és a magyar értelmiség figyelmét is Dantéra és művére, amely a legkevésbé sem múzeumba való. Babits fordítása sem csak költészetről, olasz irodalomról és magyar olvasókról szólt, hanem akkoriban friss trendekről, vitázó kritikusokról, irodalmi irányzatokról és a San Remo-díjról. S amikor mindez lefoszlott róla, lett - legalább száz évre - örök olvasmány, s - talán tényleg örökre - hatalmas művészi teljesítmény. Hasonlót kívánok Nádasdy Ádám fordításának is.

15. századi festő: Dante, 1436 után
Zárásképpen azonban be kell vallanom: számomra valójában csak a lehetőségig formahű Dante az igazi. Bármennyire is élvezem a Nádasdy-féle fordítást, mégis, kissé szégyenkezve, de Babitscsal értek egyet: "a rímtelen Dante nem Dante". Éppen ezért az én Dantém főműve magyarul egy patchwork-Színjáték: amelyben a Pokol Baranyi Ferenc, a Purgatórium Babits Mihály, a Paradicsom pedig Simon Gyula munkája.
És nemsokára talán már azt írhatom le: az én Isteni színjátékom Baranyi Ferenc és Simon Gyula fordítása. Miközben ugyanis mindketten elismerték Nádasdy Ádám nagyszerű munkáját, egyikőjük sem adta fel a teljes, forma- és tartalomhű magyar Divina Commedia elkészítését. Ehelyett "társultak", kettejük munkájára egyetlen, új, modern Színjátékként gondolva. Ahogyan Baranyi Ferenc nyilatkozta 2017 januárjában, amikor nyolcvanadik születésnapján köszöntötték: "a Purgatóriumot fordítjuk le Simon Gyula barátommal. Jómagam lefordítottam a Pokolt, ami 2012-ben jelent meg, Gyula a Paradicsomot, amely 2014-ben jött ki, most pedig a Purgatóriumnak az első felét én, a másikat ő fordítja. Összesen ugye száz énekből áll az Isteni színjáték, azaz végül is „felesben” birkózunk meg vele. Meggyőződésem, hogy jó dolog az, ha a világirodalom alapértékeiből minél több magyar változat létezik. Babits Mihály és Nádasdy Ádám fordítása mellé hamarosan odatehetjük a miénket is."
Őszintén várom, hogy elolvashassam.